2018. ápr. 30.

SZOPHOKLÉSZ (i.e. 496-406)




Szophoklész Kolónoszban született, Athéntől egy félórányira, a mirtusz, az aranyos sáfrány, a kékes olajfa békésen szép városában. Fiatal korában gazdag apja jóvoltából mindent megkapott, ami a gazdag görög ifjaknak osztályrészül juthatott. A fiatal Szophoklész olthatatlan szomjúsággal habzsolta a tudást, a szépséget, az örömet, és szerencse kísérte lépéseit. Jókedvű, jóindulatú, bőkezű férfinak mondják a források. A boldog Athén népe szeretettel és megbecsüléssel figyelte sikert sikerre halmozó életét. Disszonáns hang csupán kevésbé szerencsés és tehetséges kollégáinak írásaiból hangzik vissza. Az irigy irodalmárok zsugorinak, kicsapongónak, anyámasszony katonájának mondták.

Írói működése során előbb-utóbb szembe kellett kerülnie az öreg mesterrel, Aiszkhülosszal. Ez huszonnyolc éves korában, 468-ban következett be. Együtt versenyeztek a babérért, az elsőségért. Az irodalmi harc szinte politikai méretű csatává terebélyesedett, mert a marathóni nemzedék, a hűséges fegyvertársak, rokonszenves elfogultsággal kardoskodtak Aiszkhülosz mellett. De Szophoklész, „az istenek és emberek kedvence” mégis megnyerte a viadalt.

Szophoklész kilencven évig élt, a virágzó Athén legszebb éveinek volt a tanúja. A kegyes halál akkor ragadta el, mikor hazájának a napja lealkonyult, mikor a spártai hajóhad megjelent Athén előtt,és kürtök riogató szava kísérte a szentelt falak lerombolását.

Az ókori hagyomány szerint élete nem szakadt meg a halállal, mint más közönséges halandóé. Dexión hérósz néven az Olümposzra költözött, és napjai a görög mitológia napsugaras derűjében folytatódtak tovább.

Régi feljegyzések szerint százhúsz tragédiát írt, és húsz alkalommal nyert első díjat. Hét teljes tragédiája és gy szatírjátékának töredéke maradt fenn.

Ránk maradt drámái: Antigoné; Oidipusz király; Elektra; Philoktétész; Oidipusz Kolónoszban; Aiasz („Aiasz”?); A trakhiszi nők („Trakhinai”?); Nyomkeresők („Ikhneutai”? szatírjáték-töredék).


SZOPHOKLÉSZ: ELEKTRA

(„Elektra”, i.e. 413 körül. Tragédia. Fordította: Bornemisza Péter 1558, Szűcs Dániel 1847, Finkei József 1859, Csiky Gergely 1891, Csengery János 1919, Devecseri Gábor 1950. Szereplők: 3 férfi, 3 nő, mükénei nők kara, néma személyek.)

Szophoklész Elektrája ugyanazt a tárgyat dolgozza föl, mint Aiszkhülosz az Oreszteia második részében, a Síri áldozatban. De míg Aiszkhüloszt elsősorban a mítosz és az isteni parancs erkölcsi ereje érdekli, Szophoklész Elektrájában az ember kerül előtérbe, a fonnyadó, szenvedő Elektra, aki görcsös fájdalommal és vad vágyakozással készül a bosszú órájára.

*

Szophoklész Elektrája azzal kezdődik, hogy Oresztész )ifjú barátjával, Püladésszel és öreg nevelőjével együtt) visszatér hazájába, mert meg akarja torolni apja halálát, és véget akar vetni Aigiszthosz zsarnokságának. Célja elérésére mindenekelőtt önmaga holt hírét költi.

A férjgyilkos Klütaimnésztrát gyötri az igazságtételtől való rettegés. Ezért üldözi, fenyegeti leányát, Elektrát, aki nem titkolja, hogy hitvány gyilkosnak tartja őt. Klütaimnésztra és Elektra a nevelőtől értesül Oresztész halálának álhíréről. Klütaimnésztra megkönnyebbül, Elektrát viszont mélyen lesújtja, amit hall. Élni sem kívánna tovább, ha nem érezné a bosszút most már a maga kötelességének. Húga, a ragyogó szépségű és szelíd Khrüszothémisz, akinek elbájoló alakját Szophoklész művészi ellentétül állítja az elszánt, kiaszott, szinte lerongyolódott Elektráé mellé, aligha alkalmas segítőtársául. Elektra kétségbeesett magányosságában találkozik Oresztésszel és Püladésszel, akik kezükben hamvvederrel a királyi palota előtt várják. Abban a hitben, hogy az urnában Oresztész hamvait hozzák, Elektra szívet tépő szavakkal siratja el öccsét. Ekkor Oresztész felfedi magát: s e felismerés a dráma legnagyobb jelenete. Ezzel ütött a cselekvés órája, s a bűnösök elveszik büntetésüket.

Szophoklész Elektrája Jászai Mari egyik legnagyobb szerepe volt. 1890-ben mutatta be a drámát a Nemzeti Színház magyarul először. 1901-ben játszotta ötvenedszer. Azóta többször felújították. 1897-ben Nagyváradon görög mintára, szabad ég alatt került színre Jászaival. 1956-ban a Rádió Világszínházban is elhangzott.
K. Á. (Kreuss Ágnes)



SZOPHOKLÉSZ: PHILOKTÉTÉSZ
(„Philoktétész”, i.e. 409. Tragédia. Fordította: Csiky Gergely 1903, Csengery János 1919, Jánosy István 1950. Szereplők: 5 férfi és a hajósok kara.)


Az elhagyatottság és a betegség gyötrelmei között is rendületlen férfilelket szólaltatja meg Szophoklész a Philoktétészben. A tragédia hőse, ez a kényszerű ókori Robinson, végigszenvedi a földi élet legszörnyűbb kínjait, de az igazságba vetett szilárd hit és az emberi jóság kivívják számára az istenek könyörületét, amely végül is megváltja a magánytól és a testi szenvedéstől.

*

A kietlen Lémnosz szigetén immár kilenc éve magára hagyatva, nagybetegen tengeti életét Philoktétész, a Trója ellen induló görög sereg egykori harcosa. Harcostársai, Odüsszeusz, Agamemnón és Menelaosz tették ki a lakatlan helyre, mert attól tartottak, hogy kígyómarta, üszkösödő sebe és fájdalmas jajveszékelése bajt hoz a görög hadakra. Félelmetes íját és nyilait, amelyeket még Héraklész ajándékozott nekik, nem vették el tőle, most ezekkel szerzi meg nyomorúóságos táplálékát. Szívében olthatatlan gyűlölet lobog a hajdani bajtársak ellen, kik testi szenvedéseit a magány gyötrelmével tetézték.

Akhilleusz hősi halála után a Tróját vívó vezéreknek egy foglyul ejtett jós azt jövendölte, hogy az ostromló sereg csak akkor foglalhatja el az ellenséges várost, ha a harcosok soraiban ott küzd Philoktétész célt soha el nem tévesztő nyilaival, és vele együtt Neoptolemosz, Akhilleusz fia. Ezért a vezérek Odüsszeuszt és Neoptolemoszt Lémnosz szigetére küldik, hogy szerezzék meg a varázslatos fegyvert, és hozzák magukkal a magányosságra kárhoztatott nyomorékot. Odüsszeusz csellel akarja teljesíteni küldetését. Ráveszi az ifjú Neoptolemoszt, hogy jóakaratot színlelve, férkőzzék Philoktétész bizalmába. Mondja azt, hogy ő is gyűlöli aa trójai vezéreket és ígérje meg, hogy hajóján visszaviszi hazájába. A csel sikerül: Philoktétész hisz Neoptolemosznak, átadja neki nyilait, ezzel kiszolgáltatja magát. Nincs már akadálya annak, hogy Odüsszeusz visszahurcolja a gyűlölt hajdani bajtársak táborába. Neoptolemoszban azonban megszólal a lelkiismeret. Odüsszeusz fenyegetése ellenére visszaadja az íjat és a nyilakat Philoktétésznek, és megindul vele a hajó felé, hogy ígéretéhez híven hazájába vigye.

Ekkor Héraklész, az istenné vált hérosz jelenik meg a távozni készülők előtt. Felszólítja Philoktétészt, menjen önként a Tróját vívó harcosok közé, ott meggyógyul súlyos nyavalyájából és Neoptolemosszal együtt diadalra fogja vinni a görögök ügyét. Philoktétész engedelmeskedik az isteni parancsnak, és bizakodó szívvel indul a gyógyulás és a győzelem felé.
K. Á. (Kreuss Ágnes)



SZOPHOKLÉSZ: OIDIPUSZ KIRÁLY

(„Oidipusz türannosz”, i.e. 429 és 425 között. Tragédia. Fordította: Guzmics Izidor 1839-40, Szabó Károly 1857, Csi8ky Gergely 1903, Csengery János 1919, Babits Mihály 1941. Szereplők: 7 férfi, 1 nő, a thébai aggok kara, néma személyek.)


Az Oidipusz király a halandók fölött uralkodó kiszámíthatatlan végzet drámája. A boldog életű, nemes jellemű thébai uralkodónak, bár akarata ellenére vétkezett, súlyosan kell lakolnia, a mi felfogásunk szerint ártatlanul. A thébai vének kara mondja ki a dráma alapgondolatát:

Senki hát halandó embert, ki e földön várja még
Végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete
Kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.
(Babits Mihály fordítása)

*

Láioszt, Théna egykori királyát utazás közben egy ismeretlen meggyilkolta. Az uralkodó nem hagyott maga után utódot; egyetlen fiát csecsemőkorban kitette az erdőbe, mert Apollón azt jósolta, hogy ez a gyermek, ha felnő, meggyilkolja apját, és vérfertőző házasságra lép anyjával. A gazdátlan város egy szörny, a Szfinksz rémuralmát nyögte. Ekkor érkezett Thébába Oidipusz, a korinthoszi királyfi, akit félelmetes jóslat késztetett az agg korinthoszi királyi pár elhagyására: a püthói jóshelyen megtudta, hogy szülei vesztét ő fogja okozni. Oidipusz megszabadította a várost a zsarnok szörnyetegtől. A thébaiak ezért királyukká tették, és ő nőül vette az özvegy királynét.

A tragédia kezdetén ismét keserves napok virradnak Thébára: dühöng a döghalál, pusztul a nyáj és a mező. A nép könyörög Oidipusznak, mentse meg újra a várost. A király minden áldozatra kész, hogy polgártársait megszabadítsa a pusztulástól és a nyomorúságtól. Mivel Apollón jóslata szerint Láiosz király bosszulatlan halála miatt szenved a város, Oidipusz elhatározza, hogy bári áron leleplezi és száműzetéssel bünteti a gyilkost. Kemény parancsot ád: aki tud valamit Láiosz király haláláról, jelentse neki.

Elsőnek Théba vak jósát, az agg Teiresziaszt vezetik elé. Az aggastyán azonban a király ellen emel megdöbbentő és szörnyű vádat: Oidipusz a gyilkos, őmiatta büntetik az istenek a várost. A király vad haragra gerjed, rágalomnak minősíti a jós szavait, de a sorjában kitudódó részletek egyre inkább a jóst igazolják. A királynő, Iokaszté leírásából borzadva ismeri fel Oidipusz, hogy Láiosz ugyanazon a helyen, a phókiszi hármas keresztútnál veszítette életét, ahol ő vándorlása közben egy kísérettel utazó idősebb embert önvédelemből agyonütött. A korinthoszi hírnöktől megtudja, hogy nem volt vér szerinti gyermeke a korinthoszi uralkodónak, csecsemőkorában Láiosz király parancsára egy pásztor tette ki az erdőbe.

Most már – jöjjön, aminek jönnie kell – mindenre fényt akar deríteni. Elővezetteti Láiosz hajdani pásztorát, és ez rettegve vallja meg a kérlelhetetlen igazságot: Oidipusz Láiosz és Iokaszté fia, saját apjának gyilkosa és saját anyjának férje. A thébai királyi család végzete beteljesedett, megvalósult az irtózatos püthói jóslat. Iokaszté kétségbeesésében öngyilkos lesz, Oidipusz kiszakítja saját szemeit, hogy több szörnyűséget ne lásson. Sírva búcsúzik el szeretett hazájától, testbe, lélekben összetörve indul a száműzetésbe.


Az Oidipusz király csodálatos drámai technikája, amely a cselekményt nem a jelenben bontja ki, de az egyre inkább feltáruló múltból értelmezi, mintája és eszménye lett a modern, lélektani eszközökkel dolgozó színműveknek is (Ibsen). Egyike a korunkban is gyakran előadott antik drámáknak.  Magyarul 1891-ben szólaltatták meg először a Nemzeti Színház művészei az Operában (Iokaszté: Jászai Mari; Oidipusz: Nagy Imre). Emlékezetes Max Reinhardt 1911. évi rendezése a budapesti Beketow-cirkuszban 200 statisztával. 1908-ban a Comédie Francaise művészei adták elő a Vígszínházban. 1958-ban a Körszínházban, 1962-ben a Nemzeti Színházban mutatták be Budapesten.
K. Á. (Kreuss Ágnes)



SZOPHOKLÉSZ: OIDIPUSZ KOLÓNOSZBAN

(„Oidipusz epi Kolónó”, i.e. 401. Tragédia. Fordította: Csiky Gergely 1877, Csengery János 1919, Babits Mihály 1941. Szereplők: 6 férfi, 2 nő, kolónoszi aggok kara, néma szereplők.)


Az Oidipusz Kolónoszban Szophoklész utolsó műve. Cselekménye alig van, mégis csodálatos belső erő, az öregkor megnyugvása, méltósága, tapasztalata szól belőle. A drámával – Oidipusz magasztos halálának megörökítése mellett – Szophoklész felejthetetlenemléket állít saját szülőhelyének, Kolónosznak is.

A hagyomány szerint az Oidipusz Kolónoszban keletkezése idején az agg Szophoklészt fia gyámság alá akarta helyeztetni azon a címen, hogy már gyengeelméjű. Szophoklész védekezésül fölolvasta a dráma néhány részletét, mire a bírák felháborodva utasították el a fiút.

*

Sok évi bolyongás után érkezik a vak Oidipusz leányával, Antigonéval, hűséges kísérőjével az Athén melletti Kolónoszba. A tengernyi szenvedés megtisztította az átoktól; tudja, hogy a bűnök, amelyekbe kegyetlen sorsa sodorta, nem az övéi; fáradtan és megnyugodva várja a közelgő halált. Csak egy kívánsága van: Kolónoszban temessék el meggyötört testét, mely Apollón jóslata szerint áldást hoz a földre, ahol nyugszik. Thészeusz, Athén ura, részvéttel és szeretettel fogadja Oidipuszt, jó szívvel teljesíti kérését, és menedéket nyújt a boldogtalan öregnek.

Apollón jóslatáról a thébaiak is értesültek. Ezért Kolónoszba küldik Kreónt, hogy vigye vissza Oidipuszt szülővárosába. A száműzött megtagadja a vissaztérést. Tudni sem akar a hálátlan thébaiakról és hűtlen fiairól, Polüneikészről és Eteoklészről, akik sohasem törődtek apjukkal, és eltűrték, hogy koldusmódra bolyongjon idegen földön. Kreón nem áll el szándékától, s hogy az apollóni jóslat ígérte áldást városának megszerezze, kész erőszakot is alkalmazni. Szolgáival elraboltatja Oidipusz leányait, a hűséges Antigonét és a közben szintén odaérkezett Iszménét, és a boldogtalan aggastyánt is el akarja hurcoltatni. Thészeusz azonban megakadályozza az erőszakoskodást, kiszabadítja a lányokat, é Kolónosz elhagyására kényszeríti Kreónt.

Ezután fia, Polüneikész keresi fel Oidipuszt. Ő is a száműzetés keserű kenyerét eszi, mert öccse, Eteoklész megfosztotta hatalmától és elűzte Thébából. Most argoszi segítséggel készül visszaszerezni a királyi trónt. Bűnbánóan kér bocsánatot apjától, és kérleli, hogy álljon mellé a küzdelemben. Oidipusz azonban nem bocsát meg neki. Polüneikész apja átkától kísérve, kétségbeesetten hagyja el Kolónoszt.

Villámlás és mennydörgés jelzi, hogy elérkezett Oidipusz végórája. Földöntúli hang szólítja. Búcsút vesz szeretett leányaitól, s Thészeusszal elvonul. Csodás jelektől kísérve, magányosan, méltósággal távozik az életből. Sírjának helyét Athén urán kívül senki sem ismerheti.


Az Oidipusz Kolónoszban magyarul először 1878-ban került színre a Nemzeti Színházban (Oidipusz: E. Kovács Gyula; Antigoné: Jászai Mari; Iszméné: Márkus Emília). 1943-ban az Oidipusz királlyal együtt újították föl.
K. Á. (Kreuss Ágnes)



SZOPHOKLÉSZ: ANTIGONÉ

(„Antigoné”, i.e. 441. Tragédia. Fordította: Szűcs Dániel 1868, Csiki Gergely 1876, Csengery János 1890, Kemenes József 1898, Révay József 1942, Trencsényi-Waldapfel Imre 1947. Szereplők. 6 férfi, 3 nő, a thébai vének kara, néma személyek.)


Az Antigoné a humanista életszemlélet egyik első művészi megfogalmazása A rideg hatalomvágy és a nemes szívekben élő törhetetlen szabadságszeretet ellentéte fejeződik ki a két főalak – Kreón és Antigoné – tragikus összecsapásában. Mind a ketten elbuknak, de míg Antigoné magasztosan, honfitársaitól megsiratva pusztul el, a zsarnok Kreón bukása nem ébreszt részvétet.

Oidipusz átka beteljesült, a hatalomért viaskodó fiain, Polüneikészen és Eteoklészen. A Polüneikész vezette argoszi hadak legyőzetve vonulnak el Théba falai alól, s a testvérháborúra kelt fivérek egymás kezétől pusztulnak el. Thébában Kreón az úr, a ridegszívű és makacs zsarnok, aki nem tűri, hogy akaratának bárki is ellenszegüljön. Parancsa szerint Eteoklésznek díszes temetés jár, mert a haza védelmében esett el, Plüneikészt azonban, aki szülővárosa ellen támadt, tilos eltemetni, holtteste legyen kutyák és hollók martaléka. Halál vár a vakmerőre, aki tilalmát megszegi.

Antigoné, a hűséges nővér, aki egyébként Kreón fiának, Haimónnak jegyese, nem tud meghajolni a zsarnoki parancs előtt. Szívében erősebb az istenek törvénye: a halott ne maradjon temetetlen. Mivel húga, a szelíd és engedelmes Iszméné nem mer vele tartani, egyedül keresi fel szerencsétlen bátyja holttestét, áldozatot mutat be mellette, és a temetés jeleként behinti homokkal.

Kreón a tilalom megszegéséért iszonyú haragra gerjed, és szörnyű büntetéssel sújtja Antigonét. Megparancsolja, hogy távoli sziklabarlangba falazzák be a leányt, pusztuljon ott magára hagyatva. Théba népe a boldogtalan leánnyal érez, és borzalommal beszél a zsarnok kegyetlen ítéletéről. Még Haimón is szembefordul apjával Antigoné érdekében. Kéri, követeli, hogy változtassa meg döntését. Teiresziasz, a vak jós szintén józan megfontolásra igyekszik rábírni Kreónt. Megjósolja neki, hogy ha nem temetteti el Polüneikészt, és nem bocsátja ki sziklabörtönéből a leányt, el fogja veszíteni saját gyermekét, Haimónt. A félelmetes jóslat és a thébaiak kérő szava végül is meghajlítja Kreónt. Visszavonja embertelen parancsait.

De az istenek büntető keze gyorsabb volt. Hiába helyezik Kreón emberei nyugalomra Polüneikész hamvait, a kérlelhetetlen sorsot nem tudják feltartóztatni. Antigoné öngyilkos lett sziklabörtönében, és mellette Haimón önkezével vetett véget életének. A királynő, fia pusztulásának hírére, kétségbeesésében megöli magát. Kreón pedig összeomolva siratja embertelen zsarnokságát, amely felesége és gyermeke gyilkosává tette.


Szophoklész Antigonéja magyarul 1876-ban szólalt meg először a Nemzeti Színházban, Jászai Mari játszotta a címszerepet. Több felújítása volt. 1954-ben a Rádió Világszínháza sugározta, 1956-ban a Miskolci Színház adta elő, majd 1958-ban a Körszínházban mutatták be Budapesten.
K. Á. (Kreuss Ágnes)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.