2018. ápr. 30.

Sipos István: Téli vers




Újév volt. Estés, szürke ég.
Pehely hó hullott házra, fára.
- Anyám most biztos mondaná:
Kifeslett egy égi párna. -

S baktattam én is bánatos,
gomolygó arccal, mint az ég.
- Szelíden ültek hajamon
lehulló, omló hópihék. –

szívemben bánat? Nagy dolog
nekem, ki szórtam élcet, tréfát.
- Az úton ment egy villamos,
itt-ott seperték már a járdát. –

Hazug volt! Megcsalt. Nevetett!
Első virágot sárba rántott!...
- A szél már kezdett lengeni,
S rajzolt Dunánkon sűrű ráncot. –

Csalódjak mostan? Egy leány
szemében villan csak mosoly?
- De nézd, már itt a vad vihar
s fülembe csípős port sodor. –

Szerettem mégis. Meglopott.
Szívemben érzett könnyű prédát!
- Lám, ott fenn az égi párnát
fehér fonállal összevarrták. –

S mentem, mentem. A bánatom
elillant aztán, messze szállott.
- A hó belepte vastagon
szikrázó színnel mind a várost. –

Lassan hazáig értem el
S nem ejtett lelkem mégse könnyet.
- A téli nap már áldozott,
Csókolván egyszer még a földet. –

S feledtem mindent. Semmiség!
Jön majd tavasszal újra lányka!
- Meleggel óvott benn a vén,
Csempézett arcú tiszta kályha. -

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.