2018. ápr. 30.

László Ibolya: Őrségen




Már alszik a fákon a körte
és alszik a sok ház és a kazal,
az almafák közt alszik a szél,
hosszú karjával zajt most nem kavar.

Sötéten dől a bodza a gyepre –
ébresztem a hunyó őrparazsat.
Pihen a szérű, elment az éjfél,
kutyák dühe a Holdba harap.

Csend ül a tájon, nem dudorász
a cséplőgép még ébresztő danát,
még őrizzük bő kenyerünket,
a tömött szérűk végtelen sorát.

Fül és a szív nyitott ilyenkor.
Harmat hullik a kardos füvekre,
őrséget álltak velünk ők is
kazlak alján sűrű harci rendbe.

Őrséget állnak a suttyó akácok,
földön guggolva sok pipacs virág,
bóbiskoló vén kútkáva amott.
Ma minden minden szérűnkre vigyáz.

A neszezésre, mit felver láb,
élénkül a táj, moccannak a kazlak,
nyugtatón zümmög váltások zaja;
megszokott útján az őr körülballag.

… Töltésháton pirosan érik a
hajnal, felszállnak a szürke ködök.
Gyársziréna búg üdvözletet
az összehajló gyümölcsfák fölött.

Indul a cséplés, telik a zsák
kora hajnaltól késő estelig.
Mint dallamokkal most az én szívem,
öblös magtárunk mind megtelik.

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.