Egymással feleseltek
a zizegés, a csönd…
mikor a dombra értem,
a lapály rámköszönt.
Úgy ült az ég szélén
a fakó, sárga nap,
akár egy hetykén
félrecsapott kalap.
Nagy tábla napraforgó
elbűvölve nézte,
nagyon is büszke volt
szép szerelmesére,
és mindenütt szőlők,
a feszülő szemek
alig bírták önnön
édes terhüket.
láttam krumplit is
a barna föld alatt,
hallottam, hogy nőnek
a kis krumplifiak.
Arrább tanyacsoport,
frissen és fehéren,
mint érem büszke mellen
villant a vidéken.
Drót szalad odáig,
villany is van akkor,
tán hangok is szállnak
a drótfonalakból…
Vajon van-e drágább
szívemnek e táján?
színeivel ringat,
ízeivel táplál…
Még drágább, ki benne
hazafele ballag,
mintha most is hallanám,
esti dalt dúdolgat.
Legény-lépte nehézkes,
széles vállán kapa,
indulnék már feléje,
de mennem kell haza.
Ma is bánt, hogy akkor
nem szólottam vele,
mikor mondja el: milyen
új, szabad élete?
Forrás: Szívünk szerinti
törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése