Puha a rét, lábam alatt
besüpped mint omló szőnyeg,
Tiszta az ég, híre sincsen
esőt hozó, ősz felhőknek.
Szántás csíkja feketéllik,
zöld búzában alszik a szél.
Olyan a táj, mintha erre
sose jönne a konok tél.
Nyúl pattan föl, usgyi neki…!
átugrik a kis csermelyen.
Kedvem volna vele futni,
hegyeken át és völgyeken.
Futnék, futnék szakadatlan,
folyók és fák kísérnének,
fodroshátú barna szántók,
szelídített füge gépek.
Futnék, futnék szakadatlan,
minden tájadat bejárnám:
városaid és falvaid
megifjúdó, drága hazám!
Ki mindig a végtelenre
vágytam forró gyerekfejjel –
megtaláltam a hazámban.
Meg is védem szerelemmel.
Hej, nemsoká elindulok
halmokon, s puszta réteken,
Hazám, hogy megírjam rólad
Lángoló legszebb énekem!
Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei.
Budapest, 1952.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése