2018. ápr. 30.

Ancsel Éva (1927-1993): Öreg kínai a felszabadító néphadsereghez




A fénylő Hoang-Ho felől,
az ünneplő jegen,
te jössz-e ott, szép szál fiú,
vagy megcsal vén szemem.

A nagy, fagyott folyókon át,
Kun-Lun órjás hegyén,
hol ember árnya nagyra nő, -
ti jöttök-e felém?

Csak állok, várok s éjt napot
lesem: ők jönnek-é –
oly régen már, hogy árok nyílt,
fáradt szemem köré.

Mondd hát madár, ki hátadon
havat repítsz – mondd kő,
jelezzed hát s ha jönnek már,
áruld el csörrenő.

És mégse kő árulja el
s nem zúzmarás madár –
szívembe’ jelzi gyors verés,
fiúk, ti jöttök már.

Én azt hiszem. Sapkáikon
vereslő csillagok –
de némán állok mint a fák
és meg se moccanok.

Élőn s halottan mint a fák,
ha korhadt törzsüket
átjárja újra éltetőn,
átjárja drága nedv.

Csak állok mint a boldog fák,
de lassú léptetek –
s évgyűrűt váj már minden perc
belém, - siessetek.

Kínánk vén földje megdobog
a léptetek nyomán
és mozdul már aszott szívem,
öröm kopog falán.

„Kibírod-é, te szív? Öröm,
forró öröm kopog
a burkodon,- fogadd be hát!”
Csitítgatom s így suttogok.

„Most ünnep van és jó öröm.
Ereszd be vén szívem, -
tanulj dobogni újonnan, -
s öröm, tanítsd türelmesen.”

De mért is állok tétlenül?
Hisz ifjú szátokon
a fagy nyomával jöttök ott –
s átfagytatok nagyon.

Megyek hát s forralok vizet.
Csuprokban párolog,
bugyog s tirátok vár a víz
csorgatni torkotok.

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.