2017. ápr. 23.

Palágyi Lajos: A legjobb társaságban



Valamikor – no ezt elzengem,
Hisz ez az emlék dalra érdemes –
Oly társaságba hívtak engem,
Hol együtt volt sok igazi jeles.

Lelkem magányban elvonultan
Mindég eszméit, álmait szövé,
Biz én hát roppant elfogultan
Mentem a múltnak nagyjai közé.

Hol sok szív csillog érdemjellel,
Hol babér díszlik minden fej fölött,
Helyem lesz-é födetlen fejjel,
Jeltelen szívvel jelesek között?

Nem leszek-é körükben félszeg,
Ki Muzsám mellett is félénk vagyok?
Vagy nem hisznek-e túl merésznek,
S nem néznek-é le a kevély nagyok?

Elvégre is csak bényítottam,
S hallám, hogy dobban szívem hangosan –
Biz egy se várt feszelgve, rangosan.

Nyájas szerényen üdvözöltek
Oly biztatón kinálták helyüket,
És ők, kik legmagasbra törtek,
Legmélyebben hajták meg fejüket.

Kiknek nagy volt szellem-hatalmuk,
Nem éreztették vélem a dicsők,
Akiknek égből vala rangjuk,
Nem ismerének földi rangot ők.

És édes érzet szállt e szívbe:
E körbe jutva, im itthon vagyok!
Ah rossz csak a halandók szive
és jók csupán a halhatatlanok!

(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)