2017. ápr. 23.

Palágyi Lajos: Költő-társhoz



Szívedben dicsvágy, olthatatlan.
S ah el nem ismer a világ,
Mely dúslakodva álnagyokban,
Tekintetet sem vet reád.

De költő, keserűség mérge
Ne rontsa el hő szívedet. –
Vonulj a nagy világtól félre
S alkosd meg legjobb művedet.

Tudom, nehéz ott tűrni, várni,
Hol győzedelmet ül a rossz,
Napszomjas szívvel éjben járni,
Míg fényben fürdik a gonosz.

Nem ád vigaszt a hívő álma,
Az esdett túlvilági bér,
Sem mit utókor nyújt, a pálma,
Sem mit magad fonsz, a babér.

Oh hogy is kárpótolna mindez
Sok évnek gyötrelmeiért,
Munkáért, melytől nem pihenhetsz,
Díjért, mit szíved el nem ért?!

És mit ha végül el is érne,
Szíved csak vérzene nyomán. –
Hiszen csak gúny a percnek bére
Sok évi szenvedés után.

De épp ezért te, hiú ember,
Vonulj magányba csöndesen,
Mért törnöd égő gyötrelemmel
Oly célra, mely új kínt terem?

Oh öld meg a szív sebző vágyát,
Mit kebled táplál, mint kígyót,
Tipord el élted hiúságát,
Önzéstelen szolgáld a jót.

Az emberektől félreállván,
Mellőztetéssel ne törődj,
Hálát se kérj, díjat se várj ám!
Hiszen mit adhatnának ők?

Kiknek szíve szegényen sínylik,
Mit adhatnának ők neked?
De te, mint gazdag szívhez illik,
Add nékik legjobb művedet.

(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)