Reviczky Gyula: Isten

Kinek porszem, minékünk egy világ,

S egy rebbenés határa az időnek:

Ki, ami emberagyban míriád,

Nem olvasod, mert semmiség előtted:

Ki buborék gyanánt elfújhatod,

Mit összehordtak népek, századok:

Minden fűszálban érzelek; de elmém,

Nem bír felfogni, megnevezni nyelvén.

Kit megtagad a léha kétkedő,

Te adtál, ismeretlen ismerős, Te,

Te földi szóval nem nevezhető,

Szivünkbe álmot, eszmét agyvelőnkbe.

Magát tagadja meg, ki megtagad,

Mint a napot, a fényt, a színt a vak.

A por fiához más nem illik itten,

Minthogy Tebenned megnyugodva higgyen.

Ki odatűzted a közös napot

Sugárzó lényeg egy parányaképpen;

Ki hangodat majd zúgva hallatod,

Majd édes összhang bájos zengzetében;

Ki, hogy megszűnjünk élni, rendeled,

De, hogy meghaljunk, mégsem engeded;

Ki ezt a bölcs világrendet behoztad:

Megértni vágyó elmém összeroskad.

A tudomány, az ember-bölcsesség

Hadd fejtegesse millió csodáid’…

Nyugodtan nézed újabb Bábelét,

Amelyen át egedbe nézni áhit.

Engem, tünődőt, volt-e kezdeted,

Időnek vége hogy mikor lehet:

Érzése elfog a parányiságnak,

És leborulva, térdemen imádlak.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.