Ha
homoru és domboru
egymásban
fénylőn megforognak,
csont,
forgó, boldog izület,
kezed
jegyei felragyognak.
Gyűrü
és hold egymásnak csillag,
te
tetted hogy az édes szallag
a
vonzás amely el nem lankad,
holtomig
fog, hogy nem hagyhatlak,
amig
eszméletem forog.
S
ha én kiköltözöm belőle,
abból
aki most én vagyok;
romlásra,
sötét sírba téve
még
ezer évig lenn ragyog,
sötétben,
csak neked ragyogva
mosolyg
a mű, mit mosolyogva
felépítettél
századokra,
formálták
szép komoly dologra,
hogy
legyek, lásd vagyok!
A
váz tiéd, s a lüktetés is
mely
körülöltözteti lágyan,
hogy
szirmokat bűvöl körébe
mint
tavaszias melegágyban.
Lásd,
örvendezek mosolyodnak,
fényeknek
kik körüllobognak
s
kit szántál rövid holnapoknak,
magamban
örvendek nyomodnak,
vigyázlak
és tiéd vagyok.
Forrás:
Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó
1991.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése