2016. dec. 29.

Tóth Endre: Képletek





I.
Szívem reszket, mint a fán a rózsa,
Mit az alkony könyekkel besíra...
Telesteli kelyhe harmatgyöngyel - -
Ah ne jöjj szél,meg ne rázd kezeddel! –

Ah ne rázd meg szívem lombos fáját
Szavaiddal..., elbeszélni multját! –
A mi engem meg fogna tán ölni:
Feleletül... könyem fog ömölni. –

II.
Hogy én ki vagyok? miért kérdezed?
Ki ad hatalmat tudnod engemet?...
Vagyok lágy dallam virággal teli,
Melly örömidet átallehelli...
Vagyok setét éj, mellynek méhiben
Szilaj, haragvó fergeteg terem...
Vagyok vészjósló üstökös ha kell,
Melly jár a világ itéletivel;
Ember, kinek mellékszemélyei:
Angyal, ördög és a sír férgei...
Egy asszony szült, valamint tégedet –
S a föld mind a kettőnket eltemet.

III.
Isméred é a csendes völgyet ott,
Hol a világtalan koldus lakott? –
Tűzláng lelkével többet láta tán,
Mint mennyit a kaján világ kiván;
S akadt a sorsnál aztán valaki,
Hogy a fiunak szemét ásta ki!
S hogy megátkozza e rabéletet –
Az ember irgalomból...
Számára, egy kis kunyhót épitett. –
A kor fölötte télre változott,
Fehér hajat, fehér szakállt hozott.
A nép körötte megifijodott,
Ki a koldus dalára hallgatott...

Az agg kebelnek ifju lelke volt –
Dalában egy isten lángajka szólt.
Sugáritól hazája felvirult...
S a vak koldus – éhen sirjába hullt!...
... Isméred é a csendes völgyet ott?
Ott... Görögország költője lakott!! –

IV.
Hogy reng a tónak csendes kebele...
Egy fecske libbent szárnyával bele;
S a napnyugoti fényes sugarak
Gyűrűzetin által csillámlanak...
Mintha volnának tündéralakok:
Arcok, szemök epedve mosolyog;
Aztán eltünnek... csendes lesz a tó...
Az éj beáll, mi sincsen látható. –
- Az életalkonyatnak mezején
Lelkünk csendes tó, mellynek tükörén
Fölszáll egy fecske: az emlékezet
S hullámot hajt a merre evezett...
Feltünnek rajta a mult képei
Még egyszer... ifjuságunk ékei - -
Aztán setét lesz, csöndes a mező:
Végtelenedben... keskeny temető! -

Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 35. sz. febr. 12. kedd