Voltam diák, sőt gimnazista.
Rövid nadrágos, víg fiú,
A nadrágom ma jóval hosszabb,
De hajh, az élet szomorú.
Szívemben ott zeng most a kornak
Bájos, bohó emléke mind,
Mikor még iskolát kerültem,
Ravasz, megfontolt terv szerint.
Hogy most az iskolák előtt nyüzsg
Szorgalmas ifjak nagy hada:
Eszembe jut, hogy ottan én is
Csak így nyüzsögtem valaha.
A beíratás pillanatja,
Mily fontos volt, mily izgató,
És jobban imponált a szolga,
Mint tanár és igazgató.
A tudományt hogyan szomjaztam
Leírni ezt nem tudja toll,
Hiszen a kettős aorisztosz
Ma is fejemben zakatol.
Nem tudtam akkor mi a csók még
S hogy fű, fa, ág miről susog.
Azt tudtam csak mi fán teremnek
A súlyos logaritmusok.
E kornak vége mindörökre
S mily szomorú, mily bús e vég!
Nem érdekelnek engem immár
A fürge rendhagyó igék.
Az ódondászok kirakatját
Nem nézem át tankönyvekért,
Amelyekről későn derül ki,
Hogy tartalmuk garast sem ér.
A szabadkezi rajznak immár
Rajongó híve nem vagyok
S dolgozataimnak külalakja,
A tisztaságtól nem ragyog.
S ha kapnék magaviseletből
Osztályzatot - mily keserű! -
Ma az a fok nem példás volna,
De kevésbé szabályszerű.
Mégis, az utcán álldogálva,
Ha látom a diákokat,
A szeptemberi napsugárban
Szívemből mély sóhaj fakad:
Oly szép idő volt a diákkor
És vissza nem tér soha már
Legföljebb egyszer, - a fiammal,
Ha majd az iskolába jár.
