2018. máj. 31.

Palágyi Lajos (1866-1933): Petőfi szobra előtt (1885)




Az emberek elől ide menekültem.
Ide, hol a költő mintegy idvezülten
Néz a magas mennybe.
Oh, dicső dalnoka rég letünt világnak,
Oh, szent vértanuja hitnek, szabadságnak,
Nézz le a szivembe!

Nézz le a szivembe, a szivem mélyébe,
Szellemed lángjával a kietlen éjbe,
Gyújts világosságot
S melyet rég eloltott ádáz vész viharja,
Szemed pillantása éleszsze fel újra
Azt az égi lángot!

Hitem szentegyháza álljon újra épen.
Tündököljön benne szent oltáraképen
Fényes ideálom,
Kétkedésnek ölyve, gond nyomasztó súlya,
Kishitüség köde, csüggedés borúja
Szivemből  elszálljon!

Tudjam e világi, hiú zajt feledni,
Tudjak igazért és szentért lelkesedni,
Ahogy tudtam régen;
Ne csüngjön a lelkem e múló varázson,
E szem-kápráztató, csalfa csillogáson,
Fényes semmiségen.

Gyönge lelkek gúnyja, hatalmasok karja,
Sorsnak üldözése, végzet zord viharja
Lángomat csak szitsa,
Szivemet az élvek sebes forgatagja,
Mely a gyenge embert magával ragadja,
El ne tántoritsa!

El ne tántoritson ha reám tör bármi,
Tudjak szabadságért bátran sikra szállni,
Ha majd üt az óra,
Amikor ki kell majd rohannunk a multért,
Az elgázolt, tiprott, dicsőült multunkért,
Véres bosszulóra!

Akkor, hadd törjek én, mint te a halálba,
Rohanjak a vészbe mellemet kitárva,
Zászlóval kezembe!
Óh, dicső dalnoka rég letünt világnak,
Óh, szent vértanuja, hitnek, szabadságnak,
Önts erőt szivembe.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása