Az emberek elől ide
menekültem.
Ide, hol a költő mintegy
idvezülten
Néz a magas mennybe.
Oh, dicső dalnoka rég
letünt világnak,
Oh, szent vértanuja
hitnek, szabadságnak,
Nézz le a szivembe!
Nézz le a szivembe, a
szivem mélyébe,
Szellemed lángjával a
kietlen éjbe,
Gyújts világosságot
S melyet rég eloltott
ádáz vész viharja,
Szemed pillantása
éleszsze fel újra
Azt az égi lángot!
Hitem szentegyháza
álljon újra épen.
Tündököljön benne szent
oltáraképen
Fényes ideálom,
Kétkedésnek ölyve, gond
nyomasztó súlya,
Kishitüség köde,
csüggedés borúja
Szivemből elszálljon!
Tudjam e világi, hiú
zajt feledni,
Tudjak igazért és
szentért lelkesedni,
Ahogy tudtam régen;
Ne csüngjön a lelkem e
múló varázson,
E szem-kápráztató, csalfa
csillogáson,
Fényes semmiségen.
Gyönge lelkek gúnyja,
hatalmasok karja,
Sorsnak üldözése, végzet
zord viharja
Lángomat csak szitsa,
Szivemet az élvek sebes
forgatagja,
Mely a gyenge embert
magával ragadja,
El ne tántoritsa!
El ne tántoritson ha
reám tör bármi,
Tudjak szabadságért
bátran sikra szállni,
Ha majd üt az óra,
Amikor ki kell majd
rohannunk a multért,
Az elgázolt, tiprott,
dicsőült multunkért,
Véres bosszulóra!
Akkor, hadd törjek én,
mint te a halálba,
Rohanjak a vészbe
mellemet kitárva,
Zászlóval kezembe!
Óh, dicső dalnoka rég
letünt világnak,
Óh, szent vértanuja,
hitnek, szabadságnak,
Önts erőt szivembe.
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése