2018. máj. 31.

Bartók Lajos (1851-1902): Petőfi szobra előtt (1882.)




Ez érczszobornak zendüljön meg ajka!
Olvadjon önzenéje lánghevében!
Mert méltó dalba őt ki foglalandja,
Hogy lelkesitve lelke is elégjen?
Szólj, óh Petőfi! szólj, szivek királya!
Szivünkből, nézd, nem dal, de könny fakad,
S dicsfényedet szemünk még most se látja
A vesztedért omló könnyek miatt!

Idézünk, szellem!... bár büvös hatalmad’
Fékezni nincs erőnk! de óh, jelenj meg!
Csak hallja még hangját e nép a dalnak,
Melylyel fölrázod és ujjáteremted!

Dörögj a tyrteuszi hangszeren,
Mely ellenségünk várait lesújtja,
S mint Orpheusz, játsz rajta édesen,
Hogy dult hazánk virágozzék föl ujra!

Volt-é, ki elmaradt nagy harczainkbul,
Midőn te hívtad talpra a magyart!
Megállt a nap, s merészebb útra indult,
Látván: e nép is mily magasra tart!
Mind ott valának a te riadódra,
Mind itt vannak most emléked előtt!
S hol a haza: a költő ott ne volna,
S ne jönne, ha most népe hívja őt?

Hát igy szeretné a hazát Petőfi?
S a sír porát le nem rázná magárul
A nemzet Geniuszát átölelni,
Midőn felé hő karja, keble tárul?
Kinek ragyogtát föld ámulva nézé,
De kit lehullni ki sem láthatott:
A földé hát ő? vagy csupán az égé,
S ércz szelleme fölöttünk itt ragyog!

Fölöttünk ő, - s alant a rónaság,
A tenger, amely őt termette gyöngyül;
Hol bölcsejét ringatta délibáb,
S a légbe bűv-látmányok képe lendül:
A fellegek hajóin ott eveznek
Tündérleányok, messze zeng daluk…
Míg zivatar ront ábrándképzeteknek
És roncsaik fölött pusztitva zúg

S tündérleányok hangja csábosan szól,
S pacsirta, szellő, fönn velök dalolgat;
De nem sejték, mi szép ez, míg e lanttól
Nem hangzék vissza dallama szavoknak!
Úgy nyelvünkön szólt, oly hiven zenélt ő,
Hogy fülmile társául keresé fel,
S megzendült lantján ott csüngött a költő
Lángzó agyával és művész kezével!

S te szép haza,nekünk több a világnál,
Oh hon! ki feste téged gyönyörűbben?
Volt-é nemesb tűz, emez oltár-lángnál,
Melytől pokol vulkánja visszadöbben?
S óh szerelem, sziv tövise, virága!
Szebb koszorúd ki lantját övezé,
Valóbb kiben volt a sziv örök álma,
Mint beszövődék húrjai közé?

Ily dalt lehel a lég ama derült
Éjen, midőn a tavasz nyárba olvad;
A róna hő keblén elszenderült
Virág szeretni tőle igy tanulgat.
S az ébren alvó ifjú és leány
Elkapja hangját és álmokra ébred,
S ajkán kitör, szerelme hajnalán,
Üdve s keserve áradó szivének…

Óh,költő! a szerelmek húrja pattan,
Im elborultál, mint az ég hazádon
A rózsafelhők, délibáb, zavartan
Sülyednek el sötét elemcsatákon.
Megrendül a föld… itéletidő!
Ez nem az ég, pokol került fölénkbe!
S dalolni most a kard röpül elő,
A végtelen vihart szaggatva, tépve!

Halljátok, a költő jobbjába’ hogy peng?
S még jobban sújt másik kezében lantja.
Két fegyvere, mint villám ragyog fent,
S halványul a villám, kihül haragja.
A vész megállt, de ő nem végezé be
Csend a hazán… halálcsend… s ő halott!
Ki látta vérét? villámok fölébe
Tünt el s honáért most is harczol ott!

Nézzétek őt fenn,- s mint határtalan
Kék lobogót, e hon egét fölötte,
Melyre a nap, a szabadság arany
Betüje van lángsugárral hímezve.
Hiába! Felhők ezt el nem takarják,
Mert ő a felhők fátyolát letépi,
És a világra árad a szabadság,
S dalát világra zengi fönn Petőfi.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása