2013. júl. 30.

Berde Mária: Örök tagadás


Berde Mária


Tagadlak. Hányszor megtagadlak!
Nem háromszor, de hússzor egy nap.
Másra simul szemem sugára,
Mosolygok a más mosolyára,
Ha hallgatom, hogy más mit suttog,
Ha léhán, dőrén visszasúgok.
És ha rólad beszédbe kezdnek,
Ajkam nem ég, pillám se reszket.
Odavetem félvállról, sebten:
Hát - elfeledtem.
 
Ó, mind hazugság!
Csak hogy ne sejtsék, hogy ne tudják:
Hogy véled kelek, véled fekszem,
Emléked tüzénél melegszem.
Görcsösen, némán átkarollak:
Tört roncsa zátonyult hajómnak.
Első reményem, első álmom,
Utolsó üdvöm, végsugárom.
Betöltetlen, égi ígéret,
Titkon, éjjel szenvedek érted,
Hogy meg ne sejtsék, meg ne tudják,
A nappalom: merő hazugság. 

Berde Mária: Nem tudom

 Huszár Boglárka: Egyedül


Ifjúságod nagy, izzó lobogása
Alvó lelkembe tűzcsóvát vetett.
Aludtam, és a vállam megragadtad,
Hogy megmutasd az életet.
Kapuk nyíltak meg, s a világba hívtak,
És fölpattant sok-sok titok.
Alig voltam tiéd, de annyi rózsát
Az élet többé nem nyitott.
 
Be jaj volt, amikor nyomod vesztettem,
Fölvertem érted nappalt, éjszakát,
Követeltem és könyörögtem érted,
S éreztem éven, száz mérföldön át
Szíved verését, vergődéség értem.
A ködben, árnyban hol vagy, mily úton,
A milliók közt merre vitt a lépted:
Ma sem tudom... 

Berde Mária: Szívdobogás



Oly halkan ver a szívem, mint az álom,
Csak nézem, hogy huny napra nap,
Üdvösségünk percétől minden perccel
Mind távolabb esünk, mind távolabb.
Csak nézni némán: a tavaszra nyár csap,
És izzó nyárra ősz borul,
S te sose nyitod többé meg kilincsem,
Hogy még egyszer elémbe hullj.
 
De néha látlak. Holdtalan, vak éjen
Dermedve fekszem párnáim ölén:
Akkor lehull a tér s idő közöttünk,
Testetlenül, némán hajolsz felém.
Az élet nem, csak álom köt már össze.
Kihunytak egymásért a nagy tusák,
S csak nézzük egymást. Két árny. Két magunk keresztje.
Két meddő ifjúság. 

Berde Mária: Szomorúság



A vízre künt nyíló lombok hajolnak,
Lemosolyog a kéklő végtelenség,
Alatta céltalan cikázó fecskék -
Csicsergő fecském, könnyű kedvem, hol vagy?

Feslő pünkösdi rózsák ostromolnak,
Ablakomon erdőn benéz a jázmin,
Galambok jönnek csókolózni játszin -
Búgó gerlém, kacagó kedvem, hol vagy?

Nem látod: színes pillangók bomolnak,
Bekergetőznek hozzám, várva várnak,
Hát csak neked fagyott, pergett le szárnyad? -
Bohó pillangóm, tarka kedvem, hol vagy?


Berde Mária: Az ablaknál



Henri de Toulouse-Lautrec: Nő az ablaknál
Forrás:  http://www.amilapunk.hu/eozin/vankepem/impresszionizmus/degaspicasso.html


Úgy jön valaki, mintha te jönnél,
Szívem ritmusára verődik lépte.
Most hal az alkony kinn a sötétbe.
Úgy jön valaki, mintha te jönnél...
Csönd. A nagy óra dermedve hallgat.
Léptei, mint a villanyütések,
Dermedő csöndbe belenyilallnak.
Úgy jön valaki, mintha te jönnél,
És fölijednek aluvó gondok.
Aluvó vágyak, aluvó álmok
Fölriadnak, mint fölvert galambok.
Úgy jön valaki, mintha te jönnél!
A szemem könnybe', az arcom lázba',
A vállam, testem tüzes palástba',
Halott szívem most lobogó katlan,
Mindjárt megpattan -
S ha jutalmul annyi sóvár kínért,
Kínos tűzért és tüzes könnyért,
Ha végre, végre mégis te jönnél! 

Berde Mária: Merengés


Anyám -
A gesztenyék ezergyertyásan állanak.
A nap öléből omló aranysugarak
Eloszlatják az égről, íme, a borút:
Anyám - csak mi leszünk örökre szomorúk?
 
Anyám -
Csak hozzánk nemtér soha, soha gyógyulás?
Te ifjú voltál egyszer és fehér ruhás.
Be szép volt, hogyha úgy vasárnap reggelen
Felöltöztél, hogy a templomba jöjj velem.
Dúdolgattál, fésülted nagy, sötét hajad,
Anyám - az az idő már sose tér meg?
Én sose leszek, többé soha gyermek,
S a te hajad örökre ősz marad? 

Berde Mária: Mindenki elhagyott



Mindenki elhagyott.
    Az emberek.
Akik szárnyam kibonták s fölemeltek.
A világ, aki hetyke sok csatát,
S nem tiszta szívet várt, lobogó lelket.
 
Mindenki elhagyott.
    Az álmaim.
Szárnyuk-törött, hímporuk-vesztő pillék.
Halvány vagyok, mint hervadó virág.
És úgy sütöm le pillám, mintha sírnék.
 
Mindenki elhagyott.
    Nincs senki már.
De visszajár, még visszajár egy árnyék:
- Semmit se fáj, hogy minden elhagyott -
Ő fáj még. Fáj még...  

Berde Mária: Lázak


A város, a város ... az utcasorok,
Libegő füst és szorongó házak,
Az aszfalton tovasiklik a nap -
Szívem, sose látlak.
 
A város, a város ... a parkba futó,
Sűrű sora vén, dús gesztenyefáknak,
Aranysugarakban már hull a levél -
Szívem, sose látlak.
 
A város, a város ... a víz odalent,
Felette híd, lent feszülő árnyak.
Ne nézz le, szédülsz. Szédülni jó -
Szívem, sose látlak.
 
A város, a város ... bár kutatom,
Szívem, a városban már sose látlak.
S álmodom néha: állok a hídon.
Szédülök ... várlak.  

Berde Mária: Búcsú


Nem a szobától, amely ott maradt
Idegen fészkül, idegen tanyának.
A szögletekben megvonul az emlék:
Aranypók szőtte, láthatatlan szálak;
Nem a küszöbtől, amely néma lett,
Nem mondja senkinek: e szoba szentély,
Itt hulltam az öledbe, itt szerettél -
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
És mégse érted néztem vissza úgy,
És mégse tőled búcsúztam el akkor -
Az aranykorra csapódott az ajtó,
És kialudt egy kéve fenn a napból.
Minden, mindentől búcsúztam, mi szép,
Merész vágyaktól, hősies tusáktól,
A tűztől, egész eddig-életemtől:
Az ifjúságtól. 

Berde Mária: Csönd



Nem aki lomhán és sugártalan jő,
Az agyra gondot és a szívre gyászt hoz,
Nem az a csend borul le néha rám:
Koronás, hermelinpalástos...
 
Alkony szitál, és át az ablakon
A kora május zsongva leskel,
Kezedben izzó muzsikájú könyv,
Úgy állunk összehajló testtel.
 
És én a hangodon keresztül
Behunyt szemmel iszom a lelked.
És elhallgatsz. És ez a csönd.
A fejed a vállamra ejted...  

Berde Mária: Kísértet



Izzott a nyár - nem baj, hogy elmúlt.
Nem fáj: a rózsa sírva elhullt.
De néha látom még a kertet,
Most hervadtam, kifosztva dermed.
S az erdőt túl a néma kerten,
A keskeny ösvényt hóbeverten.
Gallyat a szél a padra tördel,
A hold a hegy mögül kibukkan,
Mint rém, aki kísértni jő fel,
És akkor látom: ott egy árnyék,
Ki egy kis tűzért visszajár még,
Az avarban aluvó nyárért,
A hó alatt lábam nyomáért.
 
Ez fáj ... úgy fáj ... csak ezt ne tudjam. 

Berde Mária: Zsoltár


Waterhouse,John William festménye



A parkba mindennap lenéztem:
A május járt lent. Oly csudás!
A parkban húsz májusfa állott,
Mind halvány menyasszonyruhás.
És akkor mindig összefontam,
Imára törtem a kezem.
- Felejtsen el engem a május,
Ha rólad elfelejtkezem.
 
És minden este csillagos volt,
És minden éjjel járt a hold.
Ablakon át ágyamra hullt
Ezer ezüstös csipkefolt.
Az éjfél ablakomba állt:
Nézte, a holdat hogy lesem.
Vakuljon el a hold előlem,
Ha rólad elfelejtkezem.
 
A hajnal akkor úgy talált meg:
Testem törött, hajam kuszált.
Az álmok bársony pilleszárnya
Aranytarkán szememre szállt.
Izzó fullánkra váljon méze,
Amikor ajkamra veszem:
Keseredjék meg édes álmom,
Ha rólad elfelejtkezem!
 
Legyen a világ nagy koporsó,
Sötét, keserves és hideg.
Ne kelljen többé senki se,
Ne kelljek soha senkinek.
Lékelt hajóként elsüllyedjek,
Boruljon éjbe a szemem,
Felejtsen el engem az Isten,
Ha rólad elfelejtkezem.  

Berde Mária: Tenger



Szép? ... Ugye szép?
Ugye a víz folyó szivárvány?
A köd: mint fátyoling
Pihegő lányon, aki márvány.
S az ég s a víz. Ez szerelem.
Ugye ölelnek, összefolynak...
Álmodni, állni jó a parton.
Ugye ma szép? ... De holnap...
Oly szomorú az égperem.
A messzibe egy bárka vész el.
Még villan egyet. Nézd, szívem!
Szívem, te sírsz. Te engem nézel... 

Berde Mária: Mignon dalok - részlet -

..... 

IV.
Mégis: ha látnád, hogy szenvedek,
Ha látnád: lelkem mily beteg,
Ha tudnád, hogyan élek én,
Hogy szívem mily üres, szegény,
Ha látnád vállam, amely pálma volt,
Hogy megtörött, hogy meghajolt,
Ha egyszer látnád szemem sugarát,
Hogy néma könnyeken tör át,
Hogy már mosolyom többé nem fakad,
Hogy ajkam többé nem cseveg:
Eljönnél - bár az ég reád szakad,
Ha tudnád, hogyan szenvedek.
..... 

Berde Mária: Hogyan?

Heinrich Vogeler: Vágyakozás (álmodozás)


Mint alvó gyermek éjfél karján,
Oly némán, némán.
 
Mint pásztortűz bent, messzi éjben,
Oly mélyen, mélyen.
 
Mint élő tűz hamuban, titkon,
Mint felhőből kicsapó villám:
Oly izzón, izzón.

Berde Mária: Múlt



Mint búvópatakot mély torkú szikla,
Úgy nyelte be szerencsém rég az élet.
Tengernyi napsugár fekete éj lett.
Tenger csillagból nincs egy árva szikra.
 
És mégis: néha mintha fény vakítna,
Szemem behunyva, sápadtan mosolygok,
És könnyem indul, szinte enyhe, boldog.
Mintha egy tündérkéz szívembe nyitna.
 
Ó, mélyen - elfalazott vaksötétben,
Nem látni bár, még most is minden úgy van,
Mint hajdan, sértetlen, szent, drága épen.
 
És elvakít opálos tündöklésben
A múlt, ha néha egy parányi résen
Az emlék tünde holdfényként besurran.