Tompa Mihály: A gyászoló

Korán hagyád el oh hölgy! nyoszojád,

Könyüiddel korán meglocsoltad

Az imazsámolyt, hol térdelsz vala;

Igy jött reád az új év hajnala!

Imádkozó ajak… siró szemek…

Az ó évtől is igy váltál te meg!

Szobád csendes, - nem zörren a kilincs,

Vendég, barát köszöntésedre nincs;

Ajakihoz vonván forrón kezed:

Nem mondja senki, hogy hálás, szeret. –

Ma a világ jön-megy, vigad, vegyül…

Te ünnepelsz gyászoddal egyedül.

Egykor, beh máskép töltötték el itt

A szent karácsont s uj év perceit!

Akkor se mult bár a komoly s mi szent:

Mikor még a szép ifjak… Istenem,

Beh minden is mulandó idelen!

Három fiú volt a nő öröme,

Egy nap,  b u c s ú z n i  ind hozzá jőve;

Anyjok megáldá három jó fiát,

- Szörnyű, mit e szív e percben kiállt.

Aztán elvitte mindhármat tova…

Anyjok nem kérdé - tudta jól -, hova?

S kiket fagy, hó s virrasztás nem zavart:

Együtt tűrék jó kedvvel a sanyart;

S ha kürtszótól rengett a csatasík:

Együtt s elől villogtak kardjaik,

Míg dőlt az oszlop, a sor átszakadt…

- Együtt nyugosznak most a föld alatt:

Ki látja óh nő! kínod éjjelét,

Mely napjaidra terhesüle: f é l t;

De bár arcod komoly, lépted szilárd,

Az éj, rémségivel, neked nem árt;

Ki ád ehhez bátorságot s erőt?

Az  é g, mely azzal felruház, betölt!

Oh, áldassék az égi hatalom!

Melytől intézve van a habokon,

A szélvészben az a kis deszkaszál:

Min a szegény hajótört partraszáll;

Az a csillag, mely fel-feltünedez,

S az éjben a vándor vezére lesz!

Ki veszt sokat, mindent mi drága itt:

Hitét ha őrzi: őrzi őt a hit;

Az átok elhal, tart az ima még,

Míg a föld ködös – fenn derült az ég;

Siralmak völgyén, vad kietlenen:

Hol ember nincs már: Isten megjelen.

Ne bándd: hogy a világgal nincs közöd,

Nem lépve át magányos küszöböd!

Melynek szentben, igazban nincs hite:

Gúnyos képét minek hozná ide?

Nem vagy magad, hisz itt vannak veled:

A köny, imádság, az emlékezet!

Oh nő dicsőbb vendégeket ne várj!

Körödbe van a három kedves árny!

A homlokon véres mirtusz ragyog, -

Tettben, halálban halhatatlanok!

Nem érzed-e: hogy e bűvös közel:

Borus szivedre  b ü s z k e  fényt lövel?

Nem hallod-e? nyugodj meg oh anyánk,

Annak nevében, kiért meghalánk!

Forrás: Gombostű. Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, január 1. 1862.