Egy roppant hegy sima fokán heversz.
Ezerméteres hajad – üzenet
a völgybe nékünk, - lengve, lágyan
csüng le…
Barbárul gyönyörű szelek
vágtatnak térdeid között,
az árnyas lágyék ligetét borzolják,
gyors pára száll melled körött.
Fekszel s ne moccansz. Így nyűgözöd
révedt
velőnket s gyámoltalan szellemünk,
magosság vagy és döbbenet és néma
kiáltás, - vad köd s vad fény
ellenünk!
Senkisem látta szemed titkos tükrét.
Ébren vagy te vagy alszol-e, hatalmas?...
Egy tenger küldi sós illatát hozzád
körüllegyezni arcodat, hogy alhass…
Kincsét elébed önti mind az alkony,
de te ne moccansz… Néked búg a dél,
órák s napok a lábadnál suhognak
s az évek vállad hűs íveinél.
Nyakad sasok pompás szárnya legyinti,
homlokodra sok légi tűz röpül,
hajad s derekadat köröskörül
titkos virággal az ég telehinti…
S mind ami itt lent bomlik és
tenyészik,
gyűrűzve árad érted s tekereg,
bágyadt,, kövér virág s fa, egy sereg
harcol konokul s tör mind tefeléd itt
a sziklafalra fel… Lám, dühös indák
áhítnak összegabalyodva mint rád,
sebes burjánzás forog itt miattad…
Én a völgynek egy fekete zugában
állok, honnan a csodás testrészek
jól láthatók, nem mozdulok magam sem
s hosszan figyellek, keményhúsú
Végzet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése