Tíz esztendeje, hogy elesett ott a harc
mezején, a segesvári csatatéren, amikor az országos Petőfi-ünnepélyen Jókai Mór
Apotheosisát szavalta.
Sok ezernyi nép: az egész nemzet
képviselete előtt zengette a halhatatlan költő dicsőségét, - lobogó, gyújtó
tűzzel tolmácsolta a másik halhatatlan költő felséges gondolatait.
Petőfi és Jókai lelke folyt össze az ő
izzóan magyar lelkével. És ebben a fölmagasztosult, ebben az égi gyönyörrel
teljes pillanatában holtra sebzetten rogyott össze. Talán éppen Petőfi porai
fölött.
Megölte egy napsugár…
És ez a sugár a hazafiúi érzés
mártírjává avatta E. Kovács Gyulát. Az Isten ennél szebb halállal nem
jutalmazhatta az ő érdemes életét.
Valahányszor ünnepet ülnek Petőfi és
Jókai emlékezetére, mindig el kell mondani, hogy: volt egy lángoló szívű, forró
lelkű férfiú, akit ez a két óriás annyira megihletett, hogy nevükkel az ajkán meghalt.
Valahányszor ünneplik a segesvári csata
évfordulóját, mindig emlegetni fogják, hogy volt még egy hőse Bemnek,
Petőfinek, aki az általuk megszentelt harcmezőn félszázaddal később esett el az
eszmék szolgálatában, amelyekért ők éltek, haltak.
Valahányszor kétség támad, hogy úgy,
egymagában, gyilkos hadi fegyver és vérpad nélkül, tud-e ölni a hazafiúi
lelkesedés? – mindig dicsekedhetünk azzal, hogy: igen, volt egy magyar ember,
akinek így lobbant el az élete.
És valahányszor afölött foly tusakodás,
hogy az igazi művésznek átéreznie
vagy csak mímelnie kell-é azt, amit tolmácsol: a nagy Egressy példája mellett
ott áll a nagy E. Kovács Gyula példája, tiltó bizonyságul olyanoknak, akik
puszta mesterkedéssel, furfangos kiszámítottsággal másolnak szent hevületeket.
Poéták tollát, festők ecsetjét,
szobrászok vésőjét aranyozza ihlettel E. Kovács Gyula halála. Legenda kél róla
a nép ajakán. És jövendő színészek fognak sikeket aratni az ő dicsőséges
alakjával…
*
Hatvan éves korában halt meg, művészi
pályafutásának negyvenharmadik évében. Közönséges embernél ez az alkonyodás
kora, sőt a munkaképtelenség sötét estéje. De ő mindenképpen kivételes
egyéniség volt. Nemcsak szíve-lelke maradt utolsó órájáig érintetlenül
fiatalnak, de fizikuma is csupa erőtől, munkabírástól duzzadt. Egyike volt a
legszebb férfiaknak és hatalmas, imponáló alakja épp oly kevéssé mutatta nyomát
az időnek, mint páratlanul friss szelleme és kiapadhatatlan munkaszeretete.
Alig megmérhető az a tevékenység, amelyet négy évtizeden keresztül, mint színész,
mint rendező, mint művezető, mint költő, mint prózaíró, mint műfordító
kifejtett. És milyen csodás lelkiismeretességgel végezte minden kötelességét!
Korának nemcsak egyik legnagyobb, de egyszersmind páratlanul legszorgalmasabb, legkötelességtudóbb színésze volt.
Semmiféle dolgában soha a legparányibb mulasztás nem terhelte. Minden színpadi
szerepében, minden költeményében, fordításában, egyéb dolgozatában minden
művezetési munkájában ott volt és ott van hiánytalanul minden, de minden, ami annál az alkalomnál összes
erőitől kitellett.
Színpadi működésében eszményképe,
tanítómestere Egressy Gábor volt, akihez távoli rokonság kötelékei is fűzték.
Szívében nemzeti és hősi érzelem lángolt; ezzel úgy kívánt hatni, hogy ne csak
mulattasson, hanem emeljen; és büszke önérzettel dobogtassa meg a nemes
érzésektől dagadó szíveket.
Színművészetünk történetében örökre
emlékezetes sikerei voltak Shakespeare, Moliére, Goethe, Schiller, Caldeorn, a
görög és a francia klasszikusok remekeinek színrehozatalában és ábrázolásában.
A Shakespeare-drámák egész sorát, Moliére és Schiller több művét, Goethe
Faustját ő hozta először magyar színpadra, fáradságos, gondos munkával. Évekig
dolgozott Schiller Don Carlos-ának és Stuart Máriá-jának gyönyörű fordításán.
Hanem akármennyire hódolt a
világirodalom lángelméinek, - mindenekfölött a magyar Géniusz alkotásait szerette, kultiválta, dédelgette.
Tudom én szeretni az idegen szépet;
De a magunkéért
még forróbban égek!
Megmulattat, vidít a más különfajta;
De a lelket bennem a
magunké tartja.
Így szól egyik versében. Fajunk
szerelme: Isten-ösztönünk – mondja más helyen – és ha ez kivész, holt számmá
olvadunk. Boldogság bármi harc és munka, ha azért hull a könnyünk és a vérünk,
hogy magyarul éljünk, haljunk.
Napkeleti lángsugarak szültek,
Őrizzük meg ős természetünket.
Verjünk vissza külről minden olyat,
Mi vérünkké, üdvünkké nem olvad.
Csak magyarúl, csak magyarán élni,
Nem magyartól semmitsem remélni!
Még Schiller-hez írott költeményében is
így csendül a végső akkord:
Úgy szeretlek – nem tudom, mit mondjak! –
Úgy szeretlek, mintha magyar
volnál.
Magyarsága
volt fő jellemvonása, mondhatni: éltető eleme E. Kovács Gyulának. Valóságos
rajongással csüngött a magyar színműírás nagyságain. Vörösmarty, Kisfaludy,
Katona, Madách, Szigligeti, Jókai és jeles társaik kultuszának szentelte
művészi és rendezői erejének, törődésének legjavát. Senki sem örült,
lelkesedett úgy, mint ő, ha feltűnt egy-egy új csillag a nemzeti drámairodalom
egén, mint Csepreghy, Tóth Ede, Abonyi Lajos, Herczeg Ferenc. De a
szárnypróbálgatást is megbecsülte, ha az magyar volt. Hazai termékek
színrehozatalában, propagálásában nem volt válogatós és magyar írókkal szemben
a legenyhébb kritikai mértéket alkalmazta.
De igaz hittel rajongott nem csupán a
magyar drámáért, hanem az egész nemzeti irodalomért. Ő maga is jeles poéta,
rendkívül szellemes és szeretetreméltó prózaíró volt.
A nagy poéták közt legnagyobbnak –
Petőfit vallotta.
Oh, hogy állsz te, fönn, e század felett…
Magasan túl minden korlátokon;
Kortársad is mind csak távol rokon…
Messzi, fönn, fönn… mély, nagy ür alattad,
Ezután jönnek csak a nagy, - nagyobbak…
Egy, egyetlen, párod, másod nincsen,
Nincs, aki csak meg is közelítsen!...
A dithyrambot, melyből ezeket a sorokat
kivettük, éppen halála évében írta E. Kovács Gyula és elszavalta a kolozsvári
március 15-iki ünnepélye. Utolsó szereplése volt ez a márciusi napon, amelyen
annyiszor gyújtotta lelkesedésre az emlékünnepélyek közönségét.
Ugyancsak 1899 tavaszán még egyszer
áldozott Petőfi emlékének. Április 24-én a kolozsvári színházban a
Petőfi-társaság rendezett ünnepélyt, a költő halálnak ötvenedik évfordulója
alkalmából. A programon Zichy Géza gróf, Bartók Lajos, Ábrányi Emil, Ferenczi
Zoltán, Szász Gerő, Jakab Ödön szerepeltek, értékes műveikkel. És mindannyi közt
a legviharosabb, mondhatni: megdöbbentő hatást E. Kovács Gyula érte el, akinek
szerepe csupán annyiból állott, hogy előadta Petőfinek „Egy gondolat bánt
engemet…” című költeményét. De milyen előadás volt az! Mintha a költő lelke
dörgött, háborgott volna lázas szavaiban. Egy húsz éves ifjú határtalan
extázisával szavalta: „Ott essem el én, a harc mezején, ott folyjon az ifjúi
vér ki szivemből”. Minden szava lángolt és perzselő villámként robbant a
fölizgult hallgatóság közé. És az a csodás tragikai fönség, amellyel a befejező
sorokat elzengette! Úgy hangzott itt beszéde, mint a Beethoven gyászindulója…
Percekig tartó riadó taps és éljenzés zúgott a művész felé, aki a mély lelki
felindulástól sápadtan, remegve állott a színpadon. meg vagyok győződve, hogy e
rövid másfél perc alatt, míg a harminchat soros verset elszavalta, hajszálnyira
volt a végzettől, amely július végén a segesvári csatatéren elérte…
Mikor 1865. november 2-án legelőször
lépett a kolozsvári színpadra, Bánk bánt játszta. Legutoljára is ebben a
szerepében láttuk. 1899. április 28-án a kolozsvári Itthon-kör javára rendezett
előadást a színház; a program keretében színre került Katona tragédiájának
negyedik felvonása, E. Kovács Gyulával (Bánk), Fáy Szerénával (Gertrud) és
Bajor Rizával (Melinda).
„Ki! Ki! a tető mindjárt reám szakad”, -
ezek voltak az utolsó szavak, amelyek E. Kovács Gyula ajkáról elhangzottak a
kolozsvári színházban, ahol feledhetetlen emléket, pótolhatatlan űrt hagyott
maga után.
Harmadnap a társulat nyári tartózkodásra Nagyváradra
ment. Onnan május második felében Kovács ellátogatott Kolozsvárra, családjához.
E látogatás alkalmával írta május 25-én „Hattyúdal”
című versét, mely tele van halálsejtelemmel:
Mind hiába, elomlóba a
rózsa,
Levelei elhervadtan
Elsárgultan
Hulladoznak le róla…
Mind hiába, lebukóba már
a nap,
Felette a setét éjnek
Vak éjfélnek
Sűrű árja összecsap…
Mind hiába, üt az óra
nekem is,
Homlokomat zord
fuvalmak,
Jeges ujjak,
Borzongatják, tépdesik.
Ég veletek, mint ti,
kiket szerettem,
Még egy csókot, búcsukezet,
Ejtsetek egy
Forró cseppet felettem!
Ezzel búcsúzott szeretteitől és Kolozsvártól,
ahová még csak egyszer, júliusban tért vissza két napra, mielőtt Segesvárra
indult.
*
Hatvanéves volt, hanem ha valakiről, úgy őróla
lehet legigazabban elmondani, hogy: mégis fiatalon halt meg. Annyi évtizednek
szakadatlan, küzdelmes munkája, sok-sok
nyomorúsága nem koptatta meg sem testét, sem lelkét. Talán nem is
érezte, hogy dolgozik, verejtékezik, küszködik. Ő csak álmodott!
Álmokat álmodtam,
látásokat láttam,
Üdvözitő gyönyör! –
mindörökké lássam!
Ne szállj el, boríts el,
kikacagott álom,
Süss ki koporsómban,
hevíts a porágyon!
Én csak úgy átálmodtam a világot, -
mondja egy másik versében.
Bolondság volt, tudom
jól, de nem bánom,
Hát mi nem az, ami szép
a világon?!...
Most van tíz esztendeje, hogy kedvenc költőjének
temetőhelyén egy utolsó nagy hevülettel átálmodta magát az örökkévalóságba…
H. V.
Forrás: Erdélyi Lapok 2. évf. 14. sz. Kolozsvár, 1909. aug.
1.
