2016. okt. 7.

Tompa Mihály: Isten akaratja


Elhervad a virág, kidől a büszke cser,
Mélységből lesz a tető a tenger fenekén;
Ama törvényt, mely szűl, változtat, elseper,
Egykor fénylő bolygók mutatják feketén. –
Ember, ki most nevet, zokogni megtanul,
Meghal az átkozott, meghal a siratott;
Nép lesz nagy nép felett s elvész óhatlanul…
És mindez, oh uram! a te akaratod!

A te akaratod! s midőn a fájdalom
Tőrével a sziven nagy, mély sebet vere:
Kemény szó támad a békétlen ajkakon
S ég-földet vád alá fog a kín embere!
hab s örvénnyel dacol, széllel szemközt evez,
Keble mind zordonabb, mint sorsa mostohább,
Hanem e gondolat: az úr tetszése ez…
Kemény, hideg kőszirt – és nem mehet tovább.

Járván a temetőn tanútlan éjjeiken,
Egy kisded sír felett törnek meg térdeim,
S felháborult elmém ugyan hányom-vetem
Az élet és halál örök kérdésein!
Mért is végződtek oly kevéssel évei?
Míg kérdezem, fanyar-leckén tanít az ész…
Születtünk, meghalunk! ezt könnyü érteni;
Azon megnyugodni nehéz, igen nehéz.

ha feljajdul a húr, midőn ketté szakad,
S az őszi lomb is ád hulltában gyenge neszt:
Embernek ami fáj, fájlalni nem szabad?
Hisz’ egy bús öröme ez a szivnek, ha veszt!
Az nem bölcselkedik, csak érez és szeret…
S ki nem szól, jobb-e az, különb-e, aki tűr?
Míg a hivatlan köny szeméből megered
S nyilt árulást tesz a kebel küzdelmirűl!?

Ah! én is érzem e rejtett vihar dühét
S kiontom lelkemet nehéz fájdalmival!
Szavam nem sérti az alvó világ fülét,
A sír süket; mégis van engem aki hall!
Te szám szerint tudod fejünk hajszálait
S hogy boldogok legyünk, a létet úgy adod!...
Ezernyi köny s nyomor mégis honnét van itt…!?
- Uram, nem érthetem a te akaratod! –

Mégis, bár útaid titkát feszegetem,
És ajkaim pártos szavaktól zajganak:
Ne gerjedj oh, Uram! haragra ellenem;
Mely bennem így zajong, az a por… a salak!
És minden hasztalan! e földet megfutám.
Keresve enyhülést fájdalmam közepett;
S oda jutok vissza sok kerengés után:
Nem gyógyithat meg más, mint ki megsebhetett.

S míg minden tél után kizöldül a kopár:
Éltünk se veszhet el örök bú s gyász miatt!
Elmúlik tőlem is e keserű pohár,
Melyet velem te bölcs tetszésed most itat.
Emelj, emelj, kit a csapás megrengete!
Segits, hogy elbirjam viselni, ami ért!
S bármit hoz a világ s élet története:
Tudjam, kitől van az s ne kérdezzem miért? –

Virágok és füvek harmatban ferdenek,
Nyugodt, setét az éj; a holdvilág lement, -
Ahonnan áldással száll e lágy permeteg:
Az én lelkemre is szálljon le béke, csend!
Hogy a sír hűs gyepén nyugtatva homlokom,
Hígyek, reméljek s ezt lehessen mondanom:
Ha elvesztettem itt, majd feltalálom ott…!
Legyen meg hát Uram, te szent akaratod!

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.