2016. máj. 11.

Gró Lajos: Az „Artamonovok”





Gorkij Maxim legújabb regénye, az Artamonovok, jelentős állomás és fordulat ennek az érdekes írónak pályáján. Az ötvenéves proletáríró Gorkij, elérkezett a szocialista írásmód egy olyan állomásához, amelyet mindezideig, szocialista volta ellenére is elkerült, illetve amelytől eddig távol állott. Gorkij, a szocialista politikus nem igen mutatkozott meg Gorkijban az íróban. A szocializmus akarat, akarat a társadalmi és gazdasági berendezkedés megváltoztatására. A szocialista mentalitás elmaradhatatlan kelléke az aktivitás. Az igazi szocialista világszemlélet csak aktív embert tud elképzelni, vonatkozik ez úgy a hozzá közel, vagy mellette állóra, mint a vele szembenállóra is. Ezt az aktív jellemvonást az egy „Anya” című tendenc-regényét kivéve, sehol sem találjuk meg Gorkij írásaiban. A gorkiji figurák, mint általában az orosz íróké, lágy és mélyről szakadt líraiságát mindenkor a passzivitás karakterizálta. Ezek a figurák a tények leszögezésén, a megállapításokon, a szemlélődésen soha sem jutottak tovább. Mert bármennyire is meglátták a bajok eredetét, okát, nem tudtak túllépni önmaguk körén, a szavuk, a sóhajtásuk szinte elérhetetlen magasságokig szárnyalt fel, ők maguk azonban beledermedtek a fásultságba, elmerültek a ködös orosz közönybe, felolvadtak az orosz sztyeppék halkan zümmögő, ringató muzsikájába. Halott apátiába fulladtak, elaludtak.

De a lángok azért nem aludtak ki, tovább lobogtak a hamu alatt. Az 1917. évi orosz forradalom felrázta a tespedőket, felébresztette a szunnyadó erőket, kiszabadította a fásultság börtönében sínylődő akarásokat, új életlehetőségeket tárt fel az orosz nép előtt. Ez az eruptív megrázkódtatás nem maradt hatástalanul az orosz népre s így Gorkijra sem. Egy nemrégiben megjelent nyilatkozatában Gorkij Lenin jelentőségét Oroszországra nézve nem a politikai és gazdasági metódusaiban, forradalmiságában látta meg (ettől elfordult Gorkij), hanem abban, hogy Lenin volt az első, aki elhintette a pesszimista alaptermészetű orosz népben az optimizmust. Ennek az optimizmusnak a jelentősége csak akkor domborodik ki a maga teljességében, ha végignézünk az orosz írókon, s örökösen lemondó, a csúnya realitás elől a misztikumhoz menekülő mentalitásukra gondolunk, amely nagyban hozzájárult az orosz nép elaltatásához. 1917 óta ez az állapot megszűnt. Lehetnek kifogások és ellenvélemények a mai orosz rezsimmel szemben, de egyet nem lehet letagadni, az orosz népet nagymértékben sikerült felráznia álmából. Az optimista világnézet sok aktivitást öntött az orosz népbe, hogy ez azután a mai rezsim fenntartására vagy megbuktatására irányítja-e Oroszországot, az most teljesen mellékes.

Az „Artamonovok” a legeklatánsabb bizonyítéka ennek a lábra kapó új világnézetnek. Ebben a regényében Gorkij már aktív, építő embereket rajzol s ha nem is rokonszenvesek neki, ha el is ítéli őket, valahogy mégis melléjük áll. És kénytelen melléjük állni, mert nem az ember, hanem az okok által kitermelt okozat mozgatja őket. Az eseményeket nem a ködös, bizonytalan, csak sejtett véletlen, hanem a szigorú logika, a könyörtelen szükségesség, a kapitalista társadalmi és termelési rend önmagában hordott sajátosságai mozgatják.

Ez a két jellemvonás az uralkodó Gorkij regényében, anélkül persze, hogy azokat vezércikkszerűen kihangsúlyozná. S ezen két jellemvonás avatja igazán szocialista írásművészetté az „Artamonovokat”, amelyet az orosz Buddenbrooks-nak is nevezhetünk..


A regény az 1862-iki jobbágyfelszabadítás után kezdődik s egy család történetét beszéli el az 1917-es szocialista forradalomig. Artamonov Hja, az ős, a felszabadult jobbágy gyárat alapít egy kis városban. Erős, céltudatos, ember, aki pofonok árán is végrehajtja az akaratát, nincs benne szentimentalizmus, semmi közössége nincs a régi világgal. Pogány életörömében szeretőjévé teszi a polgármester özvegyét, miután előbb egyszerűen ráparancsolt a haldokló polgármesterre, hogy adja a fiához a lányát. Harsogva él, felrázza, felkavarja a kisváros áporodott nyugalmát, amíg egy a munkásokkal komázó ünnepély után, amikor virtuskodásból egy kazánt akarnak felcipelni a folyótól a gyárig, meg nem roppan. Halála után a három fiúra marad a gyár, akikben azonban már nem lelhető fel az apjuk harmonikus lelkisége. Kétkedő, igazi orosz emberek, különösen a legkisebb, a púpos Nyikita, akit gyámoltalan passzív líraisága s reménytelen szerelme a kolostorba visz. A középső, Alexej áll még a legközelebb az apjához, annál kevésbé a legidősebb, Pjotr. Idegen neki ez a világ, unja az életét, butahús feleségét, orgiákba temetkezik s mégsem tudja elnyomni a földmíves élet utáni vágyát. „A gazdag lelkivilágú Oroszországot lelketlen Amerikává akarjátok tenni” — mondja neki az unokaöccse. S Pjotr, aki ha céltudat nélkül is, de elkívánkozik ebből az életből, nem tehet semmit. A gyár, amely mint a regény egyik legérdekesebb figurája Tychon mondja ... „önerejéből nő, mint a penész a pincében”, elsodorja magával, új. helyzeteket teremt, eltávolítja őt a munkásoktól, rideg kapitalistává formálja, nem él olyan lelki közösségben velük, mint az apja. Az egyik fia, akitől a megváltást reméli, elhagyja, a szocialistákhoz csatlakozik, a másik pedig közönyös neki, mert a maga és a felesége puhasága ütközik ki rajta. A munkásokat öli a szövőgép, a kapitalizmus pedig viszi előre az Artamonovokat a pusztulásig. A félig hülye Pjotr, akinek minden vágya egy darab kenyér, már zavaros elmével próbálja megérteni a forradalom eseményeit.

Ez. a mélyreható különbség a német s ha szabad így nevezni az orosz Buddenbrooks között. Thomas Mann, individuális polgári világnézetéből kifolyólag az egyének, illetve az utódok degenerálódásában véli megtalálni a Buddenbrooks-ok pusztulásának az okát. Az Artamonovok is degenerálódnak, de Gorkij, aki szocialista szemmel nézi az eseményeket, a kapitalizmusban látja meg az okot, amely degenerálja és megsemmisíti őket s ezen a szemléleten keresztül jut el vissza a paraszthoz, mint az egyetlen nép- és nemzetfenntartó elemhez.

A kis történetek, novellák mesteri Gorkijának ez a hosszabb lélegzetű regénye technikájában azonban nem határolódik el olyan teljesen a régebbi írásaitól, mint a szellemében. Az az írásmód, amely novelláit s az „Éjjeli menedékhelyet” olyan hallhatatlanná tette, az apróbb momentumok egymásután-helyezése uralja ezt a munkáját is. Ez azonban itt nem vált be. Ez okozza a regény töréseit s azt, hogy mindaz, amit mondani akar, nem domborodik ki olyan pregnánsan, amint az szükséges volna, Gorkijnál szokatlan erotikával, nagy kihagyásokkal, inkább pasztellszínekben ábrázol a konkrét történés helyett. Szereti a képeket, az alakokat sok helyen külső formájukkal, gesztusaikkal jellemzi. Jelentéktelen részeket elnagyol, a fontosakat pedig sokszor csak vázlatosan, vagy egyáltalában nem állítja elénk. Ez zökkenőt okoz s így a regény menete nem elég folyamatos, nem eléggé epikus.

De a kompozíció lazaságáért bőven kárpótol a regény szellemével, életbölcsességével, amely soha sincsen a cselekményre ráhúzva, hanem mindig a történésből adódik. Bőven kárpótol színes leírásaival, s főleg halk, zokogó, vagy derűs lírájával, amely bűvös varázzsal telíti meg az egyes részeket (Pjotr esküvőjének a leírását sohasem lehet elfelejteni). S amelyek megdöbbentő szakadékokat tárnak fel, a lélek mélyéből, a mellből szakadnak ki a napvilágra, élettel telnek meg és sokáig visszacsengenek az ember fülébe.

A regényt, amelynek az az érdekessége is megvan, hogy az oroszt is megelőzve, először magyarul jelent meg, Gellért Rugó fordította olyan mesterien, olyan színesen zengő magyarsággal, amely szinte páratlan az utóbbi évek fordításai között.
(Budapest)

Forrás: Korunk 2. évf. 1. sz. 1927. január