2016. máj. 11.

Alexander Neverov: Iván lelke (elbeszélés)






 Alexander Neverov orosz író (1886-1923)

Alexander Neverov egyike az új Oroszország legérdekesebb íróinak. A korán elhunyt író orosz paraszt család gyermeke és plasztikus egyszerűséggel megírt elbeszéléseinek szinte állandó témája, hogy miképpen verődnek vissza az új eszmék az egyszerű, józan, természetes gondolkodású parasztok és kisemberek lelkébe. Az alant közölt elbeszélése is azt mutatja meg, hogy miképpen nyer új szociális értelmet Jézus példázata a tallérokról, amelyeket kamatoztatnak és a tallérokról, amelyeket parlagon heverni hagynak.

*

Ivánnak hívták. Nyomorultan élt, nem volt semmije. Természetesen sokat vétkezett. Vágyakozva nézett a gazdagokra, akik csizmát és ruhát hordottak, még a holtakat is irigyelte... Gyakran a kemence padkán üldögélve gondolatban szomszédainak zsebét vizsgálta. Mihály szomszédnak ennyi meg ennyije van. Jegor és Gavrila még gazdagabbak... De lassan megunta, hogy idegen pénzt számoljon... Megunta, hogy haszontalan gondolatokat kergessen... Miután negyvennégy évig élt, azt gondolta:

„Végül is legjobb volna mihamarabb meghalni... Élet ez?”

„Kérlek, mondta a halál, meghalni, az a legegyszerűbb... Feküdj le!”

„Most mindjárt!”

„Most, hát... Mire vársz!” Iván nyugodt természetű ember volt, engedelmes és csendes. Lefeküdt a szentképek alá, keresztbe tette mellén kezeit, egy nagyot sóhajtott, félre húzta a száját és meghalt...

Iván lelke elhagyta a halott testet, fölhúzta lábaira az ócska kéregcipőket, összepakolta jó és gonosz tetteit egy batyuba és elindult Istenhez. Iván lelke megy és botorkál. Semmiképpen sem vidám... Alig tudja lábait mozgatni... A batyu nagyon nyomja a vállait. Negyvennégy évig élt a földön, sok vétket követett el... Nagyon nehezére esik a földi terhet a magas égi hegyre fölcipelni... Oh milyen nehezére!

Megy, mendegél s egyszerre egy másik lelket lát maga előtt, egy kereskedő lelkét...

A kereskedő lelke egyenesen, magát kihúzva lépeget, anélkül, hogy megbotlana. Mögötte egy ló egy kocsit húz s a kocsin van négy templomgyertyatartó, nyolc öröklámpa, két harang, amiket a kereskedő különböző alkalmakkor, különböző templomoknak adományozott... Tíz mázsa olaj, amit templomlámpákban égetett el, nyolc mázsa fehér gyertya, amit különböző szentek számára vásárolt különböző ünnepeken s egy láda teli ezüsttel, amit koldusoknak, barátoknak és papoknak ajándékozott...

Iván lelke halálosan szomorú lett.

Nézte kicsiny vászonbatyuját, amibe jótetteit dugta s két nagy könnycseppet hullatott rája...


Mihelyt megérkezett az égbe, megkérdezte:

„Hol van a Paradicsom kapuja?”

„Miért kérded”, kérdi tőle a kapus.

„Szeretnék a Paradicsomba...”

„A Paradicsomba?” „Na mutasd jótetteidet.”

Fogta a batyuját s szemét hunyorítva előre hajtott fejjel sokáig nézett belé, aztán kirázta a földre, ami benne volt... Néhány vékonyka kis gyertya hullott le a földre, amiket karácsonyra és húsvétra vásárolt, néhány piszkos egykrajcáros, amit a templomperselybe dobott és két nagy könnycsepp, nagyok, mint egy paszulyszem...

„Ez minden?”

Iván lelke összekutatta zsebeit. Megnézte az inge alatt is, aztán lassan mondta:

,„Ez minden.”

„Na, ezzel a holmival aligha fogsz keresztül jutni. Számot kell adnod majd felőle...”

„Kinek?”

„Ne kérdezz ilyen ostobaságot... Istennek”.

„Jelentsd, hogy megérkeztem...”

„Jó.”

Iván lelke ott ül a padon, a Paradicsom kapujánál és vár... A vékonyka kicsiny gyertyákat szorongatja kezében s néz maga körül. Egyedül maradt. Senki sem köszöntötte. Senki sem fogadta. Este lett.

„Elfeledkeztek rólam!”

Kopogtatott... Csend...

Erősebben kopogtatott, az ajtó nem nyílt ki. Iván lelke megsértődött.

„Nem akarnak beengedni.”

Szomorúan lelógatta a fejét s szemeiből keserű könnyek hullottak a batyujára...

Késő este, mikor az égi csillagok, már fényesen ragyogtak, egyszerre hallja:

„Hol van Iván lelke, vezesd be.”

Fogta a könnyáztatta batyut, meggyújtotta a vékonyka gyertyákat és belépett. Az Úr nézte az elárvult nyomorult lelket az ócska kéregcipőkkel a lábán és rázta a fejét.

„Megjöttél?”

„Megjöttem.”

„Na, akkor meséld el, hogyan éltél.”

„Mi van azon sok elmesélni való ? Hiszen tudod, hogyan éltem. Nem vásároltam harangokat templomok részére. Nem aggattam öröklámpákat az oltárok köré... Szegény vagyok...”

Az apostolok és a próféták hallgatták és csodálkoztak.

„Milyen bátor.”

Iván lelke folytatta:

„Sértve érzem magamat! Negyvennégy évig éltem a földön. Dolgoztam, hogy a kezeim csupa kérgesek... Negyvennégy évig reménykedtem az égi igazságszolgáltatásban. S most megérkeztem s nem engednek be. Nem jöhetsz, mondják... Nem hoztál jótetteket... De hol vehettem volna a jótetteket, mikor egész életemben csak vétkeztem, minthogy mindig másokért kellett dolgozzak. Hát nem vetettem s mikor jött a szárazság, könnyeimmel nem locsoltam a földet? Az ezüstöt, amit a kereskedő lelke koldusoknak, papoknak és barátoknak ajándékozott, nem az én kezeimmel szerezte... Az egész negyvennégy év alatt semmi mást nem tettem, minthogy másokat öltöztettem, másokat tápláltam... Nézz rám, mi van a testemen ? Hát ez nem jótett?”

Az apostolok és a próféták figyelmesen hallgattak, egymásra néztek...

„Az Úr ezért a beszédért agyon fogja vágni.”

„Úgy! Hát rám haragszol tehát ? Én vagyok hát mindennek az oka?

„Nem mondom, hogy te vagy az oka, de...”

„De, azt mondod! Hát nem panaszkodol? Tele sírtál könnyekkel egy egész batyut... Ez nem tetszik neked, az nem tetszik neked... Ez bántott... az bántott... Hát kis gyermek vagy? Aki bántott, lökted volna oldalba... De te mindig csak rám bíztad, magadat... Azt gondoltad magadba, majd Isten segít s akkor minden jó lesz... Én kell, hogy mindegyikőtöknek segítsek. Mindegyikőtöknek kell, hogy valamit küldjek. Hát olyan sok van nekem, hogy még adhatok nektek valamit? Hiszen már mindent oda adtam nektek. Adtam nektek földet, hogy mindegyik ereje szerint megmunkálja. Ti azonban urakat ültettetek fejetek fölé... Most aztán ti lássátok, hogy szabadultok tőlük... Undorodom, ha csak rátok is nézek. Kezeket adtam nektek, hogy egymást segítsétek... Ti azonban kezeitekkel kocsmákat és börtönöket építettetek... Csak arra törekedtetek, hogy egymást a falhoz nyomjátok... Te is... Talán bántottalak? Adtam neked értelmet, adtam neked talentumokat. Te azonban parlagon hevertetted őket... Elszunyókáltál mindent. Nem tudtál okosabbat, mint szemeidet az égre emelni s tőlem koldulni... Mihelyt valaki bántott, hozzám kiáltottál: Uram, oltalmazz meg! A magad védelmére azonban a kis ujjadat sem mozdítottad meg.”

Némán hallgatott Iván lelke. Nagy szégyen fogta el. Az Úr igazat beszélt. S mikor bevégezte, azt kérdezte tőle:

„Úgy, hát nem bocsájtsz be a Paradicsomba?”

„Nevetséges, magad sem tudod, hogy mit kívánsz... Hát azt hiszed a Paradicsom itt van ? Lent van, ott a földön, nálatok...”

„Szép kis Paradicsom! Maga a valóságos pokol...”

„Úgy, hát rendezkedjetek be másképp! Csak tőletek függ. Nekem semmi közöm hozzá ... Éljetek, mint testvérek, testvériesen, csináljátok újra a világot s ne aludjátok át az időt a kemence mellett... És a Paradicsom itt van ? Lent van, ott a földön, nálatok...”

„Könyörgöm neked, bocsáss be!”

Az Úr nevetett:

„Te is jó fickó vagy! Na, ha olyan nagyon akarsz... Menj csak be, nekem mindegy... De aligha fog ott neked tetszeni... Nagyon hideg van ott”.

Iván lelke bement a Paradicsomba, leült egy kis felhőre, ült, üldögélt s aztán kezdett körülsétálgatni... Nincs ott senki. Csupa unalom... Lent azalatt a földön nő a fű, virágoznak a fák, illatoznak a virágok, énekelnek a madarak... Ott aztán jó!

Iván lelke két nap és két éjjel maradt a Paradicsomban. Harmadik nap reggelén, mikor a nap fölkelt, csillogott a harmat a mezőkön, gőzölögtek a tavak és a kalászok halkan suttogtak egymásnak. Iván lelke fogta kis batyuját, kirázta kisírt könnyeit Isten trónja elé s így szólt:

„Uram! Élni akarok! Ne ítélj el engem, ostoba lelket... Hagyj menni.”

„Messze akarsz menni?”

„Vissza akarok menni a földre. Meg akarok próbálni másképp berendezkedni...”

Az Úr áldását adta az új élethez.

„Menj, ne légy lusta és csak magadban bízzál... Akkor jó lesz minden!”

Forrás: Korunk 2. évf. 6. sz.1927. június