Arany János (1817-1882): Szondi két apródja (1856)

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,

Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;

Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,

   Tetején lobogós hadi kopja.

 

Két ifiu térdel, kezökben a lant,

A kopja tövén, mintha volna feszűlet.

Zsibongva hadával a völgyben alant

   Ali győzelem-ünnepet űlet.

 

"Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?

Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?

Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,

   Odaillőt egy huri nyakra!"

 

"Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant

Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:

Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,

   És pengeti, pengeti, sírván."

 

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,

Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:

Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!

   Meg nem marad itt anyaszülte.

 

"Szép úrfiak! immár e puszta halom,

E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:

Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,

   Odalenn vár mézizü sörbet. -"

 

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:

Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,

Jézusa kezében kész a kegyelem:

   Egyenest oda fog folyamodni.

 

"Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,

Mit csak terem a nagy szultán birodalma.

Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...

   Ali győzelem-ünnepe van ma!"

 

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,

És pattog a bomba, és röpked a gránát;

Minden tüzes ördög népet, falat ont:

   Töri Drégel sziklai várát.

 

"Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,

Immár födi vállát bíborszinü kaftán,

Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:

   Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"

 

A vár piacára ezüstöt, aranyt,

Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;

Harcos paripái nyihognak alant:

   Szügyeikben tőrt keze forgat.

 

"Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!

Zászlós kopiával hős Ali temette;

Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;

   Zengjétek Alit ma helyette!"

 

Két dalnoka is volt, két árva fiú:

Öltözteti cifrán bársonyba puhába:

Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -

   Vele halni meg, ócska ruhába'!

 

"S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;

Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;

Sátrában alusztok, a széltül is ó:

   Fiaim, hozzá köt a hála!"

 

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!

Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:

Jó kardja előtt a had rendre ledűl,

   Kelevéze ragyog vala balján.

 

"Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,

Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!

Én láttam e harcot!... Azonban elég:

   Ali majd haragunni fog érte."

 

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,

Kő módra befolyván a hegy menedékét:

Ő álla halála vérmosta fokán,

   Diadallal várta be végét.

 

"Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már

Dícséretiből az otromba gyaurnak?

Eb a hite kölykei! vesszeje vár

   És börtöne kész Ali úrnak."

 

Apadjon el a szem, mely célba vevé,

Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;

Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,

   Ki miatt lőn ily kora veszte!

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája

Vörösmarty Mihály (1800-1855): A hős sirja

Sok bajnak utána az ősz dalia

Csend-lakta honába kerül;

Vészes fiatalkori napjaira

Néz vissza reménytelenül.

Eltüntenek ifjukor és szerelem,

A vér-teli harczok, a győzedelem.

 

Fáradtan, elaggva, ez álmaiban

A harcz’ s koszorúk’ fia él,

S bár álmain a komor ész köde van,

Még lelke busongni kevély,

A sirba letenni óhajtja fejét,

Márvány örökitse s dal ülje nevét.

 

S hosszú nap után borus éjszaka száll,

Felhőbe huzódik a hold.

Éjfélre a hős rideg álmainál

Felhangzik az őslaki bolt.

Kürt hija ki harczra az ősz daliát;

Vég harczra kimenni nem ója magát.

 

A kürt tova és tova zengve rival

Rémhangja betölti az éjt.

Megy bátran a hős csatagondjaival,

Érezve veszélyteli kéjt.

Megy zordon utakban a hangok után:

Nagy messze körült’ a puszta magány.

 

S fölzengeni hallja a harcz moraját.

A férfiölő viadalt,

Küzdők rohanásit az érczsoron át,

Hall rémületes csatadalt:

Kard, dárda zörömböl, a ló szabadul;

Nagy sebben alélva vitéz ura hull.

 

A hős tova és tova tévedezőn

A képtelen éjbe halad.

A vérbe borult, csata-dúlta mezőn

Elhallgat az éjjeli had,

S rémséges, halotti a csend, a magány

A vad rohanások, a hadzaj után.

 

Harmadszor a kürt riad és szomorún

Vég hangja bucsúzva kihal.

S villám sugarában az éji borún

Át, rémlik emelt ravatal:

A hős temetőhelye s orma felett

Fog bús szobor, a haza képe, helyet.

 

Sok bajnak utána az agg dalia

Itt békehelyére talál;

Vészes viadalteli napjaira

A századok éjjele száll.

S míg lelke dicső nyugalomnak örül,

A hir örök éneke zengi körül.

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája

Vörösmarty Mihály (1800-1855): Szép Ilonka

I.

A vadász ül hosszu méla lesben,

Vár felajzott nyilra gyors vadat,

S mind fölebb, és mindig fényesebben

A sörény nap dél felé mutat.

Hasztalan vár; Vértes belsejében

Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

 

A vadász még lesben ül sokáig

Alkonyattól vár szerencsejelt:

Vár feszülten a nap  áldoztáig,

S im a várt szerencse megjelent!

Ah, de nem vad, könnyü kis pillangó,

S szép sugár lány, röpteként csapongó.

 

„Tarka lepke, szép aranypillangó!

Lepj meg engem, szállj rám kis madár:

Vagy vezess el, merre vagy szállandó,

Ahol a nap nyugodóba jár.”

Szól, s iramlik, mint az őz futása,

Könnyü s játszi a lány illanása.

 

„Istenemre!” szóla felszökelve

A vadász „ez már királyi vad!”

És legottan minden mást feledve

Hévvel a lány nyomdokán halad.

Ő a lányért, lány a pillangóért,

Versenyeznek tündér kedvtelésért.

 

„Meg vagy!” igy szól a leány örömmel,

Elfogván a szállongó lepét;

„Meg vagy!” igy szól a vadász gyönyörrel, -

A leányra nyújtva jobb kezét;

S rezzent kézből kis pillangó elszáll:

De a lány rab szép szem sugaránál.

 

II.

Áll-e még az ősz Peterdi háza?

Él-e még a régi harcz fia?

Áll a ház még, bár fogy gazdasága

S telt pohárnál ül az ősz maga.

A sugár lány körben és a vendég;

Lángszemében csábitó varázs ég.

 

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,

A kupák már felvillantanak,

Ősz vezére s a hon nagy nevéért

A vén bajnok könyei hulltanak;

Most könyűi, vére hajdanában

Bőven ömlött Nándor ostromában.

 

„Hunyt vezérem ifju szép sugára”

Szól az ősz most „éljen a király!”

A vadásznak vér tolul arczára

A még kupája illetetlen áll.

„Illetetlen mért hagyod kupádat?

Fogd fel gyermek, és kövesd apádat.”

 

„Mert apád én kétszer is lehetnék,

És ha ittem, az nincs czenkekért;

Talpig ember a kit én emliték,

Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!”

S illetődve s méltóság szemében,

Kél az ifju, tölt pohár kezében:

 

„Éljen hát a hős vezér magzatja,

Addig éljen, míg a honnak él!

De szakadjon élte pillanatja,

Melyben attól elpártolni kél;

Egy király se inkább, mint hitetlen:

Nyűg a népen a rosz s tehetetlen.”

 

S mind zajosban, mindig hevesebben

Vig beszéd közt a gyors óra ment.

A leányka híven és hívebben

Bámulá a lelkes idegent.

„Vajh’ ki ő, és merre van hazája?”

Gondolá, de nem mondotta szája.

 

„Téged is, te erdők szép virága,

Üdvözölve tisztel e pohár!

Hozzon isten egykor fel Budába;

Ősz apáddal a vadász elvár;

Fenn lakozva a magas Budában

Leltek engem Mátyás udvarában.”

 

Szól s bucsuzik a vadász, rivalva

Inti őt a kürthang: menni kell.

Semmi szóra, semmi biztatásra

Nem maradhat vendéglőivel.

„Emlékezzél visszatérni hozzánk,

Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.”

 

Mond szerényen szép Ilonka, állván

A kis csarnok végső lépcsején,

S homlokán az ifju megcsókolván,

Útnak indul a hold éjjelén.

S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:

Fölveré azt szerelem hatalma.

 

III.

Föl Peterdi s bájos unokája

Látogatni mentenek Budát;

Minden lépten nő az agg csodája;

Mert sok ujat meglepetve lát.

A leányka titkon édes óra

Jövetén vár szép találkozóra.

 

S van tolongás s uj öröm Budában:

Győzelemből várják a királyt,

A ki Bécset vivó haragjában

Vérboszut a rosz szomszédon állt.

Vágyva néz sok hű szem ellenébe:

Nem vidul még szép Ilonka képe.

 

„Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?

Mily szerencse fordul életén?

Honn-e vagy tán messze költözötten

Jár az őzek hüvös rejtekén?”

Kérdi titkon aggó gondolattal,

S arcza majdég, majd szinében elhal

 

S felrobognak hadvész-ülte képpel

Ujlaki s a megbékült Garák.

S a király jő, fölség érzetével

Környékezvén őt a hős apák.

Ősz Peterdi ösmer vendégére,

A király az: „Áldás életére!”

 

„Fény nevére, áldás életére;”

Fennkiáltja minden  hű ajak;

Százszorozva visszazeng nevére

A hegy és völgy és a zárt falak;

Haloványon hófehér szobornál

Szép Ilonka némán és merőn áll.

 

„A vadászhoz Mátyás udvarában,

Szép leánykám, elmenjünk-e hát?

Jobb nekünk a Vértes vadonában,

Kis tanyánk ott nyugodalmat ád.”

Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,

S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

 

És ha láttál szépen nőtt virágot

Elhajolni belső baj miatt,

Ugy hajolt el, félvén a világot,

Szép Ilonka, titkos bú alatt.

Társasága lángzó érzemények,

Kinos emlék, és kihalt remények.

 

A rövid, de gyötrő élet elfolyt.

Szép Ilonka hervadt sír felé;

Hervadása liliom-hullás volt:

Ártatlanság képe s bánaté.

A király jön, s áll a puszta házban.

Ők nyugosznak örökös hazában.

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája

Vörösmarty Mihály (1800-1855): Salamon

„Átok reád, magyarok hazája,

Átok rád, te pártos büszke nép!

Ingadozzon fejed koronája,

S mint az árnyék, légyen oly setét.

Mint kemény kard, oly kemény sziveddel

Meg ne békélj soha önfeleddel.

 

És te isten, a ki fölkenettél –

Hogy viselném földön képedet:

Elfelejts, ha meg nem védelmeztél,

Nem kivánom több kegyelmedet!

Salamonnak nincs hol maradása,

Földön nyugta, égre vágyódása.”

 

A lesujtott angyalként imigyen

Átkozódik a futó király;

Tört sisakja, pajzsát elvetette,

Kardja csorba csonka vasbul áll;

Vért piroslik hősi arczulatja, -

Honfivért a kardnak markolatja.

 

Teste dúlt, de lelke még dulottabb;

Tátog a seb véres oldalán,

De nagyobb az, jobban ég szivében –

Melyet érez vesztett koronán.

Futva fut: de bármi gyors futása,

Vele száguld keble óriása…

 

S már folyók és rónaság vidéki,

Bérczek völgyek elmaradtanak,

S a határnál a futó elébe

Egy vad erdő lombi hajlanak:

Ott elvész a bús lovag pályja –

Rá borulván rengeteg homálya.

 

És az év jár: sárga koszorúját

Veszti váltja a komor vadon,

Fölzendül az elholt dal koronként

A viruló ifju lombokon:

Agg a szarvas, feje ágazatján

Éve számát büszkén mutogatván.

 

És az évek multán a vadonban

Domb alatt, hol forrás csörgedez,

Melyhez a vad csörtető robajjal

Jár, ha hévtől szomjan epedez:

Egy jámbornak áll kis kápolnája,

Nyilt, födetlen, ég mosolyg le rája.

 

Egy letűzött kard a szent kereszt ott,

És az oltár isten-adta föld;

Térdepelve éjt napot hosszában

A remete ott áhitva tölt;

És ragyogva omlik el szakála:

Mindenik szál lelki béke szála.

 

Keblében a szenvedély hatalmi

Rég nyugatra csillapúltanak,

Arczain vad indulat vonási

Lágy-szelidre elsimúltanak…

Egy óhajtást rejt, s mond szíveszája:

„Boldoguljon a magyar hazája!”

 

S elhal a nagy átok, messzetünvén

A királynak gőgös álmai,

És az ember jobb természetének

Visszatérvén aggodalmai:

„Légy szerencsés rokonim hazája!

S a szerencsét önerőd táplálja!”

 

Igy sóhajt, és teste romladékán

A halálnak gyilkos karja győz,

Összeroskad, s hervadó levéllel

Eltakarta őt a sárga ősz.

S a királynak puszta sirhazája.

Most vadaknak orditó tanyája. -

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája