Haraszti Gyula: Arany János elbeszélő költészete

ELŐSZÓ

Ez Aranyról szóló dolgozatom 1881-ben jelent meg egy ma már ritkaságszámba menő folyóiratban, Bodnár Zsigmond Magyar Szemléjében. Többször hivatkoztak rá: már ezért is hajlandó voltam, e vállalat szerkesztője kívánságának engedve, hozzáférhetővé tenni az érdeklődők számára, megtisztítva hihetetlen sajtóhibáitól és főleg stílusán simítva. Ez ifjúkori értekezésem először tárgyalta részletesebben az illető szempontokból e nagy költőnket. Bármennyi benne az egyoldalúság, egy és más dolognak élére állítása, meg sok minden egyéb fogyatkozás, annyi gonddal készült, hogy merem h inni, hogy ma is megérdemli az elolvasást.

Budapest, 1912. január 12.

HARASZTI GYULA

ARANY JÁNOS ELBESZÉLŐ KÖLTÉSZETE

Első rész

I. Bevezetés: a kor előzményei, Arany helyzete; e tanulmány felosztása. – II. A nyelv: népies és régi szín. Az epikai stíl: népmesei és krónikás előadásmód. – III. A tárgy: a) népélet képei; - IV. b) a múlt rajza: műveltségtörténelmi adatok – a jelen alapján, népmondai anakronizmussal rekonstruálás; műköltői kombinációk – V. Régi költőknek újra feldolgozásai, Arany és Tennyson.

I.

Midőn végre felrobbantották a múlt századot elméletaknái, az óriási Pazar üvegház romjain a szabad természet csakhamar hihetetlen dúsan virágzott fel, az egyes éghajlatoknak sajátos bájával. A nemzetek egyediségük öntudatára ébredtek s Európának szellemi áramlatai, összefolyásuk után, megint speciális irányba terelődtek: a költészetben föllépő romanticizmus erősen nemzeti, sőt olykor népies színt öltött.

Kis hazánk politikai viszonyai korán kifejlesztették a nemzetiség önérzetét; költészetünk századok óta hazafias hivatással bírt, a liberalizmus korában pedig meglehetős demokrata árnyalatot nyert.

Hogy azonban nálunk, e körülmények dacára, műköltészetünkben a népies irány mégsem fejlődhetett ki, ezt részben az idegen hatás túlsúlya, leginkább pedig a tehetség hiánya okozta. Csokonaitól eltekintve, legfeljebb egyszerű érzések dalolását ha bírták utánozni, de a hosszabb lélegzetű alkotások inkább csak elriasztó intő példákul és arra szolgálhattak, hogy ez irány hitelét veszítse. Ezért szakít most elbeszélő költészetünk – nagyobb alkotásaiban – az eddigi magyarosan gyarló iránnyal és szegődik külföldi művészköltők stíljéhez .Gyöngyösi a XIX. századdal megszűnik „a hazai poézisnak atyja” lenni, a daliás Zrínyi lép a trónra, ki mint a renaissance olasz költőinek követője, a nyugat-európai költészet magasabb művészetére utal. Első világirodalmi nagyságú költőnk, Vörösmarty, ezért hagyja oda a sivárnak tapasztalt hazai népies talajt, hogy hatalmas fantáziáját egy erősen lobogó és színes fantáziának tüzétől élessze lobogásra, - úgyszólván Hugo Viktor (a Századok Mondaköre) előtt már e költői lángelmének pathosát, és inkább germános, mintsem hamisítatlanul francia képzelettúltengését képviselje köztünk. Így találjuk nála azt a fényes operavilágot, mely csupa lengő sisak, villogó páncél, tomboló díszménekkel, - csupa kápráztató színek és idegfeszítő hatalmas hangfutamok láncolata, olykor zordan vadregényességgel váltakozva.

De ez aristokratikus díszelőadások is rövid idő alatt ingerüket veszték, újságuk mindössze múló divatot keltett, mit csakhamar gyarló utánzások tettek nevetségessé ki hívta ellene a gúnyt. Az „Elveszett alkotmányban” Vörösmarty már saját stíljének paródiáját kényszerült megkoszorúzni. Széchenyi és Vörösmarty kora már lejárta magát, Kossuth és Petőfi pedig a láthatás széléhez emelkedtek. Új időszak hajnallott fel, új irányokkal, új ízléssel: a költészet igazi demokratának szegődött. A színpadon az előbb inkább csak torzképezett falusi élet most állandó festőre talált Szigligeti ú. n. népszínműveiben, ez idillies melodrámákban. Petőfi viszont a délibábnak varázsló erejét, a furulyaszó megkapó egyszerűségét sajátította el; ajkán a mindennapi érzések mindennapi szavai a legüdébb érzelmeknek zenei hullámzásává alakultak. Szóval a színműnek már nyitva állott a kor kívánta út, a lírában nagy tehetség iparkodott hazánk chansonnierjévé lenni: csak az éposz várt még új mesterére. Petőfi ugyan ebben is megpróbálkozott, de hol szónokiasan kívánt pompázni, hol viharorgonán akart játszani á la Byron: pedig ez távol állt erejétől. Egyetlen egyszer jutott közel a helyes célhoz, mikor János vitézében a népmese pongyolaságát kísértette meg; de ezt ő csak szerencsésebb ösztönből, véletlenül találta el. Az öntudatos mester Arany Jánosban lépett fel.

Rimay János: Jöjj mellém, szent Isten…

Jöjj mellém, szent Isten, mert kívüled nincsen

reményem, segedelmem,

Lássa ellenségem, teljes hadam, népem,

hogy van hű fejedelmem,

Kinek nagy hevében és vezérlésében

köt szablyát fel seregem.

Emelj te is zászlót, ne legyen rémült holt

szívemben lengő hitem,

Hogy azt követhesse, szüntelen nézhesse

szememmel tekintetem,

elmémet vezérlje, mihelt valamire

szándékomot térítem.

Ha ezt megnyerhetem, ottan nem félhetem

ellenségem fegyverét,

Nem kell is kívánni, hogy siesse adni

szomszédom segitségét,

Semmi se köz erővel törhetem veled el

ellenségemnek fejét.

Nem éles kard éli, tudom, győzi s veri

ellenségem seregét,

Hanem az te karod, azholott akarod,

hogy kinyújtsa erejét,

Mihelt megijeszted, szörnyen elterjeszted,

s futván hányja fegyverét.

Szoktass arra azért, hogy tudjak mindenért

az te erődhöz esni,

Ki csalhatatlanul hozzánk mennyből járul,

nem szokott is megkésni

Annak, ki hitivel s kész készületivel

tudja járt útán lesni.

Te légy hitem célja, lelkemnek páncélja

s szablyám éli, acélja,

S így bátor lehetek, semmit nem félhetek,

dolgomnak nem lész héja,

Terjed merészségem, rémül ellenségem,

romolván kardja s íja.

Népe sokságában, szekere számában

ámbár ő dicsekedjék,

Neved erejében, akarom mindenben,

hogy én lelkem örvendjék,

Nagy bátran élhetek, nyertes is lehetek,

csak kedved nékem fényljék.

Krisztus, fő hadnagyom, ki nevében vagyon

szándékom eredeti,

Te bírj és vezérelj, tanácsomban nevelj,

folyjon jól dolgom rendi,

Tarts meg seregedet, szenteljed népedet,

legyen előmeneti.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Rimay János: Mennyekben lakozó imádandó fölség…

Mennyekben lakozó imádandó fölség,

Kit körül környékez ragyogó fényesség,

Birtokodban vagyon tűz, víz, föld, forgó ég,

Országlásodban nincs sem eredet, sem vég.

Te természet szerént meg nem változható,

Kibűl irgalomra leginkább vagy hajló,

Szóllanék keveset, noha vagyok gyarló,

Büntetésre méltóbb, mint kedvedre való.

Szóllok mégis, mivel vagyok kézi munkád,

Noha reménségem kicsin biztatást ád,

De minthogy minden test támaszkodik csak rád,

Nem kétlem, áldásod hogy engemet is áld.

Mit mondjak, vétkem sok, mint föveny, szapora,

Égig emelkedik bűzi s poshadt doha,

De oszlatja, mossa irgalmad zápora,

Mint széltűl hogy oszol fűz virágnak moha.

az vétkeket valljon kicsoda értheti?

Nehéz sulyságokot senki nem mérheti,

S nem mindeniket is eszében veheti,

Kiért haragodot de érdemelheti.

Ez titkosoktól is tisztíts hát engemet,

Zabolázd elmémet s tartóztasd nyelvemet,

Mint szú féreg és moly ne rágja mellyemet,

Tölthessem szentid közt nyugovó helyemet.

Idegen s nem ösmért vétkimet is bocsásd,

És tulajdonimra vess nyithatatlan zárt,

Kerülhessem távol azt az iszapos sárt,

Undokításival ki torkomiglan márt.

Ne szállj pörben velem, ily gyarló szolgáddal,

Ne kívánj győzködnöd ily romlandó náddal,

Természeted ajánl szent diadalmaddal,

Hozzád tért esdőket födöd irgalmaddal.

Én poshadt, én undok, por hamuból való,

Mi lehet énbennem kedvedre ajánló?

Csak az, mi malasztból származik rám hajló!

Mit féljek? előtted áll az közbenjáró.

Támaszkodom annak ép áldozatjára,

Azki bűneimet vette föl vállára,

Adjad, legyek készült szent vacsorájára,

Segélj, Jézus, s jöjj el holtom órájára.

Vedd hozzád lelkemet, kit bennem tartottál,

Szörnyű haláloddal kit meg is váltottál,

Áldott légy, hogy mennybűl értünk leszállottál,

Ahol üdvözíthetsz, meg oda hatottál.

Szép lakóhelyeket készítesz azoknak,

Kik szód hallásához s tartásához szoknak,

És tégedet tartnak fő bizodalmoknak,

Adjad, legyek én is rendiben számoknak.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Balassi Bálint: Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett

Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett,

Hegyeken völgyeken széllel mind kergetett,

Rí, leh, s alig vehet szegény lélegzetet,

Keres kútfejeket.

Úgy keres Úristen lelkem most tégedet,

Szerte mind kiáltván az te szent nevedet,

Szabadulására, hogy onts kegyelmedet,

Mint forrásfejedet.

Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül,

Italom csak méreg keserű könyvemtűl,

Midőn ily szót hallok én ellenségimtűl,

Kiben lelkem elhűl,

Mond: Te számkivetett, nyavolás megomlott,

Amaz reménletted Istened most holott?

Tőled immár régen talám elhasomlott,

Hogy vagy ilyen romlott?

Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletemben,

Hogy kevél ellenség azt véti szememben,

Kin elkeseredem, s ottan jut eszemben,

Mint éltem helemben,

Midőn nagy sereggel, zengéssel-bongással,

Templomodban mentem szentelő áldással,

Szintén az ajtódig, sok szép hangossággal,

Oly nagy méltósággal!

De te mindazáltal szomjú lelkem ne féll,

Sőt régi uradban minden ellen reménll,

Bízván kegyelmében, higgy és csendeszen éll,

Gonoszt hozzá ne véll,

Mert még megtéríti régi szerencsédet,

Kiben virágoztat jókkal úgy tégedet,

Tél után tavasszal mint az szép kerteket,

Megáldja fejedet.

Kiért mondasz te is néki dicséretet,

Mint egy fülemile sok szép énekeket,

Ámbár szenvedjek hát érte mindeneket,

Nyellek sok bút s mérget,

Csak legyen korosként lelkével mellettem,

Hogy fájdalom miatt ne vesszen el éltem,

Mint Jordán és hermon fogyhatatlan hitem,

Legyen erős lelkem.

Mert ha tenger búsul parancsolatjára,

Hát rám is ő ereszt bút bűnös fiára,

Támaszkodom azért jóakaratjára,

Mint atyám karjára.

Főképpen hogy tudom már hogy nemsokára

Megkönyörül rajtam az bosszúságára,

Az ki járt életem vesztére s kárára,

Szégyenvallására.

Kiért áldom őtet, erős kősziklámot,

Csak ne hagyja fogyni el bizodalmomat,

Mikor bosszontással gyújtják nyavolámot,

Mint olajjal langot.

Mondok: Csak ne kérdjék, hogy hol én Istenem?

Mert mérgemben akkor nem tudok mit tennem,

Hogy azzal terjesztik keservemet bennem,

Kész volnék holt lennem.

No azért elbágyadt lelkem te ne búsull,

Buzgó imádsággal sőt uradra burull,

Erős reménséggel csak ő hozzá szorull,

Tőle el ne fordull.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Balassi Bálint: Kegyelmes Isten, kinek kezében

Kegyelmes Isten, kinek kezében

életemet adtam,

Viseld gondomat, vezérld utamot,

mert csak rád maradtam.

Gyermekségemtűl fogván egyedül

csak tetőled vártam,

Mint Atya után fiú kiáltván

könyörögvén jártam.

Most is csak benned reménségemet,

Uram, helyheztettem,

Magam rád hattam, s rád támaszkodtam,

te alád vetettem.

Mi hasznod benne, hogyha veszélre

jutok kétség miatt,

Kit fiad által hozzád váltottál

mint fogadott fiat?

hallgass meg azért te nagy nevedért

én könyörgésemben,

Mutasd meg jódot, sok áldásidot

az én szerencsémben.

Add meg énnekem én reménségem

szerént való jódot,

Áldd meg fejemet, ki bízik benned,

viselled gondomot.

Az szép harmatot, miként hullatod

tavasszal virágra,

Sok jódot Uram, úgy hullasd reám,

te régi szolgádra.

hogy mind holtomig szüvem legyen víg,

téged magasztalván,

Mindenek előtt s mindenek fölött

szent nevedet áldván.

Ezeket írám az tenger partján

Oceanum mellett,

Kilencvenegyet mikor jedzettek

másfélezer felett.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Balassi Bálint: Pusztában zsidókot vezérlő jó Isten

Pusztában zsidókot vezérlő jó Isten,

Ki előttök mentél tüzes oszlopképben,

Igéret földjére vezérelvén szépen,

Kalauzok voltál minden szerencséken;

Te adtál csillagot három szent királnak,

Vezérül is angyalt ifjú Tóbiásnak,

Heródes előtt futó szűz Máriának,

Te voltál vezére minden szarándoknak;

Könyörgök, nekem is hogy légy már vezérem,

Mert ím bujdosni űz nagy bú és szemérem;

Én Istenem, ebben ne vesszen el vérem,

Őrizz meg gonosztúl, felségedet kérem.

Építs fel elmémet az jó bölcsességgel,

Szüvemet peniglen hittel, merészséggel,

Bujdosó fejemet törödelmességgel,

S te adtad lelkemet buzgó könyörgéssel.

Jártamban költömben hogy csak reád nézzek,

Búmban, örömemben, reád figyelmezzek

S jó, gonosz szerencsét csendeszen viseljek,

Soha semmi helyen el ne felejtselek,

Hogy bujdosásom ideje tölte után

Én édes hazámban térjek esmeg vígan,

Mindazokat jó egészségben találván,

Az kik szomorkodnak éntűlem búcsúzván.

Felejts el annak is háládatlanságát,

Aki most erre vett engem, régi rabját,

Ámbár élje vígan felőlem világát,

Csak énbennem olts meg nagy szerelmem langját.

Én édes hazámbúl való kimentemben,

Szent Mihály nap előtt való harmad hétben,

Az másfélezerben és nyolcvankilencben

Az ó szerint, szerzém ezt ilyen énekben.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Balassi Bálint: Segéll meg engemet én édes Istenem!

 Segéll meg engemet én édes Istenem!

Reméntelenségben ne hagyj elsillyednem,

Im minden elhagyott, nincsen hová lennem,

Nem tudok mit tennem.

Sok nyavola miatt apadott hitemet

Most többíts meg bennem, segélvén engemet,

Kit ez világ útál, csúfolván engemet,

Veszett éltemet.

Mint galamb, ki Noé bárkájából repült,

Nagy vízözön miatt meg bárkára került,

szájában ágot hozván tetejére ült,

Ki zöld ággal újult.

Szintén úgy most lelkem ő nagy ínségében

Meg tereád került kételenségében.

noha elhagyott volt; most reménlettében

Rád szállott hitében.

Új könyörgést hozott néked új ág helyett,

Ki jó reménséggel virágzott s zöldellett,

S adja ő maga is kezedben ez mellett,

Így vár bárkád felett.

Mint egy nagy bárkádban vedd bé azért szegént

Jó áldomásodban fogadásod szerént,

Hogy az kétség miatt el ne hagyjon megént

Téged, szentséges fént.

Kiből uram néked de mi hasznod lenne,

Ha az kétség miatt ő pokolra menne?

Lám már megváltottad, hogy ne égne benne,

Sőt jót érdemlene.

Régen egy galambot ha Noé megtartott,

Hát hogy hadnál engem, kit Fiad megváltott,

ki tégedet régen keserven kiáltott,

Szüve szerént áldott.

Segéll azért engem, kegyelmes Istenem,

Örvény fenekére ne hagyj alá mennem.

Kiért az míg élek, kész vagyok hű lennem,

Nagy háladást tennem.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Balassi Bálint: Az te nagy nevedért tarts meg én Istenem

Az te nagy nevedért tarts meg én Istenem,

Győzhetetlen erőddel állj bosszút értem,

Hallgasd meg már sok imádságimot uram énnékem,

Ne feledkezzél teljességgel így el én felőlem,

Bizonyos reménségem

Segéll, most ideje, légy jelen nékem!

Én reám most mert nagy sokan feltámadtak,

Olyanok, kik veled semmit nem gondolnak,

Sürgetik lelkemet, mert szörnyű halálomra járnak,

Én penig segítségül csak téged egyedül várlak,

Im majdan elfogyatnak,

Ha elhadsz és torkokban vetsz azoknak.

Én életemet, uram, te támogatod,

Búal borult lelkemet megivasztalod,

Ellenségimnek az kölcsönt te búvön megadod;

Igazságoddal az álnok szüveket is megrontod,

S nyilván megbizonyítod,

Hogy segélli az hív embert jobb karod.

Te néked akkor hálát adok örömmel,

Áldozom szüvem szerént szép dicsérettel,

Az te felséges nagy nevedet áldván tisztelettel,

Mint te teremtetted ember járhatok bátor szűvel,

Dicsérlek énekekkel,

Hogy veszteket láthattam két szememmel.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó, 1991.

Ignotus: Neményi Erzsébet

Opálba játszó két nagy barna szem, dúsan felhődző hamvasszőke haj: ennyi volt, amit Neményi Erzsébetnél testnek lehetett nevezni. De akik ismerték és szerették, azokat egyre az ő testi jóvolta foglalkoztatta; az ember frissen fejt tejre gondolt, amit megitasson vele, puha, könnyű és meleg teveszőrkendőkre, amiket válla köré vessen; szélfogóra, amely ója, napfényre, amely süsse, édesen éles hegyi levegőre, amely elaltassa. És, vége felé, mikor már barátai sem láthatták, csak egy pestvidéki kastélyból hallatszott be a városba hónapokig, hetekig, napokig halódása híre: káprázatos orvosi műveletekre, aminőkről amerikai újságokban olvasni, amint a vérmes fejőlány ereit átnyitják a vékony úrikisasszonyéba, hogy erőre kapjon a fölöslegétől... Betűnek és betűben élt ez a fiatal teremtés, szinte csak hogy megvárja, amíg egy új magyar költő megtalálja az igét, melyet maga helyett itt fenn (vagy itt lenn) hagyhasson: "én a halál rokona vagyok..." Neményi Elly legközelebbi atyjafia, édes lánya volt a halálnak; most huszonhat esztendeje az édes anyja, aki ugyanoly karcsú szőke teremtés volt, mint a lánya, ugyanígy halt meg hirtelen, fiatalon, sorvadásban, s azóta az emberek kalendáriummal és órával a kezükben nézték megmaradt kis leányát, mikor kerül őrá a sor. Rá is került, s az órák, amiket élt, a halálraítélt utolsó órái voltak. De ezeket az órákat szépen töltötte, boldog feledkezésben; ez a fehérbe öltözött törékenység, akit mintha Thomas Theodor Heine rajzolt volna bidermájernek, lassú lépésűnek, félig léleknek, félig díszítésnek: kidacolt vagy kiböjtölt az élettől tudást, erőt, szépségeket, bátorságokat, okosságokat, és szerelmet és hitvesi és anyai boldogságot. Sőt, ami legkülönösebb: írótehetsége meg épen az élet s az élelmesség művészetéé volt; nem is író volt, hanem egyenesen újságíró; friss, mindig kész, a nap dolgain hevülő, az örökkévalóságokat az események csapjára ütő, s okos és józan, aminő csak asszony tud lenni. A nők társadalmi bátortalanságával függhet össze (amelyről senki Neményi Erzsébetnél okosabbakat nem írt), hogy a nőírók közt nincs elég újságíró, holott az igazságtevő és nevelő bonsens különösképpen női tulajdonság. (Ha meg akarod tudni, hogy mi illik, csak nemes asszonyoktól tudakold, mondja Goethe, aki ismerte az asszonyokat.) Neményi Erzsébet ilyen igazságtevő és nevelő író volt; mentől kevesebb emberrel törődött, annál többet törődött az emberekkel, jóvoltukkal, boldogulásukkal, s dolgaikat a született krónikás monizmusával nézte, melynek számára nincs külön politika, társadalom és irodalom, szépség és igazság, élet és művészet, hanem minden egy vagy legalábbis egybeszövődő, egymásra ható s különválaszthatatlan. Szerencséje is volt abban, hogy magyar, budapesti és asszony volta változatos bőségben vetette eléje a magyar kérdés, a budapesti kérdés, a nőkérdés, a megkezdődések, az átmenetek, a még külön nem váltságok, el nem értségek, el nem vegyültségek és kiforratlanságok kergetődző jelenségeit: csupa csalogatást, okot és jogot az igazságtevésre, az útmutatásra, a helykijelölésre, s női szívóssággal szerezte meg a műveltséget, melynek magasáról ezt felsőséggel, melynek eszközeivel ezt igazsággal cselekedhesse meg. Sokkal fiatalabban halt meg és sokkal kevesebbet dolgozhatott, hogysem egész munka maradhatott volna utána, de minden sora betöltötte a helyet, ahol írva állt, s élete, ez a rövid élet teljesebb volt sok nagyidejű életnél. Persze, most, az ő hirtelen elmúltának szögéből nézve, ez az élet egy kicsit olyan, mint azé a politikai vértanúé, aki a siralomházba bekérte Macaulay munkáit, hogy hajnalig megismerkedjék Anglia történetével. De a sorvadásosak őrzőangyala megóvta attól, hogy ő maga ilyennek lássa; abban is asszony volt, hogy józansága nem terjedt át saját magára, s nem keltette föl abból az álomból, hogy ő él. Így aludt át, nyilván, a halálba is; két nagy szem emléke minden, ami megmarad utána, de ez megmarad az irodalomban is, mint olyan két szemé, amelyben sok tehetség volt arra, hogy mindent meglásson.

(Forrás: Nyugat 1908. 8.sz.)

Gottfried Keller: Ein Meister bin ich worden

Remekbe szövök én már

Gondot meg bánatot,

A gyász nehéz palástján

Elszövök éjt-napot;

Azt cepelem lihegve

A poros utakon

És töviskoszorucska

Vérzi a homlokom.

Fennjár a nap az égen,

Meglátja, kinevet:

De furcsa is a törpén

Királyi viselet!

S én leteszek pirulva

Palástot, koronát,

S ballagok örömetlen

És gyász nekül tovább...

(Ford.: Ignotus)

Forrás: Nyugat 1908. 7.sz.

Szemere György: Kántor Katica

(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

I.

A fiatal Sándor grófnak eszébe jutott, hogy bebarangolja a falut, kisdiákkori emlékei tanyáját, amelybe idestova tíz esztendeje, hogy be nem tette a lábát. Megnézi a haranglábat, amely alatt annak idején birkózó-versenyt rendezett a parasztfiúkkal, sorjába két vállra fektetvén az ifjú nemzedék valamennyi kitünőségét, Sőter Gyurkát kivéve, mert Gyurka őt vágta a földhöz…

Egyszeribe megelevenedett képzeletében régi vetélytársa szinte feledésbe veszett egyénisége. Mert vetélytársak voltak minden tekintetben. Nem lehet megállapítani, melyiküknek volt nagyobb a tekintélye a mezítlábas gyermektársadalom előtt. Gyurkától talán jobban féltek az apró süvölvények (mert ő mindjárt ütött, ha nem tetszett neki valami); benne ellenben alighanem csak a földi hatalom egyik közelfekvő exponensét tisztelték a kurtagatyás gyerekek: a méltóságos úrficskát, a lakkos topánkában járót, a ponnytulajdonost. Ő volt a konzul, Gyurka a tribunus plebis, aki a kisebb akaratú konzul nyakára nőtt.

Azután egy leányt szerettek Sándor és Gyurka: Kántor Katicát. A szerelmi versenyben már határozottan a konzul úrfi volt felül, mert jobban győzte nyalánksággal a néptribun úrfinál. Tortával s Kugler-bonbonnal traktálta ideálját, holott Gyurkának csak medvecukorra tellett…

Ugyan mi lett Gyurkából? Mi a kis nyalafántos Katicából, akinek a szeme olyan kék volt, mint a májusi ég? Megházasodott-e Gyurka? Férjhez ment-e Katica?… Megtudja. Mindenekelőtt meglátogatja az öreg Timkót, régi, nyugalmazott kerülőjüket, aki negyvennyolcban a Rózsa Sándor századában ólomgömbös karikásostorral lyukasztgatta a hazaáruló rácok koponyáját, de egészen bevált becsületes embernek is, atyjának sohasem volt nála hűségesebb, megvesztegethetetlenebb cselédje. Timkó mindent tud, ami a faluban negyvennyolc óta történt: a százados ember majd elmeséli neki apróra az utolsó évtized krónikáját.

Szemere György: A kis zászlótartó

I.

A Ráskayék lovas kerülője eszeveszett iramban vágtatott be a faluba. A kovácsműhely előtt elordította magát:

– Gyünnek!

Majszter uram földhöz vágta a patagyalut, amivel éppen egy jámbor kanca patáját faragta, legénye félrevágta kalapját s csípőbe szegte izmos karját, a szurtos inasok kiszaladtak a műhelyből. A munka szünetelt.

A községházánál ismét elhujjantotta magát Kócs Andris, a kerülő:

– Gyünnek!

Bíró uram éppen tanácsot tartott a hitesekkel. Felfüggesztette az ülést s a magisztrátus élén kivonult a ház elé.

Az utca népesedni kezdett. Vihar szárnyán suhanó tűzveszedelem gyorsaságával harapódzott el a hír: Gyünnek!

II.

Ráskay Balázs V-ik gimnáziumi tanuló Virgiliuszt magolt. Fujta az Aeneiszt teli tüdővel, hősiesen skandálva:

Arma virumque cano, Trojae qui primus ab oris…

Kedves agara, Cicka, a dívánon nyújtózkodott s bele-belevakkantott a dühös deklamációba. Nyilván sértette a fülét.

Egyszerre csak abbahagyta Balázs a magolást. Nem a Cicka miatt. A nyitott ablakon át zürzavaros hangok csapódtak a szobába. Odafigyelt. Még soha sem hallott eféle hangversenyt. Mintha a levegőből búgott volna alá, vagy a föld méhéből tört volna elő ezernyi hangszerszám

összezüremlő muzsikája.

Balázs diák egy ideig bontogatni próbálta a kaotikus zenekar összebomlott hangelemeit, de hogy nem boldogult velük, az ablakhoz szaladt.

Cicka követte példáját. A párkányra ágaskodott.

A szeme már megsejttette Balázszsal, amit fülével nem tudott meghatározni. A zümmögő, búgó hangzavar a falu kitörő lelkének volt a zenéje: ezernyi ember szíve húrján született melódia. A kúria ablakából végig lehetett látni a falu főutcáján. Ám egy magasba gomolygó porfelhő ezúttal elnyelte a kilátást: Balázs csak annyit konstatálhatott, hogy megmozdult a falu… Vajjon mi történik a porfelhő mögött?

Egy száguldó lovas átlovagolt rajta s a kastély elé érve, megrántotta a kantárszárat, hogy majd összetört a lova gerince.

– Gyünnek! – ordította Kócs Andris harmadszor is. Aztán tovább száguldott.

Most már mindent tudott Balázs. Beszaladt az apja szobájába.

– Édesapám!

– Mi az, fiam?

– Gyünnek!

A daliás nemes nem kérdezett többet. Tisztában volt vele ő is, hogy kik gyünnek. Letette a pipát s kiment az udvarra a bejelentett, várva-várt verbunkosok elé.

Benedek Elek: Bándi Miklós (Négy levél)

I.

Édes Margit,

Tegnap, midőn elváltunk, az volt utolsó szava hozzám: „beszéljen a mamával“, s lám, a helyett, hogy édes parancsának mindjárt engedelmeskedném, egy hosszú, magam sem tudom még, hány oldalas levelet irok önnek.

Üljön le szépen, Margit, s olvassa nyugodtan levelemet. Nem lesz benne semmi különös. Csupán azt akarom, hogy egészen ismerjen. Mert ön, édes, szép Margit, bár négy év óta ismer, nem tud többet az én életemből, csak ennyit: „már huszonnyolcz éves korában egyetemi tanárrá lett, amit harmincz éves korában azzal hálált meg a kormánynak, hogy fellépett ellenzéki képviselőnek, sőt meg is választották.“

Ezenkivül mit tud rólam? Tudja, hogy a legujabb divat szerint öltözködöm, feljárok a nemzeti kaszinóba, eljárok a lóversenyekre, ott vagyok mindenütt, amint azt sürün olvashatja is az ujságokban: ott volt Bándi Miklós…

A társaságokban érdemen fölül kitüntetnek. A lapok riporterei, a kik jól tudják, hogy a princzipálisukkal jó pajtásságban élek, már nem egyszer neveztek ki a „társaság lelkének“. Mindegyre fölvillanyozom a társaságot szellemes élczeimmel, elmés ötleteimmel, miket a maguk helyén talán szellemeseknek és elméseknek is találtak, én azonban egy pillanatig sem áltatom magam ezzel. Rendesen üres csevegések, szószátyárkodások voltak ezek. Tantusz, mit az elite-társaság csengő arany gyanánt fogadott.

Higyje meg, édes Margit, soha, egy pillanatig sem éreztem magamat jól e társaságokban. A legélénkebb csevegés közepett éreztem, hogy hirtelen elborul az arczom, s én önkéntelenül a fejemhez kaptam, mint a kinek hirtelen fejgörcse támadt. Megesett nem egyszer, hogy észrevette a figyelmes háziasszony s részvéttel kérdé: Bándi, mi lelte?

Benedek Elek: Aranyvirágnak

A világon sem voltál, s már igaztalan valék tehozzád, Aranyvirág, édes kicsi leányom. Búsitott, levert a gondolat, hátha leány lesz első gyermekem. Féltem az ismerősök szánó mosolyától: leány! Na,  gratulálok. A te nemednek bús végzete, Aranyvirág, hogy nem szeretik sehol, ha elsőnek röppent be a gólyamadár s im alig tollasodol meg, alig melegszel meg a fészekben, mindenféle ragadozó madarak kerengnek, vijjongnak körülötted s mi még örülünk, ha e vijjongó szárnyasok közül egy megragad s visz, elröpül veled, talán messze idegenbe… A te nemednek gyászos végzete, Aranyvirág, hogy, ha szép vagy, körülzsongnak a férfiak, mint virágot a méhek; nyomodban járnak, mint az árnyék; esekednek egy szép szavadért, egy mosolyodért, de lelkednek tengermélységébe nem tekintnek s bele is tekintvén, drága tartalmát soha meg nem ismerik. Soha, soha. Egészen, valójában soha. S mely kegyetlen végzet! A férfinak nem elég egy élet, hogy megismerjen, lelked tartalmának értéke szerint megbecsüljön s a te szemednek elég egy pillanat, hogy a férfi-lélek fenekére pillants, – ah, mért hogy akkor rendesen, a mikor már késő, mikor már ott vergődöl tört szárnyakkal s csak egy igaz menedéked van: a halál!

Dalolj, dalolj, Aranyvirág, édes kicsi leányom, hadd csengjen a ház, az udvar. Csengő éneked talán elüzi bús gondolatimat… Te ide settenkedel az ablak alá, mosolyogva pipiskedsz föl s hallom: apa, kukk! Oda nézek, már nem vagy ott. Lent kuporogsz a fal tövében, összehúzódva, mint egy piczi bogárka a füszál tövén. Irok tovább s hallom ismét: kukk, apa, kukk, mit irsz?

Benedek Elek: Jankónak

Még hét esztendős sem vagy, Jankó, s már el-eltünődöm, hogy mi lesz belőled. Ugy tetszik nekem, hogy a betű iránt nincs tebenned valami nagy hajlandóság, s hacsak természeted meg nem változik, tudományos pályán aligha boldogulsz.

Valószinű, hogy nemcsak kedved, de tehetséged sincs arra, hogy megharczold a tankönyvekkel való nem közönséges harczot s a mint én erről meggyőződtem, hidd el, fiam, jobban szeretlek, semhogy erőszakolván arra, mire való nem vagy, megrontsam egész életedet.

Már most megmondanám neked, ha megértenéd mondásom velejét, hogy, ha majd látom kedved és tehetséged hiányát, sohasem ijesztlek azzal: tanulj, Jankó, tanulj, különben suszterinasnak adlak. Nem, fiam, hanem,elvégezvén tehetséged szerint a törvénykötelezte iskolát, szeliden

megfogom a kezedet s mondom neked a következőket:

Fiam, Jankó, látom, hogy sem kedved, sem tehetséged a tanulásra. Szeretném, ha becsületesen végezhetnéd az iskolákat, de minthogy ezt nem remélhetem, valami mesterségre adlak, fiam.