Benedek Elek: Bándi Miklós (Négy levél)

I.

Édes Margit,

Tegnap, midőn elváltunk, az volt utolsó szava hozzám: „beszéljen a mamával“, s lám, a helyett, hogy édes parancsának mindjárt engedelmeskedném, egy hosszú, magam sem tudom még, hány oldalas levelet irok önnek.

Üljön le szépen, Margit, s olvassa nyugodtan levelemet. Nem lesz benne semmi különös. Csupán azt akarom, hogy egészen ismerjen. Mert ön, édes, szép Margit, bár négy év óta ismer, nem tud többet az én életemből, csak ennyit: „már huszonnyolcz éves korában egyetemi tanárrá lett, amit harmincz éves korában azzal hálált meg a kormánynak, hogy fellépett ellenzéki képviselőnek, sőt meg is választották.“

Ezenkivül mit tud rólam? Tudja, hogy a legujabb divat szerint öltözködöm, feljárok a nemzeti kaszinóba, eljárok a lóversenyekre, ott vagyok mindenütt, amint azt sürün olvashatja is az ujságokban: ott volt Bándi Miklós…

A társaságokban érdemen fölül kitüntetnek. A lapok riporterei, a kik jól tudják, hogy a princzipálisukkal jó pajtásságban élek, már nem egyszer neveztek ki a „társaság lelkének“. Mindegyre fölvillanyozom a társaságot szellemes élczeimmel, elmés ötleteimmel, miket a maguk helyén talán szellemeseknek és elméseknek is találtak, én azonban egy pillanatig sem áltatom magam ezzel. Rendesen üres csevegések, szószátyárkodások voltak ezek. Tantusz, mit az elite-társaság csengő arany gyanánt fogadott.

Higyje meg, édes Margit, soha, egy pillanatig sem éreztem magamat jól e társaságokban. A legélénkebb csevegés közepett éreztem, hogy hirtelen elborul az arczom, s én önkéntelenül a fejemhez kaptam, mint a kinek hirtelen fejgörcse támadt. Megesett nem egyszer, hogy észrevette a figyelmes háziasszony s részvéttel kérdé: Bándi, mi lelte?

– Semmi, semmi, muló főfájás… már semmi bajom – s arczom egyszerre földerült.

Oh, ha sejtette volna valaki, hogy egy kép, messze-messze földről, villant meg ilyenkor lelkemben s ez vala, mitől arczom elborult!

Nem sejtette senki. Csodálatos, édes Margit, hogy mennyire szerencsés valék én e pillanatig minden dolgaimban. Száz embert ismerek, a ki megjelen a társaságban; előkelő a viselkedése, biztos a fellépése, előkelő az állása is s mégis egyszerre csak elkezdik kérdezni a társaságbeliek egymástól: de hát ki is tulajdonképpen ez az X? Hol a hazája? A családja? Az atyafisága? Nyilván azt kell hinnem, hogy azok az urak és hölgyek, a kik gyermekkoruk óta fátyolfinom légkörben éltek és élnek, egy semmiségből: egy szóból, egy mozdulatból észreveszik, hogy ez meg ez közénk keveredett, de nem közülünk, tehát nem közibünk való. Lehet, édes Margit, – ámbár nem, nem hiszem, hogy úgy legyen! – lehet, mondom hogy én nem vettem észre, de annak nagyon a hátam mögött kellett történni, ha valaki azt kérdezte: de tulajdonképpen ki is ez a Bándi Miklós?

Ön mosolyog, Margit, s tán idegesen toppant lábacskájával: Ki?! hát ki? Egyetemi tanár: és képviselő!

De, édes Margit, a társaságban nem úgy vetik föl a kérdést, hogy erre azzal lehessen válaszolni: én Bándi Miklós egyetemi tanár és képviselő vagyok.

Sokat tünődtem már azon, hogy miért soha senki sem mutatott érdeklődést az én családi viszonyaim iránt. Azt hiszem, csak egy elfogadható oka van ennek: a nevem. Anélkül, hogy én akartam és kivántam volna, ez nyilván tévedésbe ejtette a világot. Az én szűkebb hazámban, Erdélyben, édes Margit, háromféle Bándi van. Az első a dzsentri Bándi, de minden vagyon nélkül. Földhöz ragadt, méltóságos koldusok, a kiknek létezéséről tudnak idefönt, de a kik közül negyven év óta még egy eleven Bándi sem fordult meg Budapesten. A második a kurta nemes Bándi. Ezeknek van egy kevés földjük, ezt szántják-vetik, élnek máról-holnapra. A harmadik a paraszt Bándi. Egyszerű földműves nép, negyvennyolcz előtt jobbágy, ma szabad és szegényebb, mint valaha.

Tudom, tudom… látom innét, hogy már el is találta, melyik Bándi vagyok én. Az, az, a harmadik. Egy szegény, törődött, öreg ember az én apám. Egy meggörnyedt hátú öreg anyóka az én anyám.

Olvassa tovább, édes Margit. Ismerje meg őket s akkor megismert engem

is.

Emlékezem, nyolcz-kilencz éves fiú lehettem, mikor az édes apám, akkor még daliás, szép, erős ember, azt mondta az édes anyámnak: feleség, beszéltem a tisztelendő úrral. Azt tanácsolta, hogy Miklóst vigyem a városi iskolába. Mi szegények vagyunk, kevéssel segíthetjük, de, feleség, nem bánom, ha ez a kis földem, a mi van, rámegy is, urat nevelek a fiamból. Eleget sanyarogtam én, ne sanyarogjon a fiam is.

Az édes anyám sirt.

– A mint kigyelmed akarja.

Szüleimnek rajtam kívül nem volt több gyermeke. De ez csak annyit jelentett, hogy édes anyám, ha elemózsiát küldött a gimnáziumba, egy két forintot is csusztathatott az elemózsia közé. Urfiak szolgája voltam nyolcz esztendőn át. Ezekre takarítottam, ezeknek kenyerén tengődtem. Rendesen én csináltam meg a penzumukat s ezért időnkint egy pár hatost is adtak.

Az egyetemi életemet meg sem próbálom leírni, édes Margit. Rettenetes nélkülözés, rongyoskodás, éhezés, irodáról-irodára való kopogtatás. De ez nem tartott igy végig. Társaimat a harmadik évben sorban elütöttem a pályadíjaktól. Egy szép napon úgy jelentem meg az egyetem ódon falai közt, mintha skatulyából húztak volna ki. Kollégáim először nagyot néztek, később azonban megszokták, hogy mindig elegáns vagyok. Azt hiszem, el is feledték, hogy valaha szegény, rongyos, kiéhezett arczú diák voltam.

Csak az Isten a megmondhatója, hogy mennyit tünődött az édes apám, mennyit sírt az édes anyám, kiknek sohasem panaszkodtam, de a kik tudták, hogy nagy nyomorban élek. Annál többet panaszkodtak a szegény öregek. Keservesen megbánták, hogy iskolába adtak. Ha otthon maradok, nekik is van segítségük öreg napjaikban s én nem nyomorgok a messze idegenben, abban a rengeteg nagy városban, a hol az emberek a szomszédjukat sem ismerik.

A mint módomban volt, pénzt küldöttem nekik. Visszaírtak: ne küldj, gyere inkább haza. Nem akarjuk, hogy éhezzél miattunk. Hiába írtam: van elég, nem hitték. Minden levélben azt írta édes apám: ne küldj pénzt, édes fiam, mert édes anyád folyton sir, éjjel-nappal. Azt hiszi, hogy éhezel. Én is azt hiszem.

Hazamentem. Nem azért, hogy otthon maradjak, hanem, hogy a jó öregeket megnyugtassam. Egy csomó ujságot vittem haza magammal. Azokból bizonyítottam be, hogy van állásom. Hazavittem a könyveimet. Nézzék, itt a nevem. Én írtam.

Istenem, hogy sirtak a szegény öregek! Az apám mondta: örömmel fekszem koporsómba, édes fiam.

– Én is, – sirt az édes anyám – én is.

De a pénz, a mit hazaküldtem apródonkint, ott hevert érintetlenül a tulipános láda fiában.

– Tedd el fiam, nekünk nincs rá szükségünk. Te nagy úr vagy, neked kell a pénz.

Vissza kellett vennem.

De ön azt kérdi, édes Margit, mért hogy mindezt nem mondtam el eddig, már régen? Ön, édes Margit, soha sem kérdezett az én családi viszonyaimról, pedig én úgy szerettem volna beszélni az én édes jó szüleimről. Ám ha én hozakodok elő vele, nem vette volna-e kérkedésnek? Igen, kérkedésnek. Hogy nagyra vagyok szüleim szegénységével, egyszerüségével, holott _kellemesebb_ volna az ellenkező, ha beszélhetnék uradalmakról, nagy családi összeköttetésekről, hires nagybácsikról, előkelő nagynénikről.

De hisz, úgy-e, feleségül vehettem volna önt, anélkül, hogy valaha lássa szüleimet. Igen, ezt tehettem volna, de éppen ez, a mit tenni nem akarok.

Oh, Margit, ha hallotta volna ezeket az elaggott öregeket, mikor esténkint szóba került az én házasságom!

– Soha sem fogom látni az én menyemasszonyomat, – sóhajtozott az öreg asszony.

– De még én sem, feleség. – S hozzátette az öreg, miközben rajtam pihent becsületes tekintete: – Fiam, én tudom, hogy te nagyúri házból veszel feleséget. Mi együgyü emberek vagyunk. Nem kivánom, hogy megmutasd nekünk. Elég nekünk, ha híredet halljuk. Elég, ha tudjuk, hogy boldog vagy. Ha tudná, ha látná a feleséged, hogy szegény paraszt fia vagy, talán nem is lenne hozzád többé melegséggel. A féllábunk már úgy is a koporsóban. Fiam, ne hozd haza.

– Ne, ne, én is azt mondom. Ó, pedig úgy szeretném látni, – epekedett az öreg asszony. Csak egyszer megcsókolhatnám hófehér arczát, azt a kicsi kezét a lelkemnek!

– De édes anyám, még nincs is feleségem. Aztán tudják meg, mondám, az én feleségem nem lesz ám olyan finnyás, kevély úriasszony. Szeretni fogja, látni kívánja férje szüleit.

– Ezt a csúnya vén embert, meg ezt a csúnya vén asszonyt, – mondta kedves évődéssel az öreg ember. Hiszen – s itt már legénykedett – még harmincz esztendővel ezelőtt megakadt ám rajtam az asszonynép szeme. Még az úriasszonynépé is, úgy-e feleség? De az anyád is szép egy asszony volt ám.

– Most is szépek maguk, édes jó öregeim.

S igazán, édes Margit, olyan szép öreg emberek az én szüleim. Ha látná egyszer, csak egyszer őket. S a házukat, az udvarukat. A kis virágos kertecskét. Reggeltől-estig kint tipegnek-tapognak az udvaron, a kertben. Mindig rólam beszélnek és önről. Arról a szépséges szép kisasszonyról, a kit Miklós feleségűl vesz. A kit ők sohasem láttak, sohasem is látnak talán. A kiről nem tudják, hogy az apja cs. és kir. kamarás, az anyja baronesse. De mintha ott lebegne előttük kibontott aranyhajával. S az öregek rajtakapják magukat nem egyszer, hogy ennek az aranyhajú leánynak az arczára hangos csókokat czuppantanak. Már t. i. a levegőbe.

A hosszú téli éjjeleken le nem hunyják a szemüket.

– Alszol-e, feleség?

– Nem, uram, nem. Nem tudok aludni.

– Én sem. A fiadról gondolkozol úgy-e?

– Arról, uram, arról. S a menyemasszonyról. Kegyelmed is, úgy-e?

– Arról, feleség, arról.

Már pitymallatkor fent van az öreg asszony s átcsoszog a szomszéd szobába. Ez a fiatalok szobája. Ide senki lélek be nem lép az öregeken kivül. Az öregasszony esztendők óta bútorozza, szépítgeti, csinosítgatja. A fakanapén, az asztalon, az ágyakon, a tulipános ládán az ő keze fonta-szőtte, régi módi, de olyan szép, olyan ízléses takarók. Az asztal közepén soha el nem hervad egy hosszu nyakú kancsóban a bokréta. A két kis ablak is tele virággal: majoránna, verbéna, fukszia, piros szegfű. Este, reggel öntözi. Az ágyak fölött is virágkoszorúk. Mind az öregek fonják.

Aztán egy nap százszor is kilépnek a kapun s végignéznek az utczán. Hátha egyszer csak itt teremnek. Levelet sem írnak, csak jőnek.

– Csak jőjjetek, csak jőjjetek, a királyasszony is ellakhatnék abban a szobában.

Margit! Ezek az én szüleim. Ezeknek utolsó napjait akarom én megaranyozni.

Szeretem önt, Margit, egy becsületes férfiú szerelmével. Ön egyetlen, első és utolsó szerelmem. De ha választani kellene… Margit, édes Margit, ne engedje befejeznem e mondatot.

Most, most feleljen: beszélhetek-e a mamájával? Csak egy szóban kérem a feleletet: igen vagy nem.

Kezét csókolja:

Bándi Miklós.

II.

Kedves Bándi,

Ön arra kér engem, hogy csak egy szót válaszoljak levelére: igen vagy nem. Hogy most mondjam, most, levelének olvasása után: „beszéljen a mamával!“

Igen vagy nem… Hiszen, ha az volnék, a ki tegnap valék, könnyű volna a válaszom, habozás nélkül írnám le akár az igen-t, akár a nem-et. De értse meg, Bándi Miklós, hogy Szemerjai Margit, a ki önnek tegnapelőtt azt mondta: „beszéljen a mamával“ – volt és nincs többé. Nézem, hosszan nézem arczomat a tükörben, de egy idegen leányt látok ottan. Más az arcza, más a szeme, a szemének a csillogása – – ki ez a leány? – önkéntelen kérdem.

Bándi Miklós, ön megírta nekem az élete történetét. Megírta, hogy az egyetemi tanár és képviselő, az előkelő társaságok „lelke“, a ki előtt nyitva állanak a szalonok: egy szegény, földhöz ragadt jobbágynak a fia. Hogy az az előkelő megjelenésű fiatal ember, a ki a legujabb divat szerint öltözködik, finom szivarokat szí, jár a kaszinóba, ott van a turfon, ott van mindenütt – – – még nem olyan régen kiéhezett arczú diák volt, a kit odahaza éjjel-nappal siratott egy öreg ember s egy öreg asszony… De a kik most olyan boldogok s a kiknek ön szeretné megaranyozni az utolsó napjait… Kivel? Velem.

Velem!

De, Bándi Miklós, tudod-e, ki vagyok én?

– Tudom, tudom – mondod te – egy cs. és kir. kamarás és egy bárónő egyetlen leánya.

Nem tudsz semmit, Bándi Miklós. Az apám cs. és kir. kamarás. Ez igaz. – Az anyám bárónő. Ez is igaz. De aztán többet te sem tudsz rólam.

Uram, vessen meg engem, de mikor azt mondtam önnek: szeretem én is, beszéljen a mamával, – hazudtam, nem éreztem én ön iránt szerelmet. Nem, egy szemernyit sem. Mint olyan leány, a kit okosnak neveltek: minden kelléket megtaláltam önben, a mi egy Szemerjai Margit férjévé kvalifikálja. Előkelő állás (hozzá még fiatal korban), előkelőség a viselkedésben, könnyed mozgás a társaságokban, szép termet és arcz, melyen a szem megakad – s hogy mindehhez nem hiányzik a családi föltétel is: erre nem is gondoltam. Olyan természetesnek találtam, hogy ön jó erdélyi családból való, hogy sértésnek vettem volna a kérdezősködést. Hisz ráérünk arra még az – eljegyzés előtt is. Ha valaki nékem még egy hét előtt azt mondja, hogy a te kezedet megkéri egy nemtársaságbeli ember: kinevetem. S mindenkire gondoltam volna családunk ismerősei közűl, csak önre nem, egyedűl önre nem, Bándi Miklós! Jaj nekem, ezerszer jaj, ha valaki más mondja, hogy ön paraszt szülők gyermeke! De jaj, százszor jaj akkor is, ha ön nem őszinte s akkor mondja meg, mikor már szavam, becsületem megtiltotta volna a visszalépést nekem!

Szerelem nélkűl megyek önhöz, a mi világunk könnyü gondolkozásával: elég a rokonszenv, minek a szerelem? Életem annyit változik, hogy ezentúl nem a mamával járok, hanem az ön oldalán. Ön elvisz engem mindenüvé, a hová vágyakozom: bálba, hangversenybe, a turfra, a Stefánia-utra, a kioszkba, fürdőkbe. Kifogástalanúl elegáns és korrekt az életünk. Én szívesen vagyok az ön oldalán, mert hisz ön szép ember, előkelő ember, szellemes ember, udvarias is; s ön is szívesen lát engem az oldalán, hisz én nem vagyok olyan csúnya, liba sem vagyok, tudok öltözködni, háziasszony tisztjét szeretetreméltóan betölteni…

Hát ilyenformán képzeltem én a házaséletet. S mikor a pap áldást ad reánk, ön kivisz a vasúthoz és Velencze helyett Brassóba vált jegyet: jerünk, édesem, az én szüleimhez. Az én szegény szüleimhez. A kik egyszerű, de becsületes, jó népek!

Megborzadok, egész valómban reszketek, ha meggondolom, hogy mily rémülettel töltött volna el e váratlan fordulat. Hogy én, Szemerjai Margit, egy jobbágy-családdal kerülök atyafiságba! Irtóztató! Irtóztató! Sokkal üresebb volt a szívem, hogy amúgy is boldog, igazán boldog lehetett volna a mi frigyünk, de hát éltünk volna azért szépen, sőt tán másoktól irigyelten is. De a mi erre következik, az már nem is boldogtalanság lett volna. Lábaim elé hordhatta volna a világ minden kincsét, szerelme kiapadhatatlan forrása lehetett volna a gyöngédségnek, figyelemnek: gyűlöltem volna önt, mert kelepczébe csalt! Ezt a vádat szerelmének mélységes tengervizével sem mosta volna le.

De im, most itt áll ön előttem, s ah, megsemmisülve tördelem a szókat: bocsásson meg, uram, bocsásson meg! Látom, mint nő alakja szédítő sebességgel s mint zsugorodik össze a büszke, gőgös Szemerjai Margit. Mily nagy ön s mily kicsiny én!

Miklós, Bándi Miklós! fogd meg a kezemet s emelj, emelj, mert elsülyedek! Áraszd reám szívednek melegségét, hogy oly mélyen s igazán tudjalak szeretni téged, mint te a – szüleidet. Azokat az öreg embereket, a kik nap-nap után csinositgatják, virágozzák számunkra a kis szobát; a kik mindegyre kitipegnek-tapognak az utczára, hogy nem jönnek-e a fiatalok? A fiunk, a Miklós fiunk, a ki annyit nyomorgott s a ki most oly nagy úr s a menyemasszony, az aranyhajú menyemasszony, a kinek az öreg asszony szeretné megcsókolni hófehér arczát, kis kezét. Ah, az én arczomat, az én kezemet! Én, én, én ha megcsókolhatnám már azokat a kérges kezeket, melyek a porból téged fölemeltek, csak azért, csak egyedűl azért, – mert érzem, hogy Istennek végetlen kegyelme van velem – hogy most te meg fölemelj engem lelki nyomorúságomból!

Miklós! Hallgass ide. Üres szívem megtelt soha nem ismert érzelemmel. Kezedben a sorsom, tied vagyok. Szemerjai Margit, a kinek te szerelmedet megvallád – nincs többé. Egy új Szemerjai Margit áll előtted, a ki neked vall szerelmet. Mit nekem a világ! Nem törődöm vele. Szeretnék fönt lenni a legmagasabb hegynek az ormán és onnan kiáltani: Bándi Miklós engem szeret!

Te Miklós, te nem érted azt, hogy mit tesz az, mikor valaki egyszerre csak megérzi, hogy szíve van. Te nem érted, mert neked mindig volt szíved. Nekem csak azóta van, mióta leveledet olvasám, olvasom és olvasni fogom mindig, valahányszor szükségét érzem annak, hogy az Istennel beszéljek.

Gyere, gyere, beszélj a mamával. Jöhetsz, repülhetsz. Apám, anyám tudnak mindent. Apa olvasta a levelet. Mama hallgatta. Apának arcza – ah, mily élesen figyeltem! – egy pillanatra elborult. A mama elsápadt. De… aztán egyszerre csak – ó, ha láttad volna! – megeredt a könny az apa szeméből szavai zokogásba fúltak – s a levélnek még végére sem ért, egymás kebelén sírtunk mindahárman.

– Ó, Istenem, – zokogott édes apám – köszönöm neked, hogy fiú helyett fiút adtál nekem!

S a komor arczon, mely Andor testvérem halála óta nem vídult fel soha – im, mennyei öröm fénye ragyog.

Miklós! Te már megaranyoztad az én szüleim utolsó napjait. Most már rajtad áll, hogy én is megaranyozzam a te szüleidét. Parancsolj velem!

A tied

Margit.

III.

Édes fiam, Miklós!

Könnyes szemekkel olvasók leveledet, melyben hírűl adád nekünk, szegény szüleidnek, hogy Istennek bölcs rendelésiből hites társul veszed méltóságos Szemerjai Gábor úr egyetlen leányát. Az égnek áldása legyen ti rajtatok, lelkem gyermekeim. Mikor a leveled olvasók, sirtam én is, sirt az édes anyád is, sirunk azóta mindig, de most a nagy szívbeli örömtől. Ó, lelkem gyermekem, mennyit sanyarogtál, míg a jó Isten ide segített. De megsegített, áldott legyen szent neve érette. Hát én mennyit békétlenkedtem: minek is adtalak iskolába, mért nem hagytalak az eke szarva mellett, hogy túrjad a földet, mint az apád, a nagyapád. Az anyádat örökké attól féltettem, a sok sirásban elveszti a szeme világát. Mennyit zsémbeltem rá: ne sirj, feleség, ha te elébb halsz meg, mint én, mi lesz belőlem? Mert, édes fiam, jaj az öreg paraszt embernek, ha magára marad a világon. Az asszony-ember, az ügyesebb, még ha öreg is. Könnyebben elél; a férfi-ember gyámoltalan, nyüg mindenkinek.

Mi, édes fiam, nem megyünk el a te lakodalmadra. Nem valók vagyunk mink gála úri népek közé. Lenéznének minket is, téged is. Itthon megbecsül mindenki, mert a madárnak sem vétünk, senkinek az útjába nem kerülünk, odafel a fényes urak és dámák között csak szégyenkeznénk s neked is csak terhedre lennénk. Pedig az anyád de szeretne ott lenni, hogy senki se lássa őt! Úgy én is szeretnék, mondom az anyádnak. Éjjelenként, mikor szemeinkre nem jő álom, örökké arról diskurálunk: hogy lehetnénk ott látatlanúl. A gőzösre nem igen merészkednénk ülni, mert hogy azon még sohasem ültünk, csak egyszer láttuk elszaladni Brassóból jövet, a mikor egy szekér buzácskát vittünk. Annak az ára éppen elég volna, – mondja az édes anyád. De két szekér buza ára is felmenne, – mondom én. Mi már nem ülünk gőzösre, édes fiam, nem is nekünk való ez. Csak az édes anyád nem tud megbékülni, mindig azon sóhajtozik, hogy ő bizony hozzátok repülne, ha szárnya volna. Hiszen akkor én is odarepülnék, tréfálkozom az öreg asszonynyal.

Irod leveledben, édes fiam, hogy szegény házunkhoz is ellátogatsz feleségeddel. Ó, fiam, gondold meg jól, mit cselekszel. Mi látni való van mirajtunk, elöregedett, együgyü embereken! A mi házunk tiszta, de nincs benne semmi úri czifraság. A mi van a házunkban, az mind a házunktól is került ki. Finom úri ételekkel sem traktálhatjuk a feleségedet, pedig a szívünket is neki adnók különben. No, hanem az édes anyád nem olyan csüggedős, mint én. Azt mondja, csak írjam belé a levélbe, hogy jőjjetek. Majd a menyemasszony eligazgat mindent gusztusa szerint. A faluban van egy nőszemély, ki sok évekig szolgált úri házaknál, ezzel már szóba is van az öreg asszony. Ez – úgy hirlik a faluban – olyan úri ételeket főz, hogy még a királyné is megszopná az ujját utána, tisztesség nem esik mondván.

Hát akkor, mondom az anyádnak, csak jőjjetek Isten hirével. A kicsi szoba, azt magam is mondhatom, olyan mint egy kápolna. Az édes anyád, a mi szép képet talált az ujságokban – ó fiam, minek küldöd, ha sok pénzedbe kerül! – mind berámáztatta. A két ágyon kilencz-kilencz párna, a nagyanyádtól való, de még egy sem volt használatban. Eleget mondom az édes anyádnak, elég három-három párna is, az urak még ennyit sem használnak. De az édes anyád azt mondja: ha megannyi volna, azt is mind kirakná, mert tudja, hogy a drága menyeasszony el van kényeztetve. No, ezt én is elhiszem, – mondom én. Az apja kamarás, a mi valami erősen nagy hivatal, úgy-e fiam? az anyja pedig báróné. Ugyan bizony, hogy meréd megkérni a kezét, édes fiam! Ez semmiletteképpen nem fér a mi fejünkbe. Megkérdeztük a tisztelendő urat: ugyan mit szól, tisztelendő ur? Legyen áldott minden szava, úgy megkönnyítette a lelkünket. Megmagyarázta, hogy a ki igazán szeret, nem nézi a szíve választottjának alacsony származását. Azt is mondta, édes fiam, hogy te valami nagyon derék ember s előkelő úr volnál a kibe szerelmes lehet egy grófkisasszony is. Hálát adtunk az istennek, az anyád is, én is. Csakhogy így van s nem másképpen.

Reszket már a kezem, édes fiam, eddig is alig birám az írást. A szemem mindegyre könyvedzik s nem látok, pedig az ókulárét feltettem. Azt mondja az édes anyád, hogy az övét tettem fel, azért nem látok. Pedig én azt hiszem, mindegy, mert egy fábrikában csinálták mindakettőt. Talán el sem tudod olvasni az én gyenge irásomat. Ugy-e, jobb lett volna, ha a tisztelendő úrral irattam volna. Hanem most mindenképpen úgy jött, hogy én irjak. Az édes anyád is akart vetni rá egy pár betüt, de az már nem fért belé. De úgy is azt irta volna, hogy: jere haza, édes Miklós fiam, hozzad az én aranyhajú drága menyemasszonyt is, eszem azt a gyémántos szívecskéjét. No hát ezt én ide irám.

A méltóságos apósodat, anyósodat igaz szívvel tiszteljük s mondd meg alázatos üzenetünket, hogy drága leányukért, a mig nálunk lészen, ne aggódjanak, hűséges szeretettel gondját viseljük. Téged fiam az egész falu népe tisztel, nagy bandaszóval s felbokrétázott kapu előtt vár a faluvégén. Mi már csak az udvarunkon várunk s

maradok a te édes apád

Bándi János.

IV.

Édes mamám,

Egy hete már, hogy kifejlettem ölelő karodból, egy hete, hogy asszony vagyok én is, a legboldogabb asszony a világon. Felesége Bándi Miklósnak, a szegény jobbágy fiának… Álom ez vagy valóság? Egy-egy pillanatban azt hiszem, hogy álom s ijedten rezzenek föl: hátha álom, szeszélyes álom… Nem úgy gondolom, édes mamám, hogy én, a cs. és kir. kamarás leánya, hogyan lehetek egy szegény paraszt ember fiának a felesége. Nem ez az, mit ma sem akarok elhinni. Ellenkezőleg: néha egy különös gondolat száll meg… Vajjon nem egy szép mese volt-e mindaz, a mit Miklós irt vala az ő szüleinek szegénységéről, gyermek- és ifjúkorának szenvedéseiről, hogy jobban megejtse szívemet… Mert tudd meg, mamám, most az tenne boldogtalanná, ha Miklósom nem az volna, a ki: egy öreg, kérges tenyerű szegény embernek a fia…

Nem, nem, mindaz, a mit Miklós megirt nekem: nemes szívének vallomása első szótól az utolsóig – igaz, édes valóság. Édes valóság, mondom én, mert így szeretem én Miklóst. Képviselősége, egyetemi tanársága, a nagyvilági életben való csodálatos otthonossága – mind mellékes előttem. Én az igazi férfit imádom benne, a ki nem vezetett oltár elé, míg élete nyitott könyvként nem állott előttem; és imádom benne a gyermeket, a ki előkelő állásában, hiú fényesség, ragyogás közepett sem feledkezett meg agg szüleiről, ezekről az egyszerű, szegény emberekről. Ezekről az áldott jó öregekről, a kiket – ó ne vedd zokon, édes mamám s te se, drága apuska, – „szint-édes-szinte“ (ezt a kifejezést itt tanúltam) úgy szeretek, mint titeket!

Jaj mamám, de kedves szép öreg emberek a Miklós szülei! Azt én le sem tudom irni. Az öreg Bándi, a ki fiatal korában még valamivel magasabb lehetett Miklósnál, olyan szép öreg ember, a milyen még csak az én Miklósomból lesz… Az arcza ennek a hetven esztendős öreg embernek piros, mint a rózsa. De nem az egész arcza, csak egy piczi helyen, mintha egy piczi rózsa oda festődött volna. Nekem ez feltünt. Azt mondja az öreg ember: ez családi szín… Hát a Miklós arcza miért nem ilyen rózsás? – kérdezém. – Ó, az más, menyemasszony. Az ő arcza is ilyen volt, a mig el nem került közülünk. – A pesti levegő, menyemasszony, az törölte le a rózsát, – magyarázza az öreg asszony.

Az öreg asszony! Ő róla még nem is irtam. Azaz, hogy az öreg emberről sem irtam. Nem is tudom, hogy melyikkel kezdjem. Ez az asszony csupa szív és ész, édes mamám. Csodálatos egy ilyen egyszerű asszonyban. Én ezt álmodni sem mertem volna. Ó, sohasem feledem a pillanatot, mikor megérkezénk. Persze hogy úgy volt, a mint az öreg irta esküvőnk előtt. A falu kapujánál, mely fel volt virágozva, kendőzve, muzsikaszóval várt az egész falú népe. A tisztelendő úr szép beszéddel fogadott.

Miklós hebegett valamit. A könnyek elfojtották a szavát. Az én szemem is könnybe lábbadt. Nem láttam, csak éreztem, hogy asszonyok, leányok odaszaladtak hozzám s csókolták a kezemet, a ruhámat. Pedig én semmi jót nem tettem ezekkel a szegény népekkel. Hallottam, a mint mondták: az öregek otthon várnak. Az udvaron…

Ott voltak, ott. Úgy, a mint elképzeltem. A galambdúczos kapu kitárva. Ott állott levett kalappal, könnybe lábbadt szemekkel egy öreg ember, ünneplő ruhában. Mellette egy jóságos arczú öreg asszony. Nem tudom, hogyan szállottam le a kocsiról. Az öreg Bándi vett-e le vagy Miklós. Csak azt tudom, hogy hosszú ideig pihent a fejem annak az öreg asszonynak a mellén, a kinek nem volt több szava: édes gyermekem! A többi belefúlt omló könnyeibe. Mikor kifejlettem az édes ölelésből, az öreg ember, kinek szemében még csillogtak a könnyek, szeliden megfogta a kezemet a jobb kezével, balkezét gyöngéden a vállamra tette s csak annyit mondott, miközben erősen rám szegeződött a tekintete: Most már hiszem, hogy igaz szeretetből lett a Miklós felesége! Azután nem is tudom, hogy is volt. Mi fogtuk-e közre az öregeket, az öregek-e minket: beléptünk a pitvarba (itt eresznek hivják), onnét jobbra a mi szobánkba… Abba a kis szobába, mely igazán olyan, a milyennek Miklós leirta. Abba a kis szobába, mely évek óta zárva volt idegenek előtt. A hová mindennap becsoszogott az öreg asszony, rendezgette, csinosítgatta, hogy, ha majd megjön Miklós „az aranyhajú“ feleségével, a királyné se átaljon belépni…

Mamám, édes mamám, mily kedves, meleg fészek ez a kis szoba! Fehérre meszelt falán itt egy kép, ott egy virág-, amott meg egy buzakalász-koszorú, aztán ismét egy kép. Ujságból kivágott képek, de mind hires emberek arczképei. Semmi fölösleges bútor, de semmi sem is hiányzik. Van még diván is, az öreg asszony keze szőtte-fonta csíkos gyapjú-szövettel bevonva. Még az ágyak takaróját is mind az öreg asszony szőtte. Hát a vánkos-végeken a himzés, a varrás! Megannyi művész-munka. S milyen tisztaság bent a szobában és kint az udvaron. S a virágos kertben! Két ablak nyilik erre s behajlik a szobába az égő vörös mályva. Egy ablak az udvarra nyilik s egy kicsike a veteményes kertbe. Ez a tyúkleső ablak. Innét lesi anyámasszony, hogy a tyúkok nem gyomlálnak-e az ő palántái közt. Képzeld csak, mamám, tegnap, a mint kinézek a tyúklesőn, hát egy öreg kotlós ott gyomlál a káposzta-palántákban. Eleget hessegettem: hess, hess, ne kapard ki az anyámasszony palántáját, de rám sem hederített. Nosza szaladtam ki, az ereszben fölkaptam egy nyirág-seprűt, ki a kertbe. Persze, hogy a másik pillanatban tyúkasszonyság már túl volt árkon-bokron szörnyű kotkodácsolással. Épp a hogy fordulok vissza, lép be anyámasszony. Összecsapta a kezét s áradozva mondta: ó édes aranyszájú csirkém!

Jött mindjárt az öreg Bándi is, a kit én apámuramnak szólítok. (Úgy-e kedves megszólítás?) Apámurammal Miklós.

Mondta apámuram enyelegve: no lám, adjuk is át a gazdaságot a fiataloknak, feleség. Ők éppen jól eligazgatnák. Mi összetennők a kezünket s élnénk a készből.

– Ó, mit beszél maga, pirongatja az öreg asszony.

– Hadd beszéljen, – biztatom én – nekem olyan jól esik.

És apámuram csakugyan egész napon tréfál, adomázik. Itt a faluban vén huszár a neve. Igy szólítja anyámasszony is. Mennyi sok érdekes dolgot mesél abból az időből, a mikor ő huszár volt! Mert az volt ő is, az apja is, a nagyapja is. A Miklós nagyapja „kint volt a francziára is“. Volt Párisban.

– Az ám csak a nagy város, – mondja a vén huszár az apja után. Falú ahhoz képest Pest. Bár megesméri, hogy azóta Pest is nagyot nevelkedhetett.

Anyámasszony folyton csitítja: Ó az Isten áldja meg, ne beszéljen annyi haszontalanságot. Hiszen azt a mesét már tizszer is elmondta a menyemasszonynak!

S az öreg asszonynak igaza van. Apámuram mindennap elmeséli egy pár kedvencz dolgát, de én olyan áhítattal, olyan komolyan hallgatom. S roppant erősítem anyámasszonynyal szemben, hogy ezt még nem hallottam. Csak mondja apámuram, mondja!

S apámuram mondja és olyan hálás azért, hogy én hallgatom. A Miklós csak mosolyog, szorongatja a kezemet, hosszan néz a szemembe… ő is olyan hálás, hogy az öreg meséit hallgatom… És hidd el nekem, mamám, hogy igazán élvezet hallgatni az öreget. Sokat tapasztalt s a mit nem is hittem volna: sokat olvasott. Miklós mindig küldött neki könyvet, ujságot s apámurammal mindenről lehet beszélni – a szinházon kivül. Azt mondja, a mit erről irnak az ujságok, azt nem érti…

Este, mikor magunkra maradunk, Miklós mindig vallatóra vesz: édesem, légy őszinte, – akarsz-e tovább menni? Melyik fürdőre vigyelek? Itt van közel – Tusnád, Borszék…

– Nem kivánkozom sehová, – tiltakozom én. Itt szeretnék maradni egész nyáron, itt, az öregeid között!

S ez nem affektálás, édes mamám, te elhiheted nekem. Miért is kivánkoznám én innét tovább? Akárhol járnánk, mindegy volna nekem, csak Miklós velem legyen. De örülnének-e bárhol is úgy nekem, mint a hogy örülnek ezek a jó öregek? A mig lehet, nem fosztom meg őket a fioktól. Hisz úgy is megfosztottam már őket. Egy hét, két hét mulva elmegyünk s ki tudja: látják e többé mindenüket, legdrágább kincsüket. Az ő napjaik meg vannak számlálva, s kettejük közül egyiknek vajjon ki fogja be a szemét, ha majd üt az utolsó óra? Mi örömük is van tulajdonképpen abban ezeknek az egyszerű embereknek, hogy a fiok nagy urrá lett (a mint ők mondják), ha nem láthatják napról-napra, ha nem lehetnek közelében? Fölneveltek egy gyermeket… kinek nevelték? Nekem, egyedül nekem! Nem volna-e szívtelenség, ha sajnálnám tőlük ezt a pár hetet! Miért ne aranyoznám meg utolsó napjaikat, mikor ezzel nemcsak nekik, nemcsak az Istennek, de magamnak is tetsző dolgot cselekszem!?

Ó ha látnád, édes jó mamám, mily gyöngéd, aggódó szeretettel vesznek körül engem ezek az egyszerű emberek! Nem dicsekesznek ők senkinek, nem ütik dobra a boldogságukat. S mennyire vigyáznak, hogy valamiképpen alkalmatlanok ne legyenek nekünk, bolond szerelmes fiataloknak. Mert bizony mi, édes mamám, bolond módra szeretjük egymást…

Ki-kisétálunk a rétre, a rozsföldekre, a közel erdőbe, bejárjuk mindazokat a helyeket, melyekhez Miklóst gyermekkori emlékek kötik. Én mindig hívom az öregeket, jőjjenek ők is. Látom a szemükből, hogy mennyire szeretnének jönni. Eltotyognának velünk a világ végére is. S nem jőnek mégsem. A világ minden kincséért sem. Ki nem fogynak a kifogásokból. Hogy ők már nem birják a gyaloglást. Hogy a sétálás nem is való olyan egyszerű embereknek.

– Csak menjetek, édes gyermekeim, menjetek. Az öregeknek sutban a helye.

– Ott, ott.

De a kapuig elkisérnek. És a meddig csak látnak, le nem veszik rólunk a szemüket. Mi vissza-vissza fordulunk, búcsut integetünk, ők is. S mintha hallanám az öreg asszony szavát: – Ó édes, aranyos csirkém! (Ez én vagyok.)

S az öreg ember motyogását: Derék pár ember, igazán derék egy pár ember.

Mikor befordulunk egy másik utczába, még azután is sokáig ott állnak s néznek, néznek hosszasan a messzeségbe, hátha valahol fölbukkanunk s még egyszer látnak.

Nem, nem irom tovább, édes mamám… Oly végtelenül boldog vagyok, hogy meg-megreszketek, hátha ekkora boldogság nem is tarthat sokáig. Mindent megtalálok én itt, csak ti hiányoztok. Tudod mit, édes jó mamám? Jertek le! Lepjetek meg az apuskával! A vasútnál találtok fiakkert. Abba üljetek bele. Mondjátok a kocsisnak: hajtson Baczonba. Mikor aztán a falúba értek, akár ne is kérdezzetek senkit: hol lakik az öreg Bándi János. Csak hajtson a kocsis egyenesen, az útból ki nem térve. Addig hajtson, míg egy magas, galambduczos kapuhoz nem ér az út jobb oldalán.

– De lehet ám több galamb duczos kapú is, – mondod te. Van bizony. De az apámuram kapujára ez van irva:

„Isten segedelméből építették Bándi Huszár János és felesége Nagy Borbála.

Áldás a béjövőknek – béke a kimenőknek!“

Ezen a kapun hajtsatok be bátran. Jertek, jertek!

Kezeteket csókolja:

Margit.

Forrás: Benedek Elek: Testamentum és Hat levél

Budapest, 1896. Singer és Wolfner kiadása

CORVINA irodalmi és nyomdai részvénytársaság Budapest, Révay-utcza