Szemere György: A kis zászlótartó

I.

A Ráskayék lovas kerülője eszeveszett iramban vágtatott be a faluba. A kovácsműhely előtt elordította magát:

– Gyünnek!

Majszter uram földhöz vágta a patagyalut, amivel éppen egy jámbor kanca patáját faragta, legénye félrevágta kalapját s csípőbe szegte izmos karját, a szurtos inasok kiszaladtak a műhelyből. A munka szünetelt.

A községházánál ismét elhujjantotta magát Kócs Andris, a kerülő:

– Gyünnek!

Bíró uram éppen tanácsot tartott a hitesekkel. Felfüggesztette az ülést s a magisztrátus élén kivonult a ház elé.

Az utca népesedni kezdett. Vihar szárnyán suhanó tűzveszedelem gyorsaságával harapódzott el a hír: Gyünnek!

II.

Ráskay Balázs V-ik gimnáziumi tanuló Virgiliuszt magolt. Fujta az Aeneiszt teli tüdővel, hősiesen skandálva:

Arma virumque cano, Trojae qui primus ab oris…

Kedves agara, Cicka, a dívánon nyújtózkodott s bele-belevakkantott a dühös deklamációba. Nyilván sértette a fülét.

Egyszerre csak abbahagyta Balázs a magolást. Nem a Cicka miatt. A nyitott ablakon át zürzavaros hangok csapódtak a szobába. Odafigyelt. Még soha sem hallott eféle hangversenyt. Mintha a levegőből búgott volna alá, vagy a föld méhéből tört volna elő ezernyi hangszerszám

összezüremlő muzsikája.

Balázs diák egy ideig bontogatni próbálta a kaotikus zenekar összebomlott hangelemeit, de hogy nem boldogult velük, az ablakhoz szaladt.

Cicka követte példáját. A párkányra ágaskodott.

A szeme már megsejttette Balázszsal, amit fülével nem tudott meghatározni. A zümmögő, búgó hangzavar a falu kitörő lelkének volt a zenéje: ezernyi ember szíve húrján született melódia. A kúria ablakából végig lehetett látni a falu főutcáján. Ám egy magasba gomolygó porfelhő ezúttal elnyelte a kilátást: Balázs csak annyit konstatálhatott, hogy megmozdult a falu… Vajjon mi történik a porfelhő mögött?

Egy száguldó lovas átlovagolt rajta s a kastély elé érve, megrántotta a kantárszárat, hogy majd összetört a lova gerince.

– Gyünnek! – ordította Kócs Andris harmadszor is. Aztán tovább száguldott.

Most már mindent tudott Balázs. Beszaladt az apja szobájába.

– Édesapám!

– Mi az, fiam?

– Gyünnek!

A daliás nemes nem kérdezett többet. Tisztában volt vele ő is, hogy kik gyünnek. Letette a pipát s kiment az udvarra a bejelentett, várva-várt verbunkosok elé.

III.

Legelől jött a cigány, a prímás hatodmagával, azután a strázsamester, négy bakancsos vitéz élén, majd egy körülbelül száz főből álló szűrős, gubás atyafi nemzetiszínű kokárdás katonasipkában. Végül egy kellékes szekér ballagott.

A cigány szilajon húzta, napkeleti lélekkel, hogy égnek meredt mind a hajaszála. Rákóczi óta ilyen emésztő tűzzel nem muzsikált cigány.

Katona uraimék méltósággal lépegettek, kihúzakodva, mint a drót.

Ők százan, a szomszéd falvakból összeverbuvált bundások, ugrálva, táncolva lejtettek végig az utcán, összepengetve sarkantyúikat a zene ütemeire. Azaz nem mindnyájan táncoltak. Voltak köztük öregek is. Hatvan évesek, hetven évesek. Akiknek úgy fénylett a fehér hajuk, mint dicsfény a szentek fején. Ezek komolyak voltak, majdnem szomorúak.

És nőtt a menet. Megnyúlt, vastagodott. Mire a falu határához ért, megháromszorozódott. Visongó gyermekhad volt a fullajtárja, élén Ferkó Ferivel, a vajda fiával, aki a nagy cécó örömére végigcigánykerekezte az egész falut. Oldalt asszonyok ballagtak szapora karattyolással, hátul a férfiak, ki elgondolkozva, hallgatagon, ki elszántan, rengeteg fenyegetéseket mennydörögve a németre.

A Ráskay-kúria előtt elkiáltotta magát a menet vezére, a drótbajúszos strázsamester:

– Haptááák – Halt!

A menet megállott az utcán. Az őrmester belépett az udvarra és szalutált a földesúrnak. Azután elkezdett szavalni szörnyen kiropogtatva az r betűt: Verbunkos őrmester Barta tekintetes uramnak jelentem alásan, kapitány úr Bertóthy azt parancsolta: addig szóba ne álljak a faluban senkivel, míg tekintetes uram fel nem csapott nekünk.

Ráskay Gáspár bólintott s kezet nyújtott az őrmesternek:

– Itt a kezem.

Balázs fiú ott állott az apja mellett s hol az őrmestert bámulta, hol a nemzőjét. Még nem volt tisztában a helyzettel.

A strázsamester tarsolyába nyúlt s húsz pengő forintot olvasott le a földesúr markába.

– Ez a dukancia… Közvitéz tekintetes ráskai Ráskay Gáspár úr a Haza szent nevében köszöntöm kigyelmedet a zászlónk alatt.

Most már tisztában volt Balázs fiú a helyzettel. Szeme kigyúlt, mikor apjára nézett, gyermekarcán vérpiros lélekrózsák fakadtak…

Strázsamester Barta félreállott a házigazdával s halkan tárgyalt vele. Aztán visszatért a tömeghez.

– Hol a bíró?

– Itt.

– Kigyelmednél a pecsét?

– Nincs, de hozom.

– Siessen kigyelmed.

Aztán a tömeghez fordult.

– Ünnep lészen ma ittend a kastélyudvaron. A kőccséget Kossuth Lajos fizeti, a haza nevében.

Mennydörgő riadalom.

– Éljen Kossuth Lajos! Éljen a haza!

Barta folytatta:

– Aki magyar, velünk tart, aki fél, bujjék a kemencébe, annak nincs keresni valója itt.

Aztán bevezényelte katonáit, összetoborzott századát a kastélyudvarra. A többi nép utánahömpölyödött…

Megjött a bíró a pecséttel a nótárius és két hites kíséretében. A kastélyból mázsás tölgyfaasztalt emelt ki négy bundás s elhelyezte az udvar közepén a nagy eperfa alá. Egyéb bundások székeket hoztak, pennát, kalamárist.

Strázsamester uram s a falu főnökei helyet foglaltak. Következett a zászlóbontás.

Pipe káplár hozta a zászlót, két közvitéz veres sapkákat hordott a szekérről s telirakta velük az asztal felét.

Kocsislegények s kisbéresek boroshordókat gurigattak az urasági pincéből.

A földesúr belemarkolt a veres sapkákba, s az egyiket büszke fejére vágta.

– Emberek, együtt éltünk, együtt halunk, csapjatok fel katonának, veszedelemben az édes haza.

Újból rágyújtott a cigány a viharos nótára.

Az emberek sorjában az asztal elé járultak, bemondván a nevüket, kezet fogtak a strázsamesterrel, átvették tőle a salláriumot, s egy-egy veres sapkát nyomtak a fejükbe.

A nótárius és egy írástudó közvitéz szorgalmasan körmölte a lajstromot. Egy öreg anyó keservesen zokogott s egyben nagyokat püffentett az unokája hátába, mert tizennégy éves kölyök létére az ő engedelme nélkül fölcsapott. A még mindig nyalka Sáriné hatvanéves urát piszkolta, azzal fenyegetvén emberét, hogy mindennap megcsalja, amíg odalesz. Nevettek rajta, csak Sáry volt komoly.

– Eleget megcsaltál, de most meg fogod magadat becsülni, mert jól tudod, hogy megver az Isten, ha honvéd urad ellen vétkezel.

A nyelves menyecske zokogásba tört ki, úgy búgott, mint egy szerelmes galamb.

Két óra mulva zászló alatt állott a falu aprajanagyja, a tizenöt éves gyermektől a hatvanéves emberig.

És szólt a zene, rengett a tánc. Reszketett a levegő a harci kedv riadalmától.

Balázs fiú az udvar egy rejtett zugában csendesen sirdogált. Csak egy évvel lenne öregebb, hogy ő is elmehetne a többiekkel, atyjával, hősi útra hont védeni!…

IV.

Másnap útnak indult a falu összetoborzott legénysége Szolnoknak, hogy ott magára vegye a felszerelést.

Balázs fiú sehogysem akart az apja nyakáról leszakadni.

– Vigyen magával, édesapám! Elbírom a puskát és a kardot, dicsőség kell nekem.

Az apa egy ideig eszébe beszélt a fiának, de hogy ez folyvást csak rimánkodott, belevágott a levegőbe:

– Hát gyere fiam!

V.

Az ellenséges előörs meglepte az alvó harmadik századot a hajnali szürkületben. Egy rengeteg német a zűrzavarban kicsikarta a magyar zászlót a zászlótartó kezéből s elszaladt vele.

– Utána, fiúk! – riadt fel Bélyi hadnagy, az elővéd parancsnoka a súlyos, szégyenletes pillanat első döbbenetében. Senki se mozdult. Minek a biztos halál torkába rohanni a siker minden reménye nélkül? Vért ontani haszontalanul!

A hadnagy úr maga is belátta fölbuzdulása hiábavalóságát: a helyzet úgy diktálta, hogy visszavezényelje félszázadát a zászlóalj zöméhez.

Ekkor kilépett a glédából Balázs fiú.

– Hadnagy uram, én visszahozom a zászlót.

A fiatal tiszt, maga is félig-meddig gyermek, meghatottan nézett le a hős fiúra.

– Glédába, öcsém, a zászló elveszett.

– Nem veszett el!

S parancs ellenére nekivág a Ráskay-gyerek az ellenséges harcvonalnak.

Ott a balszárnyon egy öreg hadnagy atyai szívében meghűl a vér, de nem

rendeli vissza fiát, csak összeteszi kezét és imádkozik – Ráskay Gáspár…

Surrognak, süvöltenek az ellenséges golyók köröskörül.

A hadnagy int a kardjával.

Az elővéd hasravágja magát. Úgy nézi, lesi mindenki, mikor esik el az ő hős kis pajtásuk, a ki ostoba gyermekésszel a biztos halálba rohant.

Nem esett el. A magyarok Istene ráküldte védőangyalát.

A kis hősnek sikerült a nagy német katonát lelőnie… Szaladt a zászlóval vissza az övéihez. Fennen lobogtatta a trikolórt s váltig szavalt.

„Arma virumque cano, Trojae qui primus ab oris.”

Húsz fegyverből hullott, süvített körülötte a golyó, de egy sem találta el. A szent zászló fennen lobogott a kezében, nyilván az szítta magába a gyermeknek szánt halált. Bár az is igaz, hogy nem sokáig tartott a halálos zápor… Tisztán lehetett hallani a német előörs parancsnokának vezényszavát:

– Feuer einstellen! Auf Kinder schiessen wir nicht! (Gyermekre nem lövünk!)

Ráskay Balázs elfulva érkezett meg a zászlóval övéihez. Egyenesen apjához szaladt. Fogyó lélekzetével alig bírta kinyögni a lelkesedéstől:

– Úgy-e, édesapám!

Komoly és büszke volt, mint egy ötvenéves férfi.

– Az ám, fiam – motyogta az apa s boldogságában hangosan zokogott, mint egy tizennégy éves gyermek.

VI.

Bélyi hadnagy kivette a zászlót a hős fiú kezéből s háromszor meghajtotta az ellenség előtt, amely gyermekre lőni nem akart. Aztán visszaadta annak, akit legjobban megilletett:

– Tied a zászló, Ráskay Balázs, tartsad!

Forrás: Szemere György: Apró regények és esetek (25 novella)

Bp., Athenaeum Irod. és Nyomdai R.-T. kiadása 1915.