A világon sem voltál, s már igaztalan valék
tehozzád, Aranyvirág, édes kicsi leányom. Búsitott, levert a gondolat, hátha
leány lesz első gyermekem. Féltem az ismerősök szánó mosolyától: leány!
Na, gratulálok. A te nemednek bús
végzete, Aranyvirág, hogy nem szeretik sehol, ha elsőnek röppent be a
gólyamadár s im alig tollasodol meg, alig melegszel meg a fészekben, mindenféle
ragadozó madarak kerengnek, vijjongnak körülötted s mi még örülünk, ha e
vijjongó szárnyasok közül egy megragad s visz, elröpül veled, talán messze
idegenbe… A te nemednek gyászos végzete, Aranyvirág, hogy, ha szép vagy,
körülzsongnak a férfiak, mint virágot a méhek; nyomodban járnak, mint az
árnyék; esekednek egy szép szavadért, egy mosolyodért, de lelkednek tengermélységébe
nem tekintnek s bele is tekintvén, drága tartalmát soha meg nem ismerik. Soha,
soha. Egészen, valójában soha. S mely kegyetlen végzet! A férfinak nem elég egy
élet, hogy megismerjen, lelked tartalmának értéke szerint megbecsüljön s a te
szemednek elég egy pillanat, hogy a férfi-lélek fenekére pillants, – ah, mért
hogy akkor rendesen, a mikor már késő, mikor már ott vergődöl tört szárnyakkal
s csak egy igaz menedéked van: a halál!
Dalolj, dalolj, Aranyvirág, édes kicsi leányom,
hadd csengjen a ház, az udvar. Csengő éneked talán elüzi bús gondolatimat… Te
ide settenkedel az ablak alá, mosolyogva pipiskedsz föl s hallom: apa, kukk!
Oda nézek, már nem vagy ott. Lent kuporogsz a fal tövében, összehúzódva, mint
egy piczi bogárka a füszál tövén. Irok tovább s hallom ismét: kukk, apa, kukk,
mit irsz?
– Aranyvirág, ne háborgass, verset irok.
– Kinek?
– Neked, Aranyvirág, neked.
Hallom, amint szaladsz a fiúkhoz s dicsekedel:
az apa verset ír nekem! Csend, fiuk, csend, az apa verset ír…
És írok tovább. Már nem hallom hangodat, az
édesen csengőt; nem látom ragyogó fekete szemedet, a mindig nevetőst. S nem
látván, nem érezvén közelemben senkit, messze jövendőbe kalandozik lelkem. A
mikor te már nem vagy csacsogó leányka s egyszerre csak mi történt veled? te,
ki még tegnap hangos nevetéssel himbálóztál a térdemen, ma nem találod helyedet ottan, zavartan feszengesz s bár szólni
nem mersz, érzem, hogy igyekszel megszabadulni tőlem. Sétálunk az utczán, s te,
ki még tegnap bátran, senkivel nem tőrődve, hangosan beszélgettél velem, az
édes anyáddal, megláttál, észrevettél mindent és mindenkit, ma nem látsz, nem hallasz,
nem beszélsz: lesütött fejjel haladsz közöttünk, csak egy pár lépést nézvén
előre… Otthonn is mintha már nem volnál annyira élénk, bátor, mint annakelőtte.
Gyermekesen örülsz a hosszú ruhának, de csak addig, a mig egyszer-kétszer végig
lebegsz a szobákon, aztán, úgy tetszik nekem, hirtelen lecsöndesülsz s komoly
vagy, komolyabb, mint a hogy szeretném…
Ó, Aranyvirág, miért nem maradhatsz mindörökre
csacsogó kis babácska! Im, már gyötrődöm jövendőd miatt. Látlak ragyogó szép
leánynak, a kit nyomon kísérhet, a kinek elejébe kerülhet s szemtelenűl a
szemébe nézhet minden ripők; látok körötted üres fejü s még üresebb szívü, de rettenetes
gonddal öltözködő ifjakat, kik csak szépségedet látják, nemes tartalmát
szívednek észre nem veszik, nem is keresik; a kik áradozva dícsérik
toálettedet, mely úgy-e bécsi szabónál készült? s hazug meglepődéssel nem
akarják elhinni neked, mondván: ó nem, együtt varrtuk az édes anyámmal!
Aminthogy az nem is lesz másként, Aranyvirág.
Korán, ó talán nagyon is korán látni fogod, hogy a te apád szegény
munkás-ember. Tollal vagy gyaluval keresi-e meg a mindennapi kenyeret, a ruhát,
a czipőt, neked és nektek: egyre mén; ne áltasd magadat azzal, hogy a toll több
a gyalunál. Sőt én azt hiszem, – kevesebbet érő…
Én majd csak megleszek valahogyan.
Csodálatos dolgokat művelnek a kabátjaim.
Esztendők viharzanak el felettük s meg sem érzik. Meglepődve látom, hogy minden
esztendőben mintha megujhodnának. Ugy tetszik nekem, este, mikor levetettem,
mintha a könyökén kikopott volna: nézem reggel s hát álom volt az egész. Tündérujjak
babráltak rajta nyilván. Keresem a foltot s nem találom. Aztán reád nézek. Te
mosolyogsz ártatlanul, ám látom szemed alján a kékes karikát.
– Édes leányom! Megint virrasztottál, ugy-e?
– Nem, édes apám, nem!
Tisztes szegénységünket, bár nem titkoljuk, nem
látják az emberek. De én álmatlan éjeket virrasztok át – miattad. Szeretném, ha
mindig: halálomig itt látnálak fészkünkben. S mint egykor, mikor térdemen
himbáltalak, átöleltelek, hogy le ne essél: most önkénytelenül védőleg emelem
föl kezemet, nehogy elraboljanak. És hiába, elvisznek egyszer mégis…
De ki lesz az, vajjon lesz-e férfi, a ki elődbe
lép s mondja: kisasszony, én szeretem önt. Nem a szépségének, a lelkének lettem
rabja. A fizetésem nem nagy, nem igérhetem, hogy élete gond nélkül való lesz
oldalomon, de ha úgy tudna szeretni, mint én szeretem önt, aggodalom nélkül
adhatja kezét!
Ez a férfi, ha eljön éretted ez a férfi nem azok
közül való lesz, Aranyvirág, a kik hangos lármával zsongtak körül az utczán s
maguk közt sajnálkoztak fölötted: be kár, hogy szegény! Ez a férfi talán nem is
mert feléd közeledni amazoktól s szívében fájdalommal kisért messziről, féltve,
hogy fejedet megkábítja a léha beszéd, a külső csillogás, s őt nem is veszed
észre soha. Ez a férfi el-eljár házunkhoz s mig a többi ki nem fogy a
beszédből, a traccsból, hallgat és hallgat, pedig annyi mondanivalója volna!
Fölháborít már most a gondolat, Aranyvirág, hogy
majdan tudakozódni fognak: vajjon van-e pénzed és mennyi? Meg fogom tudni, ó
biztosan fülembe jut, hogy Iván ur, a kinek nevét én oly sok regényben olvasám,
csillagokat lehozó szerelemmel kapcsolatban, szeret téged s el is venne szivesen,
ha volna bár harmincz ezer forintod. Ám ő úgy van informálva, hogy csak
huszonöt ezer néz reád. Az is csak, ha meghal az öreg. „A vén szamár“. Már
pedig neki éppen harmincz ezer forint kellene!
Felháborítanak a mindennap hallott házassági
üzletek, melyek megfeneklődnek pár ezer forint „differenczián“. Hallom szidni a
„csaló“ apákat, kik azt mondták: ötvenezret adnak a lányukkal s im az utolsó
pillanatban csak negyvenezret adhatnak. És az utolsó pillanatban „visszamegy a
parthie.“ A tegnap még szerelmi őrjöngést színlelő gavallérnak a szép, művelt,
az egész üzletben ártatlan leány nem pótolja ki szépségével, műveltségével,
jóságával a tizezer forintos differencziát!
Pfuj! S ezek férfiak! Ezek házasodnak! Ezeknek
majd gyermekük lesz! És ezeket a gyermekeket ők még nevelni fogják! És Isten
majd ezeket az embereket még meg is áldja – hiszen Isten jósága megmérhetetlen!
– olyan édes, csacsogó leánykával, a milyen te vagy, Aranyvirág!
… Dalolj, dalolj, édes kicsi lányom, hadd
csengjen a ház, az udvar. Csengő éneked talán elűzi bús gondolatimat…
Forrás: Benedek Elek:
Testamentum és Hat levél
Budapest, 1896. Singer
és Wolfner kiadása
CORVINA irodalmi és
nyomdai részvénytársaság Budapest, Révay-utcza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése