A vonat befutott a nagy állomásra.
Zsivaj, lárma, tülekedés a kijáratok felé, kiabálás, ijedt, egymást kereső felkiáltások. Aztán elcsendesedik a lárma; akiket a vonat elhozott erre az állomásra, elmentek útjuk teljesülése felé.
Csak a lekapcsolt mozdony dohog még el az üresen maradt kocsik mellett vad, fáradt, fekete füstfüggönyt dobva a vonat ablakaira: az utak árnyait.
A legutolsó kocsiban még volt két ember.
– Menjünk hát mi is! – mondta a fiatalabbik, izmos, nagy testű ember – Kószó András.
– Mindenki kiszállott. Készülj, János!
A mozdony most dobta rá fekete függönyeit a kocsi ablakaira. Csuri János arcára rávetődött egy árny.
– Hát megérkeztünk – mondta.
András kezdte leszedni a cókmókot a polcokról: a báránybőrrel bélelt bekecseket, az élelemmel teli zsákokat és a két tarisznyát a belső dolgokkal. A szegény ember kincstartóját.
– Megállj, András! – vigyázni kell a tarisznyára.
– Talán pástétom van benne?
– Nem, hanem az Annus, meg a kisfiam: Janinak a képe.
– Megbolondultál? Mit akarsz most ezzel a képpel?
– Látni akarom őket!
– Ott?
– Ott!
– És ha meglátják a másikak?… Ahova most megyünk?… a Rozi, meg a lányod: az Annuska?
Csuri János reszketett:
– András, én nem sokáig bírom ezt az életet! Jaj, mit is tettem?… Két asszonyt bolondítani azzal, hogy mindegyik a feleségem! És két gyermeknek vagyok az apja úgy, hogy egyiknek sincs apja. Mi lesz ebből?
– De ha meglátják a képet?… Elárulod nekik, amit nem tudnak! Aztán ráadásul engem is elárulhatsz vele, mert hiszen a dolognak híre lenne.
– Majd vigyázok. De úgy se sokáig rejtegethetem már a dolgot. Rozi beteg. Már tavaly akarta, hogy esküdjek meg vele. Azt mondta: „János, adj nevet a kislányunknak…, ha én meghalok, legalább legyen apja!”… Átölelt és úgy nézett rám könnyes szemmel: „Ugye, szeretni fogod, és jó apja leszel Annuskánknak!” – András türelmetlenül morgott:
– Menjünk már!
– Várj még, András! Itt, ebben az elhagyatott vonatban senki sem hallhat meg bennünket. Gondoltál-e arra, hogy mi lesz velünk, ha az a két szegény asszony megtudja, hogy már nyolc éve, amióta idejárunk dolgozni: itt is van feleségünk!… és a kicsikéink itt – szintén a gyermekeink! Éppen úgy, mint azok, akiket most otthon hagytunk! Én nem tudom egyiket se eldobni magamtól. Látod, akiket elhagytunk, azok sírnak utánunk. Ahova meg most készülünk, azok meg örülnek, hogy jövünk. Mert szeretnek bennünket! Az Annus alig tudott megválni tőlem… „Maradj itt, Jánosom! – mondta. – Talán meg tudunk élni akkor is, ha nem mégy el tőlünk olyan messzire! Mit ér, ha van kenyerünk, de te nem vagy velünk! Olyanok vagyunk, mint az árvák!”
– Bizony árvák vagytok! – gondoltam.
– És látod, mikor az Annust szívemre szorítottam, akkor megéreztem, hogy itt meg ugyanilyen szívszorongón vár már a szegény Rozi. Aki ha nem is hitesen a feleségem, de mégis gondozó, jó társam itt a munkában már nyolc éve! És gyereket szült nekem, mint az, akit a szívemre öleltem éppen – az Annus! Ó, András, hogy mit is tettünk mi?! Azt el sem lehet mondani! Azt szerettem volna az előbb, ha ez a vonat sohasem állott volna meg. Csak ment volna a világ végéig ezen a sínpáron. Miért is kellett nekünk idejönni?!
– Most már késő lesz ezen siránkozni!
– De mi lesz?… De mi lesz?!
– Mit tudom én!
– András, hát te nem érzed, hogy mi történik velünk? Tegnap átjött a feleséged hozzánk, és azt mondta, hogy ő bizony nem marad itthon ezentúl egyedül. Elég volt nyolc évig! Alig tudtam aztán lebeszélni őket, hogy ők is el ne jöjjenek! Mert az én feleségem is helyeselte Mári szavait. És mondd, te nem sajnáltad volna a Márit meg a kislányodat?… A kisfiam kint játszott a lányoddal az udvaron. „Jaj! – hiszen megölnénk ezeket” – gondoltam.
– Hát aztán? Talán nekünk jobb, mint nekik?
Csuri János, a vézna kis ember megdöbbenten nézett fiatal, hatalmas embertársára.
– De mégis, András, hát te nem szereted őket?
– Szeretem-e őket? Hát nem dolgozom-e értük becsületesen?
– Hiszen látod, a keresetemet én is odaadom nekik, mint te! Pedig rongyos vagyok, és nem költök magamra semmit. Hazulról el kellett jönnünk, mert különben éhen halt volna a családunk. Ott már nem lehet munkát kapni. Cseléd már alig kell. Kevés a föld. S ami van, ott mi kellünk utoljára! Mink már nem kellünk. Nagy baj van velünk. Megvert minket az Isten, János. Világ rongyai lettünk. Mintha nem is volnánk emberek!… Ezek a szegény asszonyok is itt, élnek, ahogy tudnak…, mint te meg én. Aztán mi jók vagyunk hozzájuk! Dolgozunk értük és ők értünk!
Igen – mondta János megrendülten. És én… te! – én szeretem mind a kettőt. Mind a kettő embernek tart… Szegények! Olyan jók hozzám, hogy többet egyiket sem merem megcsókolni. Érted?
János szeméből hullott a könny.
András nevetett: – Ne bolonduljunk, János! Hanem menjünk, mert még majd visszavisznek bennünket!
II.
Útjuk keresztülvezetett a nagyvároson, amely mögött a hatalmas folyam hömpölygött. Annak a töltését építik.
Arrafelé tart Csuri János és Kószó András: két napszámos ember. Két árva a búzatermő síkról, ahol ők már nem kellenek. Csudálatos nagy árvák: apák! Foltos a ruhájuk, folt hátán folt; toldozott-foldozott, mint az életük, amelyre úgy rakják fel a napokat, mint tarka, érthetetlen, az életükre rávarrt idegen foltokat. Elaprózott, céltalan életük foltjait: a napokat, már csak itt-ott fogja össze az élet egy-egy megrendítő mélységű jelentkezése – az életkabát bélése, amiről elhasználódott, lekopott valami… Csak az ősi ösztön, az ősi bélés bújik néha és néhol elő: a minden élőben élő erős parancs, az: élni!
– Tudod, András, az utóbbi időben sokat gondolkoztam rajta, hogy érdemes-e élni?
András most már tele tüdővel nevetett, frissen.
– Tudom – mondta komolyan János –, te még fiatal vagy. Te jobban ráérsz gondolkozni még, mint én. Futja az életedből! Hány éves is vagy te?
András szemei huncutul csillogtak.
– Találd ki!
– Hát lehetsz… úgy harminc!
– Ne öregíts! Néggyel kevesebb, mintha kettővel több lennék!
– No, akkor nem is kérdezem tovább.
– Miért? – incselkedett vele András.
– Mert úgyse értenéd, amit mondani akartam!
– Mit akartál mondani?
János megállott és mintha megállott volna vele az idő is.
Nagy, barna szemei kitágultan nézték az utca sürgő-forgó, folyton változó, színes forgatagát, s mint aki valami nagy titkot mond, belesuttogott az utca zúgó, szemei előtt kavargó lázas életébe:
– Változtatni kellene az életen! Mert… ezt nem lehet elbírni!
– Dehogynem, csak bírni kell! – kacagott András.
– Hiszen éppen ez az, hogy te még bírod, és azért nem törődsz semmivel!
– Nem, nem törődöm semmivel! – kiáltotta András, kihúzva erős termetét a nehéz zsákok alatt. – Velem ki törődik?
– De ha valaki előtted pusztulna, még akkor se mennél segítségére? – Nem! – Nem?
János reszketett a felindulástól.
– Akkor Isten áldjon, András! Mert én már nem bírom tovább! Visszamegyek, és elmondok mindent Annusnak, hadd tudja meg! Talán jobb lesz így, mintha később tudják meg!
– De hiszen te mondtad az előbb, hogy ezzel megölnéd őket. A vonatban mondtad.
– Hiába minden, András! Nekem már nem lehet hallgatni. A Rozi mondta, mikor eljöttem az ősszel, hogy ha tavasszal – vagyis most – meg nem esküszöm vele, akkor a kislánnyal együtt a folyóba ugrik, hiszen már úgyse él soká, és akkor jobb, ha elemészti azt is magával együtt, mintsem hogy itt maradjon senki gyermekének. Látod, nekem tennem kell valamit!
– Hát akkor öld meg magadat!
János rámeredt András hidegen néző arcára.
– Igen – mondta András –, öld meg magadat! Akkor ők nem tudják meg!
– És te?… te is megtennéd?
– Én? – húzta ki magát András. Én nem! Olyan nincs!!
III.
Sokáig mentek. Hallgattak.
Később András fütyörészni kezdett. János ezt nem bírta. Megkérdezte:
– Mit mondasz te itt, mikor ősszel hazamegyünk?
– Ugyan hagyd el már!
– Mégis, mit mondasz?
– Semmit… – Majd hirtelen dühvel felkiáltott: – Hogy hazamegyek az anyámhoz!
– És elhiszi?
– El. Mondtam neki, hogy jobb, ha az anyám nem is tudja, hogy vele élek!
– Én nem tudnék neki hazudni.
– De hiszen nem mondtad még meg neki, hogy a feleségedhez és gyermekedhez kell idejönnöd?
– Nem…
– Hát akkor mit mondasz?
– Hogy nem tudok egész télen tétlenül itt ülni, hogy elmegyek értük dolgozni!
András csodálkozva nézte Jánost… – Hát ezért fonod éjjelnappal a kosarakat egész télen?
János szeme boldogan felcsillant:
– Igen.
De János már nem hallgatott Andrásra. Lélegzetelszorultan egy kislánykát nézett, akit az apja vezetett kézen fogva. A kislánykánál egy baba volt, mire néha mosolyogva ránézett…
– Nézd, András! – lihegte János. – Nézd, babája van!
– Az – állott meg András is… – Milyen szép baba, és hogy örülhet neki! Nézd, hogy mosolyog rája!
– Az apja vette neki… – suttogta János. – Te – lobbant ki Jánosból forrón az érzés –, te, ha mi is vennénk babát?! Nézd, ott egy bolt.
András ijedten kapott az induló János után:
– Megállj!
– Gyere, gyere, ott a bolt!
– Ne menj János! – könyörgött még András.
– Miért?
András szégyenkezőn nézett le a földre.
– Nekem nincs pénzem… aztán én nem vehetek!
János megütött örömmel, igen melegen kérdezte:
– Hát akarsz venni te is?
Hirtelen átölelte Andrást:
– Ugye, akarsz?
András hatalmas teste úgy reszketett, hogy János alig tudta ölelésével talpon tartani…
– Úgy szeretnék venni, János!
– Jaj! – kacagott János. – Hát ugye, hogy te is akarsz venni!
És mint akit nagy boldogság ért, csak ölelte Andrást… és közelhajolt, hogy András jobban lássa, hogy elhiggye igazi örömét:
– Gyere, én adok neked kölcsön! Már hogyne adnék! Gyere!
Az úton majdnem elgázolta őket egy autó, mert kézen fogva úgy szaladtak át az úton, mint két gyerek, akik szivárványt keresnek mosolyogva.
A boltban sokáig választottak. Végre megegyeztek.
A boltos csodálkozva nézett a két rongyos külsejű emberre, akik láthatóan utolsó garasaikat adták a szép és drága babákért. És milyen boldogak voltak, amikor a babákat simogató nézésekkel eltávoztak!
– János! – állott meg az utcán András.
– No?… – ragyogott vissza János szeme.
– Olyan szép ez a baba! Tudod, ha én most nem vehettem volna, hát talán meg is haltam volna!
– András! – kiáltott fel János. És András szörnyű nézése elől, amelyben a baba félelmes árnyékká nőtt – a kabátja alá rejtette a puhatestű, bársony kis babát.
IV.
Kiértek a városból. Útjuk most már a mezők között vezetett. A nap ragyogott, minden csupa napfény volt – kacagás. A tavasz simogatta a kikelt magokat, és a fény átfoghatatlanul bensőséges volt a megnyílt szemű mezők fölött. Csak az ő arcukon nem fogott a fény. Mintha a saját árnyékuk alatt menetelnének.
A mezők tavaszi áradásában egyre fáradtabbak.
– Vajon mit csinálhatnak? – próbálkozott a szóval János.
– Kik?
János fázón nézett körül.
– Hát ezek itt!…
A töltés alatt elhúzódó kis falura mutatott.
– Azt gondoltam, hogy azokra a másikokra kérdeztél?
János elakadt lélegzettel állott meg:
– Te azokat jobban szereted?
András nem felelt a kérdésre.
– Gyere, siessünk, mert még elkésünk a munkára való jelentkezéssel!
Nagy sokára szólalt meg újra:
– Te ezeket talán jobban szereted?
János majdnem összeroskadt a kérdés súlya alatt…
– Nem, nem! De olyan különös, hogy ma itt leszek náluk, hogy megcsókolnak!…
– Azok is megcsókoltak még ma reggel!
– Meg!
– Hát akkor?…
– Ó – mondta – ó… – És mint akit nagyon meglöktek, tántorgott.
V.
Már fent jártak a nagy folyó töltésén. A töltés alatt könnyen és kék nyugodtsággal futott a nagy víz. Előttük pár száz lépésnyire a gigászi híd hajolt át fölötte a magas túlsó partra.
– Te, András, mikor reggel eljöttem, a kisfiam azt kérdezte, hogy miért nincs testvérje?
András a vizet nézte egyre nagyobb derüléssel…, mint mikor a nap kel a magas hegyek mögött, és a vizek tükréről lefogy [33] a sötétség…, mintha fölmérte volna már a mélységeket…, arcán szétáradt a reggel biró nyugodtsága…
János hévvel beszélt, látszott, hogy András bízó feleletét akarja, mert látta András szétáradó hatalmas derűjét!
– Én azt hiszem, hogy Janika szeretné a kislányomat…, jaj, ha azt mondhatnám neki: nézd kisfiam, itt a testvéred!
András mosolygott…
– Egész biztosan – erősködött János.
Andrást mintha lelökte volna ez a bízás a töltés pereméről egy-két lépéssel…, aztán szilárdan indult a víz felé.
– Mit akarsz ott lent? – sikoltott János.
András megállott. De a nézése a víz tükrén játszott…
– Miből gondolod, hogy Janika szeretné az itteni kis Annuskát?
– Abból, hogy testvérek!
– Nem testvérek azok!
– Már miért ne volnának?
– Mert csak azok testvérek, akiknek az anyjuk egy! Én tudom. Mikor az én anyám meghalt, és jött a másik asszony, akkor nekem menni kellett a házból! A másik asszony gyerekei nekem nem lettek testvéreim!
– De hiszen az apád?!…
– Ó, az a másik asszonnyal tartott.
– András! – kiáltott megrendülten János.
András mintha belelátna Jánosba, hideg, kegyetlen tisztasággal nézett át rajta… – Ugyan János!… A gyerekek anyjukkal mennek! Ez a két asszonyunk soha se érti meg azt a másik kettőt!… Ez a kis baba, látod, ez értette meg velem. Nekem a második asszony soha sem adott semmit! Igen, mikor itt vagyunk – azok nem élnek… Mikor ott vagyunk – akkor meg ezek halnak meg! Egyikük mindig halott… Én többé nem megyek se ide, se oda!… Akkor talán ők…
– András, hallgass! – ordított fel János.
András kiegyenesedett…, fiatal, szálas termete megnőtt, az árnyéka ott játszott a víz átlátszó, tiszta tükrén…, és az egy hirtelen mindent megölelő mozdulattal az árnyéka alá bukott…
Mire János a vízre nézett, azon már újra csak kék derű volt.
Emberek futottak feléje:
– Miért tette?!… – kiabálták.
János bénán, összeroskadtan nézett a vízbe, amely nyom nélkül elnyelte András fiatal testét… El akart osonni… De nem lehetett…
Egy kis baba úszott a vízen arccal lefelé fordulva, mintha ő sírná a roppant, gyilkos vizeket…
És János a mélységet kutató emberek szemeláttára egy másik kis babát hajított a vízbe!
Forrás: Kalangya 1. évf. 1. sz. 1932. máj. 1.
