Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805) - Dorottya, vagyis dámák diadalma fársángon (1803)

Apai ősei üldözött református lelkészek voltak Nyugat- és Felső-Magyarországon, apja Csokonai József, borbélysebész. Édesanyja, Diószegi Sára, korán özvegyen maradt, két fiát nehezen taníttatta a kollégiumban. A debreceni kollégium a kultúra központja, bár konzervatív, egyházi intézmény, de nem elmaradottabb a többi iskolánál. 1770 körül oktatási reformot hajtottak végre, bár ez a régimódi professzorok ellenállása miatt csak részleges volt. Az országban itt tanított elsőként kémiatudományt Hatvani Lajos; Szilágyi Sámuel itt fordította le Voltaire Henriade című művét, és ebből az intézményből terjedt el országosan Maróthy György munkásságának köszönhetően a zenei nevelés. Az intézményt nem véletlenül nevezték a „szegények iskolájának”:nagyon sok jobbágygyermek itt ismerkedett meg a tudományokkal. Itt tanult Csokonai, Fazekas, Horváth Ádám. 11 évesen már az iskola poéta-klasszisát végezte, ami a mai gimnáziumi első osztálynak felelt meg. Tanárai is hamar felfedezték tehetségét, remek memóriája volt és kiváló nyelvérzéke, latinul már gyermekfejjel irodalmi szinten verselt és írt, hamar megtanult olaszul, görögül, franciául és természetesen németül. Ismerkedett az angol, a héber, az arab és a perzsa nyelvvel.

Csokonait 1785 körül Háló Kovács József a költészettan-tanára fedezte fel, mint csodagyereket. Mentora, szellemi vezetője Földi János volt, az ő közvetítésével kezdett 1792-ben levelezésbe Kazinczyval. 1790 körül diáktársaival olvasótársaságot alakított, egymás között nyelvek szerint felosztva tanulmányozták a nyugati irodalmat. Csokonai az olasz nyelvet választotta, ebben az időben a manierista rokokó ízlés állt hozzá a legközelebb. Első fennmaradt verskísérletei iskolai feladatnak készültek, előre megadott témákra kellett verset írnia. 1793-ban felajánlotta a pesti színjátszóknak a színműveit, többek között A méla Tempefői-t.

Első költeményei a Magyar Hírmondóban jelentek meg, később Kármán lapja, az Uránia is közölte alkotásait. 1794-ben művei gyűjteményes kiadását tervezte, ezt azonban már nem tudta megvalósítani. Ebben az évben születtek rousseau-i, voltaire-i bölcselő költeményei: Az estve (egy korai változata már 1789-ben elkészült), A Konstancinápoly, Az álom. Holbach egyik művét is ekkor fordította magyarra A szamár és a farkas címmel. 1793-1794 között szövődött szerelmi viszonya egy asszonnyal, aki valószínűleg Földi János felesége volt. Ez a mélyen titkolt szerelmi kapcsolat váltotta ki szerelmi költészete legszenvedélyesebb hangjait. A Laura, majd többnyire Rozália néven szerepeltetett versei később változtatásokkal beépültek a Lilla-ciklusba.

Iskolai szabályszegései miatt többször az iskolaszék elé idézték, másodszor megfosztották osztálytanítói tisztségétől. A kollégium ebben az évben Kiskunhalasra küldte, hogy egy ünnepélyen beszédet mondjon, innen nem tért vissza Debrecenbe, hanem Pestre utazott. Itt felkereste kora neves irodalmárait, találkozott Dugonics Andrással és Virág Benedekkel, valószínűleg a Vérmezőn tanúja volt Martinovics és társai kivégzésének.

1795-ben kicsapták a kollégiumból, valószínűleg több ok miatt hozta a kollégium törvényszéke ezt a súlyos döntést. Csokonai 1794-től volt tanuló és tanító egyszerre, diákjai rajongtak az óráiért, szórakoztató, formabontó órákat tartott, előadásait gyakran nem a teremben, hanem a közeli Nagyerdőben tartotta meg. A professzorok féltékenyek voltak rá, úgy gondolták, a magatartása is túlságosan formabontó, gyakran együtt tivornyázik tanítványaival, kollégáit pedig nemegyszer a diákok előtt is megsértette. Az iskolai tanács azonban akkor hozta meg súlyos ítéletét, mikor kiderült, hogy részt vett Martinovicsék kivégzésén, sőt, diákjai előtt célzásokat is tett az eseményre.

1795-1796 között barátai biztatására jogot tanult Sárospatakon. A pataki református kollégiumban elevenen éltek még a kuruc hagyományok, az oktatás is szabadabb volt. A pataki kollégiumban már magyarul folyt az oktatás, amikor Csokonai ellen az egyik vádpont az volt a debreceni kollégiumban, hogy búcsúbeszédét magyarul mondta. A törvénytudományt hamar elsajátította, de a paragrafusok sivársága, lélektelensége elriasztotta, és hamar elhagyta Patakot. 1796-ban Pozsonyba ment az országgyűlésre, bízva abban, hogy talál pártfogót versei kiadásához, de nem járt sikerrel. Megjelentette a Diétai Magyar Múzsa című verses újságot, mely országgyűlési tudósításokat is tartalmazott, kísérlete az érdektelenség miatt azonban kudarcba fulladt, a legtöbb példány eladatlan maradt.

Komáromba lapalapítási tervekkel érkezett, ezt azonban nem tudta valóra váltani. Itt ismerkedett meg Vajda Juliannával, Lillával, egy komáromi kereskedő lányával.

Hogy családot alapíthasson, a keszthelyi Georgikonban és az új csurgói gimnáziumban is megpályázott egy tanári állást, próbálkozásai azonban nem jártak sikerrel. Lillát közben szülei férjhez adták egy gazdag kereskedőhöz.

Komárom után dunántúli nemesek falusi kúriáiban talált menedéket, majd egy évet töltött Sárközy István szolgabíró kastélyában. Ebben az időszakban írta A tihanyi ekhóhoz, A magánossághoz, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, Szegény Zsuzsi, a táborozáskor című verseit, és 1788-1789 telén Dorottya című vígeposzát, mely a korabeli vidéki életet mutatja be. 1799 májusában segédtanár lett a csurgói református gimnáziumban, tanítványai két színdarabját is előadták: a Culturát és a Karnyónét. Előbbi darabjában a diákok elénekelték a Rákóczi-nótát, amiért megrovást kapott az iskola egyébként haladó szellemiségű patrónusától, Festetics Györgytől.

1800 telén – zsebében két forinttal – hazagyalogolt Debrecenbe, hogy ezentúl életét egyrészt művei kiadatásának, illetve Árpádról szóló nemzeti eposza megírásának szentelje. Azonban egyik tervét sem sikerült valóra váltania, a mecénások adományai igen kevésnek bizonyultak, előfizetéseket gyűjtött, amely a kor viszonyaihoz képest némi sikerrel járt, de kereső foglalkozásra is szüksége lett volna. 1801-ben a földmérő, geometra foglalkozást akarta kitanulni Pesten, szerkesztőnek hívták a Bécsi Magyar Hírmondóhoz, de ez sem sikerült. 1801-ben találkozott a börtönéből kiszabadult Kazinczyval.

1802-ben Nagyváradon ismerkedett meg Ilosvai Krisztinával, egy gyönyörű férjes asszonnyal, hozzá írta Az éjnek istenihez című szerelmes versét. Csokonaival egyidőben szeretett bele a hölgybe Kazinczy is, és emiatt rivalizálás és féltékenység lett közöttük. 1802 júliusában a Debrecenben pusztító tűzvészben leégett a házuk, Csokonai az anyagi romlás szélére került. Háza felépítésén s az Árpád megírásán fáradozott, kiújuló tüdőbajával küzdött. 1803-ban Bécsben jelenik meg az Anakreoni dalok című kötete, a kor divatos antikizáló, jambikus dalaival a szerelemről, borról, az életörömről, tanulmányaival és jegyzetekkel.

1804. április 8-án Nagyváradra hívták, hogy Rhédey Lajosné temetésén halottbúcsúztatót mondjon. A hűvös időben a nagyváradi temetőben megfázott és tüdőgyulladást kapott, és alig fél év múlva, 1805 januárjában meghalt.

Főbb művei:

1791 – Béka-egérharc (vígeposz)

1793 – Méla Tempefői (színmű)

1799 – Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak (vígjáték)

1803 - Dorottya

 **

Dorottya, vagyis  dámák diadalma fársángon (1803)

Furcsa vitézi versezet négy könyvben

Első könyv

Ebédig

Csokonai művében a főhős nő, méghozzá nem is amazon, hanem egy öreg, csúnyácska, fogatlan, aki „A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti.” Mint az előbeszédből kitűnik, a költő 1799-ben Somogy megyében tartózkodott, itt töltötte a farsangot is. Itt látott modelleket Dorottyára.

Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem

Zrínyi Miklós költő és hadvezér fő műve a Szigeti veszedelem című eposza. Formát bontva utolsó versszakát idézzük:

„De híremet nemcsak keresem pennámmal,

Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal:

Míg élek harcolok az ottoman hóddal,

Vígan burittatom hazám hamujával.”

Zrínyi Miklós költészete, különféle írásai, elsősorban hadtudományi munkái és az a tény, hogy életének utolsó két és fél évtizedét a török elleni harcok határozták meg, hitelesítik ezt a négysoros ars poeticát.

A kort Európa-szerte a hódító török birodalommal szemben érzett rettegés, félelem jellemezte. 1566-ban Szulajmán szultán a földrész legnagyobb hadseregét vezette Szigetvár ellen, ahol kicsorbult a fegyvere, mert hősökkel találta szemben magát, akik erkölcsi fölényük és küldetésük tudatában várták az ellenséget. Mélyen átérezték vezérük szavait:

„Mindenfelől ránk néz az nagy keresztyénség,

Mi vitéz kezünkön van minden reménség.”

-        -        -

„Harcolnunk pediglen nem akármi okért

Kel, hanem keresztény szerelmes hazánkért,

Urunkért, feleségünkért, gyermekeinkért.

Magunk tisztességéért és életünkért.”

Történelmi tény, hogy a várvédők mind egy szálig elestek, de a török ereje meggyengült, legyőzhetetlenségébe vetett hite megingott, a szultán is ott veszett. Zrínyi Miklós horvát bán példát mutatott hazaszeretetben, katonai erényekben, önfeláldozásban. Ezt a hősi helytállást örökítette meg az azonos nevű dédunoka, aki nemcsak hadvezér, de politikus, író, költő is volt.

Eposza maradandó emléket állít az utókor számára, és klasszikus irodalmi kincsként gyarapítja a magyar irodalom tárházát.

Zrínyi az eposz születésének idejét az 1645-46-os évvel jelöli. Kétségtelen, hogy már birtokában volt mindannak az ismeretnek, amivel az eposz írását elkezdhette.

A Szigeti veszedelem nem csupán az egész Európára kiható hősies várvédelmet örökítette meg, de határozottan, nyomatékosan utal Európa és az író korának társadalmi viszonyaira is. A széthúzás, az önzés, az arisztokrácia életmódja csakis anarchiát eredményezhet. A mohácsi katasztrófából nem vonták le a tanulságot, az ország védelmi állapotának erősítésével nem törődtek.

A formai sajátosságok ismeretében Zrínyi mesterien alkalmazza az eposzi kellékeket; sok helyütt szinte sziporkázik a barokk stílussal színezett ábrázolásban.

A 15 énekből álló eposz eseményfolyamatába gyakran iktat epizódokat. Ezek általában motiválások, mintegy előkészítik, igazolják, hogy a maroknyi védősereg ellenállhatott a hatalmas seregnek.

Zrínyi Miklós (1620. május 1. – 1664. november 18.)

Dalmát eredetű családja a Horvátországban fekvő Zrin váráról kapta nevét, melyet Nagy Lajostól kapott adományképpen a család. A Zrínyiek a török balkáni megjelenése óta állandó harcban álltak velük. A törökellenes harc kiemelkedő alakja a Szigetvárnál hősi halált halt Zrínyi Miklós, a költő dédnagyapja volt.

Zrínyi György és Széchy Magdolna házasságából született 1620. május 1-jén a család ozorai várkastélyában Zrínyi Miklós, a hadvezér, államférfi, tudós, író és költő.

Ekkor a földesurak jobbágyaikkal és kastélyukkal együtt tulajdonképpen egy katonai egységet alkottak. A várak tiszttartói katonai parancsnokok voltak a jobbágyok felett, és a várúr, mint több községből álló uradalomfeje, egyúttal a katonailag szervezett sereg fővezére is volt. Zrínyi György egyik legfontosabb férfiúi erénynek a bátorságot tartotta, fiát is ebben a szellemben nevelte, ezért gyakran magával vitte a táborba. Apjának csáktornyai kastélya pedig tele volt a törököktől zsákmányolt boncsókokkal, kardokkal, lobogós kopjákkal, melyek mind-mind ősei diadalára emlékeztethették.

Apja, Zrínyi György részt vett a harmincéves háborúban, a sziléziai hadszíntérre vonult 1626-ban, de még ugyanebben az évben, egy járványban december 28-án meghalt. Apja korai elvesztése volt az első fordulópont Zrínyi Miklós életében. Miklós és öccse, Péter nevelését a király, II. Ferdinánd Pázmány Péterre bízta, aki Zrínyi Györgyöt a halála előtt néhány évvel a protestáns hitről visszatérített a katolikus egyházba.

Tanulmányaikat a jezsuiták grazi, bécsi, nagyszombati iskoláiban végezték. 1636-ban hosszabb itáliai tanulmányokat folytatott. Járt a barokk Rómában, ahol fogadta őt VIII. Orbán pápa, volt Nápolyban, s bolyongott Firenzében. Hosszabb időt töltött Velencében, itt tett szert alapos olasz műveltségre, és ekkor alapozta meg könyvtárának olasz gyűjteményét.

1637-ben meghalt Pázmány Péter, két fiú hazatért külhonból, s megosztoztak a birtokon. Zrínyi Miklós a csáktornyai kastélyban telepedett le, s átvette birtokai irányítását.

A barokk korszak irodalmából

A XVI. sz. hetvenes éveiben Rómában egy új templom épült, az Il Gesu, a jezsuita rend főtemploma. A maga korában az épület újnak és szokatlannak hatott. Az Il Gesu ugyanis már a későbbiekben barokknak elnevezett stílusban épült.

Tervezői, Vignola és Della Porta még nem adtak nevet újításuknak, a barokk elnevezést csak jóval később, 1750 után kezdték használni, mégpedig elítélően, gunyoros értelemben. Azokra a művészi alkotásokra alkalmazták, amelyeket mértéktelennek, túldíszítettnek, bizarrnak tartottak.

A stílusmegnevezés azonban hamarosan elvesztette gúnyos értelmű mellékízét. Ettől kezdve alkalmazták a reneszánszot követő korszak (XVII-XVIII. sz.) művészetére, irodalmára, majd a korszak egészére.

A XVI. sz. végétől kezdve Európában újgazdasági, társadalmi folyamatok bontakoznak ki, létrejöttek az abszolút monarchiák. A reformáció támadásai következtében megingott katolikus egyház ellentámadásba lendült híveinek visszaszerzéséért, ez az ellenreformáció. Ezt az olykor erőszakos harcot egy Loyolai Szent Ignác által alapított Jézus Társasága tagjai, a jezsuiták irányították.

Ez volt a társadalmi háttere a barokknak, mely az európai művelődéstörténetben a reneszánszot követő nagy korszak egész kultúrájának, művészetének és irodalmának jellemzője.

A század azzal kezdődött, hogy Giordano Bruno tűzhalált halt olyan gondolatokért, amelyeket Kopernikusz már az előző század első felében kimondott. Keplernek évtizedeken át hallgatnia kellett, és csak óvatosan beszélhetett a nap és föld viszonyáról, Galileinek máglyától fenyegetve kellett megtagadnia az „eretnek” tanítást, hogy  a föld a nap körül kering. Descartes és Newton is veszélyek között vállalja tanait.

De ez az a korszak, amikor eljut az orvostudomány a vérkeringés felfedezéséhez (1628: Harvey), bár a boncolás még vallásellenes bűncselekmény. A máglyák a század végén sem lobbantak utolsót, de a természettudomány, a kozmológia, a filológia, a csillagászat mégis előrehaladt.

Talán elmondhatjuk, a föld mégis forog.

A barokk minden művészeti ágban megjelenik, az alkotások célja a meghökkentés, a gyönyörködtetés, lenyűgöző hatás keltése, misztikus révületbe emelés. Minden művészeti ágra jellemző vonás a festőiség, a kontraszt kihasználása, a dinamizmus, a mértéktelen túldíszítettség, az érzelmek szinte szélsőséges ábrázolása, a borzalmastól az eksztatikusig.

A barokk természetesen nem jelentett merev szakítást a reneszánsz művészettel, sőt sok mindent magába olvasztott abból. Az épületek tervezői szinte a teljes klasszikus kelléktárat felhasználták, de a klasszikus elemeket új rendszerbe ötvözték, zsúfolták, hogy ezt a már említett gazdagságot, ünnepélyességet hangsúlyozzák a konstrukcióval is. A reneszánsz harmonikus nyugalmát, szimmetriáját és geometrikus rendjét a vonalak lendületes hullámzása és a körök alkalmazása, az oszlopok megcsavarása tette nyugtalanná, mozgalmassá, szenvedélyessé.

A barokk kialakulásában és elterjedésében nagy szerepe volt az ellenreformációnak és a jezsuita rendnek. A festményekkel, aranyozott szobrokkal, Rubens és Rembrandt mennyezeti freskóival díszített templomok a hívőkre gyakorolt érzelmi hatás révén segítették az egyház hite és szándéka szerint a protestánsokká lett hívók rekatolizációját, a katolikus egyházba való visszatérését.

A barokk kultúra és művészet gazdasági és társadalmi tényezője a refeudalizálás, a feudalizmus újbóli megerősödése. A feudális osztály a XVII. sz.-ban a polgárság viszonylagos gyengesége miatt, kihasználva az árutermelés és gyarmatosítás előnyeit, lehetővé vált a feudalizmus átmeneti megerősödése.

A barokk, amelynek legszembetűnőbb jegye a pompa, a pátosz, a formák látványos gazdagsága, a monumentalitás, megfelelt a feudális osztály igényeinek.

A képzőművészethez hasonlóan a barokk irodalmi alkotások is kedvelték a bravúros formai elemeket. a merész asszociációkon alapuló költői képeket, a meglepő ellentétekből álló hasonlatokat, a bravúros rímtechnikát.

Kedvelik a bonyolult összetételű körmondatokat, a rokon értelmű, az erős érzelmi tartalmú kifejezéseket, új műfajként ekkor jelenik meg a drámát, zenét, táncot egyesítő opera.

Magyarországon a XVII. sz. elején még a késői reneszánsz személet érvényesült. Az első barokk művészeti és irodalmi alkotások, Pázmány Péter, Apáczai Csere János, Gyöngyösi István, Szepesi Csombor Márton művei a század negyvenes éveiben jelentek meg. 1635-ben felépül a nagyszombati jezsuita egyetem, és Kismartonban az Esterházy-kastély 1764-1766 között. A stílus térhódítását templomok, kastélyok, kisebb paloták egész sora jellemzi. A magyar barokk irodalom legjelentősebb, világszínvonalon alkotó költője és írója Zrínyi Miklós és Pázmány Péter.

Zrínyi Miklós a barokk főúri irodalom kiemelkedő alakja, nemcsak költőként volt jelentős, hadvezéri tehetsége és politikai éleslátása történelmének legnagyobb személyiségei közé emelik. Emberségéről, jellemszilárdságáról már kortársai is elragadtatással nyilatkoztak.

„… akkor magyar virtusos és híres ember hozzá hasonló nem volt” – írta róla emlékirataiban a halálánál is jelen lévő Bethlen Miklós.

Közismert volt rendkívüli műveltsége, hat nyelven beszélt, s még többen olvasott, s egész életében figyelemmel kísérte az európai szellemi élet minden jelenségét, udvara a barokk főnemesi kultúra egyik kiemelkedő központja volt. Kortársai tisztelték fényes udvartartását, a díszkertet, híres könyvtárát és mindezt a török határterület közvetlen közelében, Csáktornyán tudta megvalósítani.

Zrínyi irodalmi munkásságát meghatározta a történelmi háttér: a három részre szakadt Magyarország. Az 1608-as törvényekkel kialakult egy egység a Habsburg-dinasztia és a magyar rendek között, később ez az egység összeomlott. A Habsburg abszolutizmus erőszakos eszközökkel igyekezett visszaállítani a katolikus vallás egyeduralmát, és központosítani a birodalmat.

Forrás: Herman Anna: Kötelező olvasmányok elemzése 1. – Az ókor, a reneszánsz és a barokk irodalmából – Puedlo Kiadó

Shakespeare: Romeo és Júlia (1595)

Szereplők:

Escalus, Verona hercege

Páris, ifjú gróf, a herceg rokona

Montague, Capulet, két egymással vetélkedő család feje

Romeo, Montague fia

Öreg Capulet, egy rokon

Mercutio, a herceg rokona, Romeo barátja

Benvolio, Montague unokaöccse, Romeo barátja

Tybalt, Capuletné unokaöccse

Lőrinc barát, franciskánus

János barát, franciskánus

Baltazár, Romeo legénye

Sámson, Gergely, a Capulet-ház szolgái

Ábrahám, a Montague-ház szolgálója

Péter, Júlia dajkájának szolgája

Júlia, Capuleték leánya

Montague-né

Capuletné

Júlia dajkája

Patikárius

Páris apródja

Polgárok, szolgák, zenészek, rokonok

Szín: Verona, az V. felvonás 1. színében Mantova

A világ legismertebb szerelmes története. Minden szerelmes ifjú az ő hamvas Júliáját, és minden ifjú hölgy az ő hős Romeoját keresi.

A téma nem előzmény nélküli az irodalomban. Dante már az Isteni Színjátékban említi a Montecchi és Capeletti családot, akik különböző párállásuk miatt állandóan torzsalkodtak. 1554-ben Matteo Bandello írt egy reneszánsz novellát Romeo és Giulietta címmel.

Egy ifjú első látásra szerelemre gyúl egy bájos lány iránt, egy megvallják egymásnak, majd másnap titokban összeházasodnak. De boldogságuk nem tarthat sokáig, az ifjú férjnek gyilkosság miatt menekülnie kell. Sorozatos félreértések és szerencsétlenségek miatt a szerelmesek egymás karjaiban halnak meg. A gyönyörű szerelemből az ötödik napon véres tragédia lett. Vasárnaptól csütörtökig beteljesedett a végzetük. De mi is volt ez a végzet? Szülők családi viszályon alapuló elvakult tiltása. Egyszerű generációs problémáról lenne szó? A szülők nem értenek egyet gyermekül választásával, s így ellenzik kapcsolatukat, élve az atyai hatalommal más jövendőbelit szánnak lányuknak.

De ha megnézzük, a generációs probléma mögött tulajdonképpen két nézet áll egymással szemben. A régi és az új, a középkor és a reneszánsz. A régit képviselő feudális világrend az engedelmesség, a szülői hatalom megmásíthatatlan szent törvénye. És ezzel szemben áll az új, a reneszánsz szemlélet, a boldogság keresésével, a szerelmet és a szabadságot központi értéknek valló világszemlélete.

Tulajdonképpen a szereplőket is csoportosíthatjuk e két nézet köré. A Montague- és Capulet-szülők, Tybalttal és Páris-szal képviselik e régi rendet. Míg Romeo, Júlia, Mercutio és Benvolio, aki próbál szembeszállni a feudális gondolkodásmóddal. Lőrinc barát és a dajka segíti a szerelmeseket, de nyíltan ők sem szállnak szembe a szülőkkel. Az egyetlen, aki mintegy az eseményeken kívül áll, Escalus, Verona hercege, akinek egyensúlyozó szerepe a megoldásban jut érvényre.

Shakespeare mestere az atmoszféra-teremtésnek. A sejtelmes, feszült várakozás előidézésére kitűnő példa a darab prológusa:

„A szép Veróna tárul itt elénk,

Hol két jeles család vetélkedett.

Ősi gyűlölségük új csatákon ég,

És polgár-vér szennyez polgár-kezet.

Vad vérükből egy baljós pár fakadt:

Gonosz csillagzatuk szülöttei.

E két szerelmes sírja lesz a hant,

Mely a csaták vasát elföldeli.

Szerelmük eljegyezte a halál,

Mert szüleikben lángol a harag

S le nem lohad, míg el nem vész a pár –

Erről regél e kétórás darab.”

Az ilyen prológus után, amikor a néző szembesül a tragikus véggel, bármennyire is paradox, mégis a szereplőkért aggódva, gondolatban segítve őket kísérik, mindenhova a cselekmény során.

A tragédia 5 felvonásra tagolódik.

Az első felvonás az expozíció, melynek során utcai verekedésbe és kardcsatában mutatja be Shakespeare, hogy nem csupán a két család, de egész háznépük is szemben áll egymással. Megismerjük a szereplőket és a színhelyt. A csetepaténak végül is a herceg józan szavai vetnek véget. Ez az utcai viszály nem a bonyodalom kezdetét jelenti a műben, hiszen a bonyodalmat az okozza, hogy a két ellenséges család gyermeke egymásba szeret egy bálon.

A második felvonás a bonyodalom kiélezésének színe. Mikor rádöbbennek, hogy szüleik ősellenségei egymásnak, szinte abban a pillanatban érik meg bennük az az elhatározás, hogy összeházasodnak.

Romeo a bál után visszalopózik Capuleték kertjébe, s Júlia ablaka alatt az úgynevezett erkélyjelenetben elhangzik a világirodalom egyik legszebb szerelmi vallomása. Romeo és Júlia Lőrinc barát áldásával kötnek házasságot.

A csúcspont a III. felvonásban következik be. Újabb utcai csetepatéban Tybalt végez Mercutióval, majd Romeo, aki addig békülni próbált, s enyhíteni akarta az ellentéteket, párbajban végez Tybalttal.

Romeo hiába próbált kitérni a párbaj elől, nem kerülhette el. Belesodorta a végzet, hogy Tybalt életét kioltotta. Tybalt Júlia rokona, édesanyjának unokaöccse. A végtelenül kegyetlen sors ezzel a lelkiismereti súllyal nehezedik a fiatalokra, és vágja ketté tervüket, hogy majd egyszer az ő szerelmüket látva meggyőzhetik a szülőket a kibékülés helyességéről, megbékélés szépségéről. Romeot száműzetéssel bünteti a herceg, amint a nap felkel már nem tartózkodhat Verona területén. Az első éjszakájukat Shakespeare mégis a leglíraibb színekkel ábrázolja. Egymáshoz a szerelmi vallomás hangján szólnak:

Júlia: „Már menni készülsz? Messze még a reggel.

Ne félj szerelmem, nem a pacsirta szól!

A csalogányunk csattog minden éjjel:

Amott tanyáz a gránátalmafán.

Hidd el, szívem, hogy a csalogány dalol.”

Romeo válasza is a költészet remeket:

„Pacsirta szól, a reggel hírnöke.

nem csalogány az! Nézd, kelet felől

A felleget irigy sugár szegi.

Az égi gyertyák elfogynak, s az ormon

A hetyke nap lábujjhegyen lebeg.

Ott vár az élet, itt vár a halál.”

Romeo elhagyja feleségét és Veronát, hogy a herceg ítéletének eleget tegyen.

A IV. felvonás a kifejlet, a tragikus események felgyorsulnak. Júliát Páris ostromolja, hogy az apja  által már szentesített esküt valósítsák meg, ne várakoztassa, legyen végre a felesége. Már kitűzték a házasságkötés időpontját, Júlia kétségbeesetten kér segítséget Lőrinc baráttól. A pap tanácsára vállalja, hogy 42 órára tetszhalottá válik. A szülők előtt színleg beleegyezik a házasságba, ám éjszaka megissza a baráttól kapott italt, és az esküvő reggelén Júliát „halva” találják ágyában.

Az V. felvonás a katasztrófa színtere. Lőrinc barát értesíteni akarja Mantovában Romeót, hogy siessen Veronába kedveséhez, de a levél vivőjét a járvány miatt nem engedik be a városba, így Romeóhoz nem jut el Lőrinc barát levele.

Romeo Mantovában találkozik Baltazárral, tőle tudja meg Júlia „halálhírét”. Kétségbeesésében mérget vásárol, a azonnal visszaindul Veronába.

Lőrinc barát mikor megtudja, hogy levele nem jutott el Romeóhoz, azonnal a kriptába indul, hogy legalább ő legyen az ébredező Júlia mellett. A kripta előtt találkozik Romeo és Páris, párviadalukban Páris meghal. Romeo Párist a kriptába fekteti, ő maga pedig Júlia mellé fekszik, s megissza a mérget. Mikor Júlia elébred, holtan találja maga mellett férjét, aki nélkül élete mit sem érne, férje tőrével szíven szúrja magát.

A herceggel az élen a két családfő, a két kibékíthetetlen ellenség behatol a kriptába, és megdöbbenve látják az összefonódott két halottat. Lőrinc barát tisztázza a helyzetet, a szülőknek szembesülniük kell azzal, hogy hova vezetett esztelen gyűlölködésük.

S ahogy a prológus megjósolta, a két szerelmes halála vezet az ősi ellenségek kibéküléséhez.

Shakespeare ebben a művében is nyugodtan felrúg minden arisztotelészi drámaelméleti szabályt. Vagyis, hogy az egységes cselekménynek egy nap alatt, egy helyszínen kell játszódnia. Romeo és Júlia története 5 nap alatt játszódik, több helyszínen, még leginkább a cselekmény felel meg a drámaelméleti szabálynak.

A mű több értelmezési lehetőséget is kínál, mert a felnőtté válásról, a szerelemről, a szabad párválasztásról, a szülő-gyermek kapcsolatról is szól. S talán ezért is van, hogy minden század gyermeke megtalálja benne a neki szóló gondolatot.

Forrás: Herman Anna: Kötelező olvasmányok elemzése 1. – Az ókor, a reneszánsz és a barokk irodalmából – Puedlo Kiadó