2018. ápr. 25.

Lehr Zsigmond (1841-1871): Petrarca sonettjeiből



I.
S’ amor non é, che dunque…

Ha nem szerelem, hát szivem mi bántja,
De oh egek! minő e szerelem?
Ha jó, miért kinoz könyörtelen?
Ha rosz, miért oly édes kinja lángja?

Önkényt ha égek, mért e könyek árja?
Mit ér jajongni, ha önkénytelen?
Élő halál! gyönyörtelt gyötrelem!
Rabod vagyok, dacolnék, de – hiába.

S ha nem teszem, hisz ok nélkül kesergek…
Ilyen szeszélyes szélvészek között
Vad tengeren kis sajkám lengve száll;

Kormány nélkül bolyong az üldözött,
S nem int felém révpart, hol megpihenjek…
A télfagy éget, megdermeszt a nyár.

II.
Benedetto sia ’l giorno…

Az év, a hó, a nap legyen megáldva,
Az évszakasz, az óra, percenet,
A szép vidék, a hely, hol engemet
Megbüvölt és leláncolt szemsugára.

Áldott az első édes kín fulánkja,
A mely szerelmem kisérője lett,
Az íj, a nyíl, mely érte szivemet,
A seb, melyet szivem mélyébe vága.

És áldva minden ige, mely nevét
Oh oly gyakorta ajkaimra adta,
És áldva búm, könyüim, epedésem,

És dalaim, mik őt dicsőiték,
És áldva lelkem, szivem gondolatja,
A mely övé osztatlanul, egészen!

III.
Gli angeli eletti…

Az ég lakói, boldog szellemek
És angyalok, midőn ő mennybe ére,
Bámulva közeledtenek feléje
És áhitattal hozzá gyültenek.

Honnan e ritka szépség égi fénye
Szólának ők,- s miért nem nyerte meg
E tünde lény lakul a mennyeket
Már régen a bolyongó föld helyébe?

Ó boldogul tekint uj hajlokára,
Az üdvezültek méltó társaul;
De néha-néha visszanéz felém,

Jövök-e már utána, nézi, várja…
Vágyam, reményem ég felé vonul,
Hisz sürgetésit folyton hallom én.

IV.
Zefiro torna, e ’l bel tempo…

Jön a tavasz zefir fuvallatára,
S kedves családja – fű, virág vele,
Csicserg a fecske, sir a fülmile,
Iromba leplet ölt a föld határa.

Virány mosolyg, derült ég néz le rája,
Örömre gyúl lányán Zeüsz kebele,
Szerelmi üdvvel föld, víz, lég tele,
Minden hevül … szerelem szavára.

De oh jaj! én sohajtva, sirva járok;
Ki égbe vitte szivem kulcsait,
Miatta e fájdalmas sóhajok.

S míg a madár zeng s nyilnak a virágok,
S körültem annyi bájos lány virit:
Sivár, kopár, zord sivatag vagyok.

V.
Ne per sereno cielo…

Felhőtlen égen csillagezerek,
Lengő hajók a sima tenger árján,
A harcmezőn küzdő bajnoksereg,
A bérci vad fürgén, szökellve járván;

Epedve várt örömhozó hirek,
Szerelmi ének, fenn repülve szállván,
Bájos leánykák dala, mely zeneg
Kristály pataknál, zöld mező virányán:

Mindez – hiába – most nem érdekel,
Hisz  v e l e  szivem sírba temetők,
Ki napjaimnak volt szép hajnala.

Az élet oly sulyos, kínos teher…
Jövel halál, hogy ujra lássam őt,
Kit soh’se látnom oh jobb lesz vala!

VI.
Stiamo, Amor, a veder…

Jer szerelem, bámuljuk őt – a szépet,
Nem földi lénye fénylő sugarát;
Nézd őt, mi báj s kellem karolja át,
Jer, nézd a mennyet tükörén szemének;

Nézd, mennyi kecs, varázs, mi játszi élet
Diszíti ékes, ifju alkatát;
Nézd, mily mosolyogva, nézd, mily lejtve lépett
A halmok árnyas zöld virányin át.

A kis fűszál, a tarka szép virágok
Amott a lombos, ősi tölgy alatt,
Esengve kérik őt, taposna rájok;

S az ég mosolyg, szikrázó vig világot
Árasztva, - nézd, mint örvend a miatt,
Hogy földeriték őt e szemsugárok.

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. félév 8. sz. 1863. július 18.)