I.
S’ amor non é, che
dunque…
Ha nem szerelem, hát szivem mi bántja,
De oh egek! minő e szerelem?
Ha jó, miért kinoz könyörtelen?
Ha rosz, miért oly édes kinja lángja?
Önkényt ha égek, mért e könyek árja?
Mit ér jajongni, ha önkénytelen?
Élő halál! gyönyörtelt gyötrelem!
Rabod vagyok, dacolnék, de – hiába.
S ha nem teszem, hisz ok nélkül kesergek…
Ilyen szeszélyes szélvészek között
Vad tengeren kis sajkám lengve száll;
Kormány nélkül bolyong az üldözött,
S nem int felém révpart, hol megpihenjek…
A télfagy éget, megdermeszt a nyár.
II.
Benedetto sia ’l giorno…
Az év, a hó, a nap legyen megáldva,
Az évszakasz, az óra, percenet,
A szép vidék, a hely, hol engemet
Megbüvölt és leláncolt szemsugára.
Áldott az első édes kín fulánkja,
A mely szerelmem kisérője lett,
Az íj, a nyíl, mely érte szivemet,
A seb, melyet szivem mélyébe vága.
És áldva minden ige, mely nevét
Oh oly gyakorta ajkaimra adta,
És áldva búm, könyüim, epedésem,
És dalaim, mik őt dicsőiték,
És áldva lelkem, szivem gondolatja,
A mely övé osztatlanul, egészen!
III.
Gli angeli eletti…
Az ég lakói, boldog szellemek
És angyalok, midőn ő mennybe ére,
Bámulva közeledtenek feléje
És áhitattal hozzá gyültenek.
Honnan e ritka szépség égi fénye
Szólának ők,- s miért nem nyerte meg
E tünde lény lakul a mennyeket
Már régen a bolyongó föld helyébe?
Ó boldogul tekint uj hajlokára,
Az üdvezültek méltó társaul;
De néha-néha visszanéz felém,
Jövök-e már utána, nézi, várja…
Vágyam, reményem ég felé vonul,
Hisz sürgetésit folyton hallom én.
IV.
Zefiro torna, e ’l bel
tempo…
Jön a tavasz zefir fuvallatára,
S kedves családja – fű, virág vele,
Csicserg a fecske, sir a fülmile,
Iromba leplet ölt a föld határa.
Virány mosolyg, derült ég néz le rája,
Örömre gyúl lányán Zeüsz kebele,
Szerelmi üdvvel föld, víz, lég tele,
Minden hevül … szerelem szavára.
De oh jaj! én sohajtva, sirva járok;
Ki égbe vitte szivem kulcsait,
Miatta e fájdalmas sóhajok.
S míg a madár zeng s nyilnak a virágok,
S körültem annyi bájos lány virit:
Sivár, kopár, zord sivatag vagyok.
V.
Ne per sereno cielo…
Felhőtlen égen csillagezerek,
Lengő hajók a sima tenger árján,
A harcmezőn küzdő bajnoksereg,
A bérci vad fürgén, szökellve járván;
Epedve várt örömhozó hirek,
Szerelmi ének, fenn repülve szállván,
Bájos leánykák dala, mely zeneg
Kristály pataknál, zöld mező virányán:
Mindez – hiába – most nem érdekel,
Hisz v e l e szivem sírba temetők,
Ki napjaimnak volt szép hajnala.
Az élet oly sulyos, kínos teher…
Jövel halál, hogy ujra lássam őt,
Kit soh’se látnom oh jobb lesz vala!
VI.
Stiamo, Amor, a veder…
Jer szerelem, bámuljuk őt – a szépet,
Nem földi lénye fénylő sugarát;
Nézd őt, mi báj s kellem karolja át,
Jer, nézd a mennyet tükörén szemének;
Nézd, mennyi kecs, varázs, mi játszi élet
Diszíti ékes, ifju alkatát;
Nézd, mily mosolyogva, nézd, mily lejtve lépett
A halmok árnyas zöld virányin át.
A kis fűszál, a tarka szép virágok
Amott a lombos, ősi tölgy alatt,
Esengve kérik őt, taposna rájok;
S az ég mosolyg, szikrázó vig világot
Árasztva, - nézd, mint örvend a miatt,
Hogy földeriték őt e szemsugárok.
(Forrás: Hölgyfutár XIV.
évf. II. félév 8. sz. 1863. július 18.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése