2017. máj. 2.

Erdős Renée: Nem félsz?...



Nem félsz a tavasztól?
Nem félsz a közelgő lágy alkonyatoktól?
Nem tölt el remegés a gondolatára
Hogy virágba pattan az orgona ága?
Nem borul gyászba a lelked:
Ha látsz ibolyás, fehér violás kertet?

Nem félsz a tavasztól?
Hogy megvádol miattam és átkoz?
Hogy susogó szóval odacsal magához
És füledbe sugja nevem?
És számon kéri tőled,A régi virágos, napfényes időket?
Sétáinkat a vizparton, a réten,
Kóborlásunkat a csillagos éjben.
Hogy számon kéri a dalom az álmom
A beszédem, a csókom, a kacagásom?
Hogy nevemmel üldöz, mignem futva futsz
Éjtől és virradattól – Nem félsz a tavasztól?

II.
Lásd, én félek...
Pedig ellened, soha nem vétettem,
Pedig tenéked rosszat sohse tettem –
Én félek...
Ilyenkor zaklatóbbak az emlékek
S ilyenkor a bünök haloványak,
S pirosak, és forrók a vágyak.
Ilyenkor az éj túlságosan fényes,
És nagyon fárasztók a nappalok!
S az ember szempilláján álmot érez,
S félénken, lopva csendülnek dalok
Bele az első remegő napfénybe –
És minden rossznak mindörökre vége!
S eltékozolt tavaszok illatát
Érzem suhanni a lelkemen át...

Én félek,
S nem tudom hova menjek,
Hogy álomtalan, vágytalan pihenjek,
És szenvedéseim hogy megmaradjanak –
Tele gazdagsággal az ifjú nap
S igy szegény tovább hogy maradhatok?
S azt is tudom, hogy várnak valahol,
S tudom: áldással, csókkal várnak ott.
Ha tán egy napon útnak indulok
S felvirágozva oda érkezem?...
Óh szenvedés ereje légy velem!
Félek: ujjongok! Félek: kacagok!
Félek...

Forrás: Irások könyve I. évf. 5. sz. Bp., 1905. ápr. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée