2017. márc. 27.

Szathmáry Károly (1831-1891): Versényi Miklós (Történeti beszély)



I. Az engedetlen gyermek


Képzeletünk szeszélye ugy akarja, hogy beszélyünk hősét mintegy nyolczvan évvel ezelőtt, épen azon a helyen lepjük meg, hol nehány évvel később, ugyancsak az ő befolyása nyomán, az első magyar szinház alapköve letétetett: a kis Erdély fővárosában Kolozsvárt.

Egy 15–16 éves ifju ez, ki mint siető léptei és a hónaalatti könyvek mutatják, csak most hagyta el a történeti hirre emelkedett Farkas-utcza zárpontját képező, s ez időben teljes virágjában levő tanodát.

A suhanczár mérték fölött széles vállai, tüzes, csaknem szikrázó tekintete és kiválóan bátor, mondhatni fiatal arszláni magatartása nem köznapi jelenetté teszik őt s a szemlélőre olly benyomást gyakorolnak, minőt azon fiatalok látása szokott, kiktől sok roszat, vagy sok dicsőt szoktunk remélni egykor.

E vadtekintetü gyermeket Kolozsvárt mindenki ismeré, de leginkább elkövetett, bár sohasem aljas csintettei vagy élczei után s még akkor félreismerhetlen lángesze daczára sem hitték lángesze daczára sem hiték, hogy csaknem fékezhetlennek tartott szenvedélyessége miatt Erdély politikai életére valamikor olly nevezetes befolyást gyakoroljon.

Pedig már ekkor Alkibiadesznek mindentulajdonai megvoltak benne. – Külsőj szépségben mint erőben senkinek sem engedett; ha valamit vitatott, lángellkesedése és kedves hangja által mindenkit részére vont, míg tisztán é shidegen odadobott okai, még azt is meghóditák, ki csapongó vére hullámzását követni nem akarta.

Tanárainak állása irányában sajátságos volt, bár a nagyobb résznek itt is osztatlan bámulatában részesült. Föladott leczkéinek határait alig tudta volna kimutatni; de ha valami fontos kérdésben fölszólittaték; ha valami honi jog- vagy történeti igazságról kellett szólani: a még fiatal gyermek férfias hangjától rengettek a hallgató-terem falai, s tanuló-társait csaknem tapsban nyilatkozó lelkesedésre ragadta. Midőn leült, homlokán ki voltak dagadva az erek s indulata hevessége miatt holló fürtei lebegve fogták körül szép arczát.

Anyjának egyetlen intésére életét áldozta volna fel; atyját csecsemő korától tisztelni tanulta; de e köztiszteletben álló szülőkön kivül, kinek sem volt tanácsos véle parancsot hallatni, míg másfelől szép szóra sokat megtett s a cselédség nem győzte eléggé dicsérni nagylelküségéért, ha már ekkor is gyakran előtörő s nem egyszer sajátságos szeszélyeit tellyesiteték. Ellentmondást e részben nem türt soha.

A kolozsvári polgárság a mennyire szerette, annyira félt tőle. Szerette, mert nem volt tüz-vész, hol az ifju Versényi első ne lett volna az oltásban és mentésben, s mert nem egy anyának adta vissza a Szamos hullámaiból kiragadott gyermekét: de félt, mert nem egyszer történt, hogy a tüz körül ácsorgó tisztes polgárnak a kiürült vizes edényt olly csinosan tette fejére, hogy az edény feneke tova repült s ő hahotájával már a harmadik ház lángra gyult födelét verte le; megesett az is, hogy a csinosabb polgárleányka arczát megcsippenté, mellyért azonban rendesen inkább csak a szülők haragudtak és nem a kárvallott személy. Az iskolai életben nem volt sérelmi ügy, mellynek Versényi Miklós ne lett volna vezére. A legutolsó iskolai szolgát megsértő számithatott herkuleszi ökle csapásaira; a szokásos diákverekedések és csinek nem történhettek meg az ő jelenléte nélkül; valamint megátkozta születési óráját azon tanitó, kit tudatlansága vagy jelleme miatt, saját fensősége érzetében, e vad gyermek nem tartott méltónak a tiszteletre.

Mágnásfi létére többnyire szegénysorsu, de kitünő tehetségü tanulókkal barátkozott s jaj volt azon elkényeztetett méltóságos urficskának, kit sorsa Versényivel vitába állitott, – a mire pedig elég volt, ha valamellyik szegény tanulót lenézni merészelte. ritkán volt elég a guny, melylyel a lángajku gyermek azt emez előnyére korbácsolá, – a megtorlás rendesen az ököljog gyakorlatán végződött, midőn aztán a magyar Herkulesz ellene természetesen mindig a rövidebbet huzta.

Az illy esetek rangtársait soha nem feledhető gyülöletre ingerlék.

Illy alkalom szolgáltatott okot a Csághivali meghasonlásra is, melly később életére olly fájdalmas csapást hozott.

Ő e gyülölet ellenében barátai szeretete- és bámulatában keresett kárpótlást…

* * *

E szerint, miután a fiatal jellemével – a mennyiben a serdülő kor illyszerü nyilvánulatai jellemnek nevezhetők – körülbelől tisztában vagyunk, – remélem annál több érdekkel követhetjük lépteit.

Ugyanazon perczben, mellyben hősünk az emlitett utcza derekára ér, szembe vele, az akkori kormányzati épületek árnyékából, szerény öltözetü gouvernante kiséretében, egy alig 13 éves leányka lép ki.

Ki ez egymáshoz közeledő két alakot szorosban szemügyre vehette, lehetetlen volt azon eszmére nem jőnie, mellyet Vörösmartynk olly szépen fejez ki:

„Ott az erő szépség; itt a szépség válik erővé.”

A kedves leányka sugáros szempillái picziny lábacskái felé irányozvák, mint észervehetni nevelőnője parancsából, ki az ifju Versényit talán igen is gyöngédtelen leírásokból ismervén, annak közeledtét a hallgatag utczán nem minden aggály nélkül tekinté.

Az ifju azonban közeledtével mind nagyobb-nagyobb érdekkel szemlélte a gyermekleányka angyali vonásaiti önkéntelen tisztelettel, mondhatni hódolat kifejezésével nyult kalapjához midőn mellettök elment; s mintha a hosszukás, szőke fürtöktől körül folyt madonna-arczot örökre szemei előtt kivánná marasztani, visszafordulva hosszasan nézett a hölgyek után.

Keblében egy eddig ismeretlen hur feszültét érzé s azon tultelt indulat miatt, melly lélekvilágában egyszerre föllángolt, azt hitte, hogy e feszült hur szétpattantától kell félnie.

E fölbirkozó érzelem egyszerre kiáltá: „Ez ő! és kérdezé: Ki az?…”

Nem jutott eszébe, hogy az ismeretleneket kövesse; arra sem gondolt, hogy a látomány talán a jövő perczben már örökre elvész szemei elől: ott állott bámészan és ihletve, mint a csillagász, ki véletlenül ismeretlen, csodás bolygót fedezett föl, melly tudománya csekélységéről és az Isten teremtő erejének határtalan köréről győzi meg.

Merengéséből egyszerre zavart lárma verte föl, melly a már-már elhagyott utcza tulsó végéről, a szintén történeti nevezetességre kapott góth-egyház mellől kelt.

A legközelebbi szük utczából több kiáltozó polgár ugrott elé, kiknek vészkiáltásaikra tolult elő a botokkal kapuja is fölnyilt s öbléből méhrajként tolult elő a botokkal fegyverzett tanuló-sereg, szaporitva az üldöző tömeget, mellynek kiáltásai Versényi előtt az egészet csakhamar megfejték.

Félre, félre!…Veszett eb! –harsogott mindenfelől s a botok folyvást röpültek az undok állat felé, melly csakhamar valóban előtünt.

Egy lompos, óriási fehér komondor, kidiódzott szemekkel, kiöltött nyelv- és lesütött fővel bukdácsolt a megrémült hölgyek és a határozatlanul álló ifju felé, fénylő fogaival a légben jobbra és balra kapkodva.

Egy percz még s a rémültében összehulló leányka az undok állat és a legszörnyübb halál birtokában van!…

A magáhoztért gouvernante rémülten vonul egy közeli emeletes ház kapujába; csak az eszméletnélküli áldozat hever ott a kövezeten s a veszett eb alig pár lépésnyi távolban üget feléje.

Az üldözők fenyegető hangja az iszonyat orditásává válik; a bátrabbak igyekeznek a vészt megkerülés által elforditani: de igyekezetök sikertelenségét, a leányka és veszett eb közötti csekély távolság miatt magok is belátják.

– A Cserényi ő méltósága leánya! – kiált hátulról egy hang –ki fogja őt megmenteni?!

Igen, ki fogja őt megmenteni?…Ki fogja föltartani ez állatszörnyet, mellynek már érintése is halálos?…Minő érzelem szülheti az önfeláldozást, melly kész legyen a legborzasztóbb és költőitlenebb halálra, mellynek kinjait nem enyhithetik szülői kezek, mellynek verejtékét nem fogja föl baráti kebel, nem vigasztalja keresztényi ajk?…

Csak egyetlen érzés képes erre: a szerelem; csak egyetlen kebel birja ezt meg: a szerető ifjué.

Nézzétek a lángoló szemet, a kipirult arczot, a lihegő kebelt!…Az ifju oroszlány him-bátorsága ez, melly a kebelből szakadozott, nehéz lehelletet ver.

Versényi fekete mentéjét leveté magáról s előtüntek a hatalmas karok, mellyek izomereje előtt csapat-ellenségben megrendült volna a szív, s egyszerre, mint a ragadmányára csapó sas, rohant az irtózatos állatra, sötét mentéjével elboritva s azzal együtt magasra emelve veszélyes ellenségét, mielőtt az, az előtte fekvő drága áldozatot elérte volna.

Az oda ért néptömeg részint ujongva, részint folytonos aggodalommal kiséré a hősi tettet. Voltak ollyanok, kik a derék ifju veszélyén aggódtak, míg a nagyobb rész, ősi szokás szerint, még mindig saját bőrét féltette.

Ez aggodalmot azonban egyszerre örömriadás váltá föl, midőn az óriáserejü gyermek av eszélyes közellenséget feje fölött megcsavarintva mentejével együtt a mellette eső régi kőfalon át, egy lakatlan telek gyöpére vetette át.

A nép „éljent” kiáltott, de Versényi mit sem hallott; viszszasietett a helyre, hol a visszatért gouvernante több nők segélyével a megmentett Cserényi Ilonkát eszméletéhez hozni igyekezett, s merően odaszegzett szemekkel bámult a leánykára mindaddig, míg az ábrándos szemhéjjait először fölnyitotta.

A véletlenugy akarta, hogy a szabaditó és megmentett szemeik egy perczre találkozzanak, – mire az ifju Versényi észrevétlenül eltünt a tömegből.


* * *

Versényi Miklós talán először és utoljára életében sulyos betegségbe esett; s hősi önfeláldozásának leirásaival együtt terjedt el veszélyes állapotának hire is.

A szülők, gyermekök betegségét a veszett ebbeli érintkezés következésének tartván, kétségbe voltak esve; a polgárság és főnemesség naponta tudakozódott a derék gyermek egészsége felöl. Az orvosok közúl csak a derék B….nyujtott reményt, Miklósunk lázát inkább megerőltetésnek és hülés-okozta bajnak, mint veszettségi méregnek tulajdonitván.

E lelkes Eszkuláp szavai a ki s be tolongó tömeget némileg megnyugtaták.

De nem nyugtathaták meg azon kebelt, melly megmentését a derék ifjunak köszöné, s mellyet a formaruhás inasoktól hozott izenetek ki nem elégithettek többé.

Ilona kijelenté szüleinek, hogy ő az érette szenvedő beteget okvetlenül megakarja látogatni!…

Ez nagy merészség volt az eddig engedelmes leánytól, ki jól tudta, hogy családja és a Versényi-é között olthatlan gyülölség létezik, tápláltatva, különböző politikai elvek, különböző vallás és ellenkező modor által.

Már a szokásos cselédek általi tudakoltatás is olly sokba került az öreg Cserényinek, hogy e kötély, mit leánya megmentése reárótt, csaknem olly nehezen esett gőgje és ellenszenvének, mintha leányát elvesztette volna.

Az öreg Cserényi Farkas magánkivül volt s leányát rögtönizárdába-küldéssel, elcsapással fenyegette; csak hosszas utánjárással és a kérelem visszavonásával lehetett valamennyire lecsillapitani.

De Ilona ez egyben nem ismert csüggedélyt s részvékeny galamb-lelkével, mellyhez nagyobb szenvedélyek még ugy sem férkőztek, hajlékonyabb lelkü édesanyját enyelgte körül, míg végre reábirta azon igéretre, hogy a szenvedő, kedves beteget titokban meg fogják látogatni.

Az elfogódást, melylyel a kedves gyermek mentője kórágyához lépett, valamint a kedves meglepetést, melylyel a szenvedő e kedves látogatást fogadta, –nem kisértjük meg leirni.

Az érzelmek ugy is névtelenül rajzottak szivökben s a beszéd Ilonka anyja jelenlétében csak is közönyös tudakozódásokból állhatott.

A mi Miklóst szive leánykájának őszinte ragaszkodásáról meggyőzte, leginkább az volt, hogy ymig mások csak igen óvatosan sőt némi iszonynyal közeledtek feléje: e szende gyermek vánkosát is megigazitá s bájos ártatlanságában a veritékcsöppeket is letörlé homlokáról.

Azért ő sem akart hálátlan maradni, s miután betegsége ragálytalanságáról már teljesen meg volt győződve, egy kémtelen pillanatban a fejénél ülő leányka kezét forró ajkaira tapasztá.

E csók égető érzetét sok év sem feledteté el s ha az első szerelem mélységében illy gondolatok foganhatnának, Ilonka bátran ragálynak tarthatá vére hőbb keringését, melly erős habokban ütődött piruló arczai és dobogó szivéhez.

Anyja hazamenőben komolyan megfeddé viseletéért; szemére hányta a vánkos-igazitást, a beteghezi közellétet; figyelmeztette a veszélyre, mellynek magát oktalanul kitevé: de az eddig engedelmes gyermek , mint makacs szüz ért meg; tettei mindenikét helyesnek, illőnek állitotta s anyja elbámult a szónoki héven, melylyel ügyét védelmezé.

– Ő életét áldozta értem – szólt többek közt a leányka – nem méltányos-e, hogy láz veritékét arczáról letöröljem? … Hálátlan lennék, ha jóságomnak, szeretetemnek jelét nem adnám! Életem az ő kezében volt s ha ezt kérné, szintén tartoznám neki, ki megmenté, oda adni!…

Cserényiné csak nézett és bámult mint az anya néma gyermekére, ki egyszerre megszólal…Nem ismert benne többé leányára.


II. A szökevény szöktet


Gácsország egyik városában az 1782-dik évben egy magyar huszárezred pár százada tanyázott.

A tisztek közől különösen kivált egy fiatal, athleta termetü százados, mind legszebb férfiu, leghiresb lovag, legbátrabb vivó és a nőknek kiváló bálványa. Fölebbvalói közül alig szerette egy kettő, pajtási szerették és bámulták; alattvalói meghaltak volna érette.

Ennek egyszerü oka volt, hogy engedelmeskedni nem szeretett, de parancsolni igen; másra szorulni nem szokott, de ha valaki reá szorult nagylelküleg kész volt segélyt nyujtani, s a neki tett szolgálatokat királyilag jutalmazta.

Még élhet olly földmüves Csernovitzban, kinek rakott szekerét ostoros korában a „vasgyuró” magyar kapitány átugratta s olly lengyel ur, ki nem tudta leányát elvonni ablakától, ha a „gyönyörü huszártiszt” pej méne két lábra ágaskodva tánczolt a város térein.

De a derék kapitánynak mindezek mellett némelly aprólékos gyarlóságai is voltak. Igy például, lovagoltában gyakran észre sem vette a keritéseket; restelte kikerülni az uri hintókat s nem igen szerette elolvasni a dohányzásra, vadászatra vonatkozó tilalmakat, mellyek itt amott táblákra voltak függesztve.

Ez mind neki, mind másoknak igen sok kellemetlenséget okozott; összeütközésbe hozta a polgárokkal, tisztviselőkkel, sőt nem egyszer saját felsőbbjeivel is.

Ez előzmények ugy hiszem fölismerteték olvasóimmal Versényi Miklóst, kinek egyénisége történetünk megszakadása óta illy tettekben nyilvánuló jellemmé nőtte ki magát.

Egy természetes fok ez a régi hajlamok és folyvást csapongó vér nyomán, csak más alkalmak, más körülmények által szabályozva.

Az egykori gyermek-ifju a katonai élet vadabb sphärájába vágott át; a gyermeki birkózások párviadalokká; a tanuló csinek fogadásos merényletekké s a nevelők ellenébeni makacsság a polgári szabályok s a szabályok végrehajtásávali ujjhuzássá fajultak el.

Az illy élet vonalu jellemek soha sem tagadják meg magokat; a körülmények változhatnak;– ők soha.

Midőn tehát Miklósunkkal viszont talákozunk, előre föltehetjük, hogy ugyanazon szenvedélyeket találjuk, –azon különbséggel, mellyek szerint azt egy pár év idomitani képes vala.

Arczán pár könnyü sebhely mellett szénfekete bajuszt, sőt néha szakállat is látunk, mellyet a katonai szabályok ellenére is visel, ugy hogy valami ünnepélyes alkalom beálltakor barátai alvás közben nyirják le, hogy a büntetésnek, melly a miatt érhetné, elejét vegyék.

Illy csineket nem könnyen türt el; s sokszor annyira dühös volt, hogy barátai nem merték tettöket bevallani.

Ez nem is lett volna tréfa, mert Miklós kapitány karja és karjával megmérközni még eddig csak ember fölötti erőnek adatott.

A végleteket még most is szerette. Néha fogadás következtében hetekig kenyér- és vizzel élt, míg máskor pajtásainak minden vigságaiban és kicsapongásaiban részt vett.

Fájdalom, épen ez alkalommal is egy illy kicsapongási helyre kell kisérnünk, hol pajtásai bor és kártyaasztaloknál valának elfoglalva.

Igen indulatosnak látszik; széles mellet, mint nagy nyomásnak engedő fuvó emelkedik le s föl; orrlyukai kitágultak, mint kedvencz állatjaié, mellyeknél mondása szerint „akár hány ember van alábbvaló.”

A mint társai közé lép, sebesen tépi le oldaláról a fringiát s oda dobja egyik szögletbe.

– Nó mi baj, Miklós pajtás? – kérdi gr. Gálnoki, egy hősi székelycsalád ivadéka, mellynek minden sarja született katona.

– Hadd el – dörgé rettenetes hangján Miklós, – ez az utolsó nap, a mellyen ez életben bort iszom…

E szavakra többen lettek figyelmessé, mert jól tudták, hogy Miklós fogadásait vas szigorral meg szokta tartani, s bort nem inni egy ahhoz szokott magyar huszárnak nem csekély tréfa ám.

– Beszélj; mi történt? – kérdék többen.

– Egy öreget gázolt el Philosophom,…szegény okos állatnak több esze volt mint gazdájának, kit a bor állattá tett; – átkozott legyen, a ki először megkóstoltatta velem.

– Ah, az egész csekélység – kiáltá közbe a most belépő Példi magam láttam az egészet, a paraszt holnap tánczolni fog. Egy éhenholt koldus az gész, kinek féllábán a Philosoph egy kis nyomot hagyott, s kinek Miklós elég bolondul minden pénzét oda dobá; azóta kaczag ez oktalan nagylelküségen.

– De nem kaczag ám – mondá sötéten Versényi – hanem ki van teritve!… Ó, ha láttátok volna… onnan jövök!… A tisztes ráncznélküli homlok; a beesett szemek, ugy hasonlitanak szegény megboldogult atyáméihoz!…

–Eh, mit érzékenykedel, családját boldoggá tetted; terhet vettél le nyakukról s ezer forintot adtál nekiek; egy egésztót herczegséget.

– De nagyobb baj vár rám Miklós – kiálta most a kártyaasztal mellől egy fiatal segédtiszt. Az ezredes ma kapott egy panaszlevelet a megye egyik gazdag urától X-től, mellyben közelebbi kihágásaid, – különösen agarászatod ellen panaszt emel.

– S ezt mondod te nagyobb bajnak – kérdé dühösen, fölpattanva Versényi – egy tiszteletre méltó agg halálánál?… E nyomorult pióczáját az országnak, ki borbélylegénységből igyekezte föl magát uraságra… Rögtön indulok és felfodroztatom hajamat a nyomorulttal.

Ezzel kardját kapta s gyorsan keritette kötőjét a széles mellhez képest olly karcsu derékra.

– Az Istenért, ne bolondozz Miklós –mondák többen elébe állva – a tréfának majd komoly következései lehetnek!

–Eh, mit nekem; még egy levelet várok hazámból s akkor ugyis véget vetek a katona-életnek, mellynek nyugalmába belefáradtam. Bocsássatok!

Karjainak erőteljes mozdulata elég volt, hogy pajtásait utjából elháritsa, aztán sebesen rohant az emlitett tekintélyes ur szállása felé, hol a késő idő daczára, egy pár világitott ablak ébrenlétet gyanittatott.

* * *

Egy óra mulva Versényi ujra az előbbeni zajos társaságban volt.

Arczán a borongó fölleget csak néha-néha zaklatá el egy-egy futómosoly, mellyet a nyomott kedély fölébe, valami kedvszeszély tolt föl koronként.

– Nos mi történt? – kérdék tiszttársai körébe tolakodva.

– Semmi egyéb, mint a mit mondtam – szólt Versényi. Tekintsetek hajamra!

A tisztek csákóját emelték le; s a kemény, szénfekete haj fényes és ékes csigákba vala fodoritva.

– No hiszen szerettem volna látni, miként forgolódott körülted régi mestersége gyakorlatában – szólt nevetve Példi. Könnyü volt-e reá venni?…Mit szóltál neki?…

– Semmit egyebet, mint azon ajánlatot, hogy ha ő föl nem frizéroz, én majd megborotválom – felelt Versényi kardjára ütve.

Az egész társaság jóizüen nevetett. De e nevetés nem jött szivből.

Mindenki belátta, hogy e tréfának komoly eredményei lesznek, – a mi nemsokára be is következett.

Alig három nappal a csiny után Versényi százados egy hivatalos és egy magány levelet kapott.

A hivatalos által a főparancsnokság előtti megjelenésre parancsoltatott; a magány levél tartalmát kivel sem közlé.

Arczán azonban titkos öröm rózsái mutatkoztak; s midőn kardját lemondása jeléül őrnagya asztalára tevé le, sokkal kevésbé látszott megindultnak, mint midőn bajtársainak mondott végső Isten hozzádot.

Lelke messze messze szárnyalt már: tul a magos Kárpátokon, a Királyhágó bérczein, azon lény körül, kit az élet zivatarai között sem tudott feledni s ki egyedül vala arra teremtve, hogy e vad lelket szeliditse s az élet valódi czéljai felé vezesse.

Egy baráti kéztől jött sor, melly az eszményképül választottnak hollétét fölfedezte, elég volt arra, hogy a semmit hihetlennek nem tartó ifju magát annak már birtokába is képzelje.

A lélek röptét nemsokára maga e daliás ifju is követte. Kedves lova Philosoph sebesen haladt vele Erdély felé.

* * *

Midőn e fejezet elején hősünk lélekfejlődéséről volt szó, el is feledtük mondani, hogy a háboru terheivel ugy sem nyomott fiatal százados szelleme a köznapi élettel meg nem elégedhetvén, egy más regényes világban keresett magának anyagot és kárpótlást: az irodalom világában.

A nyugoti nyelvek közől a francziát különösen sajátjává tévén, fantáziája különösen Voltaire vadregényes költészetét ragadta meg. Ezen, és a lelkének mindig kedves állam tudományokon kivül legjobban szerette a középkorban szereplő regényeket s sajátságos tünemény, hogy e különnemü elemekhez Lafayette szelleme is belopta magát.

E két csaknem ellenkező elem fejti meg egész későbbi életét, hol a olygarchát a nép terhei könnyitéséért; a legnagyobb házi zsarnokot a legkisebb törvénysérelmek ügyében vérig látjuk küzdeni.

Versényi volt talán az egyetlen, ki ép ugy beletalálta magát a középkor legvadabb hűbéri zsarolásaiba, mint az északamerikai egyesült államok függetlenségi harczaiba.

Illy ellentétekből alkotott belvilággal ért ő Gibóra, azon szép uradalom regényes és történetileg nevezetes középpontjába, mellynek birtokában szülei után magát határtalan urnak képzelheté.

A várszerü urilak, mellyet szeszélye szerint bérendezni első dolga vala, egy közép-magosságu hegy lejtőjén fekszik s igen alkalmas arra, hogy urában valódi felsőbbségi érzelmeket gerjeszszen. – Bástyáiról regényes kilátás nyilik a kék szalagként tova sikamló Szamosra s azon erdő boritott középhegyekre, mellyek e kis herczegséget mintegy az egész világtól elkülöniteni látszanak.

Ki e hegyeket átlépte sorsát és szellemét, mintegy bekeritve és bizonyos bűvös hatalom birtokában képzelheté; mert hatalmába jutott ama jó vagy gonosz szellemnek, melly a fennuralgó uri lak száz ablak szemeivel e kis ország fölött trónolt.

Atyja lótartási- és képzési szenvedélyét Miklós is örökölte s ennek hódolt, midőn a kastélyt köritő halmon nem sokkal megérkezte után két három hosszu lóakolt emeltetett, mellyeknek fényt illetőleg ez ideig Erdélyben alig vala párjok. A közeli rózsaszin márványbánya szolgáltatá a faragott edényeket, melylyekből a nemes állatok tápláikat vették s ezek hamarább is készen voltak, mint a czifra lépcsőzetek és palota-ékités, mellyről pedig a megérkezett ifju gazda szintén megemlékezett.

Mert igaz ugyan, hogy a vadas-kert bekeritése és megnépesitése, vagy az ős családi ágyuk fényesitése körül a fiatal báró sokkal többször megfordult, mint szobái ékitése körül: de a rendbeszedett könyvtár; a messziről szálitott izletes butorok, az ékes park és a kastély bejáratától lefutó jegenye-sor mutaták, hogy e hely egy más gyöngédebb szellem kielégitésére is készül, mint egy vad harczfiéra, ki az egyeduraságba és parancsai vak teljesitésébe, vagy szenvedélyei kielégitésében több gyönyört keres és talál, minta méla holdban, a csalogány énekében, vagy a rózsa-lugosok félhomályában.

Mindezek arra mutattak, hogy az ifju báró sasfészkké idomitott ősi lakába a családi élet galambtenyészetét akarja beültetni.

Ezt gyanitották udvari tisztjei is kik közül egy párt inkább csak elejtet szavak által, némi bizalomra látszott méltatni, bár urok erkölcsi viselete valami komolyabb eszmére kevés embert jogositott föl.

Nagyon is csalódnék az, ki az ifju báróban, eddigi élményei után, valami plátói, gyermekiesen odaadó szerelmet föltételezne egykori eszménye iránt.

Azon lovagvárakban, mellyekről olvasott, mindenütt volt egy-egy szenvedő és szerető nőalak, kinek a vad lovag fáradalmai után ölére hajtá fejét; ki mindent feledett, mindent megbocsátott s mi több: fentartá a családfa ágait!

Ez eszmék – és uroknak azon szenvedélye nyomán, melylyel az a regényesen, a veszély- és kalanddal járó cselekvényeken csüggött, nem oknélkül sejték tehát, hogy az ifju báró neje az uri lak elkészültével ép olly rögtön és bevezetés nélkül betoppanhat, mint az ifju báró maga.

Csakugyan alig álltak a sáncz tetején a kisikált családi csatakigyók, alig rezgettek a vár tornyain a nyikorgó szélvitorlák: midőn a báró egyszerre első tisztjét hivatá, s leendő menyegzőjéhez az ünnepély- és vendégeket illető rendeleteit kiosztván, magát könnyü úti kocsijába veté s hátul ültetett hü szolgájával és tőle elválaszthatatlan fegyvereivel, gyönyörü ötös almásszürke fogat által röpitve tova robogott.

* * *

Van-e abban valami igaz, mit a természettudósok délejes vonzalomnak neveznek?…Sejtetted-e te halvány zárda-szüz, hogy míg te szeretteid- és elleneidért egyenlő áhitattal imádkozol, addig tul bérczeken, tul völgyeken a legrokonabb kebel robog feléd?…

Valóban, midőn a szegény Cserényi Ilonka, –; kit szülei, miután konokhálás érzelmeiből semmi ki nem verheté, a nagyszebeni zárda falai közé rejtettek – szokott esti imája után kisded czellájába tért, bizonyos nyugtalanság fogta el, mellyet magának megmagyarázni alig tudott.

Arcza liliomként halvány volt, s a mint fekete köntösében, végső imára még egyszer a kisded feszület elébe térdelt; korához nem illő elhatározottság látszott rajta, mintha az életet már átélte – s örömök- és fájdalmakkal számot vetet volna.

Az égvehagyott mécs kanócza hosszan és lankadatlan lobogott s a halvány szüz még mind ott térdelt, talán erőt meriteni az elhatározó tetthez, melly pár nap alatt bekövetkezendő volt: végleges fölszenteltetéséhez.

Ez áhitatos merengéséből csak akkor tért magához, midőn a hosszu folyosón cellája előtt férfias léptek hangzottak végig, bizonyos meglepetést jelentő zaj után, melly azonban rögtön elhallgatott.

Férfi-léptek, zárda falai között és illy szokatlan időben… mindez megfoghatlannak látszott előtte, s a hosszas lelki feszültségtől félig kábultan állott föl az imoláról, bágyadt szemekkel tekintve az ajtó felé, mellyen most hatályos zajt ütött valaki; s mielőtt meglepetéséből csak annyira is magához tért volna, hogy ajtaját maga fölnyissa, valami óriási erőnek engedve, rögtön beszakadt az, s a rémült hölgy előtt rendületlenül, bár az erőfeszitéstől kissé kipirult arczczal állott – Versényi Miklós.

– Ilonám! – szólt a reszkető hölgyhez – a kocsi alant vár; jer kövess!

Az esemény Ilonára váratlanul hatott, mi a rögtöni elhatározást gyülöltté teszi. Még a fájdalomtól, a szerencsétlenség hazájától sem könnyen válunk meg egy kétes jövőért, ha abban egyszer meghonosodtunk.

A zárdaszüz, a helyett, hogy a hivásnak engedett volna, a feszület felé hátrált, s mintha annak árnyékában védelmet keresne, fél karral a fekete kereszt alját ölelte át.

– Megegyeztek-e benne szülőim?…kérdé átható hangon.

– Arról majd utközben beszélünk; mindenakaratod szerint fog történni –szólt sürgetőleg Versényi – de most nincs veszteni való idő; jer kövess!…

– Nem Versényi, én nem követhetlek; szülőimnek hatalmat adott fölöttem az Ur és ők azt tehetik velem, a mit akarnak, – én nem rendelkezhetem magam fölött.

– Nó hát majd rendelkezem én; én nem hagylak elraboltatni – felelős leszek e tettért Isten előtt!

E szavakkal előrelépett s az erőszakolt lépés miatt elalélt hölgy karjait a feszületről gyöngéden lefejtvén, izmos bal karjára fekteté s könnyü léptekkel hagyta oda a czellát, mellyben kedvese olly hosszan szenvedett.

De még egy élő falat kellett áttörnie.

A tiszteletet igénylő zárdaszüzek; a hattyu fehér fürtü fejdelem-asszony a kijárásnál utját zárták s komolyan, a hit erejével követelték, hogy barátnőjüket: az Urnak ide s tova felszentelendő menyasszonyát rögtön eressze el és adja ápolásuk alá.

– E hölgy itt – szólt a tisztességes nénéknek Versényi – az én menyasszonyom s nem én, de azok voltak rablók, kik őt előlem e zárda falai közé zárták el.

– Igérd meg –kiáltá fenyegető hangon a fejedelemnő, –hogy innen egyenesen az oltárhoz vezeted.

– Már engedelemmel először csak kocsimba szállitom; különben légy meggyőződve derék néne, hogy minden tekintetben becsületes uton járok el; és most hagyjatok mennem, csevegésre ez uttal nincs időm!

A határozott, parancsoló tekintetnek, mellyekkel Versényi e szavakat kiséré ki sem mert többé ellenszegülni, s pár percz mulva már sebesen hajtott édes terhével az ősi lakba Gibó felé.


III. Regényes hajlamok


A mint a hűs éji szellő Ilonát végre magához térité s a mint a történtekre eszmélni kezdett: lelkére különös borongó érzés nehézkedett.

Nem tagadhatá ugyan, hogy e férfiut, ki ott pattogó ostorával sárkányait szélvész rohanásra ösztönzi, lelke mélyében szereti; azt is bevallhatta volna, hogy még zárdája magányos falai között is meglepte néha a gondolat, hogy milly boldog, milly örömgazdag életet lehetne élni illy férfi oldalán: de a modorban, melly által boldogsága birtokába jutott, volt valami vadság, melly gyöngéd lelkületével ellenkezett; s míg szülői kéz által vezetve, e férfikarjaiba örömében talán megrepedt volna szive: illy uton, hol egy hosszu életre kötendő egyezménynél, neki föltételei már a körülményeknél fogva nem lehettek, valami fejszéditő meredek fölött érzé magát, hova nem akart és nem mert bepillantani.

Ez érzület kifejtésére tagadhatatlanul a szülők is befolytak, kik Versényi jellemét, mint képzelhetni, mindenkor a legfeketébb szinekkel festették, bár az alapszinezet, mellyből kiindultak –mint láttuk –igaz volt.

Szegény fiatal leányka! Tekintsd az utat, mellyen haladsz s ha a merész rohamot nézed, mellyel a szürke sárkány-fogad most hajborzasztó meredekek, vagy áradozó folyó mellett elrobog; majd gazdag tenyészetü határok és ős dicsőségü városok falai alatt viszen el; ha a lángoló szavakra hallgatsz, mellyekkel kedvesed – koronként hátra hajolva – suttogó hangon vigasztal; ha a fájdalmat és szorongást érzed, mellyet szerény czellád elhagyása, szülőid átkának fölhivása s a jövendőnek aggodó félelme szivedre csal; – életed áll előtted regényes hullámzatában; vad szerelmében és tenger szenvedéseinek árjával!

A mátka-pár sebesen haladt; két éj és egyetlen nap alatt egész Erdélyt átröpülték, csak addig állván meg, míg az előre megrendelt fogatok fölváltattak és az udvarias vőlegény mátkáját el nem fogadott étkei és elfogadott vigaszaival kinálgatá.

Ilonának eleinte csak könyüi voltak: később szülőihezi szállitását s azok beleegyezésének kikérését sürgeté. De a makacs vőlegény mindezekről hallani sem akart.

– Majd – mondá – midőn birtokon belül leszek; az effélékre akkor is reá érünk. Nyilt helyen csak csatáról, vagy teljes megadásról lehet szó; békepontokat csak akkor szabhatunk kedvesem, midőn először magunk is biztos állást foglaltunk el.

Illy tréfákkal igyekezett Versényi letörölni mátkája könyüit.

De az okos leányka érezné kezdé, hogy ki e férfiunak körébe jutott, az már nemcsak birtokában, de hatalmában is van.

Ha Ilonka esküvőt emlegetett; viszont azon tréfás vad szeszéllyel találkozott, mellyet előbbi kérelmeinél tapasztalt.

– Mi közünk az emberi gyarló szokásokhoz? Nem vagy-e enyém és nem szeretjük-e egymást hiven, igazán Ilonám? … mondá ezekre s még jól látszott esni lelkének, hogy a szegény leányka kedélye, a mint ősi várához közeledtek mind inkább inkább borult.

Ilona még nem ismerte egész nemes nemtelenségében, nagyszerü törpeségében vőlegénye lelkét, melly szeretett mást reszketni látni, midőn ő nevetett és sáppadni, hol ő mosolygott.

De a rohanó paripák mit sem gondoltak a vőlegény vad szeszélyeivel a menyasszony aggodalmaival: nyomaikon nemsokára föltárult a Szamos mosolygó völgye s tul azon a vissza ijjesztően hallgatag gibói vár.

Az érkezőket egy igen mogorva, medveprémes vadász fogadá. Ez volt az egyetlen egyén, kit Ilona az udvarban egy kis férfiasan butorzott terembe érkeztéig megpillanthatott. Különben az egész vár kihaltnak és némának látszott; a fényes ágyuk ijesztően tekintettek a bájos völgybe alá, a kapuk alatt nehány örves sz. bernádi óriás eb nyujtózkodott; különben mindenütt tisztaság és csin, de katonai, lelket bántó csin, melly a meleg érzésü kebelnek halálos ellensége.

A kis terem falai nehéz fegyverzetekkel, középkori buzogányokkal, kopjákkal sőt egész vas emberekkel valának ékitve s a nehéz sisakok nyilatán borzalommal kereste a régen elporlott egykori gazdát a szem.

A négy szögletbe négy hosszu csövü fali ágyu volt fölállitva szájjal egy kis kerek ezüst asztal felé, mellyen roppant aranyos bilikomok és két személyre való teriték foglaltak helyet.

– Be borzalmas hely ez, –mondá Ilona a mint körül tekintett.

– Hja, egy Versényinének mindezekhez szokni kell – mondá kedvszeszéllyel az ifju báró –mi vad, harczias férfiak vagyunk!… Foglalj helyet kedves Ilonám; ide ide mellém…Ime ez itt szemben Ferencz nádor vasünge s e könnyü sisak a murányi Vénusé…föl mernéd-e tenni?…Előre készen kell lenned harczra háborura…de szerelemre is, igen szerelemre is…De te éhes vagy; – jer nézd a vadász fölhozta az étkeket…üljünk le…

Ilona leült s pár falatot megizlelt a nagy fényü, de egészen férfias estebédből. Versényi farkasétvágygyal látszott fogyasztani, mi közben szemét menyasszonyáról perczig sem vette le.

– Miklós! –szólt ünnepélyes hangon Ilona midőn végre a vadászeltávozott – tudni akarom, ha mint rabnőt hoztál-e e helyre, vagy szabadon és öntudattal nézhetek e helyen körül?

– Nézd –szólt udvariasan fölpattanva és karon fogva ablakhoz vezetve őt a vőlegény – mit itt, a tünő nap sugárainál szemlélsz, sajátod, határtalan urnő vagy fölötte.

A látvány, melly a nő elébe tárult valóban nagyszerü volt s egy tekintet elég volt arra, hogy az embert elegiai hangulatba tegye át: de a védtelen nő csak elzártságát, csak saját gyöngeségét érzé benne, mintha a galambot végzete sas fészkébe vezetné, mellyben annak hatalmát, de egyszersmind kedvesei hótollait ismeri föl.

Azonban lelkében az eddig látottak után még is ellentétes gondolat fogant; látva t. i. hogy ez ember szűzies aggályaival játékot üz, elhatározta legkisebb félelmet, vagy gyanut nem mutatni.

De e czélra mindenek előtt olly alapot kellett szereznie, mellyen még akkor is biztosan megállhasson, midőn a tréfa netalán komoly valóba menne át. Az ég mélységet adott a gyönge szűz eszének, melly belátta, hogy e férfiu óriási ereje érzetében nőt csak az esetben böcsülhet, ha az szellemi erőben őt fölülmulja, vagy legalább hozzáig fölmagasulni bir.

Elfogulatlanul fordult tehát vissza s mintegy szórakozásul a falak- és állványokra helyzett fegyvereken közönyös szemlét látszott tartani.

Versényi e lélekváltozáson annyira meg volt lepetve, hogy midőn Ilonája az egyik állványtól visszafordulva, egy ékes markolatu tör egykori birtokosa után tudakozódék, ő maga inkább látszék zavartnak menyasszonyánál.

– E tőr…e tőr – mondá habozva – szinte Szécsi Máriáé volt.

– Igen szép tőr – mondá Ilona – e nemes aczélt kérném leemelni még… Ez is igen szép, s ez ágyu itt milly sima – folytatá habkezeivel annak öblét végig simitva – meg van-e töltve?…

Versényi elbámult; illy nőről ez ideig még nem volt fogalma. Egészen kiesett sodrából és a legkellemetlenebb helyzetben érezte magát. Azonban remélte, hogy kinzó szeszélye czélt érend.

– A fegyverekbe ugy látszik egészen szerelmes lettél kedvesem; – nem nézzük-e meg az én kedvenczeimet is.. Volna-e bátorságod velem az aklokat megtekinteni?

– Miért ne? –kérdé Ilonka s csakugyan kisérőül szegődött; megveregette a toporzékoló mének szügyét, megsimogatta a vihogó paripák sörényét s czukrot nyujtott kezében Miklós kedvencz paripájának: Philosophnak.

Mennyibe került a gyönge nőnek félelmét igy leküzdeni! De érezte, hogy a nélkül minden veszve van.

A kastély még mindig hallgatag és néma volt, s Ilonát valódi borzadály fogta el, a mint már egészen sötétben az előbbi terembe visszatértek.

De a vőlegény kinzó szellemének még ez sem volt elég.

– Nós kedvesem – mondá – most hálótermedbe foglak vezetni.

Ilona egy lesujtó tekintetet vetett reá; de vőlegénye ravaszul kikerülé s ugy látszott, kétségbeesett kitörésre, a nőiség megalázódására várt. Annyival meglepőbb volt reá nézve, midőn menyasszonya balját karjába öltve és jobbját keblén tartva határozottan mondá:

– Induljunk!

Versényiben egy perczig aljas gyanú kelt, de egy pillanat mennyasszonyára annak valótlanságáról meggyőzte. Éreznie kellett a szellem felsőbbségének erejét… A játéknak vége volt.

Egy kettős ajtót nyitott meg, mellynek nyomán Ilona meglepetésére nagyszerü és fényes öltönyü gyülekezettel teli terem tárult föl, s az egész tömeg ajkán dörgő „éljen” kelt, mellyet ott kinn az ágyuk morajja hirdetett a vidéknek.

Versényi bemutatá menyasszonyát rokoninak, cselédinek s végül az egyház embere áldást adott reájok.

Midőn az egyszerre fölelevenült várban a lakomának vége volt, s a boldog pár egyedül maradt, Versényi tréfásan kérdé:

– S ha az ajtó, hova vezetélek csakugyan a hálóteremajtaja lett volna?…

Ilona felelet helyett keblébe nyult s onnan Szécsi Mária pompás tőrét vonta ki.

Versényi ajkához vonta a tört tartó kezecskét:

– Üdvöz légy lakomban Ilonám – szólt elragadtatva – te igazán méltó vagy arra, hogy Szécsi Mária utódjává lettél!…



IV. Családi dráma


Egy hosszu, örömben, fájdalomban gazdag élet tárul föl előttünk, mellynek ha minden fény- és árnyoldalait szinezni akarnók, kötetekre menő müvet kellene irnunk.

Azért ne nehezteljen a kedves olvasó, ki bennünket idáig figyelemmel kisért, ha csak a legkiválóbb szinezetü vonalakat emeljük ki s azokat is csak mintegy nagy dráma töredékeit állitjuk elé.

* * *

Versényi gibói udvara az elpuhult főuri fiatalság harczi iskolájává lőn. Az ifju báró jól érezte, hogy nemzete nagy változásoknak megy elébe, hol edzett test és lélek nélkül régi dicsősége örök homályba veszhet. Az 1809-ki győri nap előérzete volt ez. Óriási ereje, katonai hajlamai és tudománya, törhetlen bátorsága és tett-erejénél fogva az e téreni hazafi-apostolkodásra magát hivatva érezte s élete legmagasb föladatául tüzte ki: az általa képezett bajnokokat egykor a vész idején vezérelhetni.

Ez egy vágya volt lelkének, mellyet pirulás nélkül bevallott mindenkor s midőn barátai ismerősei magos kormány-hivatalokra mutattak számára kilátást, gyakran fölkiáltott: – Egy hivatal van, mellyre magam fölküzdeni dicsőségemnek tartom, – és az e nemzeti hadak tábornoksága. Azonban tudjátok, hogy e hivatal jelenleg a kegyes óhajtások közé tartozik. Azért vivjátok ki elébb ezt és én utolsó csöpp véremet is kiontom e polczon érettetek!

E közben a czéllövéseknek, pályázatoknak és fogadásoknak Gibón vége hossza nem volt; az udvar kövezete lovak patkóitól völt fölvágva; a legmeredekebb szekéruton rohanó kocsik széthullott kerekei feküdtek s a rest szolgák vagy vadászok után, az urak vad szeszélye nem egyszer küldött sörét-szemeket.

Ilona mindezeket nem kárhoztatá; a czél előtte is szépnek, nemesnek tünt föl; a hajporozott és kóczba font haju ifju urficskák gyávasága az ő szemeit is sérté, s az ezek poltronságával üzött tréfákon lehetlen volt nem nevetnie.

De az ő gyöngéd lelke, mint képzelhető, legkevésbé érezheté magát illy körülmények között otthon.

Aztán ez iskolázás férjének kellőnél több idejét is vette igénybe; – annyira, hogy megtörtént, miszerint a kalandok hetek és hónapok hosszán távol tarták a háztól.

Mindezek azonban a zárdai magányhoz szokott türelmes nő lelkét nem annyira sérték. Hogy e vad jellemü férfiut szüntelen csendes házi körben tarthassa, arról szó sem lehetett, –de nem is akarta volna. Sokkal önzéstelenebb volt, mint hogy a hazafitól kötelességeit, a férfiutól harczias mulatságait elakarta volna vitatni.

De a vidéken ugy, mint az udvarban egy megalázó hir szárnyalt; egy hir, mellyhez a földesur a legvadabb jog, a nép a legmeggyalázóbb önfeláldozás s a szerető nő a kétségbeesés eszméjét köté.

Beszélték t. i. hogy a gibói palota ajtói valamint a kincses szekrény is mindannyiszor megnyilnak, valahányszor egyike a csinosb jobbágy-leányoknak oltárhoz vezettetik.

És e beszéd olly közönségesen elterjedett s a titok olly gyöngédtelenül leplezteték le, hogy lehetetlen volt annak az Ilona füleiig nem jutnia.

A hüségnek illy játékszerü kigunyolása lelkét mély fájdalommal illeté, de egyszersmind tettre is ösztönözte, melly e gyalázatot a hazai évkönyvekből kitörölje.

Egy napon Versényi épen hetekig tartó vadászatról tért meg.

Még átöltözködése előtt látni akará nejét s annak szobái felé tartott, de meglepetésére azokat, életében először, zárva találta.

Ez nem volt tréfa; Versényi indulatos volt és döhe nem szokott határt ismerni a kitörésben. Ilona azonban makacsul elzárkozott és Versényi föllázadt indulattal vonult vissza szobáiba.

Mint kalitba zárt arszlán járt le s föl a erem hosszában; a padozat rengett roppant lépéseinek terhe alatt.

Egyszerre egyik alsóbb rangu udvari tisztje lépett be, ki a báró füleihez hajolván, valamiről titkos értesitést látszott hozni.

– Jöhetnek! – dörgé Versényi s a tiszt távoztával kincses szekrényét nyitá föl; tizenkét nehéz erszényt dobott a középen álló asztalra. Aztán kissé szelidebben folytatá sétáját.

Egyszerre föltárul az ajtó s azon tizenkét fehérbe öltözött arakoszorus, szép leány lép be, mentében a terem egész szélt elfoglalván.

Versényi nyájas arczczal fordult hozzájok; de egyszerre megdöbbenve és pirulva állott meg az erszény rakott asztalnál s sötéten nézett a földre, lábai elébe…

Az utolsó, tizenkettedik menyasszony, ki első csókját fölajánlani jött, saját neje, kedves Ilonája vala.

Ez egyszerü fehér magyar öltözetben, külsőre is első volt;ugy, hogy kevés kéz lett volna a hazában, melly a különben szép csoportban nem neki nyujtotta volna az arany almát.

Annyival szebb volt most, midőn nyájasan férjéhez lépett s annak vállaira hajolva, kedves hangján suttogá:

– Nemde megleptünk kedvesem?…Beakartam neked mutatni e szelid leánykákat itt; mindannyian jobbágyaink leányai, kik holnap nőkül fognak esküdni; megigértem nevedben, hogy gulyánkból mindannyian egy-egy üszőt kapnak…Ugy-e bele egyezel?

Versényi szótlanul szókolá meg nejét; a csinos leánykák pedig egyenként kezet csókoltak a jóltevő párnak.

–Elmehettek leányaim, legyetek hűkés boldogok – mondá Ilona a távozókhoz –vőlegényeitek alant várnak. E pénzt pedig kedvesem folytatá azok távoztával egy fölállitandó népiskola alapjára, – ajándékozd nekem.

Versényi meg volt hatva. Alig tudott egyebet rebegni, mint e szót „bocsánat Ilonám, bocsánat!”

Ilona pedig olly örömest megbocsátott; sőt jutalmul egy nagy, igen nagy titkot sugott férjének, mellynek hallatára annak szemei égni kezdének az örömtől.

Ez eredete a gibói első népiskolának.

* * *

A Versényi Miklós lelke azonban mindenüvé könnyebben beilleszthető volt, mint a csendes családi örömök közé.

Másnap már mozsarak durrogása és fényes lakoma hirdeté, hogy Gibó urának titkos öröme van.

A hosszu asztal végén, melly körül egy pár ellenséges s ezek közt a Cserényi házat kivéve, legalább egy pár példányban Erdélynek minden magasabb családja képviselve volt, – egy szerény kinézésü férfiu is ült, kinek idős kora daczára is pelyhetlen álla egészen elütött a bajuszos s többnyire szakállas uraktól.

E férfiut ma müvésznek neveznék, e tájban pedig csak ugy czimezték, hogy „komédiás.”

A két haza első komikusa volt ez, kinek életét Erdély egyik költője korunkban olly szépen leirta. A Versényi asztalánál volt teriték az ő számára is;s neki volt humora, mennyi egy ország számára is elég lehetett.

Ezuttal kéregetni jött, hogy Erdély fővárosában, Kolozsvárt egy nyilt komédia-házat emelhessenek.

Zörgetett is egy pár nagy ur ajtaján, de bizony nem nagy eredménye volt annak.

Talán azért gubbaszkodik ott a háttérben olly szomoruan, csak elkeseredésből szórva az asztal végére kárhoztattaknak egy pár élczet, mellyek fölött azok óranegyedekig nevettek.

Az asztal elején e közben, mint rendesen, fogadások történtek, mellyekben a gazdag öltözetü hölgyek csak szenvedőleges részt látszottak venni.

– Nos ki fogad az én Philosophomra? – kiáltá Versényi.

Többen vállalkoztak. Ki-ki megnevezte a kegyencz állatot, mellyet versenyre szánt és az összeget a mennyiben a fogadást koczkáztatni meri.

– Én száz aranyat állitok!…Én kétszázat! – hangzék mindenfelől.

– Ki a pénzzel! Bizzuk a jutalmat szép kezekre! – kiáltá egy Dánffi.

– A háziasszony kezére; éljen a háziasszony! – kiáltá Pelefi s e kiáltást általános pohár-köszöntés követte.

A föltett összeg egy nagy ezüst tálczán Ilona elébe tétetik.

– Jól van uraim – szólt Ilona én elfogadom, de egy föltétel alatt…

– Halljuk halljuk! kiálták mindannyian.

– Én a győztesnek egy szép kirakott Rákóczy-kardot ajándékozok, de ez összeget itt Jancsó urnak adom az első magyar komédia–ház fölépitésére!

Ez eszmének azon időben még koránsem volt olly nagy kelete, mint 50 évvel később; de a szép női kézből ki merte volna elvenni az áldozatot, mellyet az a nemzetiség oltárára viszen; – az idnitvány egyhangulag elfogadtatott.

Az első magyar komicus először nem tudott szólani az öröm miatt; nyelve először tagadta meg gazdájától a szolgálatot. … Csak hajlongott, de egy árva szóval nem tudta volna megköszönni a nemes ajándokot.

* * *

A véletlen ugy akarta, hogy még e nap örömei is megzavartassanak.

Ebéd után a háziur aklait mutogatá meg, hol a toporzékoló mének és nyeritő paripák genealogiáját hosszában, széltében eltudta mondani.

Jól esett, ha ismert hangjára a szilaj állatok kifordultak s közeledtére örvendő nyeritéssel nyilvániták üdvözletüket.

A menet mind tovább-tovább haladt; az uri hölgyvilág pedig Ilonával a keleti torony-erkélyről nézte a férfiak kedvteléseit.

Egyszerre egy távolabbi akolhoz értek, mellynek elavult födelét egy igénytelen kinézésü ács egyhanguan foldozgatá.

– Hogy mer ez ma dolgozni, midőn a parancsolatot kiadtam, hogy a mai nap ünnep legyen?…Hol a tiszttartó?…kérdé Versényi.

– A tiszttartó nincs itt instálom alásan – szól egy fiatal vadász, ki a báró léptet kisérte.

– E kopácsolás kiállhatlan; az ember nem hallhatja saját beszédét – szólt egy finyásabb fiatal gróf.

Versényi az asztalfölötti viták miatt különben is fölhevülve, és parancsa elmulasztása miatt dühösen kiáltott az ácsra:

– Hallod-e?…Letakarodol onnan?…

A szegény ács mind ebből semmit sem vett észre. A tiszttartó elfeledte volt vele a parancsot tudatni, de különben is balsorsa sükettséggel verte meg.

– Hallod-e? –kiálta a fékezhetlen düh hangján Versényi– rögtön letakarodjál onnan!…

Az ács természetesen ujra nem felelt.

– Add csak azt a fegyvert – szólt végre tajtékzó ajkakkal vadásza kezéből a fegyvert kiragadva – majd fülébe sugok, hogy tudom meghallja.

Ezzel mielőtt a mellette állók megakadályozhatták volna, a szegény ácsra lőtt, ki lábán találva, jajgatva hullott le a fedélről.

A torony erkelyen sikoltás hangzott s a jövő perczben ájultan vitték be Ilonát barátnői.

Versényi eldobta fegyverét s őrült sietséggel rohant föl nejéhez.

De elébb meghallotta az ács lába kitörésének hirét, mintsem neje magához tért volna.

A vendégek nagyobb részint elszéledtek, csak Versényi rokonai maradtak ott, kik által a háziur az ács számára szoros fölügyeletet és ápolást rendeltetett. E szeszély később is sokba került a bárónak.

Ilona végre magához tért, de a mint Versényit ágya mellett látta, tudtára adá a rettenetes hirt: hogy az örömnap gyászra vált; – gyermeke nem él többé!

A vad szellem dühe ujra kitört s maga helyett a végzetet kárhoztatá; örjöngve szaladgált kastélya udvarán, fellőtt a csillagok felé: de a mint szelid neje szenvedéseit látta, dühe ujra lecsillapult s az előbbi istentagadó zokogva imádkozott neje ágy lábánál.

Ilona a férje által okozott ijedelmet csakugyan gyermeke halálán váltotat meg; – de Versényinek még e leczke sem volt elég.

Emlitettük volt történetünk idején, hogy Versényi és gróf Csághi közt még gyermekkorukban olthatlan ellenszenv fejlett volt.

Ezt a két szenvedélyes, bár különböző irányu férfiu a közéletbe is átvitte s a balsors ugy akarta, hogy erre a körülmények és az életben előforduló surlódások kiapadhatlanul öntsék az olajat.

E balsors hozta véletlenségek leggonoszbika az volt, hogy a két férfiu birtoka határos volt egymással.

Tudjuk, hogy a szomszédos birtok még édes testvérek között is hányszor szült és szül maiglan perpatvart: annál kevésbbé csodálkozhatunk, ha a két határos uradalom fejeit, kik egymásban épen semmi böcsülni valót nem akartak fölfedezni – örökös surlódásban és harczban látjuk állani egymással.

Csághi Versényit miveletlennek és minden emberi érzelmekből kivetközöttnek tartotta; – Versényiőt színes kigyónak, rosz hazafinak, sőt honárulónak. Mindenik tudott fölhozni olylyasmit, mi állitása igazságát bizonyitotta s egyik sem tartózkodott azt a nyilvánosság terére vinni.

Ez végső elkeseredést szült s az elfojtott tüz csak alkalomra várt, hogy egész dühvel kitörhessen.

Ilona mindent elkövetett, hogy a feleket kiengesztelje, de férje e tekintetben épen semmit sem tágitott, sőt később a Csághyvali érintkezéseket neje előtt végképen eltitkolta.

Hol a gazdák egyenetlenkednek a cselédség rendszerint tevékeny részt vesz a vitában. Azért a két udvarnak: t. i. gibói és csorgóinak még cselédsége között is már régi és halálos elkeseredésü vita folyt.

Egyes határvillongások; vadászati pörök és legelői ügyek olly végletre állitottak a dolgot, hogy egy kora reggel, midőn Versényinek azt hozták hirül, hogy a csorgóiak egyik ménesét behajtatták és kiadni nem akarják: rögtön fölpattant és cselédeit, kiknek száma százakra ment, harczias lábra állitotta.

Csorgó előtt pedig rögtön egy trombitás jelent meg, ki a kastély lakóinak kijelenté, hogy Versényi ezennel hadat izen; azért készüljenek, mert a várat fenekestül fölfogja hányatni!…

Csághy, ki különben sem tartozott a hősi jellemek közé, lóra ült; neje pedig, kinek szépsége és ügyessége nagy befolyást biztositottak, kastélya oltalmát egy kapitányra bizván, befogatott és egyenesen a birodalmi székváros felé hajtata.

Ilonát csak a távol dörgő ágyuk moraja verte föl s az egész dologról csak akkor szerzett határozott tudomást, midőn Versényi, arczán a győzelem hevével az udvarra vágtatott.

– Győztünk Ilonám! – kiáltá vad humorral – az egész kígyó fészket tövéből kihányatom.

– Miklós Miklós! – kiáltá kétségbeesve a nő – mi lesz ebből. Gondolod-e, hogy a törvény és kormány az illy erőszakot eltüri?…

– Ah, e leczkére szükségök volt nekik. Na, – pedig hogy boszumat hüthetém; nehányan a kutyák közöl a vár árkában feküsznek és a többi kegyelemért eseng…Hé Diószegi! siess vissza!…Az egész épületet tövig le kell rontani, kardra kell hányni még a macskafiut is.

– De Miklósom –esdekelt Ilona –ime itt térdeidnél kérlek, kis Miklósunk nevében: vond vissza e szilaj parancsot, végy erőt magadon. Elveszitesz mindnyájunkat bősz dühöddel. Egy hét nem telik el és várad körül lesz véve, a törvény szolgáitól!…

– Hadd jőjjenek; megfelelek én azoknak is.

– De Miklós, gyermekünk nevében!…esdekelt térdein Ilona.

– Na jó jó; szólt rögtön kiengesztelődve Versényi – küldj utána; a várnak hagyjanak békét; a hadi foglyokat hozzák át ide. A vár parancsnoka jegyezze föl az okozott károkat és számadását hozza át rögtön!

Ilona a leggyorsabban futó lovat választatá ki azon huszár alá, ki e hirt Csorgóra megviendő vala.

Minden ugy történt és Versényi a parancsnokot megdicsérte, Csághi cselédeit pedig leitatva és megjutalmazva bocsátá haza.

Még e napon az okozott károk megtéritése is eligazittatott.

De mindez már későn jött.

A grófnő az alatt kieszközölte a kar hatalmat s a törvény a megszegő után valóban ki is nyujtá karjait.

Gibó határtalan urára a kirendelt katonaság hajtó vadászatot tartott; – ennek azonban sikerült erdőkön, hegyeken át a Székely földre menekülni.

A családi dráma még ezzel sincs lejátszva; még párszor föllebben a függöny, hogy a megnehezült sorsu családra hárult végcsapásokat fölmutassa.

Ilona beteg gyermeke mellett virasztott, férje bujdosóban, s a szerencsétlen nő, viszont olly állapotban, melly a sorstól is kiméletet várt volna.

Késő éj volt; de a szerető nő és szerencsétlen anya szempilláit a könyek lezárulni még sem engedék.

Egyszerre lódobogásra lőn figyelmessé; a lépcsőkön férfias kopogás hangzik végig….de az óhajtva várt férj helyett a vele elbujdosott öreg, hü szolga: Pál lépett be, becsületes arczán lepergő könyükkel és alig szólhatva a zokogástól.

– Asszonyom, erősits magad…férjedet…urunkat a katonaság elfogta és kötözve hozza Kolozsvárra.

E rém hir már félig fásult kebelre talált; Ilona várta e csapást, mellyet hite szerint férje akarattal vont fejére, de mellynek sulya viszont csak az ő keblére nehezült.

Elébe, elébe Kolozsvárra – kiáltá –mentsük meg, ha még lehetőség van benne!…

Gyorsan befogatott s villámként éjjel nappal röpitteté magát Kolozsvár felé.

Ide érve, megtudta, hogy férje csakugyan ott van, de hozzá nem bocsáttaték, miután kihallgatása még nem történt meg.

E szomoru körülmény és kis fia halála ágyba fekteték. Könyüi többé nem voltak, de a kebel mélyen szenvedett s az alatta pihegő csecsemőnek tápla helyett mérget adott.

A Versényi házban egyszerre két halott feküdt kiteritve s fenn a „Fellegvárban” a harmadik, kit a végzet élve eltemetésre határozott.

S hogy a keserü pohár még telibb legyen a két gyermekhalott felett a viszály szelleme lebegett.

A vegyes-házasság kérdése még nem volt eldöntve; az atya vallásán lévő papok nem merték, az anyáén levők nem akarták eltemetni a társadalom számüzött áldozatait.

A viszálkodók között azonban mint tulvilági kép jelent meg a szerencsétlen anya s azon nyilatkozattal, hogy ezennel boldogtalan férje hitére tér: ketté vágja a viszály csomagának bogait.

Az egyház szenvedélyes férfiai megszégyenültek a női szerelem és lélek fönsége előtt.

* * *

Ki mondja meg, kinek teltek lassabban a napok? A börtönben sinlő férjnek-e, vagy a szerető nőnek, a gyermekfosztott anyának?…

Tul a hazai határokon, penészes börtöne falai közöt daczol a sorssal a megtörhetlen him-erő; mit neki a testi sanyar, ki önkényileg szoktatta volt magát a börtön silány táplálékaihoz?…Száraz kenyeren és vizen kivül semmit sem fogad el; penészes lakát kisöpretni nem engedi, hogy évek mulva az egymásra tapadt porrétegről szenvedése óráit leszámithassa. Daczol a halállal, daczol a sorssal, daczol magával a bőrtön őrével is.

Itthon a gyönge nő küzd az élettel és más gondot, más élvet nem ismer, mint férje nagyszerü gazdászatát olly állapotban tartani fenn, minőben az elhagyta volt.

S midőn annyi szenvedés után a két kebel viszont egymásra borul: mindkettőnek csak egy kinos hosszu álomnak tetszék a kinteli időköz, melly őket egymástól elválasztá.

Ilona férjén semmi változást nem talál; csak meghagyott szakálla egyes ősz szálai mutatják, hogy az idő röpült s Versényi a szokott rendben találja mindenét; helyükön vannak a hü ebek; még él az ősi, hü cseléd s elébe vitetik az addig érintetlenül tartott hü paripa: a Philosoph.

A nemes állat nyeritve hivja gazdáját, ki hátára pattanva végig vágtat bölcsője, hazája és leendő temetője határain s viszszajöttével tajtékzó lova nyakára borulva kiáltja:

– „Philosoph, te sorsommal kibékéltettél!”* (*Ez adatot a Csengery által szerkesztett „Status férfiak könyvéből” vettem; hol az illető jeles czikk irójának, adatok tekintetében sokat köszönhetek.)


V. A hanyatló nap

Versényi Miklós természete ezután sem tagadta meg magát.

Ki önmagához annyira kegyetlen volt, nem csodálkozhatunk, midőn egyetlen gyermekét, kivel a sors ujra megáldá, még négy éves korában a toporzékoló ménre veti; ha neje kinzásában, szerelme daczára is gyönyörködik; s hogy cselédei jobban reszketnek előtte, mint a török szultán előtti feketéi.

De a tetterőnek, melly keblét dagasztá, uj pálya nyilt most, midőn a lángszellemü II. József lehunytával a kis Erdély viszont nyilvános életjeleit adta.

E nagy szellem magas elmélete megtört nemzete megrögzött gyakorlatán, s helyébe az egykori ős törvények sallangjai lettek életbe léptetve ujra.

Az 1791-iki erdélyi országgyülés sokszor hallá Versényi lángbeszédeit. Ő volt az, ki a tanácskozások nyiltságát a kormány mint egyesek érdekében kivivta.

De szenvedélyessége e helyen is többször elragadá.

Egyszer midőn a ház elnöke egykori fogságát gunyosan fölemlegeté, Versényi fölemelkedett s kardjáar csapva határozott léptekkel haladt az elnöki szék felé.

Barátainak szive sebesebben dobogott; a teremben halotti csend lőn; az elnök ez oroszlányi ellenség előtt készült elhagyni elnöki székét.

De a sokat szenvedett férfiu mérsékletét ez egyszer megtartotta.

Villogó szemekkel közeledett ugyan áldozatához s óriási tenyerét valóban reá is tevé, de csak azért, hogy fülébe dörögje:

– Uram engem szenvedni ugyan megtanitottak, de félni még nem!

* * *

És e férfiut, ki társadalmi és politikai uton annyit küzdött és tett honáért, maga a hon buktatta meg.

A nagy részben általa alapitott első magyar szinház fenn állott már; az irodalomnak ő vala első pártfogója; kevés közoktatási intézet volt Erdélyben, melly benne első pártolói egyikét ne tisztelte volna: s mégis, midőn öntudata először hitte magát följogositottnak a jutalomra, –fejére borostyán helyett töviskoszoru téteték.

1809-ben történt, hogy erdélyi országgyülés jogot nyert a leopoldi kötlevél értelmében országos fő-vezért választani.

Versényi soha sem vállalt közhivatalt; de honának első törvényes hadvezére lehetni!…ez eszme leveteté véle nádor őse fegyvereit; magasabban dobogtatá a hős szivet.

Ki  mérközhetnék véle bátorság, hazafiui érdemek és tettekben?…

Kinek lehetne kifogása a név ellen, melly egykor, a legzivatarosabb időkben a szomszéd hatalmasabb testvér haza gyeplőit tartá kezei között?

Vagy nem bir-e katonai ismeretekkel, mint bárki más?… Állhat-e versenyre magas szellemével és óriási erejével hazájának egyetlen gyermeke?…

Mindezt végig gondolá és nyiltan a sorompók közé lépett.

De e helyen mit sem tehetett a lángszónoklat, a hazafi lélek és a mindent leküzdeni tudó tett-erő… A választást a honfiak szavazata döntötte el.

És Versényi büszkébb volt, mintsem azokat hajhássza; nemes öntudata az eredményt bizonyosnak tartotta.

De ellenei éltek az egyetlen alkalommal, mellyen e sérthetlen jellemhez férhettek, s mindent elkövettek, hogy a szavazatokat tőle elhalásszák.

Szenvedélyessége, apró gyarlóságai közhelyeken pellengérre állittattak; erényeit eltemeté és honfi tetteit bemocskolá a rágalom és gúny.

Szokásban vala  Erdélyben, hogy az országos üléseket megelőző napon a három nemzet t. i. a magyarok, székelyek és szász atyafiak, mintegy elő-tanácskozásul ugynevezett „nemzeti gyüléseket” szoktak tartani.

Ez történt a nemzeti-hadvezér választását megelőző napon is.

Versényi először is a székelyek gyülésén jelent meg, kik beléptére rögtön megéljenezték s kinyilatkoztatták, hogy a székely nemzet más vezért óhajtani sem fog, sem akar.

A szászoknál már ellenkező vélemények is merültek föl, de Versényi pártja egy pár jó emberének s különösen a derék brassai követeknek fölszólalására itt is nagy erőben látszott állani.

Innen sietett a magyar nemzeti gyülésbe, hol diadalát teljesen biztosnak remélé.

De a küszöbön döbbenve állott meg… A termet gr. Csághi hangja tölté bé s beléptekor épen saját nevét hallá emlittetni.

Valóban róla volt szó.

Ez előtt kevéssel emliték nevét, mint leendő választandóét s erre az ellenpárt vezére kezdett szót emelni.

Szónoklatát, okait olly alapokra fekteté, mellyeknek más ügyeknél mindig ellene volt.

Elészámlálta a veszélyeket, mellyeknek a fölkelő nemesség e választás által magát kiteszi; emlité Versényi fékezhetlen szenvedélyességét, határtnemismerő dühét, s miután ezekre adatokat hozott föl, belopódzott a hős családi életébe: megemlité sokszorosan kinzott nejét; udvari tisztjei és cselédei fölötti zsarnokságát s eleven színekkel festé a kényuri hatalmat, az ellenkezéstnemtürő vasakaratot, mellyekhez a gőg és dicsvágy csalfa képeit függeszté…

Versényi még mind az ajtóban állt s a közelállók irtózattal tekintettek reá.

Egész testében remegett; az indulat vérben forgókká tevé szemeit; homlokán kötélvastagságra dagadtak az erek és ajkai tajtékot turtak.

– Hálátlan ebfaj! – dörgött át a teremen s Versényit összeroskadtan vitték haza barátai.

Illyenkor hevét hideg borogatásokkal zuhanyokkal és fürdőkkel szokta csillapitani.

– Két szemém volt – mondá valamennyire magához térve egyik öcscsének – midőn első ifjuságom álmait szőttem: magyar hazafit és magyar lovat nemesiteni…Az utolsó megtörtént, de az első?…E korcsosult ivadékon Isten sem segithet többé!…Holnap gyülésbe megyek e nagylelkü nemzetnek hála és bucsu szavakat mondani…Aztán Isten velünk; én pályámat bevégezém!…

S valóban sem rokonai kérelme sem orvosai és barátainak tanácsa nem valának képesek ez eszmét fejéből kiverni.

* * *

A választás napja eljött s a rendek az uj engedmény folytán hazafi örömmel gyültek össze az országgyülési teremben.

Az előterjesztettek egyike csakugyan Versényi volt s pártja, a tegnapi lehangoló körülmények caczára, még most is olly nagy volt, hogy ellenségei törekvésök sikerét még folyvást koczkára tettnek tekinték.

Már az elnök is megjelent s honfiui örömmel, ezer éljenzés között olvastatá föl a kegyelmes rendeletet, melly a nemzetnek saját tábornokát megválaszthatni engedményezi.

Ekkor jelent meg Versényi Miklós s a helyett, hogy helyére menne egyenesen az elnöknek tartott s a fojtott indulat hangján kért engedélyt a szólhatásra.

Az elnök azt hitte, hogy a báró saját érdekében akar szónokolni s az engedélyt szivesen megadá.

De barátai jól látták, hogy itt vihar van készülőben.

Versényi egészen fekete bársonyban volt öltözve; széles mellén nehéz hullámokban reszketett a mente és kardkötő; a rettentő homlok büszkén nézett az ég felé s a vérben forgó szemek tévedezve jártak a tárgyakon.

Reszkettek barátai és féltek ellenségei.

A magyar követek földre csüggeszték szemeiket s csaknem rémülve pillantottak föl,midőn mintegy a föld alól megdördült a: „Tekintetes Karok és Rendek!”

Mióta családom Zápolyával Erdélybe szakadt, a gyekei és hadadi kastélyok soha nem szaporitották az országot olly ivadékkal, ki a nemzetnek harczias vagy békés uton hasznos szolgálatokat ne tett volna. Az első Versényi, Miklós ős atyám már a hon oltalmában hullatá vérét s alig ha kell emlitenem Ferenczet a nádort Lászlót, Ádámot és Pált, kik közől az utóbbi épen azon hivatallal ékittetett föl a nemzet által, mellyre a Tekintetes Karok és Rendek jelenleg szavazni méltóztatnak.

Atyám oldalát sem hagyta el a haza oltalmára felövedzett kard soha s én magam mint gyermek már a katonai pálya borostyánait keresém.

Azt kérdhetné valaki, hogy mi vezette a Versényieket a katonai pályára?…Én megfejtem Tekintetes Karok és Rendek: azon szomoru tapasztalást, hogy a nemzet akaratban és erőben mindinkább korcsosul; azon előérzet, melly megjósolá, hogy ez egykor dicsőnemzetet, ha ig sülyed már a hadi tárogató hangja elfogja söpörni a föld szinéről.

E baljóslatu elkeseredésben fogtam volt én is fegyvert Tek. Karok és Rendek, de miután a hadak istenének más helyeken tetszett járni, a tétlen életet megunva, haza siettem, hogy itthon, a mennyire tágas uton hatni lehet, a nemzedék ujjá születésén munkáljak s a gyalázatnak, melly felénk közelg, elejét veendő, a szunnyadó oroszlányt, ha ugyan a párduczos apák vére erejében egészen ki nem hült, fölköltsem.

Ezért küzdöttem, ezért éltem Tekintetes Karok és Rendek a mai napig!…

A mit tettem fölemlegetni nem szokásom; de mindenki tudja, hogy gibói lakom a nemes fiatalság harcziskolája volt; hogy a nemzet nyelvéért és törvényeiért küzdők közt első valék s nem volt alkalom, mellyet elmulasztottam volna, midőn a nemzet fülébe az „ébredj!” szót kiálthatnám.

Gyalázat nemde – folytatá folyvást növekedő tüzzel – hogy ezeket itt a nemzet előtt fölhozom: de ne feledjétek Tek. Karok és Rendek, hogy e tettek után méltó joggal várhatám, hogy e napon a nemzet fogja ez érdemeket szemembe mondani!

E helyett azonban mit nyerék?…

Ime a fejedelmi kegy megadá azon jogot, mellynek kiküzdésében mindenemet koczkára tevém, mellynek egykori birhatásáért alulról mint fölülről minden kegyet visszautasiték, s midőn joggal várhatám, hogy a nemzet mint Cincinnatot ekémtől is az ország jutalmazó széke elé szólit: szégyen, gyalázat!… Önök eltürik, hogy a sorompóba ellenségeim lépjenek; hogy nevem uton utfélen gyalázólag, kisebbitőleg emlittessék s hibáim hitvány köpenyével érdemeim eltakartassanak.

Ne csodálkozzanak a Tek. Karok és Rendek e beszédemet hallván: én a nemzet- és a gyülésre nézve nehány percz mulva megszüntem élni, s a haldoklónak szabad könnyiteni elnyomott keble terhein.

Azért jöttem tehát T. KK és Rendek, hogy a tövis koronát, mellyet szivem véréért a nemzet nyújt, fejemre tegyem s hogy kimondjam azon jövendőlést, melly adja Isten ne teljesedjék be soha: hogy a melly nemzet önmagát és hű gyermekeit félreismeri, s méltányolni nem tudja, nem fog érdemesittetni az életre és meg lesz átkozva a balsorstól mindörökké!...”

A szenvedélyes beszéd elhangzott, Versényi eltávozott a teremből és oda hagyá a fővárost, hogy abba soha vissza ne térjen többé!

Beszéde szenvedélyessége miatt még jobban elidegenité tőle a kedélyeket.

Ellenfeleinek nem kellett szónokolni többé; a hős önmaga ásta meg sirját. Illy fékezhetlen indulat senkiben sem növelheté a bizalmat.

Ő megbukott…. és tört lélekkel lépett le a pályáról, mellyet fényesebben olly kevesen folytattak vlaha!…

Otthon neje az utolsó és egyetlen gyermekkel vigasztalá, ki még életben maradt.

De a büszke aristocratát, a megbukott hazafit ez sem vigasztalhatá többé.

A megtört lélek az óriás teste is maga után voná, mint üstökös fénylő uszályát, mint tünő nap a piruló estkorányt.

Meghalt; megszünt dobogni az erények- és hibákban gazdag sziv, épen az utóbbiak fegyvere által, mellyeket az elsőbbek fénye soha el nem takarhatott. Legnagyobb büne volt, hogy egy századdal elébb, a tettek korában nem született; a kor gyáva volt emberéhez!

Azóta a balsort megsemmisitő angyala lebeg Gidó vár fölött.

És naponta eltöröl egy-egy vonást az ősi dicsőség arczából.

És egy-egy könyüt azokból, mellyek Erdély egykori legnagyobb hölgyének szemeiből fakadtak.

* * *

Ilona sok évvel élte tul férjét.

Betöltötte a hivatását?…A jó anyát gyermeke dicséri…

Nem láttátok-e fiát, ez óriás oszlopot, e roppant törzset, mellynek karjaiba a szelidebb erkölcsök és igaz hazafiság ágait oltotta?………* (*Épen most értesülünk, hogy e mü szerzője „Szinezett Lapok a történet könyvéből” czim alatt történeti beszélyeiből két kötetet kiadni szándékszik s hogy e czélra előfizetést 2 pftjával saját szállására czimezve. (Czukorutcza 9. sz.) December 15-ig elfogad.          Szerk.)

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 42-46. sz. (1855. október 21-november 18.)