dr. Váczy János: Kisfaludy Károly halálos ágyán

 

         Midőn a Kisfaludy-társaság, mely az Auróra-körnek többé-kevésbé folytatása, vagy „szellemi emléke”, február 6-án szokásos ünnepélyes gyűlését tartotta: bizonyára számos hallgató visszaidézte képzelmében Kisfaludynak nemcsak születését, melynek kilencvenkilencedik évfordulója éppen erre a napra esik, hanem halálát is, mely a nemzetet, különösen pedig az ifjabb írókat gyászba borította. A bölcsőtől a koporsóig mintegy negyvenkét év múlt el, reményben és aggodalomban, hitben és csüggedésben, küzdelemben és dicsőségben teljes negyvenkét év, mely alatt a magyar fölébredt nehéz álmából, visszatért a sír széléről, hogy megmutassa életrevalóságát, erejét, szellemi és anyagi képességeinek gazdagságát. Úgy látszott, hogy a nemzet sietve, rohamosan akarja pótolni századok mulasztását, mert a fölébredt nemzetiség szilárdabb fejlődésnek indult, mint bármikor az előbbi századokban.

         Kazinczyn kívül senki sem volt már ekkor az írók között, ki működésével, nagy ismeretségével, példájával és tekintélyével nagyobb hatást tett volna az átalakuló Magyarországra, mint Kisfaludy Károly. A legnépszerűbb volt valamennyi közt, mert a hazafias, nemzeties iránynak ő adott legelőször igazi hangot költészetünkben. Nemcsak dalaival és költői beszélyeivel, de főképp vígjátékaival oly irányt kezdett, amely irányt Vörösmartynak csak tovább kellett folytatni, s erősbíteni, hogy költészetünk virágzásnak induljon. Ő volt az első drámaíró, akit 1819-ben színpadra hozott a közönség, hogy koszorújával a szűnni nem akaró tapsaival tüntesse ki; hogy nem annyira a drámaírói nagy tehetség, mint főképp a hazafias érzések bátor tolmácsolója előtt lelkesedését fejezze ki, mintegy látható megelégedéssel, sőt elragadtatással Kisfaludy jövőjének útját mutatva. Kisfaludy olvasott a közönség hangulatából s amit eddig művészi ösztönből, mintegy véletlenre bízva mert tenni, most művészi öntudatosságból, a nagy közönség ítéletére támaszkodva saját lelke meggyőződésével és szilárdságával folytatá.

         A hátralevő tizenegy év életének legszebb, érdemekben leggazdagabb korszaka. Oly emberek barátságával volt körülvéve, mint Vörösmarty, Bajza, Toldy, Helmeczy és Zádor, akik egyhangúlag mesteröknek tekintették s akik előtt valóban nagy tekintélyben is állt nemcsak mint költő, festő, esztétikus, hanem mint világlott ember is, ki többet forgott egymaga a nagyvilágban, mint összes írótársai, s aki a költők közül jóformán egymaga járt a főúri szalonokba s kedvesen látott vendég volt mindenütt. Sőt Széchenyi István is jobbára csak őhozzá látogatott el, mikor Pesten volt; őt beszélte rá, hogy vállalja el az első nagyobb szabású politikai lap szerkesztését, a későbbi „Jelenkor”-ét, amelynek Széchenyi mintegy védnöke, vagy vezére volt.

         Utolsó napjai efféle tervezgetésben múltak. Készséggel fogadta a legnagyobb magyar bizalmát. Maga is vágyott a politikai téren némi szerepet vinni s azt hitte, ohgy a szerkesztése alatti lap az átalakuló Magyarország legelső közlönye lesz. Barátai és ismerősei előtt, kik gyakran meglátogatták betegágyában, folyvást az új, a megindulandó nagy politikai lap programjáról szeretett beszélgetni. Kedélye még sokkal ruganyosabb volt, semhogy a végbúcsúra gondolt volna. Szántszándékkal foglalkozott ily behatólag politikai terveivel, hogy még csak képzelmében sem merüljön fel a halál, az elválás fájó gondolata. „Az opporisito és reform zászlóját tűzzük ki – mondá Szalaynak halálos ágyán – mindenifjú írónak velünk kell tartani.” Ő volt Széchenyinek egyik legigazabb híve, akire már föllépésével mintegy ellenállhatatlan varázst gyakorolt, s aki után az egész Auróra-kör magáévá tette a nemes gróf eszméit.

         Ha látták jó barátai, mennyi reménnyel csüng az életen, mennyire bízik jövőjében, holott oly közel leselkedett hozzá kérlelhetetlen ellensége, a halál: lehetetlen volt mélyen meg nem indulniok a veszteségen, mely immár bekövetkezendő volt. Látták, hogy sietve szőtt tervezgetése már az utolsó harcot vívó férfiúé, aki mit sem akar tudni arról, aminek még gondolata is oly borzalmas volt előtte mindig. Toldy, Bajza és Vörösmarty legtöbbször megfordultak nála. Ez utóbbinak jelentékeny szerep kínálkozott a megindulandó lap szerkesztésében.

         A végzet azonban mást határozott. 1830. nov. 29-én Kisfaludy örökre búcsút vett az élettől. Társai mély gyásszal, könnyezve állták körül ravatalát s fogadást tettek, hogy a köztük s az elhunyt jó barát közt fennálló benső viszony emlékére társaságot alapítanak. Vörösmartyt, ki mindvégig egyik legjobb barátja volt az elhunytnak, különösen fájdalmasan érinté a szomorú hír. Vörösmarty nemcsak mint jó barátját, de mint írót is sokra becsülte s halálában a végzet különös bosszúját látta, amellyel a legmagasbra törekvőket leghamarabb megfosztja az élettől. Azért szól Kisfaludy Károly halálára írt elégiájában oly megtört hangon:

Elhunyt visszajöhetlenül,

Bár érette egész nemzet epedne is!

BAJZA – TOLDY – VÖRÖSMARTY

KISFALUDY KÁROLY HALÁLOS ÁGYÁN – Barabás Miklós 1930. évi rajza után

Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I. kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda

1887.

Dr. Sass István: Petőfi mint Pönögei Kis Pál megérkezik Pestre

         Az 1844-ik évnek kora tavaszán, locs-pocs időben, amint íróasztalomnál tanulással elfoglalva ülök, hallom, hogy a szobámba vezető sikátoron át kemény katonás léptekkel közeledik valaki s csakhamar oly erőteljes kopogtatással és ajtókitárással nyit be, hogy első meglepetésemben valamely hívatlan tolakodóra kelle annyival inkább gondolnom, mert hetyke belépéséhez legkevésbé illő külsejével, fakóra elnyűtt posztógallérban, szokatlan hossz, majd állig érő lesimított somfabottal, amint köszöntés nélkül felém tartott, majd karját kézfogásra kinyújtva, félig elzüllött állapotban, halvány alakjával előttem szótlan megállt s merőn rám nézett, oly zavarba jövék, hogy benne bárkit inkább, mint boldog obsitos-kora óta nem látott, ma már pedig a költő hírében álló gyermekkor barátomat gyanítottam.

         Meglepetésemben nem tudva, ily föllépővel szemben mitévő legyek, mindaddig merőn és szótlanul állék előtte, míg látszólag belső megindulással magát meg nem nevezé s melegen karjai közé nem szorított.

         A viszontlátás öröme, fűszerezve azon kedves hírrel, hogy Debrecenből jövet Pákhtól is izenetet hoz, csakhamar mindkettőnket kellemes hangulatba ringatott. Ennek meg lett aztán az a kívánt következése, hogy első megütközésem elkerülé figyelmét. Holott hirtelen lobbanó létére, ha észrevesz valamit, megteszi, hogy mint jött, szótlan távozik s tán éppen úgy, mint Pákhoz írt „Végszavá”-ban:

„Nem legelső rajtam már e seb,

De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb

A sok között,

Melyet vétkes könyelmüséggel

A hűtelenség fegyverével

Bennem baráti kéz ütött” –

éppen úgy elítél s méltatlan haraggal fordul el tőlem is, hogy csakugyan ne lehessen egyetlen barátja se, kiről elmondhassa, hogy vele soha össze nem veszett.

         Köztudomású ugyanis, hogy változó s időnként igen ingerlékeny és minden oldalról sebezhető kedélyénél fogva a vele való békés együttélés igen bajos volt, valamint ezen hangulatát kiismerni, reá számítani s benne megbízni még bajosabb. Miért is a jó egyetértésnek egyetlen módja a következetes alkalmazkodásban, vagyis szeszélyei elől való ügyes kitérésben rejlett. Ki ehhez értett, békében élhetett vele, különben haragtartás, kibékülés egymást követhették. Annyival inkább, mert nézeteit bárkinek alárendelni, elveiből engedni soha nem szokott s készebb volt bármily eshetőséggel – nem tekintve a következést – szembeszállni, mintsem előle kitérni. Ez okon, főképp írótársaival, sokat zsörtölődött s összeütközések nélkül valakivel tartós barátságban élni alig tudott. De ki volna, ki ezért ellene vádaskodnék s tán jellemét összeférhetetlenséggel bélyegezné, midőn lényének jobb fele sokkal szebb és nemesebb tulajdonokkal ékeskedett, hogysem gyöngéi azt elhomályosíthatták volna. S mást részt, ha igazságosak akarunk lenni, kérdem, lehet-e csodálni, ha visszatetsző viselkedésűnek, szögletes modorúnak s alkalmazkodásra általán képtelennek mutatkozott? Lehet-e kárhoztatni, ha viszontagságos életének sokféle ajabajában a legjobb szándékú kitérést vagy közeledést is balul fogta fel s ítélte meg, midőn teljes világéletében sem testi, sem lelki nyugalma nem volt? – Vagy tán egy örökös zaklatottságban élő embertől követelhetjük-e, hogy alkalmazkodó, figyelmes, megelőző, tanácsra hajló s azt követő legyen, midőn erre nemcsak alkalma s ideje hiányzik, hanem az kedélyállapotával sem egyez össze? Nem szükségképp ezekkel ellenkező hajlamoknak kellett-e a hatások végtelen száma s változatosságából származni és saját szavaival élve, az ő „szent Dávid hárfájára se hallgató” sajátsága nem sok csalódás s még több hányódás árán szerzett oly egyéni tulajdonnak tekintendő-e, mely ha tiszteletet nem is, legalább kegyeletes elnézést mindenesetre megérdemel?

         Jellemzésére vonatkozó eme kitérés igazolására szolgáljon, hogy most is tél idején félig betegen, elsanyarodva, üres erszénnyel, ruhátlanul kel útra s a nagy áradások miatt kerülőn érkezik Pestre, holott ha kikeletig vár, legalább nem kockáztatja különben is megtört egészségét. Azonban mit neki időviszontagság, nyugalom, otthon, egészség; „ha vágyainak sólyomszárnya támad”, viharral, vésszel dacolva viteti magát feltartóztathatatlanul.

         Ez esetben annyival inkább, mert nagyratörő  vágyaival ama bizonytalan v álság küszöbén, mely „lét vagy nemlét” kérdéseként lebegett előtte, tovább nem maradhatott. Sőt nagyon sietőben kellett határoznia, hogy élete fordulóján túl még jövője titkaiba is bepillanthasson, mely hovatovább mindig határozatlanabb alakban kezdett fel-feltünedezni képzeletében.

         Ily lelki izgatottságnak zaklatásait kétség s remény közt vergődő s kibontakozást sürgető szelleme tovább tűrni képtelen levén, előlük menekülendő, azon egyetlen élőhöz zarándokolt, kinek kinyilatkoztatása vagy megvalósítja dicsősége álmait, vagy ha úgy tetszik, páraként oszlatja szét azokat. Egy nélkülözések közt töltött tél után kínosan búcsúzott el Debrecentől, hátrahagyva kiegyenlítetlen számlát, keserű csalódást és sok egyéb búsító emléket s lehet mondani, kecsegtető reményének csak roncsaival indult el a költőkirály Vörösmartyhoz, hogy egyedül hozzá fellebbezhető szellemi ügye kiegyenlítést, kétkedő és igazolást áhítozó lelke megnyugvást találjon. Élete legválságosabb útja állt előtte a költőbabér dicsőségéért, sokkal életbevágóbb s következésekben is gazdagabb, mint egy későbbi útja szerelmi boldogságáért. Nem hiányzott ugyan költői méltatást illetőleg jeles és mély belátású emberektől eredő jóakaratú bírálat, kedvező vélemény, sőt elragadó magasztalás sem. Mindezt, mint reá nézve hízelgő elismerést, hálásan fogadá, de kielégíteni, megnyugtatni ez nem bírta. Lelke eligazodását egyedül Vörösmartytól várta, bizalmát csak benne találta. E helyzetet még tűrhetetlenebbé, lehet mondani kínossá tevé, hogy általán ismert s már kezdő író korától fogva mutatkozó nagyralátása is mintha szintén oszladozni kezdene s így kijózanodás helyett önbizalmában rendült volna meg. Ily összekuszált körülmények hatása után lehet-e csodálni, ha lényének összetartó ereje minden ízében bomladozni látszott?

         De mondhatná valaki, hogy nem a költő hírnév és dicsőség álomlátásai, hanem a szükség és nyomor által megtört ember, elveszítve hajthatatlanságát, keres megszorult helyzetéből szabadulást és kéri a tekintély segélyét. Alig hiszem, hogy jelleméből vagy élete bármely mozzanatából ezt alaposan bebizonyítni bárki is képes volna. Rövidre nyúlt életében százszor inkább tűrt és szenvedett, hogysem egyszer sodrából kitért vagy magát megadta volna. Edzett szervezete minden csekély bajnak oda se nézett, annál kevésbé, hogy ezt dédelgetve, kényelmet, nagy igényeket hajhászott vagy mindezért legfőbb kincsét, független elhatározását bármily föltételnek feláldozta volna. Mindez nála lehetetlenséggel volt határos. Énjének átlátszó tisztaságát semmi belső vagy külső befolyás el nem homályosíthatá. Sőt még betegsége sem törte meg egészen. Tudtommal háromszor volt beteg. Egyszer katona korában, akkor is orvosa kényszeríté, hogy kórházba jelentkezzék szabadulása végett. Majd Pesten nőtlenségében, midőn Friebeisz-féle lakásán a Hatvani utcában bezárkózva egyre dolgozott s végre Debrecenben, versei lemásolásával s rendezésével foglalkozva. Mily munkát és önmegtagadást kívánt pedig ez fűtetlen szobában, étlen-szomjan – habár költeményeit mind betűről betűre tudta is – képzelni lehet.

         Azt nem vitatom, hogy elhagyottsága, nélkülözései, színészi sikertelensége, szülőivel újabb meghasonlása és több effélék kétesebb, sőt nagyon is sötét jövőt nem állítottak elébe, mint különben jobb sorsától ezt várni lehetett volna; csakhogy mindezt elhatározása kényszerítő rugójaként el nem ismerhetem, valamint saját beismerése is ennek határozottan ellene mond. Aztán örökre emlékezetes egri látogatása Tárkányi Béla révén, a kispapoknál töltött ideje, a vendéglátás örömei, a versei felolvasását követő lelkesedés, végre sötét kedélyének az egri hangokban fellobbanása:

„Kedvemnek ha magja volna,

Elvetném a hó felett,

Ha kikelne, rózsaerdő

Koszoruzná a telet”

s az innen magával hozott biztató benyomások nem mind arra engednek-e következtetni, hogy nem vendéglátó papokat keresett ő bennök, hanem hogy versei szavalásánál lelkesülve lelkesítsen s álomlátásai megvalósulását a kivívott sikerben már itt fellelhesse? El is érte, mert oly váratlan, lehet mondani gyújtó lelkesedést keltett a derék ifjaknál költeményeivel s önbizalmát is annyira emelé, hogy kedvesebb emlékkel  Pestre  alig tért be valaha. Igen, itt vette fel jövendő nagyságának első foglalóját, s nemcsak biztató útravalóként hozta azt magával, hanem innen-tovább a sikernek biztos kilátásával is. Ezért egri látogatása s annak az „Egri hangok”-ban kifejezése, mint dicsőíttetésének első hangja örökre emlékezetes esemény marad.

         E tán hosszadalmas, de elhatározása körülményeit és kedélyállapotát meggyőződésem szerint híven jellemző kitérés után fölveszem elbeszélésen fonalát ott, hol a viszontlátás örömén s több apró-cseprő kérdezősködéseken átesve, utazása céljának megbeszéléséhez egész komolysággal hozzáfogott.

         Mindenekelőtt viseltes s a Mátra szele által itt-ott megszaggatott köntösét téve le, annak belső zsebéből egy irattekercset vett elő s mielőtt asztalomra letenné, elmondá, hogy ezek részben megjelent, részben kiadatlan költeményei, melyeket összegyűjtve kiadás, illetve Vörösmarty és Bajzánál leendő bemutat s véleményüknek kikérése végett hozott el magával és sok hányódás után a szavukban leendő megnyugvás céljából utazott ide. Belső megindulással kiejtett szavai erős meggyőződését árulták el. E csomagban voltak Pönögei Kis Pál néven összes költeményei saját kezűleg szépen leírva, egyes lapok szélvonalakkal ellátva, külső táblája ékes betűkkel címezve. A negyedrétűleg összevarrt s hüvelyk vastagságú füzetnek zöldes fakó színű s éredes papírosa szűk anyagi körülményt látszott elárulni. Tudvalevőleg már kezdő író létére egyes költeményei különféle álnév alatt jelentek meg s tán színészi hajlamainál fogva utolsó költőneve fölvételéig szerette is azt változtatni. Így most is még eddig nem használt név alá rejtőzött, melynek eredetére Alföldön jártamban jutottam, s mely szerint az Fülöpszállás elavult nevétől (Pönöge) származottnak vélem.

         Mielőtt a Vörösmartynál teendő látogatáshoz szükségelt előkészületekről szólanék, mindenekelőtt megemlítem, hogy híressé vált ólmot botját megérkezése után az ajtó mellett levő sarokba akként támasztá, hogy akár ma is ott állhatna markolatja ólom rovátkáival s tömörsége súlyával, ha értéktelen tárgyként ott feledve, év múltán éppen úgy el nem kallódik, mint sok egyéb, az események során naggyá nőtt csekélység. Ez levén pedig rövid története e nevezetes ereklyének, sajnálattal kell kimondanom, hogy úgy eddig, mint ezután leendő feltalálásának valószínűsége is kérdésessé vált ama tisztogató előrelátása hiányában, ki haszontalan limlomként távolította azt el szobámból.

         Elhelyezkedvén nálam, elbeszélé utolsó találkozásunk óta viszontagsággal telt életét, szüleivel újabb összeütközését, s főképp kérlelhetetlen atyja keserű kifakadásait, hogy semmiben sincs megállapodása, földönfutóként színészcsapatokkal barangolja be az országot, komoly életirányt nem követ s mélyebb megindulással folytatá, hogy édesanyja mily sokat szenved e kettős harc közben, melyest atyjával kell miatta viselnie, hogy mégis titokban szeretetének jeleivel elhalmozhassa. megemlékezett sanyarúan átélt teléről, mindenkitől elhagyott állapotáról, melynek ridegségét tovább tűrni képtelen levén, eljött, hogy tisztázza dolgait s e végett a két fő tekintély: Vörösmarty és Bajza nézetét költészete iránya, tárgya, alakja s általán jelentősége és értéke felől meghallgassa s kedvező fogadtatás esetén pártolásra is felhívja, hogy céltalan hányódásainak valaha vége szakadjon. – Reményének támaszaként egri fogadtatására s költeményei hatására a legélénkebben hivatkozott. Sötét gondolatainak ez volt világító pontja s meghasonlott kedélyét dicsősége legfénylőbb rétegébe ragadá. Amennyire ellentálló s edzett volt ugyanis testileg, annyira a hatások és ellenhatások pillanatnyi befolyása alatt állt lelkileg. Gyönge fűszálként minden enyhez fuvallatra megrezdült. legszebben bizonyítja ezt Vörösmartynál tett látogatását követőleg kedélyállapotának gyors átalakulása egyik szélsőségből a másikba.

         De nehogy elbeszélésem fonalát megszakítsam, el kell mondanom a helyzet jelzésére, hogy szegénynek elrongyoltsága főképp felső öltözetének egy részén oly fokú vala, miszerint azt sajátommal kellett kicserélni. Nagyon megviselte azt a sok ülés téli munkája közben. Nyakkendőt is változtatott szép csokorra megkötve. Még ekkor a nyakkendőt nem küszöbölé ki különcsége, sőt Tóth Gáspár által kiállított öltözékét zsinóros mellényén kívül aranyrojtos nyakravaló is ékíté. – Ólmot botja helyett, amint akkor szokás volt, egy vékony, pirosra mázolt s fehér gombocskájú nádpálcika lőn kiválasztva. Fütykösére több sohase gondolék, valamint ő se említé.

         A külső tisztességnek lehetőleg eleget tevén, füzetét hóna alá véve s gallérjába burkolózva indult kitűzött útjára, azon ígérettel, hogy fogadtatása eredményét azonnal közölni fogja. -  Látogatásakor nem kérdezém lakását s így arról nem is szólhatok. Valószínű, hogy régi ismerősöknél vagy rokonoknál húzódott meg, mert ismeretséget még akkor Pesten korabeliekkel vagy írótársakkal nemigen köthetett.

         Eltávozása után néhány nap múlva éppen oly sebes léptekkel, mint először, nyitott be hozzám, csakhogy vonásainak derültségéből a régire ráismerni lehetetlen volt. – Mintha megbűvöltek volna, annyira különbözött mostani s előző kedélyállapota egymástól. Örömtől ragyogó szemekkel mondá el, mily melegen fogadá „az öreg”, így nevezé Vörösmartyt, magánál tartá költeményeit s midőn érettük ment, még élénkebb jelekben nyilatkozott a költőkirálynak meghatottsága, sőt mi több, mozgalmat indított a költeményeknek azonnal kinyomtatására. Bajzáról, a kimért modorú és hidegebb kritikusról, önkényt érthető, hogy nem oly lelkesülten nyilatkozott; de kielégíté nemcsak fogadtatásával, hanem még tetézte ezt azon felhívással is, hogy illő díj mellett az „Athenaeum”-ban költeményeket közöl tőle. Lángoló jó kedve, tudva, hogy dicsősége nem álomlátás, hanem megtestesült valóság, határt nem ismert s érezve, hogy az ország első költőjének becsülését s mások kedvező fogadtatását kivívnia és tüneményszerű emelkedésének alapját minden oldalról megvetnie sikerült: nálánál boldogabb embert képzelni sem lehetett. Belejátszott ez érzelem emelésébe szüleivel való kibékülésének biztos kilátása is, tudva, hogy a rideg apa szíve e hírek hallatára meglágyul.

         Úgy is történt.

         Láttam, megfigyeltem költő-dicsőségének magaslatán, boldogsága kellő közepén, Júliája mellett, hazafiúi lelkesedéstől elragadtatva; de tisztább öröme a mostaninál sohasem volt.

         Kétkedése helyett remélt, bízva bízott, hogy megálmodott dicsőségét eléri s hogy az „kikeletre virítani kénytelen”. Úgy is lőn.

 

Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I. kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda

1887.

Petőfi diadalútja a világirodalomban

         Érdekes könyvecske akadt kezembe a minap. Kétszeresen érdekes miránk, magyarokra. Mert Petőfiről szól és mert az egész művelt külföldnek bámuló hódolatát tolmácsolja Petőfinek lángszelleme előtt.

         Nem új könyv ez. Éppen két évtizede, hogy írták és kiadták. Címe: „Petőfi’s Triumphzüge in der Weltliteratur 1846-1866.” Íratott Brüsselben 1866. márciusában, nyomatott Elberfelden.

         Legkivált Kertbeny Károlynak szinte rajongóan buzgó tevékenységével foglalkozik, mellyel ő Petőfit idegen népekkel megismertette és megszerettette.

         Kertbeny az 1846-ik évben ment külföldre és Petőfi költeményeinek legelső – Dux Adolf által fordított – német kiadásával bejárta Svájcot, Olasz-, Francia-, Angol- és Németországot, és mindez országokban a legkiválóbb férfiak elragadtatva olvasták azt. Oly szellemek, mint Manzoni, Zschikke, Miczkievicz Ádám, Meiszner Alfréd, Freiligrath, Bulwer, Dingelstedt, Humboldt, Meyerbeer, Mendelssohn, Uhland, Schmidt Julian, Gervinus, lelkesedtek rajta.

         De legjobban lelkesedett Petőfinek ama fordításokból persze csak halványan visszatükröződő zsenijén: Heine. Az újkornak e legnagyobb német dalnoka, Petőfinek kedvence, maga is Petőfit választá kedvencének és éppen ő sarkallta Kertbenyt arra, hogy maga is kísértse meg a magyar költő németre fordítását, mely 1849-ben meg is jelent – 170 költeményt tartalmazva, persze horribilis németséggel, de nagyon híven, majdnem szó szerint – és Heine-nek volt ajánlva. E kötet annyira elragadta az így megtisztelt német költőt, hogy noha már „matrác-sír”-jában sínylődött Párizsban halálos betegen, mégis megírta azt a levelet Kertbenynek, melyet azóta többször publikáltak.

         A leveleknek ama kincsgarmadájából, melyet Kertbeny Európa legelső tekintélyeitől bírt, hadd álljanak itt mutatóul a következő idézetek:

         „Bizony magam is csak kevés oly igaz természeti hangra találtam, aminőkkel a népnek e fia (Petőfi) oly pazaron van megáldva, akár egy fülemüle. MI, a reflexió emberei, ily frissen fakadt eredetiség mellett valósággal szánandóknak látszunk.”

Heine, 1848.

         „Csakugyan szerfölött meglep ily közvetlen közelben ily ragyogó színpompájú virágra akadni, mikor már az ember végigszaladt az egész világon és ennek dacára alig talált valami üdébbet… De éppen e közelség miatt fog jó sokáig tartani, míg mindenki észreveszi és érdeme szerint becsüli meg e kincset.”

Humboldt Sándor, 1850.

         „Sohasem éreztem még oly mélyen Göthe felkiáltásának igazságát: „bor nélkül is mámor az ifjuság”, mint amióta Petőfit ösmerem. Oh legirigylendőbb isteni kegy, anyagi nehézkesség nélkül ily magasztos mámorban élhetni, e fakó szürke világot a legkáprázatosabb színgazdagságban látni!”

Varnhagen van Ense, 1851.

         „Petőfit, ezt a saját irodalmában páratlanul álló költőt a külföldnek jelenlegi legkitűnőbb lírikusai közül csak egy némelyik közelítette meg, egyik sem érte utól.”

Bodenstedt Frigyes, 1857.

         „Az egész útonMünchentő lidáig újra meg újra Petőfit olvastam. Úgy éreztem magam, mintha zöld setét pagonya tévedtem volna és kristálytiszta, hűs forrásból innám.”

Zedlitz Kristóf báró, 1857.

         „Petőfi úgy áll előttem, mint akit minden idők és népek legnagyobb költői közé kell sorolnunk.”

Grimm Herman, 1859.

         „Petőfit önnek köszönhetem. Az ön fordítása által ösmerkedtem meg vele legelőször, amivel együtt járt szeretetem és csodálatom iránta. Kevés költőt tudok az összes világirodalomban, ki oly magasan állna előttem, mint ő.”

         Freiligrath Ferdinánd, 1860.

         „Petőfi mint költői tehetség éppen oly csodálatos tünemény, mint amily tüneményszerű volt egész élete. Szinte kísértetbe jő az ember olykor gyanakodni, hogy talán nem is létezett e férfi soha, ama verseket sem ő írta, hanem ő is, költészete is valamely más költőóriás képzeletének szülöttei, ki nevét titokban akarja tartani.”

Saint-René Taillandier, 1860.

         „Petőfit olvasva, sokszor olyasformát érzek, mintha minden magyar így költene, mintha mindegyiknek meglenne ez a poétai adománya. E vonáshoz szerencsét kívánok a magyaroknak. Így Arany költészete is rokona a Petifőének, de mégis Petőfi a nagyobb tehetség. Ő tüzesebb és szilajabb, tele azzal a szép erővel, mely sohasem lesz kicsapongó, noha – hála istennek! – a féket nem ösmeri.”

         Sealsfield Károly, 1862.

         Hogy Beranger is lelkesült Petőfiért, kit fordításokból ismert, kitűnik leveléből, melyet Kertbenyhez intézett. Mély sajnálatának ad ebben kifejezést afölött, hogy a rokon költőt eredetiben nem olvashatja, de hozzáteszi: „De higgye el, kedves uram, nem vártam erre, hogy becsülni tudjam a hős magyar nemzetet, hogy becsülni tudjam a hős magyar nemzetet, és nagy költőjét, Petőfi Sándort. Úgy hallom, hogy műveinek francia fordítását készítik a magyar szöveg nyomán. Semmi kétség, hogy dicső honfitársa itt is elnyeri azt a hírnevet, melyet úgy tehetségével, mint sorsával kiérdemelt. „E levél 1855. december 10-én kelt és hazánkra vonatkozva így végződik: „Oly nép ez, melyest szeretek és csodálok, mint már százszor elmondtam önnek. Mentsen ki ön barátjai előtt, és mondja el, mennyire boldog vagyok, hogy Petőfi és nehány más költőjük szívesek voltak rám gondolni, és nevemet nagy költőjük, Petőfi Sándoré mellé állították. Legyen meggyőződve a magyar nemzet nemes szellemi munkássága iránti tiszteletemről.”

         Köztudomású dolog, hogy Petőfi csak két idegen költőt szeretett rajongva kortársai között: Heine-t és Berangert. De elesett a mezőn, melyen vérrózsák fakadtak, távolról sem sejtve, hogy legelső bámulói idegen földön éppen Heine és Beranger valának.

         1860-ban adta ki Kertbeny Münchenben az elbeszélő költeményekből: a Tündérálmot, János vitézt és Bolond Istókot. Mind e műveket szerda esténként felolvasták II. Miksa bajor királynak, ki szellemes ajándékokkal kedveskedett értök a fordítónak, ki azután még nagyobb sikerrel hónapokon által olvasott fel belőlük Kaulbach Vilmosnak, a nagy mesternek, annak műtermében és ugyancsak e felolvasások után kezdte meg Kaulbach Petőfi-illusztrációit, melyeket csak nemzeti viseletünk hiányos ösmerete miatt volt kénytelen abbahagyni.

         Különben messze meghaladva másoknak támogató fáradozását, Petőfinek őserejű költői zsenije maga tört utat magának 18 esztendő óta (1866-ig t. i.).

         Nemcsak hogy az öt millió magyar között alig akad ember, ki Petőfi dalait könyv nélkül ne tudná, ne dalolná avagy szavalná; nemcsak hogy Magyarországnak egyéb, nem magyar nyelvű népek – legkivált a németek és szerbek -, néplapjaikat megtölti fordításokkal, hogy e legnemzetibb költőt a magukévá is tegyék; nemcsak hogy századunk legimponálóbb kitűnőségei Petőfinek múzsáját a világirodalom Valhallájába bevezették és ott a legkiválóbb helyek egyikét jelölték ki számára, nemcsak ez általános siker otthon és idegen nemzetek közt – nem, Petőfi szellemének kellett, hogy még egy utolsó engesztelő áldozat hozassék. Mint ugyanis dr. Toldy Ferenc, az akadémia titkára, a Kisfaludy-társasággal örvendetes esemény gyanánt közölte, most van ismét három évszázad óta először Magyarországnak oly királynője, ki a magyar nyelvet bírja és szereti és Ferenc József király esténként Petőfi verseit olvassa fel eredetiben a Magyarországért most olyannyira lelkesülő felséges asszonynak. Az a fejedelem, kit egykor a „rebellis” magyarok ellen ezernyi halálos ítéletre csábították, ma igaz lelkesedéssel olvassa az egész nemzettől, mint egy echótól visszhangozott verseit ama „rebellis” Petőfinek, ki 17 esztendőnek előtte oly hősiesen harcolva ő ellene és azokat a fönséges haragtól lobogó dalokat énekelve esett el a csatamezőn, miután már kivette részét a hatalmas munkából: Magyarhont akkori bitorlóitól megszabadítani.

         „Megjegyezzük végül – így folytatja e könyvecskének névtelen írója -, hogy éppen most készül Németország számára tízezer példányban Petőfi legszebb lírai költeményeinek német népies kiadása; New York-ban egy sokkal nagyobb kiadást terveznek, hogy a magyar költő hírét elvigye Kaliforniáig és Ausztráliáig, ahol úgyis propagandát csináltak már e versek eredetijével a magyar Xántus, Vass gróf és Békey, melyeket mint emigránsok vittek magukkal az új világba, vigaszul és emlékül száz  meg száz földinek és bajtársnak, kik az Ohiótól és Orinokótól San Francisco-ig és Melbourne-ig új hazájukban még szüntelenül fájó bánkódással gondolnak vissza a felejthetetlen honra, hol bölcsőik ringtak. És ott halt meg őrülten Petőfinek legrégibb és legédesebb barátja, a nemes keblű és oly végtelenül boldogtalan lírikus: Kerényi Frigyes.

         „Napkelten pedig Konstantinápolytól Kalkuttáig, Aleppótól Kairóig, szintén régóta hangzik Petőfi neve földijei ajkairól; az ő verseit olvasta fel Aleppóban dr. Schneider őrnagy a haldokló Bem tábornoknak, kinek Petőfi hadsegéde és kedvence volt; dr. Duka Tivadar s Anges melléki indusoknak tolmácsolja dalait; és a hírneves Vámbéry Ármin az európai lábtól szűz Közép-Ázsiáig hatolt velük, Khiváig és Bokharáig; míg a magyar születésű néger fejedelem, Magyar László, a dél-afrikai Bihében Petőfiből tanítja magyarul fekete gyermekeit…

         „Így hát e tüneményszerű fiatalember, ki önmaga csinálta magának a „Petőfi Sándor” nevet, abban is prófétának bizonyult, midőn néhány hónappal megrendítő halála előtt hattyúdalul hangoztatá:

S szólj erősen lantom, hogyha

Már utolsó e dalod;

Hirtelen ne haljon ő meg!

Zengjék vissza az időnek

Bérczei: a századok.”

 

Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I. kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda

1887.

Feszty Árpád (1856-1914): A kárvallottak

   Csűrbe hordva már az élet. Vígan sárgulnak a kicsépelt asztagok, a tengeri a padlásra takarva, a dohányfüzérek száradnak az eresz alatt, körülfolyva sárguló leveleikkel a fehér házfalakat.

   Leesett már az első hó is. Leolvadt ugyan a szalmatetőről, de a fagyos földön még tartja magát. Jó jel arra, hogy innen-onnan beáll a száraz fagy – és elérkezik a disznóöléseknek ideje.

    Semmi dolga már a falusi embernek. Ami termést az isten adott, be van takarítva, - telve a kamra, bátran eltart újig.

  Még a dohányhordás van hátra, jó szánuttal elvégzik azt is két-három nap alatt; felveszik érte a szép pénzt, egy summában. Telik belőle vásárfiára. Ködmönre fiúnak,leánynak pántlikára.

  Harminc szán is indul egymás után hosszú sorban. Magasra tetézve, kantárszár a rakoncára dobva. Elmennek a szegény párák úgy is. A gazdák pipázva, beszélgetve ballagnak a szánkók mellett. Vissza sem nézve egy sem – nem szokása a magyarnak visszatekintgetni -, ha az egyik szánkó vége  az ároknak nem faralt volna. Még a hámfája is eltört. Ezen segíteni kell. Megáll az egész sor s egy csomóba gyűlve emelnék a szánkót – nagy kíváncsiságára a fákra fellibbent fekete varjaknak. De mi az oka?  milyen kongás rezg feléjük a hideg levegőben?

  Bam, bam – elnémul s elkezdi újra. Félre vert harangnak távoli hangja.

   Mint a megriasztott állat, úgy üti fel a fejét mindegyik.

  Hosszú csend lesz, kínos sejtelemmel telve, s megszólal az egyik: „a mi falunk harangja”.

 Szótlanul ugrik ki a szánra, ki az árok partjára, hogy magasabbról ásson; pedig úgyis eléggé végig lát a fehér rónaságon, úgyis eléggé meglátja a felfelé gomolygó sötét füstoszlopot.

         Tűz van a faluban.

  Vajon kinek a háza ég?

  A füstoszlop egyre magasabb lesz, egyre szélesebb lesz. A hideg szél belékapaszkodik, ingatja jobbra, ingatja balra, majd lecsapja, s eltűnik a füst egy pillanatra, de a másikban már föllobban újra, kétszer akkorára, mint amilyen volt az imént.

  - „Istenem, be nagy tűz, mit tegyünk emberek?”

  - „Mit tehessünk? menjünk tovább, - majd csal eloltják valahogy.”

  - „Messze vagyunk már, vége lesz úgyis, mire hazaérünk!”

A KÁRVALLOTTAK – Feszty Árpád festménye

BÁNYASZERENCSÉTLENSÉG – Feszty Árpád festménye

 

 De azért nem mozdult egyik is; odatapadtak szemeik ahhoz a terjengő szomorú felleghez.

      A füst világosodni kezd.

  - „Emberek! a tűz élemedik”, szól az egyik gazda, „én megyek haza”; s kifogva lovait, bitangra hagyva szánkóját, a füst irányában hazafelé vágtat.

  A füst egyre terjed.

   Izgalom vesz erőt a szegény embereken. Még egy-kettő tétovázik, már a többi lázzal hányja le a terhet, országút havára hull a drága szép dohány, lovait oldozza, a rudat fordítja, azután vágtat eszeveszett hajtásban egymás után haza mindegyik.

   Egy-két szánkó maradt ott, dohányfüzérek a hóban szerte-széjjel hányva – az útszéli varjak károgva csapnak rajtok tanyát.

*

   Szegény emberek. Kár a lovat úgy zavarni, vétek agyonizzasztani: elég korán értek haza, hogy lássátok pusztulástokat!

  A szél erősbül, harcra kél a lánggal, tépi, rázza, vadul birkózik a két rettentő elem; tétlen áll az ember gyengesége érzetében, mint a gyermek gigászok küzdelme közt.

  A szél erőt vesz, a feltörő lánghullámot a földig borítja, az kínjában végignyalja a háztetők hosszú sorát, s új tápot nyerve, feltör újult erővel pattogva, zúgva.

 És ez őrült háborúban elpusztult a csöndes kis falu.

*

  Nincs már ami égjen; a láng nem ég, ha tápja nincs. Elcsöndesült a szél is, hogy a kétségbeesés tompa nyögését meg lehessen hallani.

   Tépett, füstös alakok járnak föl és alá, ami könnye volt embernek, asszonynak, azt már mind kisírta. Annál keservesebb, nincs, amivel enyhíthessen magán.

  Füstölgő romok, még izzó gerendák előtt egy-egy csoport lézeng kínos megadással, vigasztalva egymást inkább a szemével, mint a szavával. Mit tudjon ilyenkor az ajak mondani?

 Egy másik csoportnak a falu kovácsa magyarázza, hogyan, miként kellett volna. Megesett baj után de sok a bölcs ember!

     Odajött a tiszteletes. Arca kormos, a ruhája tépett, alig ösmerni rá.

   Csendesen köszöntik s nagyobbodik a csoport körötte.

  Nagyot sóhajt ő is, pedig őtőle várnák a vigasztaló igét.

  Az ő háza is rom, nem ér rá most odanézni; végigjárja az utcákat, bátorítva, rendelkezve.

   Szívet szorító kép, romlás, pusztulás mindenütt, amerre szem tekint.

   Mint sűrű köd lepi el a falut a lecsapódott füst, csípve a szemet, fojtva a torkot, ránehezedik fullasztó szagával a mellre, hogy akinek szíve meg nem indul, még annak is fájjon. A füstből szomorúan bontakoznak ki a tárgyak sötét körvonalai. Kazlak, feketévé égve, itt-ott lövell ki belőlük az izzó zsarátnok, bedőlt ólak, megpörkölt gabona egész garmadákban, megégett állatok rémes csonka teste, egy pár megmentett batyu, asszonyok, gyermekek, némán tétovázva.

   A szomszéd falvakból már csak a végére értünk. A szél jól dolgozott, nekünk más munkát nem hagyott, mint amit még a részvét megtehet.

  Az egyik ház előtt – nem ház már, csak füstös falak -, kopott ládán ült egy öregember födetlen fővel, kalapja benn égett, ősz hajával a szél gúnyolódott, kopott a ruhája, mint minden öregé, ha szegény.

  Meredt szemekkel bámulta a havat. Nem sírt, nem panaszkodott. Észre sem vett, amint hozzá léptem, alig mertem megszólítani.

  - „Bácsi, jó napot!”

   Szemét akkor sem vetette rám, csak úgy felelt:

  - „Rossz nap volt ez uram, nagyon rossz nap!”

   - „Igaz, rossz volt, nagy csapás magukra, de még jöhet jó utána.”

   - „Jöhet annak, aki győzi várni.”

   - Kendre is jön, másra is, nem kell kétségbe esni; van jó ember elég a világon, segít egyik a más baján, a kend háza is csak felépül. Hogy hívják kendet?”

  - „Domokos Mihálynak.”

   - „Volt-e a háza biztosítva?

   - „Volt.”

  „Hiszen akkor nem nagy a baj!”

 - „Nem baj? De könnyű azt az úrnak mondani. Fiatal is, úr is. Volna csak az én helyemben, nem mondaná azt, hogy „nam baj”. A házam leégett. 1834-ben a víz döntötte le. Fiatal voltam: fölépítettem. Dolgoztam, szereztem, sem iszákos, sem lusta nem voltam. A papnak, istennek, ami illett, megadtam, mégis rajtam van az isten csapása. Jött a forradalom, rossz idők voltak azok a szegény emberre. Az urak ott fönt megcsinálják a zavart s mi adjuk az árát. Fiamat elvitték, soh’se láttam többé… Bejött a muszka. A szénámat föletette, vetéseimet legázolta, lovaimat elhajtotta. Hát ez nem baj?... Elmúlt az is. Akkor jött a zsandár, a kutyámat lelőtte, amim volt, adóba elvitte. Ez se baj?... De amíg bírtam, dolgoztam. Nem estem kétségbe, uram! Vetettünk is, arattunk is szegény feleségemmel, isten nyugosztalja, jó asszony volt. Jött a hatvanhárom, akkor volt a nagy fagy, minden termésünk elfogyott. Ez se baj? Aztán jött a hatvanhat, kiütött a marhavész, egy tehenünk volt, le kellett bunkózni a szegényt. Hát ez se baj? Aztán jött a kolera. Belehalt a feleségem. Magam maradtam. Nehéz a magános élet, ha öreg az ember. Vergődtem, nyomorogtam. – De most hova legyek? Biztosítva volt a házam, az igaz, 200 forintra. A ház nem is ér többet, de ami kis kukoricám termett, fönn volt a padláson, gabonám benn volt a kamrában, ágyam, ruhám a házban. Kigyulladt a falu, mindenki csak a magáét mentette. Öreg is vagyok, beteg is vagyok, mindenem benn égett. Mondja meg az úr, hogy nem baj?”

  Megszégyenülve némult el ajkamon a vigasztalás szava.

    Szegény öregember, a te keservedből sok millió élet tragédiája szól. Ama millióké, akikkel a folytonos munka s az örök szegénység szegődött egy kenyérre. A könyörület rajtad még ugyan segíthet, de meg nem vigasztalhat!

*

  Odább nehány házzal, zajongó nagy csoport között egy rémült ember, kitágult szemekkel, lihegő ajakkal szólana, beszélne, ha szóhoz hagynák jutni.

   Lökdösik, taszítják, szidják, káromolják. Szerencséje, hogy épp e pillanatban állt meg a szolgabíró hintaja.

   Elcsöndül a  zajongó tömeg, csak egy-két kiáltás hallatszik még a hátulsók közül:

  - „Üssétek agyon a kutyát! Dobjátok a tűzbe!”

   Az üldözött kirántja magát, a kocsiba kapaszkodik.

   -„Nagyságos uram, segítsen rajtam, nem vagyok én bűnös!”

   - „Ő gyújtotta fel a falut!” – kiabálták a többiek.

    - „Csendesség!” – kiáltott a szolgabíró -, „egy beszéljen. Hol vannak az elöljárók?”

   - „Itt vagyunk, kérem alássan” -, s előállt két idősebb paraszt.

   - „Mit vétett ez az ember?”

    - „ Az ő házából ütött ki a tűz, nagyságos uram, azt mondják, hogy erővel gyújtotta föl.”

    - „Vezessék a községházához!”

    - „Földi leégett az, nagyságos uram.”

    - „Minden ház leégett?”

    - „Le az egész falu, csupán a jegyző háza, még vagy két-három ház maradt meg a templom körül; oda nem csapott a láng, mert onnan fújt a szél.”

    - „No hát, a jegyzőhöz vigyék. Ott tartjuk a vizsgálatot.”

   Megtelt a jegyző kis szobája. Fölvették a jegyzőkönyvet, zilált arccal, remegve állott az asztal előtt Kaszás Imre, a vádlott. Nyugodtan, mint a pátriárkák a két elöljáró.

   - „Látta-e valaki?”

    - „Látni nem látta senki sem.”

   - „Ki gyanúsítja hát, ki állítja hát, hogy ő a bűnös?”

   - „Állítani senki sem állítja, de mindenki azt hiszi.”

   - „Maguk is azt hiszik?”

  - „Azt hisszük, uram.”

   - „Vigyázzanak, bírák, szörnyű ez a vád és súlyos a következménye; gondolják meg, amit tesznek, mielőtt gyanúsítnák.”

    - „Gyanúsítjuk uram!”

   S a vádlott szótlan reszketett – szemei lánggal kerestek mentő kezet.

   - „S mért gyújtotta volna fel a házát ő maga?”

   - „Mert biztosítva volt.”

    - „Másé is van biztosítva!”

   - „De ő már régen árulja a házát. Egy örökös telken laknak ketten. Azt is tudja minden ember, hogy örökké gyűlölködik. sokszor hallottuk az ő szájából, hogy rossz vége lesz még ennek. Itt a rossz vég s mi szenvedünk érette.”

  - „Kaszás Imre, igaz-e, hogy árulta a házát?”

   - „Igaz uram, el akartam adni, mert kín volt nekem Nagy Istvánnal egy udvarban lakni. Volt is itt a Steiner fia egy héttel ezelőtt, 200 pengős ígért érte. Óh, bár odaadtam volna, nem volnék most ilyen szörnyű bajban! De én még negyvenet kértem rá, így elmaradt az alku. Biztosítva meg csak 150-re volt, hát mért gyújtottam volna fel? S épp ily nagy szél idejében? Olyan egészséget adjon a radványi szűz Mária, amilyen ártatlan vagyok!”

   Mindhiába beszélsz szegény Kaszás Imre, rajtad már a falu szája, falu átka. Csak jót tett a szolgabíró vele, hogy vizsgálati fogságba elvitte. Jobb volt neki a vármegye házán a telet átélni. Ott kimondták végre, hogy ártatlan, semmi bizonyíték nem volt, mi ellene szólna.

*

  A vetések kizöldültek, az akác is kivirágzott, mire visszakerült. Megállott a falu végén egy szederfa mellett. Istenem, de más ez az utca! Ő csak üszköt, füstös romot látott, mikor elment, amikor elvitték – s most mind a két sorban új tetők, újon meszelt házak derülnek eléje.

  Akkor átok, gyűlölet kísérte, most a harang szelíd kongása hívja őt „haza”.

    Haza? az ő háza most is úgy van, ahogyan leégett, négy fal s egynéhány elégett gerenda.

    Hát a Nagy István hová lett? A közös telek másik fele puszta. Eladta a részét, mert nem akart gyújtogató szomszédja maradni. Megvette a község. Eladja hát ő is, átkos ez a telek, ne legyen több része benne.

    Benyit a bíróhoz, ez az első útja otthon.

  - „Eladnám a telkem, bíró uram, ha megvenné a község.”

   Megvették, ki is fizették.

  - „Itt a pénzed, Kaszás Imre, s ha jót akarsz, menj vele világot próbálni, nem lesz neked jó helyed miköztünk.

  - „Hová menjek? Miért menjek? Nem vagyok én bűnös, ártatlannak mondott ki a törvény!”

    - „Azt te tudod, meg az Isten. Én csak azt tudom, hogy szomszédjának a faluban senki el nem válla.”

   Igaza volt a bírónak. – Amerre ment, mind azt hallja: „Hazajött a gyújtogató!”

    Csak a zsidó adott neki szállást éjszakára.

   - „Gyújtogató, gyújtogató!”

     - „Mért fogtak hát benn a télen, mért faggattak, mért vallattak? Mért hatalmas hát a törvény. Kimondja rám az ártatlant, mégis itthon, a faluban azt mondják, hogy én vagyok a gyújtogató!”

   S nincsen maradása! Amerre megy, amerre néz – gúny fogadja s ami ennél is kínosabb: félnek tőle. Még a kondás sem köszönti.

  - „Igaza van a bírónak: menj világgá! Elmegyek hát, van még falu az országban szebb is, jobb is, majd befogad valamelyik.”

    És eladta kevés földjét a zsidónak; nem sok, amit érte kapott; nem is soká alkudozott, csakhogy elszabaduljon a faluból.

  Délen állt a nap, ahogy megindult, büszkén, kihívóan, fejét dacosan magasra emelve; de megállította a déli harangszó. Levette kalapját és imádságot mormolt. Aztán visszanézett.

   A földjét is, a telkét is, mindenét eladta, s még csak áldomást sem ittak. Így menjen el? Így magában, búcsútlan? Hátha akad mégis egy-két ember, aki véle egy pohár bort igyék, - egy-két jó szót szóljon utoljára! s lassan visszaballag a korcsmába.

   Egy üveg bort, két üveg bort megiszik magában, s várja, hogy valaki felé nézne, akit megkínálna. A csapszékben jöttek is, mentek is, de az ő borából senkinek nem kellett. Egy zsellér legényke ivott csak belőle, az is körülnézett, hogy senki ne lássa, aztán elsietett; azt mondta, nem ér rá időzni. Nehány légy volt a vendége, melyek az elhullott cseppeket szítták fel. El-elnézte, nem bántotta őket.

   Az üvegből a maradék bort még kiüríteti, aztán felkel, kiáll az ajtóba, nagyot sóhajt s lehorgasztott fővel elindul. Hová? merre? még maga sem tudja. Egyszerre csak elért a falu végére a szederfa mellé, - ott állott tegnap is, mikor megérkezett.

     Föl is út, le is út, kiörül a sík róna, tétováz, néz jobbra is, balra is, menne is, meg nem is.

  S elszorul a szíve. Előtte a világ, az ismeretlen, idegen, hideg világ, mögötte megvetés, gyűlölet. A nap már leszállott, végső sugara a templom tornyán játszi,, s ő még mindig ott áll. Eltűnik az utolsó sugár is, szürke fátyol száll a tájra s bátorsága elvész. Itt született ő, nincs őneki máshol helye a világon. Elfáradva, mintha ki tudja mennyi utat bejárt volna, leül az árok partjára a szederfa mellé s amely őt kilökte, nézi, nézi, hogyan takarja el az est homálya.

*

  Hajnalban, mikor a nap arany küllői felszöknek az égre s illanni kezd előle a harmat, a határba dolgozni induló munkások ijedt arccal állanak meg a szederfa előtt. Csak távolból nézik, a hajnali homályban nem láthatják tisztán, mi van a szederfán.

   Mi lehet? Ijesztő, vagy pedig kísértet? Fehér a ruhája, lába nem ér földet és mintha libegne.

    Amint világosabb lett, bátorságuk is nőtt s akik közelebb mentek, megismerték a fán szegény Kaszás Imrét.

Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I. kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda

1887.