Ignotus: Neményi Erzsébet

Opálba játszó két nagy barna szem, dúsan felhődző hamvasszőke haj: ennyi volt, amit Neményi Erzsébetnél testnek lehetett nevezni. De akik ismerték és szerették, azokat egyre az ő testi jóvolta foglalkoztatta; az ember frissen fejt tejre gondolt, amit megitasson vele, puha, könnyű és meleg teveszőrkendőkre, amiket válla köré vessen; szélfogóra, amely ója, napfényre, amely süsse, édesen éles hegyi levegőre, amely elaltassa. És, vége felé, mikor már barátai sem láthatták, csak egy pestvidéki kastélyból hallatszott be a városba hónapokig, hetekig, napokig halódása híre: káprázatos orvosi műveletekre, aminőkről amerikai újságokban olvasni, amint a vérmes fejőlány ereit átnyitják a vékony úrikisasszonyéba, hogy erőre kapjon a fölöslegétől... Betűnek és betűben élt ez a fiatal teremtés, szinte csak hogy megvárja, amíg egy új magyar költő megtalálja az igét, melyet maga helyett itt fenn (vagy itt lenn) hagyhasson: "én a halál rokona vagyok..." Neményi Elly legközelebbi atyjafia, édes lánya volt a halálnak; most huszonhat esztendeje az édes anyja, aki ugyanoly karcsú szőke teremtés volt, mint a lánya, ugyanígy halt meg hirtelen, fiatalon, sorvadásban, s azóta az emberek kalendáriummal és órával a kezükben nézték megmaradt kis leányát, mikor kerül őrá a sor. Rá is került, s az órák, amiket élt, a halálraítélt utolsó órái voltak. De ezeket az órákat szépen töltötte, boldog feledkezésben; ez a fehérbe öltözött törékenység, akit mintha Thomas Theodor Heine rajzolt volna bidermájernek, lassú lépésűnek, félig léleknek, félig díszítésnek: kidacolt vagy kiböjtölt az élettől tudást, erőt, szépségeket, bátorságokat, okosságokat, és szerelmet és hitvesi és anyai boldogságot. Sőt, ami legkülönösebb: írótehetsége meg épen az élet s az élelmesség művészetéé volt; nem is író volt, hanem egyenesen újságíró; friss, mindig kész, a nap dolgain hevülő, az örökkévalóságokat az események csapjára ütő, s okos és józan, aminő csak asszony tud lenni. A nők társadalmi bátortalanságával függhet össze (amelyről senki Neményi Erzsébetnél okosabbakat nem írt), hogy a nőírók közt nincs elég újságíró, holott az igazságtevő és nevelő bonsens különösképpen női tulajdonság. (Ha meg akarod tudni, hogy mi illik, csak nemes asszonyoktól tudakold, mondja Goethe, aki ismerte az asszonyokat.) Neményi Erzsébet ilyen igazságtevő és nevelő író volt; mentől kevesebb emberrel törődött, annál többet törődött az emberekkel, jóvoltukkal, boldogulásukkal, s dolgaikat a született krónikás monizmusával nézte, melynek számára nincs külön politika, társadalom és irodalom, szépség és igazság, élet és művészet, hanem minden egy vagy legalábbis egybeszövődő, egymásra ható s különválaszthatatlan. Szerencséje is volt abban, hogy magyar, budapesti és asszony volta változatos bőségben vetette eléje a magyar kérdés, a budapesti kérdés, a nőkérdés, a megkezdődések, az átmenetek, a még külön nem váltságok, el nem értségek, el nem vegyültségek és kiforratlanságok kergetődző jelenségeit: csupa csalogatást, okot és jogot az igazságtevésre, az útmutatásra, a helykijelölésre, s női szívóssággal szerezte meg a műveltséget, melynek magasáról ezt felsőséggel, melynek eszközeivel ezt igazsággal cselekedhesse meg. Sokkal fiatalabban halt meg és sokkal kevesebbet dolgozhatott, hogysem egész munka maradhatott volna utána, de minden sora betöltötte a helyet, ahol írva állt, s élete, ez a rövid élet teljesebb volt sok nagyidejű életnél. Persze, most, az ő hirtelen elmúltának szögéből nézve, ez az élet egy kicsit olyan, mint azé a politikai vértanúé, aki a siralomházba bekérte Macaulay munkáit, hogy hajnalig megismerkedjék Anglia történetével. De a sorvadásosak őrzőangyala megóvta attól, hogy ő maga ilyennek lássa; abban is asszony volt, hogy józansága nem terjedt át saját magára, s nem keltette föl abból az álomból, hogy ő él. Így aludt át, nyilván, a halálba is; két nagy szem emléke minden, ami megmarad utána, de ez megmarad az irodalomban is, mint olyan két szemé, amelyben sok tehetség volt arra, hogy mindent meglásson.

(Forrás: Nyugat 1908. 8.sz.)

Gottfried Keller: Ein Meister bin ich worden

Remekbe szövök én már

Gondot meg bánatot,

A gyász nehéz palástján

Elszövök éjt-napot;

Azt cepelem lihegve

A poros utakon

És töviskoszorucska

Vérzi a homlokom.

Fennjár a nap az égen,

Meglátja, kinevet:

De furcsa is a törpén

Királyi viselet!

S én leteszek pirulva

Palástot, koronát,

S ballagok örömetlen

És gyász nekül tovább...

(Ford.: Ignotus)

Forrás: Nyugat 1908. 7.sz.

Szemere György: Kántor Katica

(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

I.

A fiatal Sándor grófnak eszébe jutott, hogy bebarangolja a falut, kisdiákkori emlékei tanyáját, amelybe idestova tíz esztendeje, hogy be nem tette a lábát. Megnézi a haranglábat, amely alatt annak idején birkózó-versenyt rendezett a parasztfiúkkal, sorjába két vállra fektetvén az ifjú nemzedék valamennyi kitünőségét, Sőter Gyurkát kivéve, mert Gyurka őt vágta a földhöz…

Egyszeribe megelevenedett képzeletében régi vetélytársa szinte feledésbe veszett egyénisége. Mert vetélytársak voltak minden tekintetben. Nem lehet megállapítani, melyiküknek volt nagyobb a tekintélye a mezítlábas gyermektársadalom előtt. Gyurkától talán jobban féltek az apró süvölvények (mert ő mindjárt ütött, ha nem tetszett neki valami); benne ellenben alighanem csak a földi hatalom egyik közelfekvő exponensét tisztelték a kurtagatyás gyerekek: a méltóságos úrficskát, a lakkos topánkában járót, a ponnytulajdonost. Ő volt a konzul, Gyurka a tribunus plebis, aki a kisebb akaratú konzul nyakára nőtt.

Azután egy leányt szerettek Sándor és Gyurka: Kántor Katicát. A szerelmi versenyben már határozottan a konzul úrfi volt felül, mert jobban győzte nyalánksággal a néptribun úrfinál. Tortával s Kugler-bonbonnal traktálta ideálját, holott Gyurkának csak medvecukorra tellett…

Ugyan mi lett Gyurkából? Mi a kis nyalafántos Katicából, akinek a szeme olyan kék volt, mint a májusi ég? Megházasodott-e Gyurka? Férjhez ment-e Katica?… Megtudja. Mindenekelőtt meglátogatja az öreg Timkót, régi, nyugalmazott kerülőjüket, aki negyvennyolcban a Rózsa Sándor századában ólomgömbös karikásostorral lyukasztgatta a hazaáruló rácok koponyáját, de egészen bevált becsületes embernek is, atyjának sohasem volt nála hűségesebb, megvesztegethetetlenebb cselédje. Timkó mindent tud, ami a faluban negyvennyolc óta történt: a százados ember majd elmeséli neki apróra az utolsó évtized krónikáját.

Szemere György: A kis zászlótartó

I.

A Ráskayék lovas kerülője eszeveszett iramban vágtatott be a faluba. A kovácsműhely előtt elordította magát:

– Gyünnek!

Majszter uram földhöz vágta a patagyalut, amivel éppen egy jámbor kanca patáját faragta, legénye félrevágta kalapját s csípőbe szegte izmos karját, a szurtos inasok kiszaladtak a műhelyből. A munka szünetelt.

A községházánál ismét elhujjantotta magát Kócs Andris, a kerülő:

– Gyünnek!

Bíró uram éppen tanácsot tartott a hitesekkel. Felfüggesztette az ülést s a magisztrátus élén kivonult a ház elé.

Az utca népesedni kezdett. Vihar szárnyán suhanó tűzveszedelem gyorsaságával harapódzott el a hír: Gyünnek!

II.

Ráskay Balázs V-ik gimnáziumi tanuló Virgiliuszt magolt. Fujta az Aeneiszt teli tüdővel, hősiesen skandálva:

Arma virumque cano, Trojae qui primus ab oris…

Kedves agara, Cicka, a dívánon nyújtózkodott s bele-belevakkantott a dühös deklamációba. Nyilván sértette a fülét.

Egyszerre csak abbahagyta Balázs a magolást. Nem a Cicka miatt. A nyitott ablakon át zürzavaros hangok csapódtak a szobába. Odafigyelt. Még soha sem hallott eféle hangversenyt. Mintha a levegőből búgott volna alá, vagy a föld méhéből tört volna elő ezernyi hangszerszám

összezüremlő muzsikája.

Balázs diák egy ideig bontogatni próbálta a kaotikus zenekar összebomlott hangelemeit, de hogy nem boldogult velük, az ablakhoz szaladt.

Cicka követte példáját. A párkányra ágaskodott.

A szeme már megsejttette Balázszsal, amit fülével nem tudott meghatározni. A zümmögő, búgó hangzavar a falu kitörő lelkének volt a zenéje: ezernyi ember szíve húrján született melódia. A kúria ablakából végig lehetett látni a falu főutcáján. Ám egy magasba gomolygó porfelhő ezúttal elnyelte a kilátást: Balázs csak annyit konstatálhatott, hogy megmozdult a falu… Vajjon mi történik a porfelhő mögött?

Egy száguldó lovas átlovagolt rajta s a kastély elé érve, megrántotta a kantárszárat, hogy majd összetört a lova gerince.

– Gyünnek! – ordította Kócs Andris harmadszor is. Aztán tovább száguldott.

Most már mindent tudott Balázs. Beszaladt az apja szobájába.

– Édesapám!

– Mi az, fiam?

– Gyünnek!

A daliás nemes nem kérdezett többet. Tisztában volt vele ő is, hogy kik gyünnek. Letette a pipát s kiment az udvarra a bejelentett, várva-várt verbunkosok elé.

Benedek Elek: Bándi Miklós (Négy levél)

I.

Édes Margit,

Tegnap, midőn elváltunk, az volt utolsó szava hozzám: „beszéljen a mamával“, s lám, a helyett, hogy édes parancsának mindjárt engedelmeskedném, egy hosszú, magam sem tudom még, hány oldalas levelet irok önnek.

Üljön le szépen, Margit, s olvassa nyugodtan levelemet. Nem lesz benne semmi különös. Csupán azt akarom, hogy egészen ismerjen. Mert ön, édes, szép Margit, bár négy év óta ismer, nem tud többet az én életemből, csak ennyit: „már huszonnyolcz éves korában egyetemi tanárrá lett, amit harmincz éves korában azzal hálált meg a kormánynak, hogy fellépett ellenzéki képviselőnek, sőt meg is választották.“

Ezenkivül mit tud rólam? Tudja, hogy a legujabb divat szerint öltözködöm, feljárok a nemzeti kaszinóba, eljárok a lóversenyekre, ott vagyok mindenütt, amint azt sürün olvashatja is az ujságokban: ott volt Bándi Miklós…

A társaságokban érdemen fölül kitüntetnek. A lapok riporterei, a kik jól tudják, hogy a princzipálisukkal jó pajtásságban élek, már nem egyszer neveztek ki a „társaság lelkének“. Mindegyre fölvillanyozom a társaságot szellemes élczeimmel, elmés ötleteimmel, miket a maguk helyén talán szellemeseknek és elméseknek is találtak, én azonban egy pillanatig sem áltatom magam ezzel. Rendesen üres csevegések, szószátyárkodások voltak ezek. Tantusz, mit az elite-társaság csengő arany gyanánt fogadott.

Higyje meg, édes Margit, soha, egy pillanatig sem éreztem magamat jól e társaságokban. A legélénkebb csevegés közepett éreztem, hogy hirtelen elborul az arczom, s én önkéntelenül a fejemhez kaptam, mint a kinek hirtelen fejgörcse támadt. Megesett nem egyszer, hogy észrevette a figyelmes háziasszony s részvéttel kérdé: Bándi, mi lelte?

Benedek Elek: Aranyvirágnak

A világon sem voltál, s már igaztalan valék tehozzád, Aranyvirág, édes kicsi leányom. Búsitott, levert a gondolat, hátha leány lesz első gyermekem. Féltem az ismerősök szánó mosolyától: leány! Na,  gratulálok. A te nemednek bús végzete, Aranyvirág, hogy nem szeretik sehol, ha elsőnek röppent be a gólyamadár s im alig tollasodol meg, alig melegszel meg a fészekben, mindenféle ragadozó madarak kerengnek, vijjongnak körülötted s mi még örülünk, ha e vijjongó szárnyasok közül egy megragad s visz, elröpül veled, talán messze idegenbe… A te nemednek gyászos végzete, Aranyvirág, hogy, ha szép vagy, körülzsongnak a férfiak, mint virágot a méhek; nyomodban járnak, mint az árnyék; esekednek egy szép szavadért, egy mosolyodért, de lelkednek tengermélységébe nem tekintnek s bele is tekintvén, drága tartalmát soha meg nem ismerik. Soha, soha. Egészen, valójában soha. S mely kegyetlen végzet! A férfinak nem elég egy élet, hogy megismerjen, lelked tartalmának értéke szerint megbecsüljön s a te szemednek elég egy pillanat, hogy a férfi-lélek fenekére pillants, – ah, mért hogy akkor rendesen, a mikor már késő, mikor már ott vergődöl tört szárnyakkal s csak egy igaz menedéked van: a halál!

Dalolj, dalolj, Aranyvirág, édes kicsi leányom, hadd csengjen a ház, az udvar. Csengő éneked talán elüzi bús gondolatimat… Te ide settenkedel az ablak alá, mosolyogva pipiskedsz föl s hallom: apa, kukk! Oda nézek, már nem vagy ott. Lent kuporogsz a fal tövében, összehúzódva, mint egy piczi bogárka a füszál tövén. Irok tovább s hallom ismét: kukk, apa, kukk, mit irsz?

Benedek Elek: Jankónak

Még hét esztendős sem vagy, Jankó, s már el-eltünődöm, hogy mi lesz belőled. Ugy tetszik nekem, hogy a betű iránt nincs tebenned valami nagy hajlandóság, s hacsak természeted meg nem változik, tudományos pályán aligha boldogulsz.

Valószinű, hogy nemcsak kedved, de tehetséged sincs arra, hogy megharczold a tankönyvekkel való nem közönséges harczot s a mint én erről meggyőződtem, hidd el, fiam, jobban szeretlek, semhogy erőszakolván arra, mire való nem vagy, megrontsam egész életedet.

Már most megmondanám neked, ha megértenéd mondásom velejét, hogy, ha majd látom kedved és tehetséged hiányát, sohasem ijesztlek azzal: tanulj, Jankó, tanulj, különben suszterinasnak adlak. Nem, fiam, hanem,elvégezvén tehetséged szerint a törvénykötelezte iskolát, szeliden

megfogom a kezedet s mondom neked a következőket:

Fiam, Jankó, látom, hogy sem kedved, sem tehetséged a tanulásra. Szeretném, ha becsületesen végezhetnéd az iskolákat, de minthogy ezt nem remélhetem, valami mesterségre adlak, fiam.

Benedek Elek: Testamentum - Marczinak

I.

Megirom már most a végrendeletemet, fiam. Ne félj, még nem akarok meghalni. Szeretnék élni bár még annyi esztendőt, a mennyit eddig éltem.

Szeretném megérni bár azt a pillanatot, melyben szárnyadra eresztlek. Ha kisebb testvéreid szárnyrakelését is megérhetném, Istennek különös kegyelmét látnám e nagy jótéteményben. De nem is merek reményleni ennyi jót.

Pedig, mikor e sorokat irom, a legszebb férfikorban vagyok. Tele élet- és munkakedvvel. Szeretném, ha száz kezem volna, hogy dolgozhatnám sokat, megmérhetetlen sokat. De vannak napok (eleinte csak pillanatok, később órák, most már napok), mikor lelkemre nehezedik valami megmagyarázhatatlan, sejtelmes borongás, s a két kezemet is sokallom; a mikor sötétnek, hidegnek látom az egész világot; a mikor csak egyetlenegy gondolatom van: a halál. A halál, mely orozva lep meg. Talán épp abban a pillanatban rántja ki kezemből a tollat, mikor áradozó szivvel irom: de szép az élet, ó de szép!

Az élet semmilyen körülményei közt nem értem magam gyávaságon, fiam. De a haláltól félek, a halállal szemben megdöbbentően gyáva vagyok. Néha megesik, hogy, menvén az utczán, a szívem elszorúl, s mintha egy láthatatlan kéz megmarkolná kegyetlenül: fájdalmasan vonaglik. Tudom, hogy nincsen szívbajom, s én mégis megreszketek egész valómban. Istenem, ha meghalok itt, az utczán, messze tőled, tőletek, egy búcsuszó, egy búcsucsók nélkül!

Ép hát csak megirom a végrendeletemet, fiam. Majd elolvasod, ha nagy leszel. Ha öreg kort érek, talán ki is pótolom, élőszóval vagy irással, ahogy lehet.

Vagyonról nem kell rendelkeznem. Az nincs. Nem is lesz. Egy pár könyv, amit irtam és irok még talán, amelyek második kiadást sohasem érnek, nyilván azért, mert elsőt sem kellett volna érniök: ez a te örökséged. Jó magyarán mondva: „hat ökörnek kötele, három vasvilla nyele“. De ez téged ne búsítson, fiam. Voltak ugyan rövid időszakok az én életemben is, mikor bántott a magam szegénysége s a mások gazdagságát irigyelém. Nem mintha kényelemben, pompában kivántam volna élni, de szerettem volna nagy jókat cselekedni. Letörülni az árvák, elhagyottak könnyeit, s szövetkezvén a jók legjavával, megnépesíteni hazámat a nemzeti kultura templomaival. Ám kérdés, hogy, ha milliókkal birnék, ugyanigy gondolkoznám-e. A gazdagság, a jólét nem rontaná-e meg szívemet; nem ölné-e ki kebelemből az idealizmust s a sok izmus közt azt, mely a századvég modern, kozmopolita fiainak szemében a legnagyobb mértékben nevetség tárgya: a chauvinizmust?

Aranytól – Aranyról: „… ÉLETMŰVE ÉLŐ, TERMÉKENYÍTŐ RÉSZE A MAGYAR MŰVELŐDÉSNEK.” (befejező rész)

Strobl Alajos Aeany-emlékműve a Nemzeti Múzeum előtt

Arany János utolsó napjai

A város Petőfi szobrának leleplezésére készült. Gyulai (…) azzal „rontott be” Aranyhoz: „János! Eljössz-e a leleplezésre? Ha nem jössz, a petőfisták azt mondják, irigységből maradtál itthon.” Arany hasonló tréfás hangon felelt: „Hiszen megyek! Már varrja is a szabóm a meggyszín mentét és a buzavirágszín nadrágot.” Készült is az ünnepélyre, de beteg lett.

(…)

Október 10-én hűvös, szeles időben (…) kimegy. A delet akkoriban a budai reáliskolában egy kis ágyú elsütésével szokták jelezni; Arany, hogy zsebóráját megnézze, pontosan jár-e, kigombolja kabátját; a szél átjárja. Másnap nátháról panaszkodik véletlenül meglátogató orvosának, de gyógyszertől húzódozik (…). 13-én láza van, s maga küld orvosért. Orvosa napról napra leírja a betegség tüneteit; a láz folyvást 38-39 ⁰C között volt, a légzés nehéz, fulladozó; a beteg ereje szemlátomást hanyatlott. (…) 22-ére virradóra az éjszakát nyugtalanul tölti; fia virraszt mellette.

Az utolsó órákat így írja le orvosa: „Reggel még átment a másik szobába. Leült a díványra: előtte az asztalon ott voltak a reggeli újságok. Felolvastak belőlük, de nem figyelt rá. Megkérdezte: hány óra; „különben mindegy”. Háromnegyed tizenkét órakor fia segélyével, botra támaszkodva még önerejéből tért vissza kiszellőztetett szobájába. A szobába érve leült az ágy közelében levő székre; sötétségről panaszkodott…” (…) „3/4 12 után 5 perccel egy erős, mély sóhajtással, vagyis légvétellel végképp megszűntek nála az élet minden jelenségei.”

Vasárnapi nap volt; egy héttel azelőtt leplezték le Petőfi szobrát, neveik megint egymás nyomában jártak a megilletődött elmékben.

Voinovich Géza

Aranytól –Aranyról: „OH, HA MÉG EGY OLYAT ÉNEKELNI TUDNÉK!”

Részlet a Toldi szerelméből

Toldi szerelme

Első ének (Részlet)

„… hogy a dallásban lelkem átifjodnék”

1

Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,

Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;

Szomorú tallóján ösi hírnevének,

Hej! csak úgy böngéz már valamit – mesének.

Engem is a bánat megviselvén zordul,

Vígaszért hő lelkem a múltakba fordul;

Azokkal időzöm, akik másszor voltak:

Mit az élet megvon, megadják a holtak.

2

Toldi jut eszembe, kiről, még ifjonta,

Játszi elmém könnyű énekét elmondta;

Egyszerű az ének, rajta semmi dísz tán,

De a szívből fakad melegen és tisztán.

Oh! ha – nem a hírért, nem a dicsőségért,

Nem, hogy a világnak üssek vele cégért,

De, hogy a dallásban lelkem átifjodnék –

Oh, ha még egy olyat énekelni tudnék!

A Toldi „dereka”

(…) a mű középponti helyet foglal el Arany költészetében. Nemcsak terjedelemre legnagyobb műve: ezzel foglalkozott legtovább is, újra meg újra elővéve, nem is annyira csiszolgatva, mint inkább új meg új koncepciók keretébe illesztve az elkészült részleteket. Már 1848 áprilisában, májusában hozzákezdett a tervezgetéséhez. Mikor Petőfi megtudta, hogy készen van a Toldi estéjé-vel, így biztatta: „kapj bele ismét Toldiba; ha már a fejét és a lábát megcsináltad, kötelességed a derekát is megcsinálni.” 1848-49-ben meg is írt Arany négy éneket, ez a töredék azonban nem maradt ránk, csak azok a részei, amelyeket átvett a későbbi kidolgozásokba. 1850-53 között újra dolgozott rajta Ezúttal hat éneket írt meg, a hetedikbe is belefogott: ez a Daliás Idők címmel ismert töredék első változata. 1854-től 1857-ig ezt átformálta, ezúttal azonban csak a negyedik énekig jutva. 1857 májusában csüggedten abbahagyta, azt írta Toldy Ferencnek,* hogy ebből a töredékből sohasem lesz kész munka. 1863 elején mégis újra elővette, most már új koncepciót* alakítva ki, új címet is választva, a végleges, Toldi szerelme címet. 1868-ig eljutott a derekáig, a hatodik énekig. Testi és lelki bajok (betegség, leánya halála) újra megakasztották a munkát. Csak 1874-ben folytatta, 1879. május közepén fejezte be.

Orosz László

Aranytól – Aranyról: „A LANTOT, A LANTOT SZORÍTSD KEBELEDHEZ HA JŐ A HALÁL…”

A Kapcsos könyv

Arany a Margitszigeten

A szeptember végi nap cirógató ragyogásában öreg ember kocog a félreeső sétaúton. Vigyázva botorkál a fövenyt nézve, vékony botjával is tapogatja maga előtt a kavicsos utat. Hóna alatt kis rézkapcsos könyvet szorongat.

Ahogy a felső-szigeti nagy szálloda környékét elhagyta, a budai oldal felé fordul, arra, ahol a tölgyek nehéz zöld koronája ragyog a szeptemberi fényben. A platánokat már megérintette az ősz: amíg megy, libegve száll el fölötte egy-egy aranysárga levél, az útra ereszkedve, mint valami nagy pillangó.

Itt a kanyarodóban a földet is szinte elborítják. Ha mozdul a szél, fölrebbennek, s arrébb futnak, mint riadt fürjcsapat.

Ahogy a tölgyes szélső fáihoz ér, leül egy fehér kerti padra. Ide csak gyéren, lombok közt szűrve hull be a fény, nem bántja beteg szemét. A fák közt, túlnan, Buda tornyai csipkézik az eget. Elöl a sárguló gyepen át-átfut a felhők árnyéka. Távolabb, a rózsáknál az öreg kertész bíbelődik a virágaival.

lehunyja a szemét, élvezi az őszi nap cirógatását. Nemigen engedi meg magának ezt a gondtalan semmittevést, csak mióta a szeme annyit romlott, hogy már az olvasás is nehezére esik. Igaz, hogy ilyenkor sem pihen: ilyenkor meg az agyar jár szüntelen... Ide jut az ember hatvanegy éves korára - örül már annak is, ha kiballaghat a fák alá, ha nem köti örökké ágyhoz, karszékhez megszámlálhatatlan nyavalyája: fejzúgás, fülzúgás, hurut, csúz, idegláz...

Szilágyi Ferenc

Fénykép a Margitsziget tölgyfáiról

Az Őszikék

Utolsó virágkorának lírai költészetét máig sem ítélik meg egyértelműen. Vannak, akik az öreg Goethe* lírájának méltó párjaként emelik világirodalmi polcra. Mások a költő erejének hanyatlását látják bennük, valamiféle "érdektelen privát-lírát",* túlfinomult virágok melegházi tenyészetét. Valójában a Nyugat-nemzeték* modern szellemei kezdtek felfigyelni rájuk. Azóta egyre erősebb az a meggyőződés, hogy rövid utolsó virágkora erőben, szépségben, teltségben és korszerűségben egyaránt méltó párja az előző kettőnek. Helyes megítéléséhez azonban hozzátartozik, hogy ne feledjük el létrejöttének körülményeit: a Kapcsos könyvet, az elszigeteltség befelé zengő visszhangosságát, az önkéntes hazai emigráció* roncsolásait.

E költészetben addig elért eredményeinek minden lényeges eleme új színezettel van együtt. A magát képekben, történetekben kifejező személyesség; a tárgyilagos ábrázoláson átizzó érzés. A közösség és az egyén öröknek érzett eszményein vívódó megindultság; az ész fegyelmével biztosított művészi nyugalom. A nemzet életének mozgásához tapadó közéleti érdeklődés, a humánus értékrendet őrző-megbecsülő komolyság. A szemérem lepleit leégető, meztelen életfájdalom; a megszépült múlton s a családiassá szelídült közeli valóságokon megpihenő kedély mosolya meg a hitványság, a züllött társadalom ellen forduló harag bánata. A klasszikus versek szoborszerű zártságát rebbenő, omlatag képiesség váltotta fel; a ritmus tömörsége zsongó, lebegő zeneiséggé oldódott.

Keresztury Dezső

Aranytól – Aranyról: „NEM HAL MEG AZ, KI MILLIÓKRA KÖLTI DÚS ÉLTE KINCSÉT, ÁMBÁR NAPJA MÚL;”

Arany egykori főtitkári szobája az Akadémián

Egy nehezen vállalt kötelezettség

A Pestre költözést néhány héttel késleltette egy aggályos lélekkel vállalt nagy alkotás, az első azok között, amelyek Arany líráját e sorsdöntő években a legmagasabb csúcsra emelték. A Széchenyi emlékezete volt ez.

A kor nagy drámája az előző korszak végső, tragikus pillanatával kezdődött: azzal a pisztolylövéssel, amely 1860 húsvétján Döblingben* kioltotta Széchenyi életét.

Az Akadémia Aranytól klért a nemzet gyászához és a tragikusan eltávozott nagy férfiú érdeméhez méltó költeményt. Arany nem bízott a maga erejében, s csak hetekig tartó belső küzdelem után vállalta a feladatot. A nyári szünetben fogott munkához, s csak ennek bevégzése után költözött Pestre. Az Akadémia októberi nagygyűlésén olvasta fel a Széchenyi-ódát.

Benedek Marcell

Széchenyi emlékezete

(Részlet)

1

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,

Egy röpke szóban annyi fájdalom;

Éreztük, amint e föld szíve rezdül

És átvonaglik róna, völgy, halom.

Az első hír, midőn a szót kimondta,

Önnön hangjától visszadöbbene;

Az első rémület kétségbe vonta:

Van-é még a magyarnak istene.

6

Megrontva bűnöd és a régi átok,

Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;

Nép, a hazában nem volt már hazátok:

Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.

S mint lepke a fényt elkábulva issza,

Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet;

Egy-két kebel fájt még a multba vissza:

Nem volt remény már, csak emlékezet.

7

De, mely a népek álmait virasztja,

Elhagyni a szelíd ég nem kívánt;

Széchenyit küldé végtelen malasztja

E holttetembe érző szív gyanánt,

Hogy lenne élet-ösztön a halónak,

Bénúlt idegre zsongitó hatás,

Reménye a remény nélkül valónak:

Önérzet, öntudat, feltámadás.

22

Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,

Te, az enyészet ágyán porladó!

Késő, de tartozott szent hódolat hív:

Egy nemzeté, ím, e hálás adó.

El kelle buknunk – haj, minő tanulmány! –

Meg kelle törnöd – oh, mily áldozat! –

Hogy romjaidra s romjainkra hullván,

Adjunk, Igaz! tenéked igazat.

24

Nem hal meg az, ki milliókra költi

Dús élte kincsét, ámbár napja múl;

Hanem lerázván, ami benne földi,

Egy éltető eszmévé finomul,

Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,

Amint időben, térben távozik;

Melyhez tekint fel az utód erénye:

Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

(1860)

Két nagy vers születése

Érdemes (…) odafigyelni arra, hogy a bizakodó, bizalmat áhító s parancsoló ódákban éppúgy megmutatkozik Arany lelkének kettőssége, mint a szabadságharc második felében létrejött nagy versekben. A Rendületlenül egyaránt csodálatot kelt ritka arányérzékkel kialakított szerkezetével, a legfőbb veszélyeket és erényeket egymásra halmozó, súlyos dialektikájával* s kivételes tömörségével; de végül is retorikusan* hat kissé tanáros építkezésével, intelmeivel. Sokkal erőteljesebb, főként kezdetének tétova rémületével, a döntéstől rettegve visszatorpanó végzetérzésével s a lehetetlent is elérő életerőbe vetett bizalmával a Magányban, amelynek Az ember tragédiája záróigéit előlegező optimizmusát is hitelesíti a kétségnek az a mélysége, amelyből a költő felküzdötte magát.

Keresztury Dezső

Aranytól - Aranyról: „… A BALLADÁKHOZ FORDULÉK”

Arany költeményeinek 1867-es  kiadása

Hogyan kezdett Arany balladákat írni?

(…) egy (1853 óta tapasztalt) fizikai változásom mindinkább elcsüggeszte, hogy nagyobb művet valaha befejezhessek. A kisebb költemények ez idő tájt meglehetősen felszaporodtak; de minden kísérlet, a nagyobbakat egész kitartással révpartra vonszolni, csak fájdalmas elégedetlenségben végződött. Így lettem én, hajlamom, irányom, munkaösztönöm dacára, szubjektív* költő, egyes lírai sóhajokba tördelve szét fájó lelkemet. Midőn (..) nyugalmam vissza kezde térni: a balladákhoz fordulék. Ezek elsőjét (…) még 1858-ban írtam, csupán népdalunk nyomán indulva, előbb, mint csak egyet is láttam volna az északi balladákból.

Az Elegyes költői darabok előszavából

Arany balladakorszakai

(…) Aranynak két nagy balladakorszaka van: a nagykőrösi, valamint élete alkonyán, az Őszikék-korszak, mely az öregkori líra néhány egyedülálló darabján kívül a felújult balladai alkotókedv remekléseivel is szolgál. A nagykőrösi korszak zömét a történelmi tárgyú balladák alkotják, de ez a korszak folytatja tovább a parasztballada 1848 előtt kezdődő vonulatát is (pl. az Ágnes asszonnyal). Az Őszikék-korszakban eltűnik a történelmi (…) ballada, gazdagabbá válik a paraszti jelleg (Tengeri-hántás, Vörös Rébék), s feltűnik a magyar nagyvárosi költészet tragikus nyitányaként a kapitalizmus haláltánctematikája* (Híd-avatás).

Aranytól - Aranyról: „HEJ NAGY-KŐRÖS HÍRES VÁROS..."

Tabló Arany János kiemelkedő tanártársairól

Határozat Arany Nagykőrösre való meghívásáról

Indítványba tétetett, hogy miután Varga János mérnök úr a mathesis* tanszéket el nem vállalta, köztudomás szerint pedig ifjú Szász Károly úr* - ki a magyar irodalomra választatott el – a mathesisben is kitűnő képzettséggel bír, sőt barátai előtt tett nyilatkozata szerint inkább szerette volna, ha a mathesisre választatott volna el, aminthogy e tanszékre szintén folyamodott: tanácsos volna azért ezen tisztelt professzor urat a mathesis tanszékére alkalmazni, és az ezáltal megürülendő magyar Litteratura tanszékére pedig honunk egyik nevezetes költőjét, Arany János urat, mint ki a nevelésben szintén jártas s hajlamokkal bír, meghívni.

Végzés:

A indítvány az egyháztanács által köztetszéssel fogadtatván, Szász Károly professzor úr, mint aki a mathesis tanszékére szintén folyamodott, s többek előadása szerint e tudomány iránt különös hajlammal viseltetik, e tanszékre akként tétetik át, hogy az ekként megüresedett magyar irodalom tanszékére Arany János úr, mint aki az irodalom mezején magának kitűnő helyet vívott ki, alkalmaztatik, és meghívása elrendeltetvén, a meghívólevél feltétele és elküldésére jegyző Nagy Gáspár megbízatik.

A nagykőrösi egyháztanács jegyzőkönyvéből

(1851. október 8.)

Úton Nagykőrös felé

(…) talán október utolsó hetében nekivágtak a nagy útnak. El lehet képzelni, milyen könnyhullatás közben borult egymás nyakába az asszonynép, hiszen Aranyné eddig még akkor sem adta fel családi hajléklát Szalontán, mikor férje Debrecen, majd pest felé irányította a maga élete fonalát. Jámborné Arany Sára még a legközelebbi erdőig is elkísérte őket, valami rossz sejtelemtől vezettetve: hátha nem is látja már többet egyetlen testvérét! A dobozi erdőben aztán eltévedt a kocsis: vissza kellett kanyarodni jó darabon. Végre mégiscsak megtalálták az irányt. Nem valami kövezett útra kell gondolni: a fontosabb helységek felé egyszerű földutat vágtak a szekerek. Estére szerencsésen elérkeztek Békésre, s ott éjszakáztak. (…)

Másnap a kondorosi csárdában falatoztak (…)

Tartottak egy kicsit a betyároktól is, de azok szerencsére nem kerültek útjukba. Pedig a szabadságharc utáni tanácstalanságban nagyon megszaporodott a számuk… Fáradtan érkeztek estefelé a Tisza mellé, Vezseny alá. (…) Újság volt a gyerekeknek a komp, mely a szekérrel együtt hamarosan átszállította az egész családot. A nádfedeles, tisztes papi ház meleg szeretettel fogadta őket. (..)

Hamarosan az asztalra került a párolgó paprikás csirke meg mellé a híres vezsenyi bor. Felengedtek a szívek, s Arany elbeszélte sorsukat, bajukat. (…)

Másnap a ház népéből elsőnek a Nagytiszteletű Úr kelt fel. Kőrösön hetipiacos nap volt, s erre Vezsenyből sokan jártak be.

Előhívatta hát legértelmesebb hívét, a kurátort,* s megüzente vele a hírt, amint kérték a kőrösiek:

- Arany professzor úr családjával együtt szerencsésen ideérkezett. Ma reggel továbbindulnak, s a délután folyamán várhatják őket Kőrösön!...

Bizony a kora reggelből úgy fél délelőtt lett, mert a gyerekekbe nagyon nehezen lehetett lelket verni. No, de azt a négy-öt mérföldet már majd csak végigporoszkálják a lovak, s idejére megérkeznek…

(…)

De sok mindenre gondolhatott közben Arany: hogy lesz, mint lesz! Hiszen ő nem készült tanárnak… Igaz, praeceptorkodott* Szalontán is, majd Kisújszálláson, de hát egészen alsó fokon… Szinte menekült a pedagóguspálya elől. (…) S íme, megint üldözi (…).

- NO, mindegy: már benne vagyok – gondolta (…) .

Izgalmában le-leszállt a kocsiról. Csak pipája bodor füstfelhője mutatta, hogy erősen gondolkodik valamin…

Késő délutánra járt már az idő, amikor beértek Nagykőrös határába…

Török László

Aranytól - Aranyról: „EMBER LENNI MINDÉG, MINDEN KÖRÜLMÉNYBEN"

Részlet a Letészem a lantot kéziratából

Szilágyi István levele Aranyhoz a szabadságharc bukása után

Sziget, 1850. január 4.

Kedvesem! Magadtól kell megtudakolnom: éltek-e? s hogy? Több levelet küldtem Szalontára, s többekhez; egy sem, s egyszer sem küldött kérdéseimre feleletet. Balgatagság volna ez idő szerint többet tudni akarnom, mint ami szívemet, lelkemet egyelőre kielégíti. Ne ütközzél tehát meg e csak néhány sorban, de szólj, írj, bár csak ennyit, s én nyugodt leszek.

Élsz-e te és a tieid? s minő sorban (amennyire levélre bízható). - - -

A mi Sándorunkról neje- s kisdedéről mit tudsz? … Csókollak minden tieiddel!

Sz. I.

Arany válaszlevele Szilágyi Istvánnak

Szalonta, 1850. január 19.

Kedves Barátom!

Leveledet vettem s jólesett tapasztalnom, hogy még van ember, ki rólam emlékezik. Azonban tőlem körülményes választ ne várj, mert a körülmények nem engedik. Annyit írhatok, hogy egészség és levegő dolgában nem szűkölködünk. Itt, bérszobában lakunk etc., s élünk, ahogy lehet, míg lehet.

(…)

Ölellek, nőm üdvözöl.

igaz barátod A. János

Aranytól-Aranyról: „S DÖBBENVE ISMERIK FEL RAJZOMON EGY-EGY VONÁST, MIT SZELLEMUJJA VON."

Petőfi rajza Aranyról

Petőfi első levele Arany Jánoshoz

Üdvezlem Önt! Ma olvastam Toldit, ma írtam e verset, s még ma el is küldöm. Az Életképek-ben ki fog ugyan jőni, de én minél hamarább akarom Önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyest műve költött bennem. Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egypár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!

Írjon Ön nekem, ha nem fogja restellni; írjon magáról, akármit, mindent, hány éves, nőtlen-e vagy házas, szőke-e vagy barna, magos-e vagy alacsony… minden érdekelni fog. Isten Önnel, isten Önnel. Ab invisis* őszinte szolgája

Petőfi Sándor

Arany Jánoshoz

TOLDI irójához elküldöm lelkemet

Meleg kézfogásra, forró ölelésre!...

Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,

S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.

Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:

Nem tehetek róla… te gyujtottad úgy fel!

Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi

Szépre, mely könyvedben csillog Pazar fénnyel?

Arany barátja: Petőfi Sándor

Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt

Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.

Más csak levelenként kapja a borostyánt,

S neked rögtön egész koszorút kell adni.

Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?

Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.

Az iskolákban, nem tanulni, hiába,

Ilyet… a természet tanított tégedet.

Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,

De oly tiszta is, mint a puszták harangja,

Melynek csengése a rónákon keresztül

Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

S ez az igaz költő, ki a nép ajkára

Hullatja keblének mennyei mannáját,

A szegény nép! olyan felhős láthatára,

S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,

Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,

Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,

Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –

Ezen gondolatok elmém környékezték,

Midőn a költői szent hegyre jövék fel;

Mit én nem egészen dicstelenűl kezdék,

Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

Petőfi Sándor (Pest, 1847. február eleje)