I.
Megirom már most a végrendeletemet, fiam. Ne
félj, még nem akarok meghalni. Szeretnék élni bár még annyi
esztendőt, a mennyit eddig éltem.
Szeretném megérni bár azt a pillanatot, melyben
szárnyadra eresztlek. Ha kisebb testvéreid szárnyrakelését is megérhetném,
Istennek különös kegyelmét látnám e nagy jótéteményben. De nem is
merek reményleni ennyi jót.
Pedig, mikor e sorokat irom, a legszebb
férfikorban vagyok. Tele élet- és munkakedvvel. Szeretném, ha száz kezem volna,
hogy dolgozhatnám sokat, megmérhetetlen sokat. De vannak napok
(eleinte csak pillanatok, később órák, most már napok), mikor lelkemre
nehezedik valami megmagyarázhatatlan, sejtelmes borongás, s a két
kezemet is sokallom; a mikor sötétnek, hidegnek látom az egész világot;
a mikor csak egyetlenegy gondolatom van: a halál. A halál,
mely orozva lep meg. Talán épp abban a pillanatban rántja ki kezemből a
tollat, mikor áradozó szivvel irom: de szép az élet, ó de szép!
Az élet semmilyen körülményei közt nem értem
magam gyávaságon, fiam. De a haláltól félek, a halállal szemben megdöbbentően
gyáva vagyok. Néha megesik, hogy, menvén az utczán, a szívem elszorúl, s mintha
egy láthatatlan kéz megmarkolná kegyetlenül: fájdalmasan vonaglik. Tudom, hogy
nincsen szívbajom, s én mégis megreszketek egész valómban. Istenem, ha meghalok
itt, az utczán, messze tőled, tőletek, egy búcsuszó, egy búcsucsók nélkül!
Ép hát csak megirom a végrendeletemet, fiam.
Majd elolvasod, ha nagy leszel. Ha öreg kort érek, talán ki is pótolom,
élőszóval vagy irással, ahogy lehet.
Vagyonról nem kell rendelkeznem. Az nincs. Nem
is lesz. Egy pár könyv, amit irtam és irok még talán, amelyek második
kiadást sohasem érnek, nyilván azért, mert elsőt sem kellett volna
érniök: ez a te örökséged. Jó magyarán mondva: „hat ökörnek kötele, három
vasvilla nyele“. De ez téged ne búsítson, fiam. Voltak ugyan rövid
időszakok az én életemben is, mikor bántott a magam szegénysége s a mások
gazdagságát irigyelém. Nem mintha kényelemben, pompában kivántam volna
élni, de szerettem volna nagy jókat cselekedni. Letörülni az árvák, elhagyottak
könnyeit, s szövetkezvén a jók legjavával, megnépesíteni
hazámat a nemzeti kultura templomaival. Ám kérdés, hogy, ha milliókkal
birnék, ugyanigy gondolkoznám-e. A gazdagság, a jólét nem
rontaná-e meg szívemet; nem ölné-e ki kebelemből az idealizmust s a sok
izmus közt azt, mely a századvég modern, kozmopolita fiainak szemében a
legnagyobb mértékben nevetség tárgya: a chauvinizmust?
Inkább maradjak szegény, semhogy a vagyon
kiforgasson valómból. Inkább maradj te is szegény, a ki jó szívvel ad egy darab
kenyeret a nálánál is szegényebbnek, semhogy duskálván a földi javakban, szív
nélkül, tüntetőleg, az egész világ szemeláttára dobj kalácsot az éhezőnek.
A meddig csak vissza tudok menni régi irások
kalauzolása mellett: a mi familiánk az arany középszeren felül sohasem
emelkedék. Sem anyagi, sem szellemi javakban. Épp annyija volt nagyapádnak,
ükapádnak, hogy a maga lován, a maga kardjával szolgálta a hazát és a királyt.
Verekedtek törökkel, tatárral, burkussal, francziával s
ezenközben pusztult otthon a gazdaság. Soványodott és fogyott a föld. Nekem
már sem ló, sem kard, sem föld nem maradt. Ami kevés föld reám nézett,
kicseréltem tudományra.
Tudományra! Kevés földdel még tudományt is
keveset lehet venni, fiam! Ha megnőssz s én is élek, nem lesz nehéz észrevenned
ismereteimnek nagy hiányosságait. Ám én az iskolákban, mesterekben nem
válogathattam, édes fiam. S mikor kiléptem az életbe, csak akkor láttam nagy
szívbeli keserűséggel: mennyire el vagyok maradva a sors ama
kegyeltjeitől, akiket tudós tanárok és
nyelvmesterek kísérnek bölcsőtől a sírig.
Hanem egyben mégis előnyben voltam fölöttük,
fiam! Abban, hogy falun születtem, gyermek- és ifjúkorom javát a mezőn,
mesélő, nótázó parasztok közt töltöttem el. Hogy megismertem fenékig a népnek
mindenörömét, búját-baját, sok nagy nyomorúságát. Hogy részem volt munkában, sanyarúságban,
s ez megedzé testemet, lelkemet. Te fiú! neked hiányozni fog a falú egész
életedben. Félek, hogy üvegházi nővevény maradsz, mely az első szélfuvintásra
elhervad, letörik. Ha én nem élnék serdülő korodban, nehogy te idegen
országokban való „tanulmányutakra“ indulj.
Ráérsz arra későbbet is. Eredj le az
atyádfiaihoz, azokhoz a derék, szorgalmas gazdaemberekhez, de nem uraskodni,
hanem végy a kezedbe kapát, sarlót, kaszát s dolgozz versenyt velök.
Hidd meg nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyü
a toll s nem nehéz a kasza. Látod, fiam, ha én hivatalnok volnék,
sohasem félnék a kormány ellen szavazni. Kiüzhetnének a hivatalomból,
lehetetlenné tehetnének mindenféle pályán: volna még mindig egy biztos
menedékem: a falú. A föld, az édes anyaföld, melyet ha becsületesen megművelsz,
meg nem csal.
Egyszer többet, másszor kevesebbet, de mindig ád
valamit.
Hát én úgy nevelődtem, hogy: egyik kezemben
sarló, a másikban könyv. A te nagyapád, ez a szegény öreg ember nevelt igy, a
ki sohasem olvasott pedagógiai könyveket, de a természetes esze
többet ért sok tudományos, innét-onnét összeollózott könyvnél; a ki
filozófusok könyveit sem olvasta, de életfilozófiája okvetlenül tisztább,
többet érő volt annál, mint amit könyvekből össze-visszaszedhetsz. Ám
azért csak olvasd el a könyveket is.
Nem lehetetlen, hogy iró lesz belőled. Már most
sokat firkálsz s korodhoz képest elég ügyesen. Meglehet, hogy
éppen az apád mesterségét folytatod: ujságot irsz, csinálsz majd te is.
Egy szóval sem tanácsolom, hogy ujságiró ne légy. Te később ezen
csodálkozol, mert hallani fogod, hogy a legtöbb apa a maga mesterségét ócsárolja
s a fiának mindenféle pályát ajánl, csak a magáét nem. Fiam, tudván,
hogy e soraimat érett korban olvasod, megmondhatom már most, hogy az
apáknak _ebben az egy dologban_ rendesen nincs igazuk. Minden pálya terhes
többé-kevésbbé s azok az emberek, kik erősen megdolgoznak a mindennapiért, nem
látják a mások nehéz munkáját, talán mert nem érnek rá a magukétól. És nincs pálya,
mely a kellemetlenségeknek, időnként lehangoló, elkeserítő momentumoknak egész
sorával ne kedveskednék. De ha van pálya, hol a szegény ember aránylag
boldognak érezheti magát: az ujságiró pálya ez.
Az egyetlen, hol a szegény ember megőrizheti
függetlenségét, szabadságát. Ezrek, milliók gondolatának,
érzelmeinek lehet tolmácsolója egy egész életen keresztül; tollával
megvédelmezheti az elnyomottat, az ártatlanul üldözöttet; egy czikkel, melyet úgy
röptében vet a papirra, ezreket vigasztalhat meg; egy röpke szózattal
milliókat bátorít, tüzel nemes akczióra; egy rövidke ujdonsággal lelepzi,
pellengére állítja a becstelent, ki köztiszteletet bitorolt addig,
holott titkos üzelmeivel régen rászolgált a közmegvetésre.
Egyáltalán a vagyonszerzést életed czéljáúl ki ne
tűzd. Jó, ha van; jó, ha Isten becsületes munkásságodat mindenképpen
megjutalmazza. De a mint föltetted magadban: pénzt és pénzt szerzek minél
többet, számolj is le sok minden dologgal, a melyek birása nélkül közelebb
állasz az ördöghöz, mint az Istenhez.
Ne mosolyogj e szóra: Isten, ne mosolyogj, te
századvégi gyermek! Mind hazudik, a ki tagadja Istennek létezését. Okosabbnak,
bölcsebbnek akar látszani más teremtett lényeknél csupán, de a mint bajba
kerül, az Istenhez fohászkodik. Az Istenhez, a ki áld és
ver. A ki meg-megszomorítja a jókat is, nyilván azért, nehogy elbizakodjanak. Hiszen tanúja valál, hogy szegény nagymamád, kit
fiatal korában ért a bús özvegység s ki egymaga nevelt föl nyolcz kis
gyermeket, dolgozván, megtoldván a napot az éjjel, mikor már munka,
gond nélkül élhet vala, kényelemben, szerető gyermekektől, unokáktól
környezetten jön egy gyötrelmes betegség s szörnyü halálnak halálával
hal meg! Hol itt az igazság? – kérdezed. Miért nem a késő öregségben
halhatott meg, nagy kínok nélkül, csöndesen? Igaz, igaz, de
tudhatja-e a gyarló ember, mit rejt méhében a jövő? Nem volt-e vajjon csekély
az a kín, mit szenvedett, ahhoz képest, a mely érheté vala, ha tán egy
gyermekét szerencsétlennek látja majd? S nem az volt-e vajjon az ő
rendeltetése, hogy, nagyra nevelvén apró gyermekeit, még a testi kínok
kínjait is szenvedje át; hogy azok, kik életüket adták volna életéért,
nagy fájdalmukban megkönnyebbedést érezzenek: Istenem, csakhogy
már nem szenved!
Fiam! A természet rendje szerint én elébb halok
meg, mint édes anyád. Népes családom eltartása a te válladra nehezül
talán. Jól megjegyezd, hogy azt a végetlen szeretetet, ezer gondot,
aggodalmat, önfeláldozást, könnyet, azokat az átvirrasztott éjszakákat –
soha vissza nem tudod fizetni az édes anyádnak. Lehetsz a legjobb fiú,
a szíved arany; lehetsz figyelmes, gondos; anyádnak betegségben ápolója:
századrészét nem fizetted meg az anyai szeretetnek. Az apa is tud
szeretni: semmi ez az anya szeretetéhez. Az apa kínlódhatik,
hullathatja véres verejtékét éj, nap, hogy meglegyen gyermekeinek a mindennapi:
felét sem tette érettük annak, a mit egy jó anya tesz. Nehogy azt hidd
hát, hogy, ha majd édes anyádnak adsz annyi pénzt, a mennyiből megélhet,
leróttad iránta minden tartozásodat.
A szeretődet kifizetheted pénzzel, az édes
anyádat nem.
Szeretetért szeretetet vár az anyai szív.
S ne feledd, hogy az anya, ha meg is szünt
dajkálni téged, nem szünt meg aggódni éretted utolsó pillanatáig. Ismertem
anyákat, kik a fioktól kapott járadékot titkon félrerakták, hogy, ha
tán rosszra fordul fioknak a sorsa, fölsegítsék. Hol az a fiú, a ki a
szüleitől kapott pénzből ezzel a gondolattal félretesz? – S hát azt
mondjam-e, hogy a legszegényebb anya hamarább állit sírkövet
meghalt gyermekének, ha még olyan rossz vala is, mint a legjobb fiú az édes
anyjának?
Nem, nem folytatom az összehasonlítgatást. Olyan
jó nem tudsz lenni az
ó édes anyádhoz, a mily jó ő te hozzád. Hát én nem
is kivánok tőled lehetetlent: légy olyan jó, a milyen jó csak
lenni tudsz. Példákban nem szűkölködöl. Eredj János bácsihoz. Nézd meg,
hogy eteti, itatja, dajkálja, őrzi az öreg nagymamát. S ez is semmi
ahhoz, a mire egy anya szerető szíve képes.
A századvégnek két sötét foltja: a stréberkedés
és hozományvadászat. Nehogy kisértetbe vigyen egy-két stréber könnyü
szerencséje, fiam! Semmit meg ne kivánj, a mi becsületes munkával
el nem érhető. Sokszor félrelöknek talán utadból, de te ne csüggedj: ha
van benned tartalom, erő, stréberkedés, reklámhajhászat nélkül is eléred
czélodat, csak a czélt erődhöz mérjed. Ha nem, akkor te is
stréber vagy, fiam, s megérdemled, hogy visszaessél.
Csak minél kevesebbet beszéljenek rólad! Mai
világban nemcsak az az asszony gyanus, a kiről sokat beszélnek, hanem a
férfiu is, hacsak nem politikus. Könyvet ha irsz, ne bántson se a
malicziózus kritika, se a malicziózus hallgatás. S bár a nagyközönség nem
lát a kulisszák közé, ne házalj a redakcziókban reklámok után.
Az a tudat, hogy bár egy embernek is igaz lelki
gyönyört szerzettél irásoddal, nekem legalább többet ér, mint száz
irótársnak a reklámja, émelygős, hazug dicsérete.
A házasságodba nem szólhatok bele. Remélem, oly
nőt veszel feleségül, a kit szeretsz és a ki téged szeret. Ma ugyan ez
nem szokás, de te csak ne szégyelj szeretni, fiam! Jó, ha pénzt hoz a
házhoz a feleséged, de jobb, ha nem hoz. A férfi dolgozzék, az
asszony tartsa rendben a házat, nevelje a gyermekeket. Nem is lehet igazi
boldogság ott, a hol semmi gond a holnapra. Ez forrasztja, ez, az
élet gondja, egy lélekké a férjet és a nőt. Nem tudom, mi czélja lehet az
oly életnek, mely mindent készen kap s csak arra van gondja, hogyan verje
el a pénzt és időt?
Hol a legtöbb boldogtalan házasság? A gazdagok
közt, hol az asszonynak soha sincs alkalma megsímogatni a férj gondoktól
redős homlokát; a hol sohasem érzik egy pár gyermekczipő megszerzésének
az örömét; a hol nem veszi észre a férj, ha ma egy tál étellel több került az
asztalra, mint tegnap; a hol van minden, de minden, csak gond
nincs!
Gunyoljanak papucshősnek, filiszternek: ne
törődj vele. Nevessenek, hogy nem jársz kávéházakba, nem vacsorálsz korcsmákban,
te csak siess haza, ha munkádat elvégezéd. Hidd el, sehol úgy nem örülnek
neked, mint odahaza. Senki oly édes csókkal nem vár, mint a feleséged,
gyermeked.
Senki a te gyöngéid iránt nem oly elnéző, mint a
feleséged, a családod. Sehol oly puha ágyat nem vetnek, mint otthon.
Senki oly hamar észre nem veszi, ha bántja szívedet valami, mint a feleséged és
senki oly igaz lélekkel nem igyekszik megvigasztalni, mint a
feleséged.
Hát ne félj, ne szégyelj szeretni, fiam!
… És aztán ne félj, ne szégyeld szeretni a
hazát! Ma a világpolgáriasság a divat, de te ne hódolj e divatnak. Inkább légy
„vad magyar“, mint „szelid hazafi“. Mennél jobban szaporodnak a
szelid hazafiak, annál inkább lesz szükség a vad magyarokra. Ám ezzel
nem mondtam azt, hogy a politikába nagyon beleártsd magadat. Legfőképpen
honatyaságra ne aspirálj. Ez nem szegény embernek való. Várd meg
az idők és emberek javulását, a mikor pénz nélkül is meg lehet
szerezni a dicsőséget, hogy mint törvényhozó szolgálhasd a hazát!
… De érzem, hogy ebbéli tanácsom kárba veszhet…
Tégy bölcs belátásod
szerint.
Most jer velem, jer az udvarra ki és hallgasd
azt az édes-bús éneket, mely a budai völgy öléből minden este fölszáll
ide hozzánk. Tudod-e, miféle ház az odalent? Árvaház, fiam… Árva
gyermekek énekelnek esteli imát. Hallod, fiam, hallod? Hálaéneket zengnek a
jó Istenhez, a ki az árvákat nem hagyja el.
A ki gondot visel rád is, ha én meghalok.
II.
Te csak nyargalj vesszőparipádon, fiam,
sejtelmed se legyen arról, hogy én ez órában a halál gondolatával foglalkozom,
irván, folytatván végrendeletemet. Dalolj versenyt a dalos
pacsirtával, mely ott fönt lebeg a magas levegőégben s nyilván azt hirdeti:
de szép az élet, óh de szép!
Nézd, csak nézd azt a vak fiút, ki mindennap
kibotorkál a hegyek közé, egyedül, egy pálczika nélkül, meg-megáll ez is, fejét fölemeli s mosolygó arczczal hallgatja a pacsirta dalát.
Tele tüdővel szívja az üde levegőt, a vadrózsák illatát s e pillanatban
talán ő is azt suttogja: de szép az élet, óh de szép! Pedig ő nem látja a
virágot, ám érzi illatát; pedig ő nem látja a pacsirta szárnyalását, ám
hallja csattogását; pedig ő árva, apátlan, anyátlan, kegyelemkenyéren él,
s im lásd, e pillanatban örül az életnek mégis.
Ez csodálatosnak, rejtelmesnek tetszik tenéked.
De te csak a botorkáló vak fiut látod, lelkének tartalmát nem ismered.
Te még nem tudod megbecsülni Istennek végtelen jóságát, a mely
téged ép kézzel ajándékozott meg; te még nem tudod, hogy e
kézzel majd felemelheted a gyöngét, leverheted a gonoszt; szerezhetsz vele
kenyeret magadnak és adhatsz vele e kenyérből másoknak; és
megajándékozott ép szemmel, melylyel nézheted mindazt, mit látni szép, s
melyet behunyhatsz, ha nem akarod látni mindazt, mit látni kellemetlen. Ah,
Isten őrizz, ha csak egy idegszál hiányoznék tested épségéből, mely
nagyot emelkednék becse a meglévőknek! Hidd el nekem, hogy annak a vak fiúnak
édesebben csendül szívébe a madárdal, mint a tiedbe. Hidd el nekem, igazibb
öröme van neki abban, hogy bár tapogatózva, botorkálva, de járhat-kelhet az
édes anyaföldön, mint tenéked, hogy ugrálhatsz árkon, bokron át, megmászhatod a
magas hegyet, leszaladhatsz a virágos völgybe, s eszedbe sem jut, hogy mindezt
nem tehetnéd, ha Isten tőled is megtagadja azt, mit attól a vak fiútól jónak
vélt megtagadni az ő végtelen, beláthatatlan bölcsessége.
Természetesen, te ma még azt hiszed, hogy nem
lehet nagyobb csapás, e földön nagyobb nyomorúság a vakságnál. Igazad
van, nincs is ennél nagyobb testi nyomorúság. De megtudod, látni
fogod majd az én irásom nélkül is, hogy van ennél egy nagyobb, rettentőbb
nyomorúság: a lelki vakság. Látni fogsz Isten képére teremtett
embereket, akikből első tekintésre nem hiányzik semmi, a mi az embert
egész emberré teszi; más-más a ruhájuk, ruhájuknak a kelméje; a
szabása; más-más talán az arczuknak a szine; rövidebb, hosszabb,
vékonyabb, vastagabb a termetük, de egyben mind egyenlők: Istennek képére vannak
teremtve valamennyien.
Látni fogod, hogy Istennek napja egyformán
világít valamennyinek s im mégis milliók tapogatóznak, botorkálnak, éppen
mint az a vak fiú. Van szemük a látásra és nem látnak. Van fülük a
hallásra és nem hallanak. Látni fogod, hogy Isten képére teremtett emberek
idegenül haladnak el egymás mellett. Látni fogod, hogy az „egy akol
és egy pásztor“ irott malaszt, melyet állandóan hazudtol a valóság;
hogy az aklok száma megszámlálhatatlan, a pásztoroké még inkább… Meg
fogod látni, mely éberen őrködnek e pásztorok az aklok kapujában s
csodálkozással szemléled, hogy hamarabb engednek kiszaladni
hármat az akolból, mint beereszteni egyet, a mely – szerintük – nem az ő
aklukba való. Ezen nevet az én paraszt-eszem, de jegyezd meg, fiam,
hogy nemcsak paraszt-ész van e világon. A mit én
természetesnek találok, a természettel ellenesnek talál tán millió ember és
viszont.
De félek, hogy véletlenül már most kezedbe akad
irásom s nem szeretném, ha legalább a velejét meg nem értenéd. Félek különösen
attól, hogy, ha nem értenéd meg azt, mit mondandó vagyok, megkésve értenéd meg,
a mikor már téged is elsodort valamely áradat. Félek, hogy mire kikerülsz az életbe,
mindabból, mit az iskolában tanultál, csak annyi marad meg, a mennyivel
megkeresheted a kenyeredet, talán vagyont is gyüjtesz, nagy vagyont általa, de
üres lészen a szived, szeretet nélkül való. Avagy megmarad tán szívedben a
szeretet, de dresszirozva, mint egy komédiás ponny. Szívednek melegét nem azokra
árasztod, a kik szeretetet szeretetnél egyébbel nem viszonozhatnak, hanem
azokra, kik, szeretet nélkül élvén az életet, bolond szívedet még majd
kinevetik.
Látom, éppen most tanulod a bibliai történeteket.
Szépen megmagyarázza Jézus a törvénytudónak, hogy mi az a felebaráti szeretet.
A kirabolt, félholtan fetrengő utason nem könyörül a pap. Hasonlóképpen nem
könyörül rajta a lévita. Végre jön egy szamaritánus. Bekötözi sebeit, elviszi a
városba, elhelyezi egy háznál s még pénzt is ád a gazdának, hogy ápolja őt.
– E három közül ki volt felebarátja a
sebesültnek? – kérdé Jézus.
– A ki könyörült rajta, – felelé a törvénytudó.
A tanulságot ebből igy vonja le könyvecskéd: „A
valódi könyörületes szívü ember sohasem kérdezi: micsoda nemzetből
vagy vallásfelekezetből való az, a ki nyomoruságban szenved, hanem
segíti embertársát azért, mert tudja, hogy az Istennek gyermeke, tehát
neki testvére és segedelemre van szüksége.“
Tehát Jézus, Istennek fia, a felebaráti
szeretetet a könyörületesség egy példájával magyarázta meg. Ne feledd, fiam, hogy
Jézus ennek előtte kétezer esztendővel járt és tanított e földön.
Hogy abban az időben még a könyörületesség volt a szeretet legszebb
nyilatkozása. Ne feledd, hogy bár Jézusnak bölcseje jászol vala, királyok
borultanak le e bölcső előtt. Királyok és pásztoremberek. Olvasd a
históriát s látni fogod, mint verődnek a népek külön kasztokká. Az erős
leveri és ráadásul még meg is veti, lelkében megalázza a gyöngét.
Fejébe veszi, hogy csak ő az Isten képére teremtett ember, s a kit
szegénysége, gyámoltalansága, gyengesége lenyügöz, az az ő szolgája. A kinek
kenyeret dob, hogy éhen ne veszszen, de szive melegéből nem juttat neki
egy leheletnyit. Akit, Istentől nyert lelki adományok révén bár
fölemelkedik a porból, magával egyenlőnek nem ismer el, mert amannak bölcseje
durva deszka volt, az övé aranynyal, selyemmel, biborral ékes.
Ha majd szíved, lelked ki lészen művelve; ha
majd nemcsak látsz, de a látottakon gondolkodol is: csak akkor döbben meg
a szíved, fiam, csak akkor szorongatja majd vasmarokkal a keserű
fájdalom, látván, hogy boldogtalanabb vagy az éhező koldusnál, mert
annak nem fáj, ha pénzt vet lábához a nagy úr, a mint elrobog bársonyos
hintaján; de neked fájni, kegyetlenül fájni fog, a midőn tisztességtudó
kalapemelésedre könnyü, megvető fejbiczczentéssel válaszol a gőgös, de
máskülönben könyörületes szívü nagy úr!_
Könyörületesség! Ki nem könyörületes manapság?
Kinek nincs egy fillérje, egy falás kenyere a koldusok számára? Ki mer manapság
nem lenni könyörületes szívű? Ma, mikor az ujságok számon tartják, ki mennyit
ád a kárvallottaknak s ki nem ád semmit? Manapság, mikor a könyörületesség mulatság,
sport? Mikor fényes, drága toálettekben, keringőzve vagy csárdást ropva törülik
le a szenvedők könnyeit!?
De én egyebet kérek tőletek, könyörületes
szívek! Nekem van kenyerem; nekem van ruhám, divatos szabású; tanultam, a
mit tanultam; tudok, amit tudok; vagyok legalább is „átlagember“, vagyok;
beszédem nem sima, de nem is goromba; ha éppen elkerülhetetlen, még a lovakról
is tudok társalogni; könyörüljetek rajtam s ne kérdjétek, paraszt vagyok-e vagy
nemes; kereszténye-e vagy zsidó. Vegyetek úgy, a mint vagyok. Szeressetek, ha van bennem szeretni való;
vessetek meg, ha van bennem megvetni való. De ne legyetek az őseimre
kiváncsiak, mert ők alszanak, porladoznak régen; kegyes érdeklődésteket meg
nem köszönik: ruházzátok rám ezt és én megköszönöm, meghálálom nektek.
Szeretetért szeretetet adok.
Ez a legnagyobb summa, fiam, melylyel a
szeretetet megfizetni lehet: maga a szeretet. Ne sajnáld, ha többet adsz
ebből másnak, mint a mennyit más ad tenéked. Örülj ennek, hisz akkor te vagy a
gazdagabb.
Mikor e sorokat irom, édes fiam, nagy kérdések
foglalkoztatják az elméket. Nagy kérdések, melyeket tán még az én
életemben paragrafusokba szednek, de te késő öregséget érhetsz, akkor sem
lesznek megoldva.
Bölcs, nagy elmék kigondolnak sok szépet,
üdvöset, törvénykönyvekbe be is iktathatják: rideg paragrafusok még soha meg
nem változtatták a társadalomnak szellemét.
Ha én zsidó volnék s reczipiálnák az én vallásomat,
megköszönném szépen, de megkérdeném: hát _engem_ mikor reczipiálnak? Ha én
zsidó volnék s feleségül vehetném a keresztény leányt, akit szeretek, a nélkül,
hogy meg kellene tagadnom a hitemet, megköszönném szépen, ah, de mi a törvény jótéteménye
ahhoz, ha látnám, ha érezném, hogy van egy törvény, mely a szivekben lakozik: a
szeretetnek törvénye, mely nem lát különbséget ember és ember között!
Törvények még nem döntöttek le válaszfalakat,
fiam, azt nekünk magunknak kell ledöntenünk. De nehogy azt mondd majd
szűkkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget s közömbösen nézd embertársaidnak
küzdelmeit. Ha csak magadra gondolsz, ha csak a magad sebe fáj, menj a rengeteg
erdő mélyébe, lakjál a vadak s ne az emberek között. Élj vad gyümölcsön, sebedet
gyógyítsd füvekkel: igy is lehet élni, a mig halálod órája üt. De ha emberek
közt élsz, vedd ki a magad részét minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből.
Állj a védtelenek, gyengék közé; az erősek, hatalmasok oldalán harczolni nem virtus. Ne
ejtsen meg a könnyü, puha élet varázsa; nehogy cserbe hagyd a veled
egysorsuakat, mert téged talán megtűrnek a felsőbbek között. Neked ez nem
okozhat akkora örömet, a mekkora keserűséget azoknak, a kiket te cserben
hagyál. S ha még ez sem volna elég, hogy meg ne tántorodjál: gondolj
reám, kinek az életét nemcsak a nehéz munka rövidité, de végetlen
lánczolata az emésztő gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor
megakasztják tollamat, megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén
a vészes áradatot, mely jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget…
Lehet belőled nagy ember, – és hadd legyen! – de
szív nélkül, szeretet nélkül igazán nagygyá nem leszel. Ne bizd el hát
magad, ha csodálják elméd tündöklését: sok fényes elme elhomályosult
már, de a szív, – jó vagy rossz – megmarad utolsó dobbanásig annak, a
mi volt első dobbanásakor. És te, fiam, kicsinyelheted majd
tán elmémnek szűk körben való forgását, de egyet ki kell érezned e sorokból:
tele volt a szívem szeretettel. Jutott ebből mindenkinek és nem fogyott soha,
de sőt inkább növekedett. Nem osztályoztam a szeretetet: mindenkinek annyi
jutott, a mennyit megérdemelt. Némelyiknek több is, de kevesebb soha senkinek.
És nem félek, hogy kifogyok a szeretetből, fiam!
Ha egyéb nem, ez eltart a sírig. Ha egyebet nem, kaphatsz ezt tőlem halálom
után is s ha majdan talán üresnek érzed szívedet, gyere ki síromhoz,
meglásd, megtelik szeretettel! Ha majdan talán bántani fog az
emberek gőgje, gyere ki a temetőbe s megvigasztalódol. Porrá lesz itt
gazdag és szegény, gőgös és alázatos. Az egyiknek gránit jelöli emlékét, a
másiknak egyszerü fejfa, de porrá lesz mind a kettő. Itt ember és ember
közt nincs különbség. Gránit és fa: ennyi az egész.
Jere ki a siromhoz, fiam!
(Eredeti
helyesírás meghagyásával!)
Forrás:
Benedek Elek: Testamentum és Hat levél
Budapest,
1896. Singer és Wolfner kiadása
CORVINA
irodalmi és nyomdai részvénytársaság Budapest, Révay-utcza 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése