Aranytól – Aranyról: „… ÉLETMŰVE ÉLŐ, TERMÉKENYÍTŐ RÉSZE A MAGYAR MŰVELŐDÉSNEK.” (befejező rész)

Strobl Alajos Aeany-emlékműve a Nemzeti Múzeum előtt

Arany János utolsó napjai

A város Petőfi szobrának leleplezésére készült. Gyulai (…) azzal „rontott be” Aranyhoz: „János! Eljössz-e a leleplezésre? Ha nem jössz, a petőfisták azt mondják, irigységből maradtál itthon.” Arany hasonló tréfás hangon felelt: „Hiszen megyek! Már varrja is a szabóm a meggyszín mentét és a buzavirágszín nadrágot.” Készült is az ünnepélyre, de beteg lett.

(…)

Október 10-én hűvös, szeles időben (…) kimegy. A delet akkoriban a budai reáliskolában egy kis ágyú elsütésével szokták jelezni; Arany, hogy zsebóráját megnézze, pontosan jár-e, kigombolja kabátját; a szél átjárja. Másnap nátháról panaszkodik véletlenül meglátogató orvosának, de gyógyszertől húzódozik (…). 13-én láza van, s maga küld orvosért. Orvosa napról napra leírja a betegség tüneteit; a láz folyvást 38-39 ⁰C között volt, a légzés nehéz, fulladozó; a beteg ereje szemlátomást hanyatlott. (…) 22-ére virradóra az éjszakát nyugtalanul tölti; fia virraszt mellette.

Az utolsó órákat így írja le orvosa: „Reggel még átment a másik szobába. Leült a díványra: előtte az asztalon ott voltak a reggeli újságok. Felolvastak belőlük, de nem figyelt rá. Megkérdezte: hány óra; „különben mindegy”. Háromnegyed tizenkét órakor fia segélyével, botra támaszkodva még önerejéből tért vissza kiszellőztetett szobájába. A szobába érve leült az ágy közelében levő székre; sötétségről panaszkodott…” (…) „3/4 12 után 5 perccel egy erős, mély sóhajtással, vagyis légvétellel végképp megszűntek nála az élet minden jelenségei.”

Vasárnapi nap volt; egy héttel azelőtt leplezték le Petőfi szobrát, neveik megint egymás nyomában jártak a megilletődött elmékben.

Voinovich Géza

Arany János egyik öregkori képe

Isten veled!

Ó, halhatatlan halott, mielőtt elhagynád e csarnokot, küzdelmeid, szenvedéseid és dicsőséged színhelyét, fogadd búcsúját a Kisfaludy Társaságnak is, mely először koszorúzta meg lantodat, s melynek kebelében zengted el hattyúdalod is! Egy nagy költő és egy jó ember  hunyt el benned; nagy elmédet csak nagy szíved múlta felül. A hazafi, férj, atya és barát példányképe voltál. A költő és ember egy volt benned. A képzelet magas röptét s a szív mély érzéseit, a szenvedély erejét s az örök erkölcs igaz kultuszát egyesítéd műveidben. A népköltészetből merítéd ihleted, régi hagyományaink lelkesítettek, s az egyszerű népének formájában ki tudtad fejezni az ó- és újkor remekíróin mívelt szellemed egész gazdagságát. A magyar nyelvművészet felülmúlhatatlan mestere, az irodalom méltóságának képviselője s a magyar népjellem valóságos típusa voltál minden erényével, gyöngeségei nélkül. Ó, mennyit vesztettünk benned, ó, mennyi mindent takar e koporsó. A fájdalom elfojtja a szót, csak könnyeink omlanak. Isten veled! Isten veled! Isten veled!

Részlet Gyulai Pál búcsúbeszédéből

Arany Jánoshoz

(Egy megzavart verselő a XX. században)

Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének:

ládd, léha gáncsok lantom elborítják

s mint gyermek hogyha idegenbe szidják

édes apjához panaszkodni tér meg:

úgy hozzád én. E nemzedék szemének

gyenge e láng, bár új olajak szitják:

cintányérral mulatnak már a szittyák

s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.

S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!

nem takart seb kell, inkább festett vérzés!

és jönnek az új lantosok sereggel,

sebes szavakkal és hangos sebekkel:

egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,

magát mutatni hősi gladiátor.*

Babits Mihály

Etelei álmú Budai király

(…) Szemérmes magyar úr-paraszt volt, kálvinista teológus, fegyelmezett és önvesztére visszatartott, önmaga előtt rejtegetett lírikus. Igen, lírikus, mert minden más csak ennek a lírának elfajtázása, s Arany János boldogabb ember lett volna, ha nem Eteléék és Budáék által, de önmaga által s önmaga belső eposzaival nyilatkozhatik. Talán, talán, mert nagyon lehetséges, hogy ez a rendkívüli ember a legátlagosabb embertípusra ütött, csupán hogy véletlenül a versírás ajándékoztatott neki.

Ez nyugtalanít, ez fáj, ez gyanús: nem volt boldog ember még ama határok között sem, amelyek mögött boldogságot szoktunk szimatolni másoknál. Ilyen szép, rendes, okos, tanult, java idejéig egészséges, nagyszerű tehetségű, puritán, magyar ember, s esetleg – boldogtalan volt. Vannak ám az életnek, mondjuk létnek ilyen furcsaságai: Arany Buda irály volt, s önlelkében támasztott egy irigyelt Etelét, s evvel megölette magát. De az etelei álmú s olykor erejű Buda királynak, nagy Arany Jánosnak minden hódolat megadassék. S hogy az ő nevében, az ő birtokán évtizedekig csupa gaz termett a kis bérlők lelketlensége miatt, azért is Aranyé a hálánk. Mi várt volna irtásra, s mi adott volna forradalmi reakcióra okot, s mi csinálta volna meg a fiatal Magyarország irodalmát?

Ady Endre

Arany Jánoshoz

Falusi csöndben, termékeny magányban

Megint utódod lettem, nagy előd,

A nyugalomban gazdag aratás van

És én megállok csűreid előtt:

Te vagy a költő most nekem, ki messze

viharban jártam, hol jég és vér esett.

És elpártolt a hűtelen szerencse,

Hogy káromolnom kelle az eget.

Ha visszatértem álmok falujába,

Hol ákác bólog és szunnyad a zaj

És elcsitul a balga macskajaj.

Magyar vagyok. Szegény költője árva

Derék fajtámnak s ez ma több nekem,

Mint világhír és világszerelem.

Juhász Gyula

Gazdagság és mélabú

Aki Arany költészetét élete adataival, levelezésével hasonlítgatja, megdöbben. Az a benyomása, hogy elvarázsolt embert lát; aki, ha enyhül fölötte a varázslat, egy Lope de Vega* termékenységével dolgozik, aztán, mintegy pálcaütésre elernyed, s visszaroskad a tehetetlen elégedetlenségbe. Nincs lehetetlen az akarata számára, csak az akarata bénul el hónapokra, évekre, évtizedekre. Ha felbuzdul, minden a rendelkezésére áll, nincs olyan vállalkozás, melyben készletei kimerülnének; csak épp a felbuzdulás képessége akadozik. „Nem dolgozom, csak ha valami hajt. Egyébkor lusta mélabú termet, Mely elefántnak néz szúnyognyi bajt.”

Mi ez a mélabú, melyre Arany se talál magyarázatot anyagi és testi bajokon, a „sors szemverésén” kívül? Ha a mesterség nehézségei felől nézem: a kísértetek könnyűségével dolgozik, mintha a kakasszót érezné a háta mögött; ha a lelke felől: csodálatos nehezen, belső gátlások éjfele és hajnala közt. Amikor meglódul, régi építészre emlékeztet, aki munkászászlóaljakat mozgat a márványbánya és a dóm közt; amikor elernyed, van benne valami a keleti fejedelemből, aki bánatosan gubbaszt palotájában, s szinte nem is tudja, micsoda országnak, micsoda kincsnek az ura. Megértettünk valamit Aranyból, amíg ezt nem értjük? Gazdagság és mélabú, úgy érezzük, valahogy rokonok benne. De ki magyarázza meg, hogyan?

Németh László

Arany

Lombozott a por még, ám elült a zaj,

elfult a homokban a sziklamoraj.

Köt a karcsú füst is, e szelíd virág

s gond érleli termőn a puszta fiát.

Édes burgonyát föd darabos talaj –

Téged is födött így a gond meg a baj

s gondoltad, mit gondolt csendjében a táj –

a hős el van vetve, teremni muszáj.

S míg szél nyalta, tépte a rét bokrait,

lassan lépve hoztad komoly ökreid.

Verseidre raktál szép cseréptetőt

s homokot kötöttél, a futó időt.

Hadd csellengjünk hozzád, vagyonos Atyánk!

Házhelyünk a puszta, kóbor a kutyánk.

Hadar a szárazság, pusztít az egér

s gőggel fortyog kásánk, de hát az mit ér?

József Attila

Arany életműve a magyar művelődés termékenyítő része

Aranyt joggal sorolják irodalmunk legnagyobb összefoglalói és legmerészebb kísérletezői közé. Mindent meg mert tanulni, mert mindenből ki tudta választani azt, ami újjászületve az ő művét is táplálta. Mélység és magasság értékei úgy ötvöződtek egybe keze alatt, hogy, legalábbis a saját költészetében, feloldotta mindazt az ellentétet, amely előtte is, utána is újra meg újra feltűnt a népies és városias irányok harcaiban. Ritka tágasságú kísérletet tett arra is, hogy mindazt, amit múltunk emlékeiből eleven értéknek tartott, a maga korának igényeivel és kényszerűségeivel összhangba hozza. A klasszikusokon* nevelődött, lényegre törő realizmusa* és az általános fejlődéssel ösztönösen együtt mozduló kísérletező kedve mindig összekapcsolta az európai élet mozgásával. Eredményei azért nem különösen kiötlők, mert zajtalan természetességgel lettek részei a magyar fejlődésnek. Amire ma mint előzményre utalunk, arra nagyrészt az ő fénye irányítja figyelmünket. Nyelvét, fordulatait azért érezzük a századok és az egész nép személytelenségével szólónak, mert öntudatlanul is rajta nevelődünk.

(…)

Halála óta száz év telt el. Ennek a századnak viharos magyar közéletében Arany látszatra hallgatag életműve kivételesen nagy szerepet játszott. Voltak, kik ezt tették meg minden idők magyar költészetének példájává, s

Borsos Miklós Arany-plakettje a költő halálának 100. évfordulójára

voltak, akik kitiltották volna az iskolákból. A reakció* és konzervativizmus* erői érvül és bunkóul használták a halaszthatatlan reformok sürgetői ellen; a változás emberei a haladás valóságos korlátaival együtt az ő művét is el akarták hárítani útjukból. Tekintélyével visszaéltek, s ezért nagyságát is nemegyszer megtagadták. De az utána következő nemzedékek kiváló szellemi újra meg újra megtalálták művében azt, ami őket erősítette. Ezért is tűnik föl emlékképe mindig új alakban. Így marad életműve élő, termékenyítő része a magyar művelődésnek.

Keresztury Dezső

Az én Arany Jánosom

Zavarban vagyok, furdal a lelkiismeret, és szégyellem magam. Eszembe jut, hogy különféle nyilatkozataimban, amikor mestereimről esett szó, amikor azt firtatták, kik voltak rám hatással, Arany János nevét talán egyetlen alkalommal sem említettem. Pedig a valóságban Arany számomra változatlanul afféle vastartalék volt. Ha már mindenből kifogytam, üres és nagyon fáradt voltam, az ösztön rejtelmes bölcsességével mindig az ő kötete után nyúltam.

Nem úgy jött velem, mint mondjuk Ady vagy még inkább József Attila. Hiányzott kapcsolatunkból a szokvány-rendszeresség. Az állandóság valahogyan megvolt. Érzelmes hasonlattal olyasféleképpen, mint a tékozló fiú és apja között. A vérség biztosítja a kötelék elszakíthatatlanságát, de élővé, érzékelhetővé csupán a fiú csődjei teszik. Mikor visszakényszerítik a szülőház küszöbéhez.

De ha így van, akkor esetleg nincs is annyira komoly okom a szégyenkezésre. Az evidencia* süllyed a legkönnyebben a tudat alá. Éppen mert szöveteink mélyéig bennünk van.

Mulasztásaimért most lelkendezéssel törlesszek? Könnyen tehetném: ad rá elég okot Arany költészete. Költészetet mondtam? Helyesebb volna azt mondanom: teremtett világa; sőt szívem szerint: világmindensége.

Nem lelkendezem. Ünneprontás lenne. Maradok vele úgy, ahogy eddig voltam. Még azt sem ígérem, hogy ezután fölsorolom, ha mestereimet, kedves költőimet kérdezik.

Petőfi azért a nyálért akarta megcsókolni Aranyt, ami a bujdosni indult és a száraz nádasban álomba zuhant Toldi szája végén kicsordult. Jelentem, hogy én sok egyébért megtenném ugyanezt. Egyebek közt ritka emberi nagyságáért, hátborzongatóan látomásos realizmusáért, elképesztő mesterségbeli mindentudásáért, lélektani bravúrjaiért, versei varázslatos zeneiségéért (akad olyan verse, amit olvasni nem is tudok, csak énekelni), shakespeare-i humoráért… Aztán például a Szondi két apródjáért, a Vásárbanért, a Sejtelem és a Piroska betegségében négy-négy soráért, az épp csak elkezdett Juliska emlékezetéért, a Népdalért, az Őszikékért és még sok-sok kedvencemért.

Igen, megcsókolnám hálával és tisztelettel. Még a kezét is.

Csorba Győző

*

Felhasznált és ajánlott irodalom

Arany János Összes Művei I-XVI. Akadémiai Kiadó, 1951-1982.

Arany János válogatott művei. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975.

Arany János Balladái. Magyar Helikon, 1957.

Arany János Leveleskönyve. (Szerkesztette Sáfrán Györgyi.) Gondolat Kiadó, 1982.

Arany János Népdalgyűjteménye. (Közzétette Kodály Zoltán és Gyulai Ágost.) Akadémiai Kiadó, 1952.

*

Ady Endre: Strófák a Buda haláláról. Nyugat, 1912.

Arany János Tanulmányok. (Szerkesztette: Novák László.) (A nagykőrösi Arany János Múzeum Közleményei II.) – Keresztury Dezső: Előhang – Orosz László: Arany János: Toldi estéje – Losonci Miklós: Arany János: Tengeri-hántás – Tóth Tibor: A versmondás ürügyén Arany balladáiról. Nagykőrös, 1982.

Arany László Összes művei I-II. Franklin, 1900-1901.

Az el nem ért bizonyosság (Szerkesztette: Németh G. Béla) – Korompay János: A kompozíció harmóniateremtő szerepe az elegico-ódában. Akadémiai Kiadó, 1972.

Barta János: Arany János. Művelt Nép, 1953.

Benedek Marcell: Arany János. Gondolat Kiadó, 1970.

Debreczeni István: Arany János hétköznapjai. Gondolat Kiadó, 1969.

Gergely Pál: Arany János és az Akadémia. Irodalomtörténeti füzetek, 1957. 11. sz.

Gyulai Pál: Emlékbeszédek. Franklin, 1914.

Hegedűs András: Arany János a katedrán. Tankönyvkiadó, 1957.

Horváth János: Tanulmányok. Akadémiai Kiadó, 1956.

Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971.

Keresztury Dezső: „S mi vagyok én…” Szépirodalmi Könyvkiadó, 1967.

Keresztury Dezső: Így élt Arany János. Móra Könyvkiadó, 1974.

Németh László: Az én katedrám. – Arany János. – Arany János, a fordító. Magvető Könyvkiadó, 1969.

Péterfy Jenő: Válogatott művek. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962.

Riedl Frigyes: Arany János. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983.

Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet. Budapest, 1960.

Sőtér István: Nemzet és haladás. Akadémiai Kiadó, 1964.

Szilágyi Ferenc:  Mint ha pásztortűz ég… Móra Könyvkiadó, 1965.

Tolnai Lajos: Sötét világ. Athenaeum, 1942.

Törös László: Arany János Nagykőrösön. Nagykőrös, 1974.

Voinovich Géza: Arany János életrajza I-III. Révai, 1929-1938.

Forrás: Aranytól – Aranyról, Tankönyvkiadó,

Bp. 1984. A kötetet összeállította: Tóth Tibor