Aranytól –Aranyról: „OH, HA MÉG EGY OLYAT ÉNEKELNI TUDNÉK!”

Részlet a Toldi szerelméből

Toldi szerelme

Első ének (Részlet)

„… hogy a dallásban lelkem átifjodnék”

1

Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,

Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;

Szomorú tallóján ösi hírnevének,

Hej! csak úgy böngéz már valamit – mesének.

Engem is a bánat megviselvén zordul,

Vígaszért hő lelkem a múltakba fordul;

Azokkal időzöm, akik másszor voltak:

Mit az élet megvon, megadják a holtak.

2

Toldi jut eszembe, kiről, még ifjonta,

Játszi elmém könnyű énekét elmondta;

Egyszerű az ének, rajta semmi dísz tán,

De a szívből fakad melegen és tisztán.

Oh! ha – nem a hírért, nem a dicsőségért,

Nem, hogy a világnak üssek vele cégért,

De, hogy a dallásban lelkem átifjodnék –

Oh, ha még egy olyat énekelni tudnék!

A Toldi „dereka”

(…) a mű középponti helyet foglal el Arany költészetében. Nemcsak terjedelemre legnagyobb műve: ezzel foglalkozott legtovább is, újra meg újra elővéve, nem is annyira csiszolgatva, mint inkább új meg új koncepciók keretébe illesztve az elkészült részleteket. Már 1848 áprilisában, májusában hozzákezdett a tervezgetéséhez. Mikor Petőfi megtudta, hogy készen van a Toldi estéjé-vel, így biztatta: „kapj bele ismét Toldiba; ha már a fejét és a lábát megcsináltad, kötelességed a derekát is megcsinálni.” 1848-49-ben meg is írt Arany négy éneket, ez a töredék azonban nem maradt ránk, csak azok a részei, amelyeket átvett a későbbi kidolgozásokba. 1850-53 között újra dolgozott rajta Ezúttal hat éneket írt meg, a hetedikbe is belefogott: ez a Daliás Idők címmel ismert töredék első változata. 1854-től 1857-ig ezt átformálta, ezúttal azonban csak a negyedik énekig jutva. 1857 májusában csüggedten abbahagyta, azt írta Toldy Ferencnek,* hogy ebből a töredékből sohasem lesz kész munka. 1863 elején mégis újra elővette, most már új koncepciót* alakítva ki, új címet is választva, a végleges, Toldi szerelme címet. 1868-ig eljutott a derekáig, a hatodik énekig. Testi és lelki bajok (betegség, leánya halála) újra megakasztották a munkát. Csak 1874-ben folytatta, 1879. május közepén fejezte be.

Orosz László

A mű összetevői

(…) három réteget lehet a Toldi szerelmében megkülönböztetni: egy a lovagkor kalandjait és erkölcseit feltüntető derült eposzt: a Daliás Időket; (…), egy lélektanilag részletesen megrajzolt szerelemnek, Toldi és Piroska viszonyának történetét, mely a mű zöme, Arany legnagyobb remek; harmadszor egy bő, kissé fárasztó toldalék-kompozíciót, mely Nagy Lajos olasz hadjáratának főeseményeit, várvívásait és bosszúállását adja elő.

Riedl Frigyes

Toldi szerelme

Első ének (Részlet)

32

Mert midőn a király hajnal hasadtával

Fölkele, hogy számot vessen a gazdával,

(Nehéz számadás volt, nehezen lett vége:

Telhetetlen volt a gazda szívessége);

   Mikor elbucsúzott, kétszer, háromszor is,

És utána néztek, míg elűlt a por is:

Vánkos alatt a lyány ezt az írást lelvén

Olvasá, de a szó fennakadt a nyelvén:

33

"Rozgonyi Piroska, Rozgonyi Pál lyánya,

Fiú gyanánt lészen apja vagyonába' -

Egyetlen örökös, ura mindenének,

Dísze, fenntartója a Rozgonyi névnek.

   Harci játékot tart piros pünkösd napján,

S ki legbajnokabb lesz; azé legyen a lyány,

Mert ezt így helyesnek, jónak így találja

LAJOS, Magyarország mostani királya."

34

"Ki legbajnokabb lesz!" - Hogy e szóhoz ére,

Meghajnallott arcán szép Piroska vére:

Szeget ütött a szó, nem mondom fejébe:

Nyilalló örömmel szíve közepébe.

   Szűk lett neki a ház, alacsony padlása:

Ki, ki a szabadra, hogy az eget lássa!

Virágit a kertben locsolnia meg kell,

Apja váltig mondja: harmatos a reggel.

35

Virágai mellett - mit neki virágok!

Elsuhan, ellebben, le sem is néz rájok,

Végig a nagy kerten, a gyümölcsös lankán,

Le a Tisza partra cél nekűl bolyongván.

   Akkor vált meg a nap csókkal a mezőtül,

Akkor ébredt a víz szerelme tüzétül;

Közepette széles, fényes égnek, habnak,

Látszott a nagy puszta keskeny zöld szalagnak.

36

Megállítá a lyányt vízi képe-mása;

Tágult a szabadban szíve szorulása,

Könny eredt szeméből, s a ragyogó cseppek

Testvér harmat gyöngyök közzé elegyedtek.

   Nagy lélekzetet vőn, könnyűlt szíve azzal

Tele szívta keblét fűszeres tavasszal;

Gilice búgása hallatszott megette,

S enyelgésit párja édesen nevette.

37

Hallgatván madárra, nézve tűnő habra,

Mindcsak egyre gondolt: a legbajnokabbra.

Egyszer látta Toldit, nagy vitézi tornán,

Azóta felejti, hosszú idők sorján;

   Pillanatra látta, évekig feledte,

De a sok felejtést mind hiába tette:

Mert csak a reménynek egy sugára kellett,

S az egyszer látott kép újra eleven lett.

38

Ott lebeg előtte, vízben, égen, napban,

Bár mi tárgyra néz is: Toldi képe abban;

Még szemét behunyva is foly az igézet,

Mint ha ki valamit erősen megnézett.

   Oh, sziv édes álma, ha nem álom volnál!

Perc, rövid muló perc, soha el nem múlnál!

Rózsa mindig nyilnál, el sem is virulnál!

Szerelem, szerelem, jaj, be áldott volnál!

Rozgonyi Piroska alakjának ihletője

Riedl Frigyes Arany Jánosról írt könyvében már rámutatott arra, hogy Arany az alakjait összetevő vonásokat a környezetében ismert férfiak-, nők-, gyermekekből gyűjtötte, formálta.

Riedl és nyomában irodalomtörténetírásunk, a Daliás Idők, vagyis a Toldi szerelme Piroskájának ihletőjét – a VI. ének 1867-es, Arany Juliskát sirató betéte nyomán – a költő leányában vélte megtalálni. Riedl figyelmét azonban elkerülte a tény, hogy amikor Arany a Daliás Időket írni kezdte 1850-ben, Arany Juliska mindössze kilencéves, aki gyermekségében aligha szolgálhatott ennek az első nagy érzésre váró, teljes szépségében kibontakozó, nagyon is hús-vér leánynak modellül.

Arany valóban látta a szellőjárású, „piros-ábrázatú” fiatal Rozgonyi lányt, mégpedig a közeli, magukat 1848-ban „Rozványi”-aknak nevezők házában, ahol gyakorta megfordult, s ahova családját is menekítette a cári csapatok elől.

(…)

Rozvány Erzsébet

Rozvány Erzsébetnek tragikus sors jutott. Szülei nagyravágyása máshoz kényszerítette feleségül, mint akit szeretett. Dac mondatja Piroskával is: „Akarok Tar Lőrinc felesége lenni.” – Sorsának ihlető nyomai nemcsak a Toldi szerelmében, de a Katalinban és másutt is megtalálhatók.

Sáfrán Györgyi

Toldi szerelme

Második ének (Részletek)

Miklós Tar Lőrinc nevében vív Piroskáért

21

Hogy törének láncsát a szép Piroskáér'?

Mondja el: kik? hányan? aki jobban ráér;

Énnekem ezúttal Toldira van gondom:

Akivel ő megvítt, azokat elmondom,

Butkai az első, Bátor Após vére;

Mosolyog a Lőrinc varju címerére:

Őneki sárkányfog van paizsán három

S fark-harapó kígyó, fekete határon.

22

Toldi magát elsőbb teszi ügyetlennek,

lova csetlik-botlik mikor összemennek.

Bal keze a nagy fát tartani sem tudja,

Mint valamely kútgém imbolyog a rúdja;

Vágtat amaz, vágtat, megeresztve fékét,

Toldinak erősen szegzi rúdja végét,

Toldi meg a vállán egy különöst rándít.

Nevetik Lőrincet, mint az igazándit.

23

Nincs írva, se festve párja lovagkönyvben,

Ahogy ez ütést ő kikerűlte könnyen,

Nehezét egyszersmind nagy emelő-fának

Lába közé ejtve Butkai lovának:

Iramatban a ló megállani nem tud,

Míg szügyben nem éri a nagy esetlen rúd,

Akkor olyat zökken rohanó terhével,

Hogy urát tarkóján átalveti fővel.

24

Baj ugyan nem történt. "Szerencse, szerencse!"

"Maga sem gondolta; hogy így leteremtse!"

Van kacagás, van taps: "Rajta! ne félj, Lőrinc!"

Húll a dicsőség rá, hogy no... uram őrizz!

Nem is igen fél már, ül már feszesebben,

Észre lehet venni: hogy' nő a nyeregben,

Derekát rátartja, egyengeti testét:

Keveselli még ez, egy bajnok elestét.

25

"No no, Lőrinc!" - monda Kompolti Adorján.

S kiválik a rendből, előre ugorván;

Toldi nem oly hetykén mozdúl neki ellent:

Látszik, elég bátor, de vigyáz amellett.

Rúdját hóna alá feszesen foglalja,

Markolva erősen rovatékát balja;

Célt vele néz: pajzsán köldöke réz gombját;

S futtat egyenlően, beszorítva combját.

26

Össze a két bajnok fele úton roppan,

Megrendűl a mienk, ellenfele jobban,

Toldi akaratból visszacsuklik ferdén,

Kompolti akarva sem marad a nyergén.

Szép viadal volt ez, senki se mondhatja,

Helyesli a nézők mind kicsije, nagyja;

Csendes ugyan, csendes; de hibától mentes:

Még az irigység is megvallja, hogy "rendes".

27

De rá nagyot űhmget Lóránt fia Lóránt:

Nem hagyja, fogadja, a szép eladó lányt;

Fölveti, megkapja háromöles rúdját:

No hiszen most, Lőrinc, no 'iszen most mindjárt?

Vissza, szegény, száját tekeré a lónak;

Hátra, nevetés közt, kullog az ajtónak;

De megáll, megfordul; magát neki szánja:

S dacolva, dorongját ő is ugyan hányja.

28

Ott, idejét várván hangzó jeladásnak,

Tüzeli a két hős boszuját egymásnak;

Lorántfi nagyokat emelint a rúdján,

Hetvenkedik Lőrinc, kip-kap hebehurgyán,

Ugratja, zavarja szegény paripáját,

Ide-oda rántja, tekergeti száját,

Nem annyira mégis, hogy urát levesse,

Csak, hogy fura mérgét a nép kinevesse.

29

Mint az, ki haragját ültette nyakára,

Lódul sete Lőrinc új viadalára,

Se látva se hallva, az utolsó percig,

Mikor egymás pajzsát szinte bizony pedzik.

Akkor a szálfának oly erőt ád jobbja,

Hogy messze Lorántfit a fövenyre dobja;

Föl se tudott kelni, paizson vitték el;

Gyászolta sokáig ezt az esést, kékkel.

33

Piroska felismeri Miklóst

Ezalatt Piroska, rózsaszín sátorban,

Az érte vivókat nézi vala sorban,

Szemesen fürkészte, köztük van-e Toldi?

Szíve szorúlt amint elesett Kompolti.

De midőn jobb kézzel bajnoka egy percig

Odakap rúdjához: neki megösmerszik:

Bizonyos! bizonyos! - visszalöké fátylát -

Oh, a vak szerelem mindeneken átlát.

Mese és valóság a Toldi szerelmében

Arany szerkesztő tehetségét és költői lelkiismeretességét nehéz probléma elé állította az, hogy Toldi mondai alakját történelmi keretek közt nem helyezhette előtérbe. Ebből a nehézségből származik a mese kettőssége. (…)

A mese valóban két tengely körül forog. Két egyenrangú hőse van. Az egyik történelmi alak, akinek tetteibe csak itt-ott keveredik népmesei vagy mondai vonás: ez Lajos király. A másik mondai hős, aki szinte epizódszereűen bukkan fel újra meg újra a történelmi események mellékalakjaként, s ábrázolásában egyformán jut hely a szenvedély lélektani rajzának és a kalandregénynek: ez Toldi.

Benedek Marcell

Toldi szerelme

Ötödik ének (Részlet)

A vacsorán

98

Étel-ital közben Miklós szive zsendül

Vérmes egészségtől, bortul, szerelemtül;

Iszik az új párért, hogy ihassék érte:

Nem bánja, ha Lőrinc oda van is értve.

S mikor a szép asszony, poharát elvéve,

Márt nevető rózsát aranyos fényébe;

Megfeledé szinte hosszu örök búját,

Élvezi mit a perc öntudatlanúl ád.

99

Asztal utóján már kedvökre lakoznak;

S ím, erdei süldőt, büszke vadat hoznak,

Mint eleven, nyujtó-deszkára hasalva,

Bőre piros páncél, szájában egy alma.

Tar nekigyürkőzött a gazdai késsel,

Esett neki visszán szelnie bal kézzel:

"Addsza" kiált Toldi, s elkapta nevetve:

Elereszté Lőrinc, sanda szemet vetve.

100

Akkor - nem tudom én mely csintalan ördög,

A kis bor-e, melyben ajaka megfördött,

Vagy az érzés, a már eltemetett, régi,

Súgta Piroskának, hogy ezt mondja néki:

"Édes uram, mért is tetteti kegyelmed,

Kíméli a jobbot a bal keze mellett?

Tudom én, jól láttam, mire képes jobbja:

Hát a viadalkor, az utolsó kopja?..."

101

Lobbot vete Lőrinc nagy-hirtelen erre,

Képe vörösebb lett mint a malac bőre,

Bal keze meglódult akaratja ellen

S visszacsapá a szót, az eredő helyen.

Vért - amitől ajka majd szinte kicsattan,

Vért foga a nőnek serkeszte legottan;

Rámered egy percig sáppadt meredéssel -

S nézi vadul Lőrinc Toldit a nagy késsel.

102

De hamar - mint döbbent őze vadon tájnak,

Iszonyát felfogván az ijesztő tárgynak,

Visszagurul mintegy teste körül, s száguld,

Tüske, bozót, sűrű neki jó országút -

Iramodék Lőrinc egy közel ajtóba,

Mely sehová sem visz csak a benyilóba,

Honnan egyéb út-mód sincsen menekedni:

Ablakon útcára kelle magát vetni.

103

S mint szeme a prédán megáll fenevadnak,

Vesztegel egy kissé, cimpái dagadnak;

De futni ha látja, önkénytelen üldi:

Csörtet amaz után rettenetes Toldi.

Eléje Piroska könyörögve lebben,

Esdekel uráért szép neje legszebben,

Kezére omolva, mély fekete szemmel

Néz rá föl, ijedten, kérve, szerelemmel.

104

Látja ölén Miklós a szép szelid arcot:

Haragja szivéből nyomon elviharzott,

S mint fekete felleg a lemenő naptól;

Egyszerre pirossá hajnalodék attól.

Kebeléhez vonja rejtező orcáját,

Szorítja, öleli tilos mennyországát,

S lehajolván sűrű, önfeledett csókra,

Közben susogását így tördeli szókra:

105

"Jer! - hévvel, erővel zúdítja lehellve:

"Jer velem - elviszlek - paripám nyergelve -

Oda hol még szellő - nap fénye se leljen -

Megvédlek egy ország - mind a világ ellen!"

Piroska e szónál vette magát észre,

Mint gyönge bogár, mely keveredett mézbe;

Kibontakozott és rebegi esdőleg:

"Becsületét védd meg, oh lovag, egy nőnek!"

106

Ott remeg a szép nő, - nem üvölt, nem jajgat,

Segély kiáltásra nem nyit zajos ajkat,

Reszket, halovány mint a liliom szirma:

Jól érzi, hogy ellent állani nem birna.

Ám Toldin erőt vesz keserű józanság,

Az előtte verdő nemes ártatlanság,

Ki lovagnak hívja... mintegy maga ellen!

Becsületének hogy védelmire keljen.

107

Most látja először - igazán most tűne

A bajnok elé rút, rettenetes bűne,

Mire csak gondolni borzalom, utálság:

Egy szerető szívet hogy tört meg az álság.

Törjék hát!... riadá - az övé is törjék:

Élve, pokol minden kínjai gyötörjék!

Nagy keserű búgás leve búcsuzása,

S ment, hogy soha többé Piroskát ne lássa.

A bűn és bűnhődés motívuma

(…) azok a felfogások, melyek Toldi szerelmének „tragikus talaját” emlegetik, a tragikumnak inkább formális értelmezéséből indulnak ki. Toldi és Piroska szerelmén nem annyira a tragikum jegye az uralkodó, mint inkább a bűn és bűnhődés gondolata, melynek jelentőségére Aranynál (…) Riedl figyelmeztet. Toldi és Piroska szerelmének boldogtalanságát (ha akarjuk: tragikumát) nem lehet pusztán abból magyarázni, hogy Toldi az „érvényes erkölcsi rendet”, a lovagvilág rendjét megsértette. Formális maradna az a fejtegetés, mely azt kívánná bebizonyítani, hogy Toldi bűnhődése „tragikai vétség” miatt következik be, s e bűnhődés bennünket akár „fölemelő érzésekkel”, akár „erkölcsi megnyugvással” tölthetne el. Toldi tragikumát Arany nem hősének szerelmében, hanem mélyebb elgondolással, életének-sorsának egészében fejezte ki. Toldi és Piroska szerelmét a mulasztások, hibák, könnyelműségek, esztelenségek, majd pedig a bűnök egész halmazata juttatja el a katasztrófához.

Sőtér István

Mi jellemző a Toldi szerelme cselekményére?

(…) a cselekmény (…) térben és időben regényesen szétfolyik. Úgy, mint a folyam, mindig a talaj alakulását követi: hegyeket megkerül, meredeken nagyot zuhan, lejtőn rohanva siet, lapályon megtorlaszul, úgy tapad a Toldi szerelmében az epikus cselekmény az eredeti mese szeszélyes változásaihoz: majd Magyarországban kavarodik ide-oda, egyszerre csak Csehországba szakad, majd ismét az Appenin* lejtőin áramlik lefelé. Arany eredetileg ezt az eposzát is koncentrálni* akarta; az egész cselekmény Aversza* ostrománál hatalmas örvénybe folyt volna össze; de a gazdag mondai anyag elvégre mégsem fért el ily szűk ágyban. Toldi szerelme az író tolla alatt mindegy önkénytelenül regényes, kalandos eposszá szélesbült.

Riedl Frigyes

Műfai kérdések

Ami a műfajt illeti: szemmel láthatóan nem illik a trilógia első és harmadik részéhez, a Toldi népmondai jellegéhez s a Toldi estéje öreges lírájához. A mondai alapnak majdnem teljes hiánya a történelemhez kötötte a költőt, s a történelem kevés alkalmat adott arra, hogy egyéni líráját, akár leplezetten is, megszólaltassa. Különböző műfajok keverednek egymással. Van nyoma a klasszikus eposznak (például a seregszemle, amely az Iliász* második énekétől fogva mintegy kötelező része a nagy eposzoknak), a kalandregénynek* és a lélektanilag elmélyített történeti regénynek. A mesét, az epikai „csodás elemet” a gazdáját mindenütt megtaláló Pejkó képviseli. Ennyiféle műfaj váltogatja egymást a történetben.

Benedek Marcell

Toldi szerelme

Tizenkettedik ének (Részlet)

Számadás

112

Egyéb dolgairól hű Toldi Miklósnak

Nem érzem magamat énekkel adósnak,

Könyvbe' sem olvastam, nem is tudakoztam;

Csak ez egy munkámmal igazán tartoztam.

DALIÁS IDŐKről mit még barna hajjal

Kezdtem, s félbe' hagyék küzdve kórral, bajjal.

Most mikor agg lettem, hajam is fehérül:

Ímhol a bús ének TOLDI SZERELMÉrül.

A Toldi szerelme kéziratának utolsó oldala

Forrás: Aranytól – Aranyról, Tankönyvkiadó, Bp. 1984. 

A kötetet összeállította: Tóth Tibor