Aranytól – Aranyról: „A LANTOT, A LANTOT SZORÍTSD KEBELEDHEZ HA JŐ A HALÁL…”

A Kapcsos könyv

Arany a Margitszigeten

A szeptember végi nap cirógató ragyogásában öreg ember kocog a félreeső sétaúton. Vigyázva botorkál a fövenyt nézve, vékony botjával is tapogatja maga előtt a kavicsos utat. Hóna alatt kis rézkapcsos könyvet szorongat.

Ahogy a felső-szigeti nagy szálloda környékét elhagyta, a budai oldal felé fordul, arra, ahol a tölgyek nehéz zöld koronája ragyog a szeptemberi fényben. A platánokat már megérintette az ősz: amíg megy, libegve száll el fölötte egy-egy aranysárga levél, az útra ereszkedve, mint valami nagy pillangó.

Itt a kanyarodóban a földet is szinte elborítják. Ha mozdul a szél, fölrebbennek, s arrébb futnak, mint riadt fürjcsapat.

Ahogy a tölgyes szélső fáihoz ér, leül egy fehér kerti padra. Ide csak gyéren, lombok közt szűrve hull be a fény, nem bántja beteg szemét. A fák közt, túlnan, Buda tornyai csipkézik az eget. Elöl a sárguló gyepen át-átfut a felhők árnyéka. Távolabb, a rózsáknál az öreg kertész bíbelődik a virágaival.

lehunyja a szemét, élvezi az őszi nap cirógatását. Nemigen engedi meg magának ezt a gondtalan semmittevést, csak mióta a szeme annyit romlott, hogy már az olvasás is nehezére esik. Igaz, hogy ilyenkor sem pihen: ilyenkor meg az agyar jár szüntelen... Ide jut az ember hatvanegy éves korára - örül már annak is, ha kiballaghat a fák alá, ha nem köti örökké ágyhoz, karszékhez megszámlálhatatlan nyavalyája: fejzúgás, fülzúgás, hurut, csúz, idegláz...

Szilágyi Ferenc

Fénykép a Margitsziget tölgyfáiról

Az Őszikék

Utolsó virágkorának lírai költészetét máig sem ítélik meg egyértelműen. Vannak, akik az öreg Goethe* lírájának méltó párjaként emelik világirodalmi polcra. Mások a költő erejének hanyatlását látják bennük, valamiféle "érdektelen privát-lírát",* túlfinomult virágok melegházi tenyészetét. Valójában a Nyugat-nemzeték* modern szellemei kezdtek felfigyelni rájuk. Azóta egyre erősebb az a meggyőződés, hogy rövid utolsó virágkora erőben, szépségben, teltségben és korszerűségben egyaránt méltó párja az előző kettőnek. Helyes megítéléséhez azonban hozzátartozik, hogy ne feledjük el létrejöttének körülményeit: a Kapcsos könyvet, az elszigeteltség befelé zengő visszhangosságát, az önkéntes hazai emigráció* roncsolásait.

E költészetben addig elért eredményeinek minden lényeges eleme új színezettel van együtt. A magát képekben, történetekben kifejező személyesség; a tárgyilagos ábrázoláson átizzó érzés. A közösség és az egyén öröknek érzett eszményein vívódó megindultság; az ész fegyelmével biztosított művészi nyugalom. A nemzet életének mozgásához tapadó közéleti érdeklődés, a humánus értékrendet őrző-megbecsülő komolyság. A szemérem lepleit leégető, meztelen életfájdalom; a megszépült múlton s a családiassá szelídült közeli valóságokon megpihenő kedély mosolya meg a hitványság, a züllött társadalom ellen forduló harag bánata. A klasszikus versek szoborszerű zártságát rebbenő, omlatag képiesség váltotta fel; a ritmus tömörsége zsongó, lebegő zeneiséggé oldódott.

Keresztury Dezső

A Kapcsos könyv

Epilogus

Az életet már megjártam.

Többnyire csak gyalog jártam,

   Gyalog bizon'...

Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,

Fényes tengelyt, cifra bakot:

   S egy a lelkem!

Soha meg se' irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,

Hetyke úrral, cifra nővel:

   Hogy' áll orra

Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral

Találkoztam s bevert sárral:

   Nem pöröltem, -

Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott,

Egy kis virág nekem nyitott:

   Azt leszedve,

Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;

Nem azt adott, amit vártam:

   Néha többet,

Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,

S több a hír-név, mint az érdem:

   Nagyravágyva,

Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -

Tudom, boldognak is vélnek:

   S boldogságot

Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely

Fölemészt: az örök kétely;

   S pályám bére

Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!...

Mily kevés, amit beválték

   Félbe'-szerbe'

S hány reményem hagyott cserbe'!...

Az életet már megjártam;

Mit szivembe vágyva zártam,

   Azt nem hozta,

Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,

Melyben a dal megfoganhat,

   Kértem kérve:

S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,

Hova múzsám el-elvárnám,

   Mely sajátom;

Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,

Hol, mit kezdtem, abban véget...

   Ennyi volt csak;

S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:

Egy nyugalom vár, a végső:

   Mert hogy' szálljon,

Bár kalitja már kinyitva,

Rab madár is, szegett szárnyon? 

(1877. júl. 6.)

A Kapcsos könyv egyik oldala

Vásárban

Gyékényes, abroncsos alföldi szekér,

Honnan cipel a sors - s e három egér?

Hoztál-e pirosló új búza-magot?

Mezők üde lelkét: friss széna-szagot?

Odakünn már, úgy-e, megért a kalász?

Rét gyapja lenyirva; foly a takarás;

Boglyák tetejéről egy-egy suta gém

Néz szét aratóknak vidám seregén?

Rég nem látta bizony vidámnak e nyájt,

Minden nyara - új seb - a régire fájt:

De talán most e nagy mezei jószág

Áldást hoz az egyszer: szép Magyarország.

Legyen is, legyen is megáldva e föld

- Isten maga telke - mint rég ezelőtt,

Mikor én is "markot hajtani" kezdtem,

S nem sikerűlt, bárhogy s mint igyekeztem.

Így - vézna, ügyetlen testi dologra -

Adtam fejem a bölcs tudományokra,

Barázda helyébe' szántván sorokat,

Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat.

De, hogy a mezőt, az anyatermészet

Kebelét elhagytam, sajog egy érzet,

Holtig sajog itt benn, - s tüzesebben vér

Láttodra, te búzás alföldi szekér.

(1877. júl. 9.)

"Ezerek közt egyedül"

A versek közepén mindegyre ő maga tűnt fel, szakállas aggastyánfejével, öreges mozgásával, mélyre húzódó szemével, hófehéren, "ezerek közt egyedül". Az ember esendősége már-már elnyomta benne a költőt; úgy érezte, ha játszik is öreg tamburáján, "csak gémberedő ujjait melegíti". Amikor azonban zavartalanul nézett szembe "örök kételyével", a fájdalommal, mely azt súgta Epilogusként, hogy pályájának bére "égető, mint Nessus vére",* bizonyossá lett előtte újra, hogy életének igazi értelme, tartalma a költészet volt s maradt.

Keresztury Dezső

Mindvégig

A lantot, a lantot

Szorítsd kebeledhez

   Ha jő a halál;

Ujjod valamíg azt

Pengetheti: vígaszt

   Bús elme talál.

Bár a szerelem s bor

Ereidben nem forr:

   Ne tedd le azért;

Hát nincs örömed, hát

Nincs bánat, amit rád

   Balsors keze mért?...

Hisz szép ez az élet

Fogytig, ha kíméled

   Azt ami maradt;

Csak az ősz fordultán,

Leveleid hulltán

   Ne kivánj nyarat.

Bár füstbe reményid, -

S egeden felényit

   Sincs már fel a nap:

Ami derüs, élvezd,

Boruját meg széleszd:

   Légy te vidorabb.

S ne hidd, hogy a lantnak

Ereje meglankadt:

   Csak hangköre más;

Ezzel ha elégszel,

Még várhat elégszer

   Dalban vidulás.

Tárgy künn, s temagadban -

És érzelem, az van,

   Míg dobban a szív;

S új eszme ha pezsdűl;

Ne vonakodj restűl

   Mikor a lant hív.

Van hallgatód? nincsen?

Te mondd, ahogy isten

   Adta mondanod,

Bár puszta kopáron

- Mint tücsöké nyáron -

   Vész is ki dalod.

(1877. júl. 24.)

Tárgy: az alkotó személyiség

A Kapcsos könyvbe másolt Őszikék között a Mindvégig éppen azáltal emelkedik ki, hogy a korabeli  magyar költészetben meglehetősen szokatlan módon tárgyává magát az alkotói személyiséget, a költői szerepet, illetve a megteremtendő műalkotást teszi. A Mindvégig ezért különleges helyet foglal el Arany költészetében (...)

Arany János ekkor még csak hatvanéves. A "halál" itt elsősorban nem a közeli vég megérzését jelenti. Ennél egyetemesebb a jelentése. E motívum* az emberi létezésnek arra a bizonytalanul kiszabott időtartamára utal, melyet majd az elmúlás zár le véglegesen.

A lant jelképe visszautal a több mint negyedszázaddal korábbi Letészem a lantot című költeményre. Szándékosan idézi fel Arany e metaforát,* melyet most megváltoztatott funkcióval* alkalmaz. Az előző költeménynek nem csupán címe és első állítása, de vershelyzete is ez volt: "Letészem a lantot." (...)

(...) Most viszont Arany gesztusa* nem az elhárítás, hanem felszólítás az alkotásra, az alkotás vállalása minden körülmények között, mindhalálig. Az ötvenes évek elején megtörtént, hogy enyhülésért, vigaszért a költészet menedékéhez folyamodott. =...) Most azonban másról, többről van szó. Összefonódott végképp a visszafordíthatatlan egyéni és költői sors. Most a maga költői morálját fogalmazza meg, egyetemessé téve ítéletét, mely szerint az egyéni és történelmi lét mindenféle körülménye között a költő számára az egyetlen lehetőség, fel nem adható, méltó erkölcsi magatartás a kötelességteljesítés, hogy ne szűnjék meg alkotásokkal válaszolni a lét kihívásaira.

Balogh László

A régi panasz

"Eh! mi gondod a jövőre?

   Eh! a múlttal mi közöd?

Könnyel a múlt sirja dombját

S a reménynek száraz lombját

   Hasztalan mit öntözöd?

Századoknak bűne, átka

   Mind csak téged terhel-e?

Nem talán még sokkal érzőbb,

Nem talán még sokkal vérzőbb

   Honfitársid kebele?..."

Oh, tudom; de bánatomban

   Meg nem enyhít társaság;

Mint szülétlen több gyerekre

Osztatlan száll s mindegyikre

   Az egész nagy árvaság.

Sőt azáltal súlyosb részem,

   Hogy míg a tett melege

Más sebét enyhőbbé tészi:

Ő, szegény, csak kínját érzi -

   A lant méla gyermeke.

Hogy reméltünk! s mint csalódánk!

   És magunkban mekkorát!...

Hisz csak egy pontot kerestünk:

Megtalálva, onnan estünk;

   Így bukásunk lelki vád.

Mennyi seprő a pezsgésben,

   S mily kevés bor!... Volt elég,

Kit nagy honszerelme vonzott

Megragadni minden koncot,

   Nehogy más elkapja még.

Mennyi szájhős! mennyi lárma!

   S egyre sűlyedt a naszád;

Nem elég csak emlegetni:

Tudni is kell jól szeretni,

   Tudni bölcsen, a hazát.

Vagy nekünk már így is, úgy is

   Minden módon veszni kell?

Egy világ hogy ránk omoljon?

Kül-erőszak elsodorjon?...

   Vagy itt-benn rohadni el?

(1877. júl. 26.)

A mondanivaló és a forma sajátos kapcsolata az Őszikékben

Formai szempontból jellemző ezekre a versekre, hogy a leselkedő lírai mondanivaló többnyire valamely alkalmi benyomásba, külső képbe kapaszkodik bele. Itt a költő művészete abban áll, hogy a külső benyomásból a lírai mondanivalók hordozására alkalmas szemléleti anyagot, szimbolikát* fejleszt ki, s ebe a szimbolikába fokozatosan, váltakozó művészettel beleérzi, beleömleszti a maga lírai mondanivalóját. (...) Az Epilogusban valamelyik elegáns pesti kocsiút válik az életút szimbólumává,* vele párhuzamosítja a költő saját pályáját, s ehhez a képhez kapcsolja (...) a keserű önvádat és elégedetlenséget (...) A Vásárban című versben az élményfolyam megindítója a "gyékényes, abroncsos alföldi szekér", melyet a költő valahol Pesten pillant meg; a rögtön működni kezdő képzelet előbb csak a jelent eleveníti meg; az aratás, a mezei munka képeit, amelyekkel a költő most is közösséget érez - aztán fokozatosan mélyed vissza az emlékezés a költő gyermekkorába (...), míg végül (...) sajgó fájdalma, a természettől, igazi otthonától, a néptől való elszakítottság gyötrő magányossága szólal meg. E mélyponton a költő megint a szekér képéhez tér vissza, befejezi, kikerekíti az érzelmet fölkeltett személeti képet. (...)

Érzelem és szimbolika párhuzamos fejlesztésének legszebb példája A tölgyek alatt című vers: a Margitsziget alkonyodó napsütésben fürdő tölgyfái olyan keretté válnak, amelybe a költő egész életét bele tudja foglalni, emlékképeit a gyerekkori madarászásról, a tölgyek alatt sétálgató ábrándos ifjúkorról, a tölgyeket nem termő, sivár, otthontalan kőrösi évekről, s a képsorozatot előbb a valóságos hazasietés, azután a másik nagy hazatérés: a halál sejtelme zárja be, a költő csöndesen odavetett sóhajával: "egyszerűen bár, tölgy lenne a fejfám".

Barta János

A tölgyek alatt

A tölgyek alatt

   Szeretek pihenni,

Hova el nem hat

   Város zaja semmi.

Zöld lomb közein

   "Áttörve" az égbolt

S a rét mezein

   Vegyül árny- és fényfolt.

A tölgyek alatt

   Oly otthonos itten!

Évem leapadt:

   Ime, gyermek lettem,

Mint mikor a tölgy

   Sudarát megmásztam,

Hol seregély költ -

   S vígan madarásztam.

A tölgyek alatt

   Több egykoru társsal

Madárfiakat

   Kifeszíténk nyárssal;

Jó tűz lobog ott,

   Zizeg a kis bogrács -

S ha bealkonyodott,

   Haza már egy ugrás.

A tölgyek alatt

   Örömest valék én,

Bár a madarat

   Hagytam utóbb békén;

Gyermeki önző

   Korom' ifju ábránd

Veszi ösztönző

   Szárnyára, s tovább ránt...

De tölgyek alatt,

   Valamerre jártam,

Szűlőhonomat,

   - Csakis ott - találtam;

S hol tengve, tunyán

   Hajt, s nem virul a tölgy:

Volt bár Kanaán,

   Nem lett honom a föld. -

A tölgyek alatt

   Még most is el-űlök;

Bűv-kép csalogat,

   Ábrándba merűlök;

Hajó-kerekek

   Zubogását hallom...

"Hajrá, gyerekek:

   A vízi malom!"

A tölgyek alatt

   Im, meglep az alkony,

Hűsebb fuvalat

   Zörög át a parkon;

Felhők szeme rebben:

   Haza sietek,

Jobb ott, melegebben,

   Ki vén, ki beteg...

A tölgyek alatt

   Vágynám lenyugodni,

Ha csontjaimat

   Meg kelletik adni;

De, akárhol vár

   A pihenő hely rám:

Egyszerüen bár,

   Tölgy lenne a fejfám!

(1877. aug. 5.)

Borsos Miklós illusztrációja a Tölgyek alatt című vershez

Ének a pesti ligetről

Kimentem a ligetbe újra

   Hosszacska távollét után,

Hogy lássam: fűve, berke, útja

   Minő hatással lesz reám.

Annak találtam most is, ami,

   (Régóta búvom, s eleget),

Úgy összeillünk párosan mi:

   Kopott ember, kopott liget.

Már útja is (kettő viszen ki)

   Zilált kedélyhez jól talál:

Az árnyasabbat sok nép döngi,

   És bűzös mint a döghalál;

A másik szép, de hő sugáru,

   Oldalt paloták és - romok,

Kevély, nagy boltokban zsibáru,

   S dűl Rákosról be a homok.

Ki a korral szeret haladni,

   Vasútra váltja fel magát,

S örül, ha van hely felakadni

   S úgy lógni ott, mint egy kabát.

De én rozzant szekérre űlök

   Tized magammal (a baki

Trónt nem igénylem) - és repűlök

   Hogy a velőmet rázza ki.

Ott, a kapun kivűl, leszállunk,

   Illet szerénység mindenütt, -

Szerencse, ha - míg bétalálunk -

   Egy fényes hintó el nem üt.

Benn, összevissza, minden sarkon

   Kintorna, koldus, bűn, nyomor;

S hogy örömünk teljék a parkon:

   Jó legyen a fül, szív, gyomor!

És mégis, a liget nekem szép,

   Valahogy a lelkemhe' szól,

Ha elbolyongok félre, messzébb

   A köznép tolongásitól;

(Nem az egy-ingre vetkezettet

   Értvén csupán e név alatt:

Köz nép az is, mely toilettet

   Fitogtatván, körben halad.)

Szabadság - és hogy biztos szárazt

   Érzek, hat így rám; hogy e kis

Ligetből (bár maga kifáraszt)

   Mehetnék a Tiszáig is!...

Keletre, mint a berki szellő,

   Mely a lombok közt rést talál...

Keletre, mint az égi felhő,

   Mely ott egy kedves sírra száll.

Szabadság - amelynek nevében

   Tűröm, ha víg pünkösti nép

A "rendet" elnyomtatja szépen,

   S le is fekszik, ha fűre lép;

Hogy itt nincs tábla, tilalomfa.

   Vagy ördög hajt rá, ha van is;

Hajrá, fiúk!... ifjú koromba'-

   Úgy tettem volna magam is.

Laptával ott kemény "bolhákat"

   Oszt és kap egy sereg diák:

Itt "cica-játékot" találgat

   És bámul e német világ;

Azt gondolom: a liba-pázsit.

   Már nézem is: hol a ludak?

S a tó körűl a kép vonásit

   Bevégzi néhány hattyu-nyak.

Egyszóval, én e ligetecskét

   Így is, ahogy van, szeretem;

Örömmel töltöm itt az estét,

   Egész majorság ez nekem,

(Más nincs is a kerek világon.)

   Itt látom az év szakaszát,

Mikor hajt rügy, levél az ágon,

   Mikor pendítik a kaszát.

Az ég itt nem pár négyszeg ölnyi:

   Holnapra könnyű az időt

Nagy-biztosan megjövendölni,

   (Emlékszem, egyszer már betölt).

Van nádas itt, van bucka, posvány, -

   S talán azért is szeretem,

Hogy amint csínosul, kimosdván:

   Húsz éve már, hogy követem.

Mert nem varázs-ütésre épült,

   Mint túl ama pompás sziget:

Ott lestem, amint lassan szépült,

   A változást mindeniket;

S egy megnyesett, vagy megporondolt

   Ösvény, beültetett ugar,

Nekem az mind új-új öröm volt -

   De ez nem történt oly hamar.

Most sem marad el, ami késik,

   "Szirtet kivölgyel sűrü csepp,"

Már eljutánk az öntözésig,

   De sárgaságban vész a gyep;

Jut majd talán ez úti sárból

   A fűnek is egy korty ital,

Hogy felzsendülhet a kopárból -

   Megéri, aki fiatal.

Engem bozótja, gazza nem bánt,

   Mert a gyom is természetes;

Nem is szidok tanácsot, kormányt,

   Ha útam kissé szemetes;

Tudom, hogy itt az ősz, ha lábam

   Alatt megzördül az avar,

S nyomot vesztek a sokaságban

   (Csak a szó lenne több - magyar!)

Természetet s magányt keresvén

   Fel nem söpört falevelen,

El-elvisz egy kalandor ösvény

   A "rengetegbe" (képzelem);

Hol fű, fa zöldebb, - annak selyme

   Nem törle annyi csizma-port,

Ennek se hántá buta elme

   Kérgét le, vagy részeg csoport.

És gondolatim a "vadonban"

   Ha jőnek, eljátszom velek,

Ábránd s szivarfüst közt; - azonban

   Órámra-mimre ügyelek;

Szemeim a zöld szigetbe néznek,

   Hol a vidám ifjú-öreg

Történetét a magyar észnek

   Megírta - most már szendereg.

Nyugodjék!... méltóbb napi munkát

   Nem végzett nála senki sem;

Sirjára, - mit most vadonunk ád,

   E kis gyopár-szálat teszem.

S tétlen tovább bolyongok ismét,

   Egyéb dolgom sincs, igaz a,

Mint várni nyugton a napestét

   S elmenni csöndesen - haza.

El is megyek, tán nemsokára,

   Hír-név, dicsőség nem maraszt;

Tudom, mit ér fagyos sugára,

   Itt is megtanulhattam azt:

Nyerd bár világi életedben

   Ég s föld minden koszoruit:

Neved csak az, mit e ligetben

   Egy sirkő rád olvas: Fuit. 

(1877. szept. 17.)

Szembenézni azzal, ami volt

Az Őszikék tiszta és konkrét líraisága (...) a befejezettség, a lezártság élethelyzetéből fakad; a változtathatatlanba való belenyugvás helyett itt inkább a fölismerés, a megállapítás mozzanata jut előtérbe: Arany most higgadtabban és világosabban néz szembe sorsával, életével s korával, mint eddig bármikor. A költészet egyik legfőbb feladata: a néven nevezés, a fölismert dolgok megnevezése, kimondása. Arany most önmagáról s a világról többet mond ki - mert többet ismert föl -, mint korábbi korszakaiban. Változtatni nem tudna már többé, önmagán sem, s a világon még kevésbé, de a fölismerés őszinteségében, kendőzetlenségében is tisztaság és bátorság nyilvánul meg, vagyis a költői tettek legértékesebb feltétele. Az ilyen "konstatáló*" lírai néha egyedülálló fontossággal bírhat: szenvedélyek helyett igazságát és valóságát kell megbecsülnünk. Arany számára befejeződik, s épp ezért kivilágosodik most valami: önnön élete - és korának valósága is. Sorsa már betelt, parancsoló szükség tehát szembenézni vele. Ezt a szembenézést sürgeti az az erkölcs is, melyet egész életében vallott: az önismeret, az önmagával való számvetés erkölcsi parancsa. A minősítésnek, az értékelésnek az a szigora,  melyet Arany önmagával, a történelemmel és korával szemben mindig alkalmazott, most oly módon érvényesülhet, hogy megbocsátásra vagy elítélésre nem kerülhetett már sor. Az ötvenes években még bizonytalan volt, hogy az ország milyen sorsot választ magának; 67 után eldőlt a kérdés; a viszonyok végleges és kialakult formákat öltenek. Arany nem lázad, de nem is hajt fejet valamiféle fátum* előtt. Ehelyett: fölismer és kimond - s ez a kimondott fölismerés a teljes igazság szomorúságával és tisztaságával ölt testet az Őszikékben.

Sőtér István

Arany és a zene

Szíve szerint való szórakozást és pihenést jelentett Arany számára a zene. Nem a más zenéje, hanem a saját gitározása. Már gyermekkorában megmutatkozott az ének és zene iránti tehetsége. Énekelt a szalontai kis énekkarban, és már mind kisdiák szeretett gitározni. Debrecenben részt vett a kollégiumi Cantusban,* hol zenei tudását annyira fejlesztette, hogy szalontai korrektor* korában már ő vezette a gimnáziumi énekkart. Később hivatása, majd betegsége elterelte figyelmét a zenéről, és gitárja is elkallódott. Talán a költözködések, vagy Szalontáról elmenőben odaajándékozta valakinek. Évtizedek múlva Pesten egy társaságban elmondta, hogy fiatal korában gitározott, mire következő nevenapjára Salamon Ferenc* egy gitárral lepte meg. Ez a hangszer sokat szórakoztatta. Később fia finomabbal cserélte fel, és a költő ettől kezdve komolyabban kezdett a zenével foglalkozni. Régi dalokat írt össze és kottázott le, összesen 149-et, melyek közül 46-ot Bartalus István* főiskolai zenetanár közzé is tett.

Debreczeni István

Arany dalgyűjteménye

Arany (...) Gyulai sürgetésére levélben írt egyszer egy szűkszavú önéletrajzot, ennyi az, amit magáról mond. Annál becsesebb minden, ami egyéniségéhez közelebb visz, jobb megértéséhez hozzásegít. Dalgyűjteménye egészen új oldalról mutatja be: valóságos zenei önéletrajz. Nem ismeri teljesen Aranyt, aki e gyűjteményt nem ismeri. "Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom, ki vagy." A bennünk továbbrezgő dallamok és foszlányaik olyat vallanak felőlünk, amit semmi lélekelemzés nem hoz felszínre. Bevilágítanak a lélek rejtett zugaiba, ahová másképp nem férkőzhetünk.

De hát lehet ennyire jellemző összeírójára egy dalgyűjtemény? (...)

Arany (...) nem gyűjtött, nem mások tudását vetette papírra. Önmagába tekintett, azt jegyezte föl, ami benne élt. Abban a korban fogott hozzá, mikor a gyermekkori emlékek élesebben elújulnak. Visszatekint fejlődése korára, hogy is, miből is rakódott össze, épült fel zenei gondolatvilága. Minden egyes dal, amire még öregkorában emlékezett, szervesen beleépült lelkébe, s nyomta itt is, ott is megmutatkozik műveiben.

Kodály Zoltán

Az Őszikék versei: önkéntelen sóhajok

Életében csak unszolásra, kénytelen-kelletlen bocsátott egyet-egyet nyilvánosságra közülük, a legszemélyesebbeket, azokat, melyek közvetlenül hangulatának adtak kifejezést, mindvégig tartogatta; mikor írta, nem gondolt egyébre, mint hogy pillanatra egy kissé segítsen a terhen, mely behajló vállára nehezült. Szeretett egyedül lenni, nem akart a zajba vegyülni; megvonult magában, mint a sebzett madár a sűrű lomb alatt, s lelkében csak akkor támadt hang, ha úgy érezte, hogy nincs körüle semmi nesz. Sok ilyen kis, szaggatott költeményén meglátszik, hogy nem is akart írni, hanem úgy fakadtak, mint mikor sóhaj kél, vagy a szellő mozdulatára az őszi levél csörög. Ezekben - mint fia megjegyzi - már alig van nyoma az írói ambíciónak, hanem csak az az önkénytelen vágy nyilatkozik bennök:

"... mely csilingel az égi madárban

Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban."

Péterfy Jenő

Arany "botos és kalapos" fényképe

Dal folytán

Függ már szögén a hárfa; -

Kapcsos könyvem bezárva

Mint egy koporsó.

Ujjam nehéz a húron,

A verset únva írom:

Ez tán utolsó.

Mi haszna is, mi haszna

Kél egyhangú panaszra

Belőlem a dal?

Még majd szememre lobban:

"Közöld, ha ily bajod van,

Az orvosoddal!..."

(1877. november 19.)

Melyik talál?

Hogy melyik arcképem választom rajzai  közzől?

Fényképíró* úr! a botos és kalapost.

Mint maradó vendég űl s áll a többi nyugodtan,

Menni csak egy készűl: útja van: ez leszek én!

(1880. március 30.)

Forrás: Aranytól – Aranyról, Tankönyvkiadó, Bp. 1984. 

A kötetet összeállította: Tóth Tibor