 |
| Arany egykori főtitkári szobája az Akadémián |
Egy nehezen vállalt
kötelezettség
A Pestre költözést néhány héttel késleltette egy
aggályos lélekkel vállalt nagy alkotás, az első azok között, amelyek Arany
líráját e sorsdöntő években a legmagasabb csúcsra emelték. A Széchenyi emlékezete volt ez.
A kor nagy drámája az előző korszak végső,
tragikus pillanatával kezdődött: azzal a pisztolylövéssel, amely 1860 húsvétján
Döblingben* kioltotta Széchenyi életét.
Az Akadémia Aranytól klért a nemzet gyászához és
a tragikusan eltávozott nagy férfiú érdeméhez méltó költeményt. Arany nem
bízott a maga erejében, s csak hetekig tartó belső küzdelem után vállalta a
feladatot. A nyári szünetben fogott munkához, s csak ennek bevégzése után
költözött Pestre. Az Akadémia októberi nagygyűlésén olvasta fel a Széchenyi-ódát.
Benedek Marcell
Széchenyi emlékezete
(Részlet)
1
Egy
szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy
röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük,
amint e föld szíve rezdül
És
átvonaglik róna, völgy, halom.
Az
első hír, midőn a szót kimondta,
Önnön
hangjától visszadöbbene;
Az
első rémület kétségbe vonta:
Van-é
még a magyarnak istene.
6
Megrontva
bűnöd és a régi átok,
Beteg
valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép,
a hazában nem volt már hazátok:
Sírt
még hogy adna, állt az ős ugar.
S
mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy
lőn nekünk a romlás – élvezet;
Egy-két
kebel fájt még a multba vissza:
Nem
volt remény már, csak emlékezet.
7
De,
mely a népek álmait virasztja,
Elhagyni
a szelíd ég nem kívánt;
Széchenyit
küldé végtelen malasztja
E
holttetembe érző szív gyanánt,
Hogy
lenne élet-ösztön a halónak,
Bénúlt
idegre zsongitó hatás,
Reménye
a remény nélkül valónak:
Önérzet,
öntudat, feltámadás.
22
Értünk
hevült, miattunk megszakadt szív,
Te,
az enyészet ágyán porladó!
Késő,
de tartozott szent hódolat hív:
Egy
nemzeté, ím, e hálás adó.
El
kelle buknunk – haj, minő tanulmány! –
Meg
kelle törnöd – oh, mily áldozat! –
Hogy
romjaidra s romjainkra hullván,
Adjunk,
Igaz! tenéked igazat.
24
Nem
hal meg az, ki milliókra költi
Dús
élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem
lerázván, ami benne földi,
Egy
éltető eszmévé finomul,
Mely
fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint
időben, térben távozik;
Melyhez
tekint fel az utód erénye:
Óhajt,
remél, hisz és imádkozik.
(1860)
Két nagy vers születése
Érdemes (…) odafigyelni arra, hogy a bizakodó,
bizalmat áhító s parancsoló ódákban éppúgy megmutatkozik Arany lelkének
kettőssége, mint a szabadságharc második felében létrejött nagy versekben. A Rendületlenül egyaránt csodálatot kelt
ritka arányérzékkel kialakított szerkezetével, a legfőbb veszélyeket és
erényeket egymásra halmozó, súlyos dialektikájával* s kivételes tömörségével;
de végül is retorikusan* hat kissé tanáros építkezésével, intelmeivel. Sokkal
erőteljesebb, főként kezdetének tétova rémületével, a döntéstől rettegve
visszatorpanó végzetérzésével s a lehetetlent is elérő életerőbe vetett
bizalmával a Magányban, amelynek Az ember tragédiája záróigéit előlegező
optimizmusát is hitelesíti a kétségnek az a mélysége, amelyből a költő
felküzdötte magát.
Keresztury Dezső
Rendületlenül
Hallottad
a szót: "rendületlenül -"
Midőn
fölzengi myriád ajak
S
a millió szív egy dalon hevül,
Egy
lángviharban összecsapzanak?...
Oh,
értsd is a szót és könnyelmü szájon
Merő
szokássá szent imád ne váljon!
Sokban
hívságos elme kérkedik,
Irányt
még jóra, szépre is az ád;
Nem
mondom: a hont ők nem szeretik;
De
jobban a tapsot, mint a hazát...
Oh,
értsd meg a szót és hiú dagályon
Olcsó
malaszttá szent imád ne váljon!
Fényt
űz csinált érzelmivel nem egy,
Kinek
világát csak divat teszi:
Őnála
köntös, eb, ló egyremegy,
S
a hon szerelmén a hölgyét veszi...
Oh,
értsd meg a szót s függve női bájon,
Külcsillogássá
szent imád ne váljon!
Van
- fájdalom! - kinek cégér hona.
Hah!
tőzsér, alkusz és galambkufár:
Ki
innen! e hely az Úr temploma:
Rátok
az ostor pattogása vár!...
Oh,
értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:
Nyerészkedéssé
szent imád ne váljon!
Szeretni
e hont gyakran oly nehéz: -
Ha
bűnbélyeg sötétül homlokán,
Gyarló
erényünk öntagadni kész,
Mint
Péter a rettentő éjtszakán.
Oh,
értsd meg a szót: fényben, vagy homályon -
De
kishitűvé szent imád ne váljon!
Szeretni
a hont - ah! még nehezebb,
Midőn
az ár nő, ostromol, ragad...
És
- kebleden be-vérző honfiseb -
Bújsz
a tömegben, átkos egymagad.
Oh,
értsd meg a szót s győzve a ragályon
Káromkodássá
szent imád ne váljon!
Hallottad
a szót: "rendületlenül"?
Ábránd,
hiúság, múló kegy, javak, -
Lenn
a sikamló tér, nyomás felül,
Vész
és gyalázat el ne rántsanak.
Oh,
értsd meg a szót: árban és apályon
-
Szirt a habok közt - hűséged megálljon!
(1860)
Magányban
Az
óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve
a megmérhetlen időt;
Ébren
a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra
összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni
meddig tart még e világnak?
Sors!
óraműved oly irtóztató:
Hallom
kerekid, amint egybevágnak:
De
nincs azokhoz számlap, mutató.
Jön,
jön... egy istenkéz sem tartja vissza...
Mint
mélybe indult sziklagörgeteg:
Élet?
halál? átok, vagy áldás lesz? - Ah,
Ki
mondja meg! ki élő mondja meg!
Vár
tétován a nép, remegve bölcse,
Vakon
előtte kétség és homály.
Idő!
szakadna bár méhed gyümölcse...
Ne
még, ne még - az istenért! - megállj.
Oh
mert tovább e kétség tűrhetetlen,
A
kockarázás kínját érzenünk;
De
nyújtanók a percet, míg vetetlen
A
szörnyü csont, ha rajta mindenünk.
Egy
lépés a gomolygó végtelenbe,
Holott
örvényzik a lét, a halál:
És
mi fogódzunk a hitvány jelenbe:
Tarts
még egy kissé, gyönge szalmaszál!
Még
egy kevéssé... De mely kishitűség!
El,
el! ne lássam e dúlt arcokat!
Ész,
egybeforrt vágy, tiszta honfihűség,
Bátorságot
nekünk mindez nem ad?
Megvert
reménnyel induljunk csatába?
Hitben
feladjuk már a diadalt?...
Nem,
nem! Szivünk egy vértanú imába'
Megedzve,
kezdjük a győzelmi dalt!
Az
nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké
visszamálljon rólad, ég!
És
annyi vér - a szabadság kovásza -
Posvány
maradjon, hol elönteték.
Támadni
kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek
ott, hol a mártir-tetem
Magát
kiforrja csendes földi rögben:
Légy
hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.
Nem
mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran
a bölcs is eszköz, puszta báb;
S
midőn lefáradt az erőtelen kéz,
A
végzet tengelye harsog tovább;
Csüggedve
olykor hagyja lomha gépűl
Magát
sodorni az ember fia:
De
majd, ha eszmél s öntudatra épűl,
Feltűnik
egy magasb hármónia.
És
vissza nem foly az időnek árja,
Előre
duzzad, feltarthatlanúl;
Csak
szélein marad veszteg hinárja,
S
partján a holt-viz hátra kanyarúl.
Bízvást!...
mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet
közőlünk még talán nem egy:
De
szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk
dagad, hajónk előre megy!
(1861
április)
 |
| Arany barátja: Kemény Zsigmond |
Arany alkotókedve
A kérdés minden vizsgálójának feltűnt annak az
irodalmi termésnek temérdeksége, amely Arany pesti első fél évtizedének idején
létrejött. Terjedelménél még feltűnőbb ennek a termésnek rendkívüli
sokrétűségében is megnyilvánuló egyneműsége. Van benne hivatali irat, eredeti
és fordított széppróza, tanulmány, program, vitacikk, ismertetés,
ismeretterjesztő munka, jelentősnek tartott könyvek, értekezések kivonata,
elemző részletességű s lapidáris* rövidségű bírálat; aztán szerkesztői
jegyzetek, hozzászólások, beszámolók a hazai és az európai irodalmi élet
fontosabb eseményeiről, de színházi, képzőművészeti, zenei tárgyú
rövidebb-hosszabb írások is, szerkesztői üzenetek, amelyeknek tárgya és formája
az önkéntelenül tréfás versikévé kerekülő üzenettől a békéltető
magyarázkodásig, az előfizetési felhívástól a szigorú helyreigazításig, a
baráti jó szótól a csípős visszavágásig terjed.
Keresztury Dezső
Arany levele Madáchhoz
Az ember tragédiájáról
Pest,
1861. szeptember 12.
Tisztelt Hazafi!
Miután kegyed, elutazása előtt, engem föl nem
keresett, engedje, hogy én látogassam meg e néhány sorral. Az ember tragédiája
úgy koncepcióba, mint kompozícióban igen jeles mű. Csak itt-ott a verselésben
meg a
 |
| Az ember tragédiájának kézirata Arany javításaival |
nyelvben találok némi nehézkességet, különösen a
lírai részek nem eléggé zengők. De így is, amint van, egy kevés külsimítással
irodalmunk legjelesb termékei közt foglalhat helyet. Nem tudom, mi szándéka van
kegyednek a kiadásra nézve: én óhajtanám ezt a Kisfaludy Társaság útján
eszközölni, ami remélem, sikerülne is.
Ha óhajtásom a Kegyed akaratjával találkoznék,
akkor sorról sorra kijelölném a helyeket, hol – semmi esetre sem lényeges –
változtatást gondolnék célszerűnek; vagy belenyugvás esetében magam tennék
rajta egy-két tollvonást, aztán bemutatnám a Társaságnak. Ezt bizton merném
tenni, visszautasítás félelme nélkül.
Becses válaszét elvárom. Fogadja leghőbb
üdvözletemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, melyre
költészetünket derítni hivatva van. Rokon érzelmű pályatársa.
Arany János
Versek helyett –
hivatali tevékenység
(…) Az 1860-61-es évek hangulatát, mely legszebb
lírai alkotásait szülte, ez darabig néma csend ülte meg, aztán a költő lelkétől
idegen politikai alkudozások követték. Ezeknek az éveknek köszönhetjük Arany
szerkesztői munkáját és annyi tanulságot magukba foglaló prózai dolgozatait.
Óráit betöltötte a szerkesztői munka vagy a
Kisfaludy Társaság igazgatása. Sok oly mellékes tennivaló is szakadt rá, amely
nem sokkal volt érdekesebb a jegyzői hivatal aktáinál. De az egész mégis a
tanítómester munkája, a nemzet kultúrájának növelése volt. Kevés szabad óráját
pedig családja mellett a Budapesten élő író és tudós barátok társasága
elevenítette meg.
Benedek Marcell
A szerkesztői munka
A tőle származó küldeményeket hol teljes
nevével, hol fedőnévvel, hol csak többé-kevésbé azonosítható jellel jegyezte
Arany; rengeteg írása névtelenül jelent meg, elvegyülve néhány segítőtársának –
főként fiának és Gyulai Pálnak* - ugyancsak jeltelen írásaival. Voltaképpen ő
írta az összes számokat; mert hiszen szerkesztőként nem elégedett meg a közölt
darabok elvszerű gonddal történt kiválasztásával, sugalmazásával; sokkal jobban
beavatkozott mindenbe, amit lényegesnek tartott: innen a sok szerkesztői megjegyzés,
beszámoló, üzenet, állásfoglalás. Ez szükségből is történt így: újra meg újra
felhangzanak sűrűsödő panaszai, hogy maga kénytelen fordítani, írni,
kivonatolni, ismertetni, mert hát meg kell töltenie a számokat. De – főként kezdetben
– így történt ez kedvtelésből is. Aki csak némileg elmélyülő figyelemmel nézi
át a folyóiratokat, észre kell vennie, hogy a bennük kiömlő
 |
| A Koszorú címlapja |
mondanivaló évtizedes szemlélődés, készülődés
alatt gyűlt fel. Kifejezésük, formába öntésük által egy hosszasan érlelődött
meggyőződés, sokszor sebzett érzékenység és igazát tudó szenvedély keres utat,
könnyebbedést. S egy alapos stúdiumokkal* megtámogatott irodalmi koncepció*
talál alkalmat arra, hogy hatást gyakorolhasson a helytelen utakon tudott
fejlődésre.
Keresztury Dezső
Arany szerkesztői
üzeneteiből
Ungvárra. A kül forma gondos, megérdemli a dicséretet: de egyéb is kell, s az még nincs. Talán lesz.
*
Gyermekkoromból… Sok van belőle még
most is a versben.
*
Az ibolya. Se színe, se illata.
*
G.K.
úrnak, Sz.Fehérvár.
Ön sok verset ír, mondja. Majd ha kevesebbet ír, azokból küldjön.
*
Az
epigrammák.
Él-etelenek és élet-lenek.
*
Hátszeg
vidékre.
Ha szóval, verssel lehetne segíteni! Hisz a napilapok több hasábra menő
ínségrovatja szónak már ugyan elég. Azt hiszi ön, hogy az öné hatalmasabb lesz, mint másoké? A „szegény magyart” oly
verssel nagyon gyengén pártfogolnók, mint a „Szegény magyar”.
*
Egy rab
végszavai.
Gyöngék. Ha minden el nem fogadott költeményt visszaküldöznénk, arra egy külön
hivatal kellene. Nem olvasgatja azt így se senki.
A Szépirodalmi Figyelő
glosszáiból
- Vahot Imre* felszólítja a volt honvédeket,
miszerint azon táborozást, hadjáratot és csatákat, melyekben részt vettek,
saját tapasztalásaik nyomán s az ellenfél haditetteinek igazságos méltánylásával
leírni s hozzá, ki azt az egyes részletes adatok halmazából nagy egésszé
szándékozik összeszerkeszteni, beküldeni szíveskedjenek. – A szándék jó, de
kívánt sikerét a gyűjtésnek csak annyiban reméljük, mennyiben azáltal a gyűjtő
egykorú naplók s jegyzetek birtokába juthat, mert abból, hogy az illetők most,
annyi év után emlékezetből írják le a stratégiai* momentumokat,* oly egymástól
elütő adatok és mondák halmazát véljük keletkezni, melyből Vahot Imre sem lesz
képes valami jóravaló egészet szerkeszteni össze. Pedig ő már gyakorlott
szerkesztő.
*
- Hír szerint a Nemzeti Színházban nemsokára
(csakhogy ez a mi árva intézetünknél igen nyúlós határidő) egy történeti dráma
kerülne padra: „Csák” Szathmáry Károlytól.* „Fölkele Csák…” – mondja Vörösmarty.
No, majd meglátjuk: fölkel-e Csák?
- S debreceni dráma-esőben nem volt köszönet. 31
darabból egy sem vált ki. Pedig szintúgy esett, mégis mind elesett. Szomorú ez
eset.
*
- (…) a Nővilág kérdi, vajon e német
szólásmódnak: „Sand in die Augen”, nem volna e magyarabb kifejezése ennél: „Port
a szemekbe?” – Dehogynincs: „vakulj magyar!”, csakhogy ez, persze, németre nem
szól, s a fordított darab német.
*
- Egy Erdélyből vett magánlevél szerint Szabó
Károly úr* az erdélyi múzeum könyvtárnoka, szorgalmasan folytatja a
Székelyföldön történelmi, régiségtani és könyvészeti adataink kutatását. Nemrég
Marosszékből Udvarhelyszékbe utazott, s az Udvarhely melletti Budvár nevű
székely ősvár romjai mellett egy pogányszékely sírt bontatott föl. Sajnáljuk,
hogy a levél nem tudósít a benne talált régiségekről. Ugyancsak Udvarhelyt
Tököly* puskáját szerezte meg az erdélyi múzeum számára, s több még eddig
ismeretlen nyomtatott históriás éneket fedezett föl egy székely birtokosnál.
*
- Mint az irodalmat érdeklő curiosumot* jegyezzük
ide, hogy a londoni világmű- és ipartárlaton egy bécsi nyakkendőgyáros, Hoenig Ignác, a többek közt
Petőfi-nyakkendőket állított ki. (…) Szegény Petőfi soha életében nem viselt
nyakkendőt, sőt a hadügyminiszterrel is éppen emiatt gyűlt meg a baja, s imé,
most Londonban nyakkendőjét bámulják.
Volt-e naiv eposzunk?
Valahányszor idegen népköltészet egy-egy régi
maradványa kerül kezembe, mindig elborultan kérdem magamtól: volt-e nekünk
valaha ős eredeti eposzunk? Vajon a nép, mely daltermő képességét mostanig
megtartotta, sőt egypár becses románcot is mutathat fel, a nép, melynek
tündérmeséi műalkat (kompozíció)* tekintetében bármely népfaj hasonló
beszélyivel kiállják a versenyt, mindig oly kevés hajlamot érzett-e a mondai s
történeti költemény iránt, mint napjainkban? Mert nagy önáltatás nélkül nem
mondhatni, hogy a jelen öltő effélékben gazdag, ilyenek létrehozásában
termékeny volna. Egy-egy rideg monda, töredékben, zilált prózában hullong
itt-amott; rajta műalkatnak semmi nyoma. Mátyás előtti királyait, vezéreit
elfeledte a magyar; s ami keveset az „Isten ostoráról”* tud, nagy részben s
talán egészen Losonczi István* népszerű könyvének köszöni. De amit tud, az is
inkább adomaszerű, mint költői vonásokkal bír; és ha a hagyomány némely
töredékét megőrzeni, a jelen korra juttatni képes volt, nem látszik, hogy eben
a műalak által elősegéltetett volna. A közelebbi korok állameseményei: a
törökkel folyt utóküzdelmek, a múlt század elején és derekán (Páró-lázadás)*
történt népi mozgalmak, sőt a legújabban elzúgott politikai vihar is nyom
nélkül maradtak a naiv eposzra nézve. Járd be a hazát, keresd föl a népet,
pásztortüzénél és kunyhóiban, a sarlónál és lakomáin, a műhelyek és laktanyák
pihenő óráiban, szóval mindenütt, hol az élet fáradalmait költészettel enyhíti,
hol mint egy jelesünk mondja, lelke ünnepel: fogsz hallani népdalt, édes-bájos
dalt, szomorút, vigat, kedélyest, szesszenőt; fogsz hallani gyöngyös-aranyos
tündérregét; de oly éneket, mely a nemzet múltjára vonatkoznék, alig. Mintha
pusztáink rövid emlékezetű Kalliopéja* nem eszmélne tovább, csupán a közelebbi
divat-haramiáig: mintha népünket nem érdekelné sorsa a nemzetnek, mely őt
századokon keresztül dolog (res)* gyanánt tekintette.
Részlet a
Naiv eposzunk című tanulmányból
Miért írt Arany eposzt?
Aranyt az ötvenes évek kezdetétől fogva haláláig
izgatta a nemzeti eposz kérdése s az a vágy, hogy a ki nem alakult vagy
elveszett művet maga teremtse meg a jövendő számára.
Nem vette tudomásul, hogy az eposz kora lejárt,
s hogy az ő epikus természetéhez illő vágyakozás anakronisztikus*,
időszerűtlen. Ott lebegtek szeme előtt a germán hősmonda alakjai, jól ismerte
Homéroszt*, s úgy érezte, hogy a magyar történelem viharai nem engedtek
kifejlődni, vagy elvesztésre ítéltek egy olyan műfajt, amelyre más nemzetek
büszkén tekintenek vissza.
Benedek
Marcell
Buda halála
Hún-rege
Első ének (Részlet)
Hullatja
levelét az idő vén fája,
Terítve
hatalmas rétegben alája;
Én
ez avart jártam; tűnődve megálltam:
Egy
régi levélen ezt irva találtam.
Már
Keveházába1 Bendeguz megtére,
Rof2
is oda szállott, jó Buda testvére;
Most
Buda országol (mert ő vala közbül)
Atyja
örökségén három fia közzül.
Tisza-Duna
síkján, Zagyva folyó mellett,
Sátora
egy dombon kék égre szökellett;
Ez
vala a város, ez Buda királyi
Lakhelye,
faművü sátor-palotái.
 |
| Székely Bertalan illusztrációja a Buda halálához |
Nem
szorul e város tetemes falakra,
Nagy
henye kövekből nincs együvé rakva;
Az
erőnek szolgál kirepítő fészkül,
Nem
a pulyaságnak biztos menedékül.
Tündér
palotának bizonyára hinnéd,
Melyet
a fuvó szél tovalehel innét;
Mintha
csak a földből kelne egy-egy ága,
Tornyosan
áll s cifrán: a puszta virága.
Onnan
Buda nyáját őrzi vala békén,
Szeliden
országol húnok erős népén,
Lát
egyenes törvényt, mint apa, mindennek;
Ül
lakomát vígan; áldozik Istennek.
1) A húnok fejedelmi temetője. A. J.
2) Így nevezem (Szabó Károllyal) azon hún királyt, aki Rova,
Reuva, Ruas stb. név alatt fordul elő az évkönyvekben. Valószínűleg Rof helység
tartja emélkezetét. A. J.
Hatodik ének (Részlet)
Száll
a madár, ágrul ágra,
Száll
az ének, szájrul szájra;
Fű
kizöldül ó sirhanton,
Bajnok
ébred hősi lanton.
Vadat
űzni feljövének
Hős
fiai szép Enéh-nek:
Hunor
s Magyar, két dalia,
Két
egy testvér, Ménrót fia.
Ötven-ötven
jó leventét
Kiszemeltek,
hogy követnék;
Mint
valamely véres hadra,
Fegyverkeztek
könnyű vadra.
Vad
előttük vérbe fekszik,
Őz
vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették
már a hímet -
Üldözik
a szarvas-gímet.
Gím
után ők egyre törnek
Puszta
martján sós tengernek,
Hol
a farkas, hol a medve
Sohasem
járt, eltévedne.
De
a párducz, vad oroszlán
Végig
üvölt a nagy pusztán,
Sárga
tigris ott kölykezik,
Fiát
eszi ha éhezik.
Száll
a madár, száll az ének
Két
fiáról szép Enéhnek;
Zengő
madár ágrul ágra,
Zengő
ének szájrul szájra.
Már
a nap is lemenőben,
Tüzet
rakott a felhőben;
Ők
a szarvast egyre űzik, -
Alkonyatkor
im eltűnik.
Értek
vala éjszakára
Kur
vízének a partjára;
Folyó
víznek partja mellett
Paripájok
jól legelhet.
Monda
Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk,
meg is háljunk,
Monda
Magyar: viradattal
Visszatérjünk
a csapattal. -
Haj,
vitézek! haj, leventék!
Micsoda
föld ez a vidék,
Hogy
itt a nap száll keletre?
Nem,
mint máshol, naplementre?
Szólt
egy bajnok: én ugy nézem,
Hogy
lement az déli részen.
Szólt
egy másik: nem gondolnám:
Ott
vöröslik észak ormán.
Folyamparton
ők leszálltak,
Megitattak,
meg is háltak,
Hogy
majd reggel, viradattal
Hazatérnek
a csapattal.
Szellő
támad hűs hajnalra,
Bíborodik
az ég alja;
Hát
a szarvas nagy merészen
Ott
szökdécsel, túl a vizen.
Száll
a madár, száll az ének
Két
fiáról szép Enéhnek;
Zengő
madár ágrul ágra,
Zengő
ének szájrul szájra.
Kilencedik
ének (Részlet)
Alig hogy az ősz pap ajakát bezárta,
Lebben az ajtónál Etelének sátra;
Bulcsu vezér jött be, egy szolga suhanccal,
Nagy dolgot előre mondani költ arccal.
Kard vala jobbjában, meztelen és görbe:
„Ez az! ez az!” - robbant Etele kitörve;
Zúgás, valamint szél a pagonyt ha rázza,
Lőn; azután Bulcsu ily szót magyaráza:
„Király! jöve hozzám az imént e gyermek,
- Gondold barom-őrző hitvány sühedernek -
Kengyelemig elsőbb köszönt lehajoltan,
Amint legelőjén által lovagoltam.
„Azután beszéle hihetetlen dolgot:
Csordája ma reggel, hogy a mezőn bolygott,
Veszi észre, sántít egy kedves ünője,
Vérnyom is a fűvön harmatozik tőle.
„Nyomra, okát tudni, vissza legott mégyen,
Gondolja, tövis, kő, valami csont légyen:
Ím vasat a fűben végtére talála,
Mint hadi szerszámnak érc hegye, kiállva.
„Ott hagyja először, térül egyet, fordul,
(Fölvenni szegénység jele vaskót porbul)
De viszont megbánván siet oda ismég,
Nehogy a jószágban kára megint esnék.
„Hát ihol, a kard-hegy kétannyira nőlve*
Nyúlni akar hozzá: láng csap ki belőle;
Megriad és elfut. Szünvén riadása,
Harmadszor is arra közelít, hogy lássa.
„Közelít lábujjon, szíve dobog szörnyen;
Óva megáll sokszor: menjen-e? ne menjen?
Ágaskodva tekint s nyújtózik előre -
Úgy mondom el, amint hallám vala tőle.
„Messzire már látja, mint a vizek sássát,
Magoslani fűből szép kard ragyogását:
Penész aranyán nincs, acélán nincs rozsda,
Mintha csiszár kézből jött volna ki most a.
„Ekkor - a fegyverhez járulni se’ mervén,
Hozzám fut, lovamat messze megismervén;
Elmondja. Riasztom: igazat beszél-e?
Bátran hí s vezet; én megyek oda véle.
„Ó, emberi szemnek ily csuda látatja!
Földben alig volt már, csak a markolatja;
Láng nem üté jobbom’ - engede is könnyen:
Itt van: te viseld azt, te királyom, fennyen!”
Szól vala, s a bojtár bizonyítá hévvel,
Verte reá naptól kesely üstökével,
Nagy jutalom bezzeg tenyerét is verte;
Most a jövendőlők eloszoltak szerte.
Maga pedig fordul a fegyveres házba,
Hüvellyel a kardot Etele ruházza,
Legszebb hüvelyébe illett csoda-képen;
Felköti, kivonja; forgatja kezében.
Vág vele háromszor a négy anya-szélnek
Keletre, nyugotra, északfele, délnek;
Vasa, mint zúgattyú, a levegőt szelte;
S így szóla Etelből tornyosodó lelke:
„Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én pőrölyje világnak!
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!
*)
Népmeséinkből vett vonás a földből kinövő kard. A. J.
Ó formában
új szellem
Buda halálában Arany a legnehezebb
célt tűzte ki maga elé: nagyszabású nemzeti eposzt írni egy korban, melyben
látszólag e műfaj kellékei nincsenek meg, és melynek az ily eposz iránt kevés
az érzéke. Mint Aranynak nagy elbeszélő kompozíciói* általában, úgy Buda halála
is a hangra és a feldolgozás modorára teljesen eredeti; stílusa és a monda
sajátos, bizalmas tárgyalása egészen elüt az idegen népek hasonló termékeitől.
Arany az ó formába új szellemet öntött oly módon, hogy a naiv stílus mellett a
részletes jellemzést, a lélektani boncolást alkalmazta. A hang benne mintha
évezredes volna, a költői eljárás, a szerző művészete új.
(…)
Buda halálának sajátos ódon bája
van, melyet a költő művészetének különböző eszközeivel idéz elő: felelevenít
régi szókat, régi szólásokat, régi szókötéseket. Embereinek gondolkodásmódja
naiv, stílusuk, amelyben beszélnek, ódon, a primitív műveltség – és hadi
életből vett képekben dús. Az egész mű azt az illúziót* kelti bennünk, hogy
egykorú hegedűs szerzeménye is lehetne.
Riedl Frigyes
„A palota
foglya”
- Ebben az időben utolsó önálló,
kötetben megjelent művét, a hun trilógia első részét, a Buda halálát nem
követte a várt folytatás. Verset sem tett közzé. Amit írt: baráti levéltöredék,
emlékkönyvbe írt bejegyzés, „akadémiai papírszelet”, a Kapcsos könyvbe zárt egészen
személyes feljajdulás, sóhaj volt. 1865-ben megszűnt a Koszorú*. Az év elején ugyan még így írt: „Ismét itt van Sylvester
estéje s erre ismét újév következik. – Örüljünk-e neki?... Vajon fog-e ez az új
év víg örömöt hirdetni? vagy csak folytatása lesz két elődjének, melyekben
bizonyára nem sok örömre méltó volt?... Nem vigadtunk, még sírva sem, de a
kétségbeeséstől s hitünk elvesztésétől
 |
| Fénykép az Arany családról |
is nagyon távol valánk…” De ismétlem: költőként
a nyilvánosság előtt már 1863-ban elnémult; s 1865-ben lapszerkesztőként is –
bár ilyen, máig sem megfejtett búcsúval: „… úgylehet, megkísértünk valamit, az
egyenes, irodalmi célon kívül egy, mostan háttérbe tolt mellékérdek is fekvén
szívünkön, melynek valósulásától, ha önámításban nem élünk, szintén az irodalom
vonná a fő nyereséget.” Még abban az évben megválasztották az Akadémia
titoknokának. A hivatali lakásba ugyan még nem költözhetett be, de egész életére
annak az 1864-re elkészült palotának a foglya lett.
Keresztury Dezső
Arany tevékenysége az Akadémián
Munkáját az elődeitől kissé rendetlenségben
maradt Titoknoki Hivatalban azzal kezdte, hogy:
a) Előadások részére felirattal egy szürke,
kemény fedelű, negyedrét alakú füzetkét nyitott, és ebbe pontosan beleírta a
tervezett s melléje a megtartott előadások címét és szerzőjét; a füzet
oldalait, fejléceit maga Arany vonalazta, és hol ceruzával, hol tintával minden
előadást bejegyezett éveken át; később utódai is folytatták Arany hagyományát,
ugyancsak ebben a füzetben.
b) Aprólékosan, páratlan gonddal vezette a
Hivatal minden ügyét. Pótolnia kellett például az 1858 elmaradt, de régóta
esedékes székfoglaló előadások nyilvántartását, hogy azt, aki e kötelességét
elhanyagolja, megsürgethesse. (…)
c) A napi postát a titoknoknak kellett bontania.
Arany minden darabra ráírta az érkezés napját, Vettem, Jött vagy Érkezett,
Kaptam szócska kíséretében, s az Igtató könyvbe beírta a küldemény tárgyát,
küldője nevét és az akta tetejére az érkezési dátum mellé az iktatószámot. Két
ilyen vaskos kötetnyi iktatókönyvet vezetett, egészen lemondásáig, 1877-ig.
d) A legtöbb iratra a választ Arany maga írta,
fogalmazta, hogy ezt másolják le az írnokok, és a tisztázatot az elnök vagy a
titoknok által aláírva, a megadott címre elküldhessék. A beadványokat Arany az
illetékes szakosztályhoz vagy bizottsághoz tette át, majd a legközelebbi
kisgyűlésben lefolyt megbeszélés eredményét rávezette a legtöbb beadvány
felzetére; a döntésről a beküldőt értesítette, és az elintézést gondosan beírta
az Igtató könyv utolsó rovatába.
Arany saját maga alakította ki tizennegyedfél
évi akadémiai hivatalnokságának sokágazatú munkakörét. Az élet gyorsuló menete
is bővítette tisztének teendőit, kezdve az új palota befejező munkáinak anyagi,
pénzügyi lebonyolításától az egyre növekvő könyv- és folyóiratkiadásig.
Titoknoki (főtitkári) munkásságáról utódai ékes szavakban emlékeztek meg (…)
Gergely Pál
 |
| Arany számadásai akadémiai titkársága idejéből |
 |
| Arany íróasztala az Akadémián |
 |
| Kilátás az Akadémia ablakából |
Juliska betegsége és
halála
(…) Súlyos betegen feküdt december 2-a óta.
Meghűlt, méhgyulladást kapott. Öt-hat napon át lebegett élet és halál között,
de aggódó férje csak az első roham elmúltával merte tudósítani a szülőket. (…)
Hanem a láz nem maradt el, sőt pár nap múlva ismét hevesebbé vált. Szülők és
testvér kétségbeesve siettünk, hogy őt még egyszer láthassuk. (…)
Milyen találkozás volt az! Csupa nyájas mosoly
minden arcon, s alig egy-két szó: „Ugye, kedvesem, már jobban vagy?” – „Ó,
sokkal jobban! Köszönöm, nagyon-nagyon köszönöm, hogy eljöttek.” – „Csak
csendesen, kedves leányom, majd meggyógyít a jó Isten.”
Karácsony ünnepén még volt némi reményünk. De
ünnepek után le kellett mondani mindenről. Életereje nem bírta meg a küzdelmet,
s kimerült.
Hanem amily mértékben fogyott a testi szervezet
ereje,
 |
| Arany Juliska fényképe |
mintha úgy növekedett volna „diadalmas lelkének”
hatalma „a roncsolt anyag” fölött. Az utolsó napon arcáról eltűnt a korábbi
bágyadtság, tekintetében a kimerültségnek nem maradt nyoma, szeme fölragyogott,
homlokát lelkesültség tette sugárzóvá, s egész valóján oly szemmel látható volt
a szellem erejének utolsó fellobbanása, hogy ez órákban szörnyű tusáját s a
halál rettenetességét még környezőivel is csaknem feledtetni bírta.
(…)
Majd elbúcsúzott, sorban mindnyájunktól; magához
ölelt, megcsókolt, mondott vigasztaló szavakat: válnunk kell, de a válás nem
örökös. És szeretetünkbe ajánlotta kicsi leányát. Ezt is oda vitték ágyához, de
rémülten küldte el: „Itt a halál van, vigyék el a halálból.”
Kevéssel utóbb nehéz küzdelem nélkül adta ki
utolsó leheletét.
Arany László
Leányomhoz
Kórágyon
ott, nagybetegen,
Halálhoz
is már tán közel,
Virágom
édes gyermekem,
Mily
messze föld különöz el!
Röpülnék,
mint az érc-fonál
Villáma,
mely hírt hoz, viszen:
De
akaratom láncon áll,
Erős
békón lábam, kezem.
Mit
ér szünetlen, mint a rab,
Futkosni
pányvám szűk körét!
Ha
egy lépés sem hamarabb,
Egy
lépés sem közelb feléd!
Mit
ér e zúgó, rossz fejet
Széttörnöm
a kalit vasán:
Ha
gyötrő, távol fekhelyed
Nem
enyhül e meddő tusán!
Szenvedsz:
mióta? mennyi kínt?...
Régen!
sokat! Óh Istenem!...
Repűlök:
látlak- megint?
Vagy
a pohár csordulva vár,
S
fenékig kell ürítenem!...
(1865.
december 13.)
Feljajdulás
Ne
lettél volna szívem gyermeke,
Csak,
mint valál, Istenkéz remeke:
Könnyem
szakadna e feldult romon:
És
most erőt vegyek fájdalmamon!...
(1866)
 |
| Arany László fényképe |
Arany és a kiegyezés
Arany munkába temetkezve próbálta örökösen egy
helyben járó gondolatait elhárítani. A közügyek mindig csak a legmagasabb
szinten, a nemzet életének és halálának kérdéseiben adtak tollat a kezébe. (…)
az 2867-es kiegyezés politikai aktusa* egyetlen során sem hagyott nyomot. (…)
Két tárgyat hozott neki az esztendő: egyik a szájas hazafiak, az éretlen
demokraták kigúnyolása (Mondacsok), a
másik: saját nehéz esete a kéretlenül nyakába akasztott királyi kitüntetéssel,
amelyet miniszteri barátai szorongatására végül is kénytelen volt elfogadni. (…)
Sok apró cédulán örökítette meg bosszúságát,
keserűségét a Szent István Rend keresztje miatt. Túlságos érzékenységében még
arra is gondolt: hátha némelyek azt h iszik, hogy utánajárt ennek a
kitüntetésnek.
Benedek Marcell
 |
| Arany fényképe 1867-ből |
A csillag-hulláskor
(Részlet)
1
Azt
beszélik, rendjelt kaptam –
Nem
vetettem, mért arattam?
2
Ami
benne fényes:
Az
irodaslomé;
Ami
benne kényes:
Egyedül
magamé.
3
Máskép
Fénye,
ragyogása… (ha van,)
Az
irodalomé;
Gyanúsitása…
(a’ van,)
Egymagamé!
4
Járnak
hozzám méltóságok,
Kötik
rám a méltóságot:
„Megbocsásson
méltóságtok,
Nem
érzek rá méltóságot.”
5
Csillagot,
keresztet noha rám aggattok,
Boldog
ez a kebel nem lesz már alattok.
6
Ad
notam:
Ég
a kunyhó,
Ropog
a nád…
Kis
keresztem
Hogy
szereztem?
Feleljétek
ezt, ha kérdik:
Elkopott
a lába térdig.
7
Régi
dal, új szöveg
Székács,
Arany, Szilassy*
S
hazánk több ily pimaszi
Keresztekért
akarnak
Sírt
ásni a magyarnak!
 |
| Arany barátja: Gyulai Pál |
Önállósága a fordított szövegekkel szemben
bámulatos. (…)
Sokszor felfülelünk, miért is olyan ismerős, hazai
ez a néhány Shakespeare-sor, s akkor vesszük észre, hogy itt Shakespeare
engedélyt adott Arany Jánosnak a rímelésre. (…)
Akinek ennyire a vers az eleme, az nem állhatja
meg, hogy tovább ne bugyborékoltassa. Ahol Shakespeare azt írja: a „betegség
fertőz”, ő így fordítja „ragály ragad”, Polonius azt mondja nála: „cseled
csalétke a való csukáját megfogja”’. Az eredetiben nincs alliteráció. De ebből
az állandóan működő verselő kedvből sem lesz sértő közbeszólás, csak a szöveg
válik erőteljesebbé s hitesebbé. János
király önkéntesei „kisasszony arccal, bősz sárkányepével”’ kelnek át a
szoroson. Gyerekkoromból van fülemben ez a sor. Az eredetiben azonban nincs sem
kisasszony, sem epe. A Hamlet-monológ elejét alig lehetne szebben fordítani,
mint Arany: „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, S fegyvert ragadva véget vet neki?” De
kétségtelen, hogy ez a négy sor magyarban ereje javát annak köszönheti, hogy
Aranynak a hurokról a nyűg jutott eszébe, s gy az alliteráció „nyűgét s nyilait”
egyszerre idézi fel, ami belülről köt meg, s kívülről sebez; no meg a szokatlan
„Kiszáll ellene” kifejezésnek, amelynek az eredetiben nem is felel meg ige.
Hogy mi a fordítói realizmus, jobb részleten meg sem lehetne magyarázni, mint
ezen, amelyet mindenki ismer. Pedig az eredetiben nem is fájdalomról, inkább
zavarról, viszontagságról van szó, s a fordító négy sort ötben fordított.
Arany János fordításaiban sok minden van, amit
egy fürgébb fordítói nemzedék simábban oldana meg, viszont az egész magyar
irodalomban alig van fordítás, amelyben a fordító átömlesztett vére így
kitöltené, s ilyen erőteljes lüktetésben tartaná a mű érrendszerét.
Németh László
 |
| Színi plakát a Hamlet korabeli előadásáról |
Mab királynő
(Részlet a Romeó és
Júliából)
…
NO lám, a Mab királyné volt veled.
Tündéri
bába ez, ki nem nagyobb
Alakba’
jár, mint egy gyürű agátja,
Mit
egy tanácsos az ujján visel.
Piciny
fogatján, alvó emberek
Orrán
keresztül hajtat e királyné:
Küllője
pókcomb a kis kocsinak,
Ernyője
szöcskeszárny, és a kerék
Vágánya
finom pókhálószerű;
Kantár
a holdfény nedves súgara,
Ostor
tücsökláb, a fonatja rost;
Egy
szürke mentés szúnyog a kocsis,
Félannyi
nagy se’, mint a kis kukac,
Mit
egy leány sebes ujjábol ás.
Üres
mogyoró a szekér, csinálta
Mókus
maiszter, vagy Babszem Jani,
Tündér
bognárok, h’óta e világ.
Így
vágtat éjrül-éjre, szeretők
Ágyán
keresztül: s álmuk szerelem;
Udvarfi
térdén: s álma bókolat;
Ügyésznek
ujján: s álma pör-dijak;
Szép
asszony ajkán: s álma csókra csók.
De
gyakran a nőket, ha megneheztel,
Bőr-pattanással
gyötri Mab, hogy a
Sok
édességtől szájuk elromolt.
Némelykor
udvaronc orrára hajt:
S
álmában ez főhivatalt szagol;
Másszor
meg dézsma-süldő farkhegyével
Csiklándja
egy alsó pap orrlikát:
S
legott zsíros megyérül álmodoz.
Részlet
Arany János fordítástöredékéből
Arany dolgozószobája
(…) Arany dolgozószobája (…) több, mint
dolgozószoba: a költő külön lakószobája volt. Hogy mióta élt külön szobában,
nem tudjuk. Kőrösön is állott ágy kis szobájában, de talán inkább vendég
számára, és minden valószínűség szerint csak Pesten, esetleg csak az Akadémián
vonult külön a családtól. Ennek a szobájának berendezését jól ismerjük, megvan
a szalontai múzeumban. Benne állott az ágya: barna fényezett, nagyon egyszerű,
régimódi rámás faágy, szalmazsákkal, matraccal, rajta lepedő, egy kék paplan,
sima, dísz nélküli paplanlepedővel, három piros végű párna, egyszerű tót csipkebetétes
huzattal, egy kis selyem lábdunna, szintén egyszerű cakkos végű huzattal. Az
ágyon barna ripsz ágytakaró az ágy rámájára terítve. Az utolsó években három
párnán kellett feküdnie a sok fulladásos köhögés miatt. Az ágy fejénél és
hosszában a falon barna posztó kézimunkás faliszőnyeg. Ezt menye készítette, ki
karácsonykor vagy születésnapjára mindig kedveskedett apósának valami
ajándékkal, melyek közül különösen a fali szőnyegnek örült, mert hidegnek
találta a falat. (…) Az ágy előtt barna angóra szőnyeg állt. Az ágy mellett,
fejénél kis barna fényezett diófa éjjeliszekrény márványlappal; rajta (…) bronz
gyertyatartó gyertyával és egy nagy vastag csiszolt üveg vizespohár. Az ágy
végénél zöldesszürke papírral fedett spanyolfal védte a léghuzattól.
Szobájában állott egy barna diófa mosdószekrény
felnyitható tetővel. Benne egyszerű, barna festésű bádog mosdótál fehér cserép
fogkefetartóval és szappantartóval.
A szoba díszét a mahagóni* fából készült
hajlított oldalú és lábú fényezett íróasztal alkotta. (…) Íróasztalán tartotta
tömör bronz tintatartóját, melyből az utolsó négy évben írt. (…) A tintatartón
toll, ceruza, törlőgumi,
 |
| Alkalmi versike papírtollacskán |
vas pecsétgyűrű, egy sárgaréz A. J. monogramos
pecsétnyomó, egy réz tollkés, melyet Gyulai Pál* ajándékozott neki, porzókanál,
simítócsont, egy darab spanyolviasz és teknősbéka foglalatú tollkés volt
látható. (…) Íróasztalán két írómappát tartott, nagy fekete mappát, belső
oldalán kézi hímzéssel, amelyet Arany Lászlóné készített. Ezt használta élete
utolsó öt évében. És volt még egy barna bőr mappája. (…) Az íróasztal egyik
sarkában állott, ritkán használta, újságcikkeket, névjegyeket és más apróságot
tartott benne. Az asztalán voltak még a következő tárgyak: nagy papírvágó olló
és fakés, nagy favonalzó, kerek szürke bőr tolltörlő, szemüveg fekete tokban,
sötét szerpentinkő és egy üveg levélnyomtató, alján gitárt ábrázoló gyöngy- és
selyemhímzéssel, melyet unokája készített és ajándékozott nagyapjának. Továbbá
néhány nem kifejezetten odatartozó tárgy, melyeket részint kedves emlékként
őrzött, részint mint használati tárgyakat ott tartott, hogy mindig keze ügyében
legyenek. (…) Íróasztalán állott még egy fénykép a bal külső sarokban: Teleki
Lászlónak,* a „Kegyenc* 1861-ben
öngyilkossá lett írójának a fényképe. ezenkívül egyetlen kép sem volt
szobájában.
Debreczeni István
Bánk bán-tanulmányának
jellemzői
Arany legbővebb értekezése a leghomályosabb
magyar klasszikus művet, Katona Bánk bánját
világosítja meg. (…) magyarázatának olvasásakor oly érzelem fog el, mintha
világos szobába lépnénk. A tragédiának minden homályosabb mondatát, minden rejtettebb
lélektani mozzanatát meggyőző világossággal fejti meg. Lélektani tapintatát e
részben csak költői tapintata múlja felül, mellyel e rendkívüli mű minden
szépségét átérzi.
Arany Bánk bán-magyarázata keletkezésének
idejére és főeredményeire nézve összeesik Gyulai Pál ugyane tárgyú
fejtegetéseivel. Ha két kiváló kutató önállóan ugyanazokra az eredményekre jut,
az mindig erős bizonyítéka hitelességüknek.
Riedl Frigyes
Bánk bán lelki
összeomlása
Azon percben, midőn a tett végre vala hajtva,
midőn Bánk vérbosszúját kielégítette, már a lelkiismeret
vádja is fölébredt. Ezért mondja: „de ne tapsolj hazám” – és „ni reszket a
bosszuálló”. – Majd, kivűl zajt hallván, mint közönséges gyilkos, mint Kain,
megijed, biztatásra van szüksége, ezért kiált fel: „Örvendj becsületem!” stb.
De ez erőltetett vigasztalás nem képes megnyugtatni: „ki, ki! a tető mindjárt
reám szakad” – fojtó a szobalég, hol a vérbánt elkövette. – Később elhallgattatja
lelkiösmeretét, erőszakolja a büszke érzést, hogy joga volt ezt tenni becsülete
érdekében, s midőn (…) a király előtt, Gertrud holtteste mellett megjelenik,
büszkén emeli fejét, s vallja be a gyilkosságot. Azon meggyőződéssel
hallgattatá el a lelkiösméret szavát, hogy Gertrud csakugyan bűnrészes volt magában a tettben (…).
De e büszke önérzet eltűnik lassankint, a
lelkiösmeret elnyomott vádja mind hangosabbá lesz, s Bánk önmaga szemében is gonosztevővé
süllyed alá, midőn hallja, hogy a haldokló Petur
átkot mondott az „alattomos gyilkosra”. Itt Bánk összehasonlítja Petur nyílt,
férfias fölléptét – melyért mégis lófarkon hurcoltatott – saját eljárásával, s
magát amellett eltörpülni érzi. Nem is feledheti e szót, kétszer is ismétli: „Petur
engem átkozott alattomos gyilkosnak”.
– Majd Myska bán jő: orozva gyilkolónak
mondja Bánkot, ez is lelkiösmeretére támad: „Orozva?” kérdi fájdalmasan, aztán
elhallgat. Sokáig hallgat, s oszlop módra áll, földre szegezett szemekkel.
Részlet a Bánk bán-tanulmányból
Mi jellemző Arany
prózájára?
Arany prózája a magyar értekező próza mintája:
kristálytiszta és átlátszó, a helyes gondolatot mindig a helyes szó jelöli. A
költők prózai stílusa gyakran képekkel és hasonlatokkal elhalmozott; a kötetlen
beszéd nemritkán alkalmat szolgáltat nekik mindazon képek folyóvá tételére,
melyeket versben nem alkalmazhattak. Arany, a művész, e részben is megtartja a
szép mértéket; képei megérzékítik előadását, de nem zavarják, virágai nem
rejtik el gondolatmenetének láncolatát. Stílusa mindig a fölvett témához
idomul,mintegy a dolgok természetes hangját véljük hallani. A lírikus
felindulásának és lelki küzdelmeinek semmi nyoma; a láthatár tiszta és világos,
minden arra vall, hogy oly íróval van dolgunk, ki nemcsak a nyelvnek és a
tárgynak, hanem önmagának is tökéletes ura.
E nyugodtság, mely stílusán megérzik, néha már
hivatalos vagy ünnepélyes színezetű, sőt néha tán nagyon is nyugodt reánk, egy
izgatott kor fiaira nézve. (…)
Ha azonban stílusa nem játszik is tarka
színekben, nyugodt folyama mellett is elég változatos. Hellyel-közzel virág:
egy-egy metafora* nyílik benne, mely egyszerre megérzékít oly valamit, amit más
író csak fárasztó fejtegetésekkel bír megmagyarázni. Majd ismét az irónia*
finom mosolyát látjuk, majd egy öldöklő epigramm* éle villog elénk.
Tanulmányaiban nem tudományos irodalmunk halványra betegedett elvont zsargonját
találjuk; a tudós nyelvén is megérzik épp eleven voltánál és megjelenítő
erejénél fogva a népies szólam friss illata.
Forrás:
Aranytól – Aranyról, Tankönyvkiadó,
Bp.
1984. A kötetet összeállította: Tóth Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése