Aranytól - Aranyról: „… A BALLADÁKHOZ FORDULÉK”

Arany költeményeinek 1867-es  kiadása

Hogyan kezdett Arany balladákat írni?

(…) egy (1853 óta tapasztalt) fizikai változásom mindinkább elcsüggeszte, hogy nagyobb művet valaha befejezhessek. A kisebb költemények ez idő tájt meglehetősen felszaporodtak; de minden kísérlet, a nagyobbakat egész kitartással révpartra vonszolni, csak fájdalmas elégedetlenségben végződött. Így lettem én, hajlamom, irányom, munkaösztönöm dacára, szubjektív* költő, egyes lírai sóhajokba tördelve szét fájó lelkemet. Midőn (..) nyugalmam vissza kezde térni: a balladákhoz fordulék. Ezek elsőjét (…) még 1858-ban írtam, csupán népdalunk nyomán indulva, előbb, mint csak egyet is láttam volna az északi balladákból.

Az Elegyes költői darabok előszavából

Arany balladakorszakai

(…) Aranynak két nagy balladakorszaka van: a nagykőrösi, valamint élete alkonyán, az Őszikék-korszak, mely az öregkori líra néhány egyedülálló darabján kívül a felújult balladai alkotókedv remekléseivel is szolgál. A nagykőrösi korszak zömét a történelmi tárgyú balladák alkotják, de ez a korszak folytatja tovább a parasztballada 1848 előtt kezdődő vonulatát is (pl. az Ágnes asszonnyal). Az Őszikék-korszakban eltűnik a történelmi (…) ballada, gazdagabbá válik a paraszti jelleg (Tengeri-hántás, Vörös Rébék), s feltűnik a magyar nagyvárosi költészet tragikus nyitányaként a kapitalizmus haláltánctematikája* (Híd-avatás).

V. László

Sűrű setét az éj,

Dühöng a déli szél,

Jó Budavár magas

Tornyán az érckakas

     Csikorog élesen.

"Ki az? mi az? vagy úgy -"

"Fordulj be és alugy

Uram László király:

A zápor majd eláll,

     Az veri ablakod."

A felhő megszakad,

Nyilása tűz, patak;

Zúgó sebes özönt

A rézcsatorna önt

     Budának tornyiról.

"Miért zúg a tömeg?

Kivánja eskümet?"

"A nép, uram király,

Csendes, mint a halál,

     Csupán a menny dörög."

Megcsörren a bilincs,

Lehull, gazdája nincs:

Buda falán a rab

- Egy-egy felhődarab -

     Ereszkedik alá.

"Hah! láncát tépi a

Hunyadi két fia -"

"Uram, uram, ne félj!

László, tudod, nem él

     S a gyermek, az fogoly."

Mélyen a vár alatt

Vonúl egy kis csapat;

Olyan rettegve lép,

Most lopja életét...

     Kanizsa, Rozgonyi.

"Kettőzni kell az őrt,

Kivált Mátyás előtt!"

"Mátyás, az itt maradt,

Hanem a többi rab -

     Nincsen, uram, sehol."

A felhő kimerült,

A szélvihar elült,

Lágyan zsongó habok

Ezer kis csillagot

     Rengetnek a Dunán.

"El! míg lehet s szabad!

Cseh-földön biztosabb."

"Miért e félelem?

Hallgat minden elem

     Ég s föld határa közt."

Az alvó aluszik,

A bujdosó buvik;

Ha zörren egy levél,

Poroszlót jőni vél

     Kanizsa, Rozgonyi.

"Messze még a határ?

Minden perc egy halál!"

"Legitten átkelünk,

Ne félj uram: velünk

     A gyermek, a fogoly."

Az alvó felvirad,

A bujdosó riad;

Szellő sincsen, de zúg,

Felhő sincsen, de búg

     S villámlik messziről.

"Oh adj, oh adj nekem

Hűs cseppet, hű csehem!"

"Itt a kehely, igyál,

Uram, László király,

     Enyhít... mikép a sír!"

Állj meg, bosszú, megállj:

Cseh földön ül a rab;

Cseh földben a király,

Mindég is ott marad,

     De visszajő a rab...!

(1853.)

Mátyás anyja

Szilágyi

Örzsébet

Levelét megirta;

Szerelmes

Könnyével

Azt is telesirta.

Fiának

A levél,

Prága városába,

Örömhírt

Viszen a

Szomorú fogságba:

"Gyermekem!

Ne mozdulj

Prága városából:

Kiveszlek,

Kiváltlak

A nehéz rabságból.

Arannyal,

Ezüsttel

Megfizetek érted;

Szívemen

Hordom én

A te hazatérted.

Ne mozdulj,

Ne indulj,

Én egyetlen árvám!

Ki lesz az

Én fiam

Ha megejt az ármány?

Adassék

A levél

Hunyadi Mátyásnak,

Tulajdon

Kezébe,

Senkinek se másnak."

Fekete

Viaszból

Nyom reá pecsétet;

Könyöklőn

Várnak az

Udvari cselédek.

"Ki viszi

Hamarabb

Levelem Prágába?

Száz arany,

Meg a ló,

Teste fáradsága."

"Viszem én,

Viszem én,

Hét nap elegendő."

"Szerelmes

Szivemnek

Hét egész esztendő!"

"Viszem én,

Hozom én

Válaszát három nap."

"Szerelmes

Szivemnek

Három egész hónap.

Istenem,

Istenem,

Mért nem adál szárnyat,

Hogy utól-

Érhetném

Az anyai vágyat." -

S ahol jön,

Ahol jön

Egy fekete holló;

Hunyadi

Paizsán

Ül ahhoz hasonló.

Budai György illusztrációja a Mátyás anyja című balladához

Lecsapott,

Lecsapott

Fekete szélvészből,

Kikapá

Levelét

Az anyai kézből.

"Hamar a

Madarat!...

El kell venni tőle!"

Szalad a

Sokaság

Nyomba, hogy lelője.

Madarat

Nem egyet,

Százat is meglőnek:

Híre sincs,

Nyoma sincs

A levélvivőnek.

Napestig

Az erdőn

Űzeti hiába:

Éjfelen

Kocognak

Özvegy ablakába.

"Ki kopog?

Mi kopog?

Egy fekete holló!

Nála még

A levél

Vagy ahhoz hasonló.

Piros a

Pecsétje

Finom a hajtása:

Oh áldott,

Oh áldott

A keze-irása!"

(1854.)

Balladák és románcok

Arany balladái közt a derűsebb színezetűek a komorabbakkal váltakoznak. S ugyanúgy váltakoznak a bonyolultabbakkal az egyszerűbbek, a homályosabbakkal a világosabbak. A magyar népballada ihlete mellett már Riedl Frigyes óta emlegetik a skót balladák hatását, s ugyancsak Riedl meggyőzően mutatta ki az V. Lászlóban, A walesi bárdokban, a Zách Klárában stb. a „skót-magyar balladastílust. De balladáinak kétféle csoportjára maga Arany is figyelmeztet „széptani jegyzeteiben”, melyeket nagykőrösi tanársága idején tanítványainak mondott tollba. A „széptani jegyzetek” együtt tárgyalják a balladát és a románcot, s Arany megjegyzi, hogy „e két költeményfaj közt nehéz elválasztó falat húzni”. Annyira nehéz, hogy balladái olvastán alig is vesszük észre: azok részben – románcok. A románcos balladákban világosabb a színezet, kevésbé érvényesül, a „balladai homály”, s többnyire nem tragikus, de fölemelő a hangulat. Ezek a románcos balladák lenyűgöznek bennünket a nyelv és a stílus pompázásával, az archaizálás ékességével, azokkal a fordulatokkal és fűzésekkel, amelyeket Arany tervszerűen merített a régi magyar nyelvből és irodalomból.

A „tiszta balladák” többnyire tragikusak, a műfaj szándékos homályossága borong rajtuk, cselekményük a meghasonlás, a beteljesülő végzet drámáit tömöríti – „bűn és bűnhődés” drámáit ahogyan Riedl mondta Ezek a balladák erősen lélektani jellegűek, a lelkiismeret drámáját bontják ki, egy szigorú és érzékeny erkölcs érvényét hirdetik. Arany sommásan jelzi a két változat különbségeit: „a balladában ugyanazon végzetszerűség uralkodik, mint az eposzban; míg a románc hőse önállóan cselekszik.”

Sőtér István

Ágnes asszony

Ágnes asszony a patakban

Fehér lepedőjét mossa;

Fehér leplét, véres leplét

A futó hab elkapdossa.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Odagyűl az utcagyermek:

Ágnes asszony, mit mos kelmed?

"Csitt te, csitt te! csibém vére

Keveré el a gyolcs leplet."

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Összefutnak a szomszédnők:

Ágnes asszony, hol a férjed?

"Csillagom, hisz ottbenn alszik!

Ne menjünk be, mert fölébred."

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Jön a hajdu: Ágnes asszony,

A tömlöcbe gyere mostan.

"Jaj, galambom, hogy' mehetnék,

Míg e foltot ki nem mostam!"

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Mély a börtön: egy sugár-szál

Odaférni alig képes;

Egy sugár a börtön napja,

Éje pedig rémtül népes.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Szegény Ágnes naphosszanta

Néz e kis világgal szembe,

Néz merően, - a sugárka

Mind belefér egy fél szembe.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Mert, alighogy félre fordul,

Rémek tánca van körűle;

Ha ez a kis fény nem volna,

Úgy gondolja: megőrülne.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Ím azonban, időtelve,

Börtönének zárja nyílik:

Ágnes a törvény előtt

Megáll szépen, ahogy illik.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Öltözetjét rendbe hozza,

Kendőjére fordít gondot,

Szöghaját is megsimítja

Nehogy azt higgyék: megbomlott.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Hogy belép, a zöld asztalnál

Tisztes őszek ülnek sorra;

Szánalommal néznek ő rá,

Egy se mérges, vagy mogorva.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

"Fiam, Ágnes, mit miveltél?

Szörnyü a bűn, terhes a vád;

Ki a tettet végrehajtá

Szeretőd ím maga vall rád."

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

"Ő bitón fog veszni holnap,

Ő, ki férjedet megölte;

Holtig vizen és kenyéren

Raboskodva bünhödöl te."

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Körültekint Ágnes asszony,

Meggyőződni ép eszérül;

Hallja a hangot, érti a szót,

S míg azt érti: "meg nem őrül."

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

De amit férjéről mondtak

A szó oly visszásan tetszik;

Az világos csak, hogy őt

Haza többé nem eresztik.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Nosza sírni, kezd zokogni,

Sűrü záporkönnye folyván:

Liliomról pergő harmat,

Hulló vizgyöngy hattyu tollán.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

"Méltóságos nagy uraim!

Nézzen Istent kegyelmetek:

Sürgetős munkám van otthon,

Fogva én itt nem űlhetek."

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

"Mocsok esett lepedőmön,

Ki kell a vérfoltot vennem!

Jaj, ha e szenny ott maradna,

Hová kéne akkor lennem!"

     Oh! irgalom atyja ne hagyj el.

Összenéz a bölcs törvényszék

Hallatára ily panasznak.

Csendesség van. Hallgat a száj,

Csupán a szemek szavaznak.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

"Eredj haza, szegény asszony!

Mosd fehérre mocskos lepled;

Eredj haza, Isten adjon

Erőt ahhoz és kegyelmet."

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

S Ágnes asszony a patakban

Lepedőjét újra mossa;

Fehér leplét, tiszta leplét

A futó hab elkapdossa.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el

Mert hiában tiszta a gyolcs,

Benne többé semmi vérjel:

Ágnes azt még egyre látja

S épen úgy, mint akkor éjjel.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Virradattól késő estig

Áll a vízben, széke mellett:

Hab zilálja rezgő árnyát,

Haja fürtét kósza szellet.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Holdvilágos éjjelenkint,

Mikor a víz fodra csillog,

Maradozó csattanással,

Fehér sulyka* messze villog.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

És ez így megy évrül-évre;

Télen-nyáron, szünet nélkül;

Harmat-arca hő napon ég,

Gyönge térde fagyban kékül.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Őszbe fordul a zilált haj,

Már nem holló, nem is ében;

Torz-alakú ránc verődik

Szanaszét a síma képen.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

S Ágnes asszony a patakban

Régi rongyát mossa, mossa -

Fehér leple foszlányait

A szilaj hab elkapdossa.

     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

(1853)

A versmondás ürügyén az Ágnes asszonyról

Arany a balladában (…) kétszer megismétli az első versszakot azzal a határozott szándékkal, hogy a visszatérő szövegnek funkciót adjon. Ez a funkció (…) szerkezeti jellegű. A költő tudtunkra akarja adni, hogy a cselekmény menetében újabb egység következik: vagy úgy, hogy közben jelentősebb idő telik el, vagy úgy, hogy a főszereplő hangulata, lelkivilága nagyobb átalakuláson megy át.

Az Ágnes asszony visszatérő versszakai az ismétlődéseken túl még egyéb művészi szépséget is tartalmaznak. A szöveg ugyanis nem egyezik meg teljesen az újabb megjelenéskor, és éppen ez a változat fejezi ki a fentebb mondott funkciót.

Az első versszak egyszerűen közli az alaphelyzetet. (…)

A versszak újabb megjelenéséig eltelt időben lezajlik a bírósági tárgyalás, és bekövetkezik Ágnes megőrülése. Az ismétlődés, mely mintegy lezárja az eddig történeteket, egyben a változást is kifejezi. (…) Különösen két szó fontos az új szövegben: az „újra” és a „tiszta”. Az első egyszerűen csak a mosás ismétlődését fejezi ki, tehát hogy Ágnes kiszabadult, a második azonban már mélyebb értelmet kap. tudtunkra adja a fölösleges munkát, mely a már tiszta lepedő mosásával a őrültség jele, illetve megsejtet valamit az asszony megtisztulásából is. Versmondáskor tehát különös nyomatékot kell adni mindkét szónak.

Még jelentőseb a változás a harmadik megjelenéskor.

Arany itt a bírósági tárgyalás óta eltelt hosszú időt akarja elsősorban kifejezni. A lepedőből régi rongy lett, illetve a sok mosástól már csak foszlányok vannak belőle. Ágnes asszony mossa, mossa bűnös emlékét. A megismételt szó az őrült embernek a rögeszméjéhez való ragaszkodását fejezi ki. Szilaj lett a futó hab is, mintha a tehetetlenné váló öregasszony ellen bátrabban lépne fel a víz is.

Ezeknek a motívumoknak a kiemelése döntő lehet a vers elmondásakor. Ha csak egyszerűen lehalkulva fejezzük be a balladát, s a funkciót hordozó szavak nem kapnak valamilyen nyomatékot, Arany költői szándékát csorbítjuk meg. Törekednünk kell tehát e szavak jelentésének megéreztetésére.

Tóth Tibor

Zács Kláa

(Énekli egy hegedős a XIV-ik században)

Királyasszony kertje

Kivirult hajnalra:

Fehér rózsa, piros rózsa...

Szõke, leány, barna.

"Királyasszony, néném,

Az egekre kérném:

Azt a rózsát, piros rózsát

Haj, beh szeretném én!

Beteg vagyok érte,

Szívdobogást érzek:

Ha meghalok, egy virágnak

A halottja lészek!"

"Jaj! öcsém, Kázmér,

Azt nem adom százér! -

Menj! haragszom... nem szégyelled?...

Félek, bizony gyász ér!

Sietõs az útam,

Reggeli templomra:

Ha beteg vagy, hát fekügy le

Bársony pamlagomra." -

Megyen a királyné,

Megyen a templomba;

Szép virágok, deli szûzek

Mind követik nyomba.

Könyörögne, - nem tud,

Nem tud imádkozni;

Olvasóját honn feledé:

Ki megyen elhozni?

"Eredj fiam, Klára,

Hamar, édes lyányom!

Megtalálod a térdeplõn,

Ha nem a diványon."

Keresi a Klára,

Mégsem akad rája:

Királyasszony a templomban

Oly nehezen várja!

Keresi a Klára,

Teljes egy órája:

Királyasszony a templomban

De hiába várja.

Vissza se megy többé

Deli szûzek közzé:

Inkább menne temetõbe

A halottak közzé.

Inkább temetõbe,

A fekete földbe:

Mint ama nagy palotába

Õsz atyja elébe!

"Hej! lányom, lányom!

Mi bajodat látom?

Jöszte, borúlj az ölemre,

Mondd meg, édes lyányom."

"Jaj, atyám! nem - nem -

Jaj, hova kell lennem!

Hadd ölelem lábad porát, -

Taposs agyon engem...!"

Harangoznak délre,

Udvari ebédre;

Akkor mene Felicián

A király elébe.

A király elébe,

De nem az ebédre:

Rettenetes bosszuálló

Kardja - volt kezébe'.

"Életed a lyányért

Erzsébet királyné!"

Jó szerencse, hogy megváltja

Gyönge négy ujjáért.

"Gyermekemért gyermek:

Lajos, Endre, halj meg!"

Jó szerencse, hogy Gyulafi

Rohan a fegyvernek.

"Hamar a gazembert...

Fiaim, - Cselényi...!"

Ott levágák Feliciánt

A király cselédi. -

"Véres az ujjad,

Nem vérzik hiába:

Mit kivánsz most, királyi nõm,

Fájdalom díjába?"

"Mutató ujjamért

Szép hajadon lányát;

Nagy ujjamért legény fia

Borzasztó halálát;

A másik kettõért

Veje, lánya végét;

Piros vérem hullásaért

Minden nemzetségét!"

Rossz idõket érünk,

Rossz csillagok járnak.

Isten ója nagy csapástól

Mi magyar hazánkat! –

(1855.)

Politikai mondanivaló

Az V. László szerkezeti megoldása (két párhuzamosan futó, egymást támogató, egymást magyarázó cselekmény( ugyancsak formai bravúr, de éppen nem öncélú módon. Hisz ennek a költeménynek éppúgy, mint a Szondi két apródjának megvolt a maga hazafias célzata: a „visszajő a rab” végsora biztatás az osztrák börtönökben sínylődő hazafiak hozzátartozóinak. A Zács Klára homályát (…) a téma kényessége indokolja, de a balladai homály itt sem az értelem rovására érvényesül, mert még ennek a témának is volt „politikai akusztikája”* a szabadságharc utáni időkben.

Sőtér István

Szondi két apródja

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,

Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;

Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,

Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,

A kopja tövén, mintha volna feszűlet.

Zsibongva hadával a völgyben alant

Ali győzelem-ünnepet űlet.

"Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?

Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?

Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,

Odaillőt egy huri nyakra!"

"Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant

Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:

Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,

És pengeti, pengeti, sírván."

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,

Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:

Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!

Meg nem marad itt anyaszülte.

"Szép úrfiak! immár e puszta halom,

E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:

Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,

Odalenn vár mézizü sörbet. -"

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:

Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,

Jézusa kezében kész a kegyelem:

Egyenest oda fog folyamodni.

"Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,

Mit csak terem a nagy szultán birodalma.

Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...

Ali győzelem-ünnepe van ma!"

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,

És pattog a bomba, és röpked a gránát;

Minden tüzes ördög népet, falat ont:

Töri Drégel sziklai várát.

"Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,

Immár födi vállát bíborszinü kaftán,

Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:

Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"

A Szondi két apródja kézirata

A vár piacára ezüstöt, aranyt,

Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;

Harcos paripái nyihognak alant:

Szügyeikben tőrt keze forgat.

"Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!

Zászlós kopiával hős Ali temette;

Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;

Zengjétek Alit ma helyette!"

Két dalnoka is volt, két árva fiú:

Öltözteti cifrán bársonyba puhába:

Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -

Vele halni meg, ócska ruhába'!

"S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;

Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;

Sátrában alusztok, a széltül is ó:

Fiaim, hozzá köt a hála!"

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!

Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:

Jó kardja előtt a had rendre ledűl,

Kelevéze ragyog vala balján.

"Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,

Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!

Én láttam e harcot!... Azonban elég:

Ali majd haragunni fog érte."

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,

Kő módra befolyván a hegy menedékét:

Ő álla halála vérmosta fokán,

Diadallal várta be végét.

"Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már

Dícséretiből az otromba gyaurnak?

Eb a hite kölykei! vesszeje vár

És börtöne kész Ali úrnak."

Apadjon el a szem, mely célba vevé,

Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;

Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,

Ki miatt lőn ily kora veszte!

(1856)

Zichy Mihály rajza: Az apródok Szondi sírjánál

Különös párbaj

(…) Szondi halálának s az apródok hűségének, kitartásának drámája két egymás mellett futó, egymástól független strófasorból alakul ki, melyek azonban mégis egymást kiegészítve adják össze magát a történetet. Ali küldöttjének beszéde a két apród énekének szakaszaival váltakozik – a dráma épp abból áll, hogy az apródok nem felelnek a küldöttnek, illetve közvetett módon, Szondihoz való hűségük megéneklésével adják az igazi feleletet. Kontrasztok* következetes fölsorakoztatásából áll a vers – könyörtelen kontrasztok párbajából; a kezdő versszakok komor képeivel, a „felhőbe hanyatló” rom, a kopjadíszes, magányos sír látványával szemben, a keleti édesség émelygős túlsága; élveteg háromemernyedtség* és szigorú katonaerkölcs ellentétei. És mennyi drámai fokozatosság a basa küldöttjének beszédében, az apródok érdekében! Mint válik egyre türelmetlenebbé amaz, mint veszti el mindinkább serbet-ízű* ékesszólását, mint vicsorítja ki végre is igazi éréseit, szándékait. Az apródok átka a válasz a török fenyegetésekre, s ez az átok 1848-49 eltipróinak fejére is száll.

Sőtér István

Egy rendkívüli felkérés

(…) éles csengetés hangzik, s belép három férfi. Elöl vezetőként az iskola igazgatója, egy alacsony, szakállas, ötven éven felüli ember, utána háromszögletű kalapban egy császári főhivatalnok, végül pedig a nagykőrösi szolgabíró. Mindnyájan illedelmesen leveszik a kalapjukat, s elsőnek Szigeti Warga* szólal meg:

- Köszöntjük magas vendégeink nevében is a kedves társaságot! Van szerencsém bemutatni őexcellenciáját,* a magas kormány kiküldöttét – a szolgabíró urat mindnyájan ismervén.

Körbeint kezével, bókol, majd odavezeti a komisszáriust* Arany elé:

- Íme Arany János, iskolánk dísze, a legnagyobb magyar költő.

Arany szerénykedő mozdulattal hárítja el a kitüntetést:

- Ó, excellenc!... Csak egyszerű professzor.

A komisszárius tört magyarsággal, németes akcentussal* beszél:

- Ah, Herr von Arany!* Igen örülök, hogy tiszteletemet tehetem a magyarság legnagyobb költőjénél!...

Meghajlik kissé a többi felé is, de kezet nem ad. (...)

- Kedves Arany úr! Én szerettem volna önnel bizodalmasabban beszélni, de miután ilyen fényes gyülekezet van önnél, talán még nagyobb ünnepélyességet nyernek szavaim. (…) Bizonyára hallották a jelenlevők, vagy újságból olvasták: Őfelsége, Franz Joseph der Erste,* legkegyelmesebb császárunk és királyunk, a közeljövőben ifjú hitvesével be akarja utazni koronája legszebb gyöngyét, Magyarországot is. Azt hiszem, mindnyájan átérzik e magas elhatározás óriási politikai, sőt történelmi jelentőségét. (…) A magas kormány úgy határozott, hogy mindenképpen fényessé és emlékezetessé teendi a felséges pár magyarországi tartózkodását. Az ünnepélyesség minden eszközéről gondoskodand. Amerre a felséges pár elvonul, ünneplő ruhában sorfalat áll a nép, virággirlandok szegélyezik az utat, majdan pedig ökörsütés és minden földi jó emlékezteti a népet a nagy eseményre. (…)

A komisszárius körbetekint:

- Önökre, mint a nemzet magasabb gondolkodású értelmiségére, professzorokra, honoratiorokra* vár a feladat, hogy szívbelivé mélyítsék ezt az ünneplést. Bizonyára Önök is belátják, hogy milyen hálával tartoznak a magas ausztriai uralkodóház iránt. (…) Kedves Arany Úr! Önről sok szépet és jót hallottunk. Ön tud szép verseket írni. A magas kormány ama parancsát – pardon: kérését tolmácsolom, szíveskedjék ez alkalomra valami nagyon szép verset – hogy is mondják: igen - … ódát, ódát írni. A magas kormány garanciát* vállal érte, hogy ez a hivatalos lap első oldalán, arany betűkkel nyomva jelenik meg!

Mindnyájan megdermedve néznek Aranyra, mit válaszol a nagy kísértésre. Arany egy ideig a padlót nézi, majd kis várakozás után felemeli a fejét:

- Ó, excellenciás uram… Nem érzem magamat méltónak ekkora kegyre…

A komisszárius elkapja a szót:

- Kegy? Az még csak ezután jön. A magas kormány nem feledkezik meg a méltó honoráriumról* sem. Száz aranyat ajánlj fel az egyetlen versért. (…)

- Excellenciás uram, olyan váratlanul jött a megtiszteltetés, hogy nem is tudok hirtelenében válaszolni. (…) Nem a tiszteletdíjon fordul meg a kérdés, hanem… az ihleten. Ha ez nincs, hiába minden. Mostanában pedig egyáltalán nincs se testi, se lelki erőm az írásra. (…)

A komisszárius tűzbe jön, s pattogva mondja:

- Hogy ne tudná? Nem olyan nagy dolog az a vers… ha pedig mégis olyan nagy fáradságba kerülne, azt is méltányolja a magas kormány: felhatalmazásom van arra, hogy felemelhessem a tiszteletdíjat 200 aranyig!

(…)

- Excellenciás uram, csak azt tudom mondani ismét, mint előbb: egészségi állapotom miatt nem vagyok abban a helyzetben, hogy a nagy feladatnak méltóképpen megfelelhessek, azért még idejekorán kérem felmentésemet. Bizonyára akad majd költő, aki megoldja a feladatot, még olcsóbban is…

A komisszárius egészen indulatba jő:

- Lesz, lesz… De értse meg, nekünk a maga neve kell. Ezért nem sajnálunk semmi áldozatot. Azt még nem is mondtam, hogy Őfelségénél külön megtiszteltetésben is lesz része: audienz,* kitüntetés, kereszt…

Arany elkapja az utolsó szót:

- Igen… Kereszt… Kereszt lenne rajtam!

A komisszárius végül kijön a béketűrésből:

- Nézze, Arany úr, nincs időm, indul a vonatom. Ellenben ajánlok egy jó megoldást. Én most elmegyek, beszélje meg családjával, barátaival a kérdést, hiszen mindnyájuk érdeke forog szóban, és majd írásban tudassa velem a döntést. Meg vagyok róla győződve, hogy az csak kedvező lehet. – Adieu!*

Törös László

Arany utalása a felkérésre

Nagykőrös, 1857. június 26.

Kedves Miskám!

(…) Engem is felszólított az a jó úr, aranyokat ígérve sokat, de én legjobb akarat mellett sem tehetém meg, beteges állapotom miatt.

Részlet egy Tompának írt levélből

A walesi bárdok

Edward király, angol király

   Léptet fakó lován:

Hadd látom, úgymond, mennyit ér

   A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?

   Legelőin fű kövér?

Használt-e a megöntözés:

   A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,

   Ha oly boldog-e rajt'

Mint akarom, s mint a barom,

   Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád

   Legszebb gyémántja Velsz:

Földet, folyót, legelni jót,

   Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép

   Oly boldog rajta, Sire!

Kunyhói mind hallgatva, mint

   Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király

   Léptet fakó lován:

Körötte csend amerre ment,

   És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,

   Hol aznap este szállt;

Montgomery, a vár ura,

   Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat

   Szem-szájnak ingere,

Sürgő csoport, száz szolga hord,

   Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget

   Ételt-italt terem;

S mind, ami bor pezsegve forr

   Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem

   Koccint értem pohárt?

Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!

   Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt

   Szem-szájnak kellemes,

Azt látok én: de ördög itt

   Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

   Ne éljen Eduárd?

Hol van, ki zengje tetteim -

   Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,

   A vendég velsz urak;

Orcáikon, mint félelem,

   Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,

   Lehellet megszegik. -

Ajtó megől fehér galamb,

   Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet

   Elzengi, mond az agg;

S fegyver csörög, haló hörög

   Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,

   A nap vértóba száll,

Vérszagra gyűl az éji vad:

   Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,

   Halomba, mint kereszt,

Hogy sirva tallóz aki él:

   Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -

   Parancsol Eduárd -

Ha! lágyabb ének kell nekünk;

   S belép egy ifju bárd.

"Ah! lágyan kél az esti szél

   Milford-öböl felé;

Szüzek siralma, özvegyek

   Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya

   Ne szoptass csecsemőt!..."

S int a király. S elérte még

   A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl

   Előáll harmadik;

Kobzán a dal magára vall,

   Ez íge hallatik:

"Elhullt csatában a derék -

   No halld meg Eduárd:

Neved ki diccsel ejtené,

   Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -

   No halld meg Eduárd:

Átok fejedre minden dal,

   Melyet zeng velszi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád

   Király rettenetest:

Máglyára, ki ellenszegűl,

   Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,

   Ország-szerin, tova.

Montgomeryben így esett

   A híres lakoma. -

S Edward király, angol király

   Vágtat fakó lován;

Körötte ég földszint az ég:

   A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment

   Lángsírba velszi bárd:

De egy se birta mondani

   Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal

   London utcáin ez?

Felköttetem a lord-majort,

   Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,

   Se künn, nem hallatik:

"Fejére szól, ki szót emel!

   Király nem alhatik."

Ha, ha! elő síp, dob, zene!

   Harsogjon harsona:

Fülembe zúgja átkait

   A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,

   Riadó kürtön át:

Ötszáz énekli hangosan

   A vértanúk dalát.*

(1857. jún.)

*) A történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát, hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása (1277) után, ötszáz walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök dicső múltját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom lerázására. - A. J.

Zichy Mihály rajza: Edward látomása

A kései balladák világa

Az Őszikék-korszak balladáiban uralkodóvá válik a morális-lélektani jelleg. (…) A történelmi balladák hősei is tragikusan buktak el, de bukásuk valójában győzelem volt, egy eszme fölmagasztosulása. A kései balladahősök bukásának oka a végzet, a kényszerűség, a reménytelenség. (…)

Az utolsó balladák világa bonyolultabb, szövevényesebb, mint a nagykőrösieknél volt. Viszont emezek a pompázatosabbak, egy hősi múlt fényeiben fürdők.

Sőtér István

Tengeri-hántás

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,

Pirosan száll füstje fel a nagy égre;

   Körülállja egynehány fa,

   Tovanyúlik rémes árnya;

   S körül űli a tanyáknak

   Szép legénye, szép leánya.

"Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!

Nem is illik összebúva susogni.

   Ki először piros csőt lel,

   Lakodalma lesz az ősszel.

   - Tegyetek rá! hadd lobogjon:

   Te gyerek, gondolj a tűzzel.

- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.

Fiatal még a mezei munkára;

   Sanyarú volt beleszokni:

   Napon égni, pirosodni,

   - Hüvös éj lesz, fogas a szél! -

   Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,

Puha lábán nem teve kárt a talló;

   Mint a búza, piros, teljes,

   Kerek arca, maga mellyes,

   - Teli a hold, most buvik fel -

   Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:

Juha mételyt legel a rossz lapályon,

   Maga oly bús... mi nem éri?

   Furulyája mindig sí-ri,

   - Aha! rókát hajt a Bodré -

   Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti - a mezőre kiment ő,

Aratókkal puha fűvön pihent ő;

   De ha álom ért reájok,

   Odahagyta kis tanyájok'

   - Töri a vadkan az "irtást" -

   Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,

Tövis, talló piros vérit fakasztja;

   Hova jár, mint kósza lélek,

   Ha alusznak más cselédek?...

   - Soha, mennyi csillag hull ma! -

   Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,

Tovahajtott, furulyáját se fútta;

   Dalos Eszter nem kiséri,

   Maga halvány, dala sí-rí:

   - Nagy a harmat, esik egyre -

   Csak az isten tudja, mér' rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,

Nem is áll jól semmi dolog kezében;

   Éje hosszú, napja bágyadt,

   Szive sóhajt - csak egy vágyat:

   - De suhogjon az a munka! -

   Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,

Törik is már a tengerit Adonyban;

   Dalos Eszter csak nem jött ki:

   Temetőbe költözött ki;

   - Az a Lombár nagy harangja! -

   Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,

Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;

   Ki-kimén a temetőbe

   Rossz időbe', jó időbe':

   - Kuvikol már, az ebanyja! -

   "Itt nyugosznak, fagyos földbe."

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,

Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,

   Muzsikát hall nagy-fenn, messze,*

   Dalos Eszti hangja közte,

   - Ne aludj, hé! vele álmodsz -

   Azt danolja: "gyere! jöszte!"

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,

Azután a falu hegyes tornyára;

   Kapaszkodnék, de nem éri,

   Feje szédűl: mi nem éri?...

   - Tizenkettőt ver Adonyban:

   Elég is volt ma regélni. -"

Lohad a tűz; a legények subába -

Összebúnak a leányok csuhába;

   Magasan a levegőben

   Repül egy nagy lepedő fenn:

   Azon ülve muzsikálnak,

   Furulyálnak, eltünőben.

(1877. júl. 15.)

*) Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettük áthúzódó kísértetes zenét hallani, a (daemoni) zenészek valami nagy, kiterült ponyván repülnek tova. - A. J.

A Tengeri-hántás: festmény – szavakban

A bűnnek és bűnhődésnek (…) tárgyát újítja fel népies életkép keretébe öltöztetve a Tengeri-hántás. A kép középpontja a mesélő öreg paraszt, körülötte a tengeri-hántás munkáját végző, meséjére figyelő fiatalok a szabad ég alatt fel-fellobbanó tűztől megvilágítva. Valóságos festmény. A mesemondás minden versszak utolsó előtti sorában megszakad – az öreg vagy rászól a fiatalokra, vagy fölfigyel valami külső jelenségre, amelyet nem nehéz szimbolikus* kapcsolatba hoznunk a mesével (…)

Benedek Marcell

Milyenek a Tengeri-hántás színei?

(…) Mintegy nyolc egység a piros árnyalat, négy fekete, egy fehér, egy zöld és négy sárga. Ez utóbbi színek nem az őket jelölő melléknevekben, hanem a hold, talló, lepedő, legelő színjelző főnevekben jelennek meg. A fekete az árny, árva, halál szóegységekben rejtőzik. Egyedül a piros váltakozik nyílt és bujtatott formáiban: piros cső, tűz, sőt pirosodni, pirosan, piros vér alakzatban. Az ösztönösség tudatossága ez a színkezelés, Arany belülről fehér-fekete színpárhuzamokra bízza Hunyadi László tragédiáját és igazságát. A piros és fekete között szürke tónusok is megjelennek a halvány, bágyadt, ködös formátumokban. Íme a ballada palettája:* piros, fehér, zöld, sárga, szürke, fekete. Olyan elosztásban, ahol az összes többi szín ellenpontozza a pirost.

Losonci Miklós

A modern kor szorongásainak kifejezője

Az Őszikék-korszakban már eljutott a tépettség, a dúltság, a meghasonlottság, a rögeszmés félelmek, a tragikus bűntudat állapotainak kifejezéséhez. Ezeket az állapotokat még népi vagy romantikus témák ürügyén fejezi ki, de maguk az állapotok már egy modern kor emberére jellemzőek, s megszólaltatásukkal Arany immár a népies-klasszikus művészet égövéből elérkezett a modern költészet világába, emennek elődjeként és apjaként, egy mind idegenebbé és félelmetesebbé váló világ szorongásaitól, kínjaitól gyötrötten.

Sőtér István

Híd-avatás

Szólt a fiú : "Kettő vagy semmi !"

És kártya perdül, kártya mén :

Bedobta ... késő visszavenni :

Ez az utolsó tétemény :

"Egy fiatal élet-remény."

A kártya nem "fest" - a fiúnak

Vérgyöngy izzad ki homlokán.

Tét elveszett! ... ő vándor útnak

- Most már remény nélkül, magán -

Indúl a késő éjszakán.

Előtte a folyam, az új híd,

Még rajta zászlók lengenek :

Ma szentelé föl a komoly hit,

S vídám zenével körmenet :

Nyeré "Szűz-Szent Margit" nevet.

Halad középig, hova záros

Kapcsát ereszték mesteri ;

Éjfélt is a négy parti város

Tornyában sorra elveri : -

Lenn, csillagok száz-ezeri.

S a mint az óra, csengve, bongva,

Ki véknyan üt, ki vastagon, -

S ő néz a visszás csillagokba :

Kél egy-egy árnyék a habon :

Ősz, gyermek, ifjú, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki, állig,

S körülforog kiváncsian:

Majd az egész termet kiválik

S ujjonganak mindannyian:

"Új híd! avatni mind! vigan."

"Jerünk! ... ki kezdje? a galamb-pár !"

Fehérben ifju és leány

Ölelkezik s a hídon van már :

"Egymásé a halál után!"

S buknak, - mint egykor igazán.

Taps várja. - "Most a millióson

Van a sor : bátran, öregem!" -

"Ha megszökött minden adósom :

Így szökni tisztesebb nekem!"

S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán

A harmadik, a negyedik :

"Én a quaternót elszalasztám!"

"Én a becsűletet - pedig

Viseltem négy évtizedig."

S kört körre hány a barna hullám,

A mint letűnnek itt, vagy ott.

Jön egy fiú : "Én most tanulám

Az elsőt : pénzem elfogyott :

Nem adtak : ugrom hát nagyot!"

Egy tisztes agg, fehér szakállal,

Lassan a hídra vánszorog :

"Hordozta ez, míg birta vállal,

A létet : még is nyomorog!" -

Fogadd be, nyilt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve -

Egy úri nő lomhán kikel :

"Ah, kínos élet : reggel, estve

Öltözni és vetkezni kell!"

Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dult férfi váza

Csörtet fel és vigyorgva mond :

"Enyém a hadvezéri pálca,

Mely megveré Napoleont!"

A többi sugdos: "a bolond!..."

Szurtos fiú ennek nyakába

Hátul röhögve ott terem

S ketten repűlnek a Dunába :

"Lábszíjjra várt a mesterem:

No, várjon, míg megkérlelem!"

"Én dús vagyok" kiált egy másik

"S élvezni többé nem tudom! -"

"Én hű valék a kézfogásig

S elvette Alfréd a hugom'!"

Eltűnnek mind, a járt uton.

"Párbajban ezt én így fogadtam :

Menj hát elül, sötét golyó! -"

"Én a szemérmet félrehagytam,

És íme, az lőn bosszuló :

Most vőlegényem a folyó. -"

Igy, s már nem egyenkint, - seregben

Czikázva, némán ugranak,

Mint röpke hal a tengerekben ;

Vagy mint csoportos madarak

Föl-fölröppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,

Lenn táncol órjás buborék ;

Félkörben az öngyilkos tábor

Zúg fel s le, mint malomkerék ;

A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú ... nem látja többé,

Elméje bódult, szeme vak ;

De, a mint sűrübbé, sűrübbé

Nő a veszélyes forgatag :

Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, -

Széttörni e varázsgyürüt

Nincsen hatalma földi karnak. -

Mire az óra egyet üt:

Üres a híd, - csend mindenütt.

(1877. augusztus 22.)

Vörös Rébék

"Vörös Rébék általment a

   Keskeny pallón s elrepült -"*

Tollászkodni, már mint varju,

   Egy jegenyefára űlt.

      Akinek azt mondja: kár!

      Nagy baj éri és nagy kár:

         Hess, madár!

Ő volt az, ki addig főzte

   Pörge Dani bocskorát,

Míg elvette a Sinkóék

   Cifra lányát, a Terát.

      De most bezzeg bánja már,

      Váltig hajtja: kár volt, kár!

         Hess, madár!

Pörge Dani most őbenne

   Ha elbotlik se köszön,

S ha ott kapja, kibuktatja

   Orrával a küszöbön.

      Pedig titkon oda jár,

      Szép asszonynak mondja: kár!

         Hess, madár!

Cifra asszony színes szóra

   Tetteti, hogy mit se hajt:

"Kend meg köztünk ne csináljon

   Háborodást, házi bajt,

      Nem vagyok én csapodár."

      Rebi néni mondja: kár!

         Hess, madár!

Másszor is jön, hoz fehér pénzt,

   Piros kendőt s egyebet:

"Nesze, lyányom? e mézes bor

   Erősítse a szived:

      Szépnek úgy nem tenni kár!"

      - "Hadd jöjjön hát a kasznár."

         Hess, madár!

Háborúság, házi patvar

   Attól kezdve van elég;

De nem hallik a szomszédba:

   Pörge Dani tűri még.

      A bölcső is ott van már:

      Künn egy varju mondja: kár!

         Hess, madár!

"Asszony, ördög! vidd apádnak

   Haza ezt a gyermeket -

Ne! a varjut (hol a puskám?)

   Útra meglövöm neked."

      Varju azt se mondja: kár!

      El sem is rebbenti már:

         "Hess, madár!

Híre terjed a helységben:.

   "Tudjátok, mi az eset?

Pörge Dani egy varjút lőtt

   S Rebi néni leesett!"

      Rebi lelke nem vón' kár:

      De, mint varju, visszajár

         Hess, madár!

Gyilkost a törvény nyomozza;

   Szegény Dani mit tegyen?

Útnak indul, bujdosásnak,

   Keskeny pallón átmegyen.

      Szembe jött rá a kasznár.

      Varju elkiáltja: kár!

         Hess, madár!

Keskeny a palló kettőnek:

   Nem térhet ki a Dani;

Egy billentés: lent a vízben

   Nagyot csobban valami.

      Sok eső volt: mély az ár.

      Varju látja, mondja: kár!

         Hess, madár!

Bujdosónak kín az élte;

   Reszket, ha levél zörög:

Felvont sárkányt vesz kezébe,

   Hajtja éh: "megállj, görög!"

      Varjú mind' kiséri: "kár!...

      Fennakadsz te, szép betyár!"

         "Hess, madár!"

"Most ebédre, hollók, varjak

   Seregestül, aki van!

De szemét ne bántsa senki:

   Azzal elbánok magam."

      Fekete volt; mint bogár:

      Asszony ott sír: "mégis kár!

         Hess, madár!"

Vörös Rébék általment a

   Keskeny pallón: most repűl;

Egy varjúból a másikba

   Száll a lelke, vég ne'kül

      S kinek ő azt mondja: kár!

      Nagy baj éri és nagy kár.

         Hess, madár!

(1877 szept. 26)

* E két sor népmondai töredék. - A. J.

Mit neveztek tetemre hívásnak?

A középkori istenítélet egy neme, midőn a gyilkosság gyanújában levőket a meggyilkolt holtteste fölé állították, hogy az újra megeredő vér bűnös voltukat bizonyítsa. Istenítéleteknél hazánkban egyházi részről a káptalanok ügyeltek föl; világi részről a pristaldus nevű tisztviselő járt el. Ezért van jelen költeményben egy kanonok s az itt (minden további igény nélkül e név helyes voltára) pörosztónak mondott pristald. Ha a ballada, céljához képest, a tetemre hívás törvényes szokásain netán túlment: költeményben ezt megbocsáthatónak vélte – a szerző.

Arany János jegyzete a vershez

Tetemre hívás

A radványi sötét erdőben

   Halva találták Bárczi Benőt.

Hosszu hegyes tőr ifju szivében;

   "Ime, bizonyság Isten előtt:

   Gyilkos erőszak ölte meg őt!"

Kastélyába vitette föl atyja,

   Ott letevék a hűs palotán;

Ki se terítteti, meg se mosatja:

   Vérben, ahogy volt, nap nap után

   Hever egyszerű ravatalán.

Állata őrzeni négy alabárdost:

   "Lélek ez ajtón se be, se ki..."

"Hátha az anyja, szép huga már most

   Jönne siratni?" - "Vissza neki;

   Jaj, ki parancsom, élve, szegi!"

Fojtva, teremről rejti teremre

   Halk zokogását asszonyi bú. -

Maga, pecséttel, "hívja tetemre"

   Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:

   Legyen a seb vérzése tanú.

A palotát fedi fekete posztó,

   Déli verőn sem süt oda nap;

Áll a tetemnél tiszti pörosztó,

   Gyertya, feszűlet, kánoni pap:

   Sárga viaszfényt nyughelye kap.

"Jöjjenek ellenségi, ha voltak!"

   Jő, kit az apja rendre nevez;

Hiába! nem indul sebe a holtnak

   Állva fejénél az, vagy emez:

   "Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez."

"Hát ki?..." riad fel Bárczi sötéten,

   "Boszulatlan nem foly ez ösi vér;

Ide a gyilkost!... bárha pecsétem

   Váddal az önnön szívemig ér:

   Mindenki gyanús nekem, aki él!"

"Jöjjenek úgy hát ifju baráti!"

   Sorra belépdel sok dalia:

Fáj nekik a hőst véribe' látni,

   S nem harc mezején elomlania.

   Erre se vérzik Bárczi fia.

"Jöjjön az udvar! apraja, nagyja...

   Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!"

Megkönnyezetlen senki se hagyja,

   Kedves urára szánva tekint.

   Nem fakad a seb könnyre megint.

"Jöjjön az anyja! hajadon húga!"

   Künn a leány, már messze, sikolt;

Anyja reárogy, öleli búgva:

   Mindre nem érez semmit a holt:

   Marad a tört vér - fekete folt.

"Jöjjön utolszor szép szeretője,

   Titkos arája, Kund Abigél!"

Jő; - szeme villan s tapad a tőrre,

   Arca szobor lett, lába gyökér.

   - Sebből pirosan buzog a vér.

Könnye se perdűl, jajja se hallik,

   Csak odakap, hol fészkel az agy:

Iszonyu az, mi oda nyilallik!...

   Döbbenet által a szív ere fagy:

   "Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!"

Kétszeri mondást - mint lebüvölten -

   Hallgat el, aztán így rebegi:

"Bárczi Benőt én meg nem öltem

   Tanum az Ég, s minden seregi!

   Hanem e tőrt én adtam neki.

Bírta szivem' már hű szerelemre -

   Tudhatta, közöttünk nem vala gát:

Unszola mégis szóval "igenre",

   Mert ha nem: ő kivégzi magát.

   Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!"

S vadul a sebből a tőrt kiragadja,

   Szeme szokatlan lángot lövell,

Kacag és sír, s fennvillogtatja

   S vércse-visongással rohan el.

   Vetni kezet rá senki se mer.

Odakinn lefut a nyilt utca során,

   Táncolni, dalolni se szégyell;

Dala víg: "Egyszer volt egy leány,

   Ki csak úgy játszott a legénnyel,

   Mint macska szokott az egérrel!"

(1877. okt. 27.)

Gyárfás Jenő festménye, a Tetemre hívás

Arany őrültjei

Arany a lelkiismeret költője. Ez vezette őt az őrülés rajzához balladáiban: mert Aranynál is, mint Shakespeare-nél, a bűn tudata, a lelkiismeret-furdalása őrjíti meg legtöbbször a bűnöst. (…)

Aranynál az őrültség minden nemére és minden fokára akad példa. (…) Feltűnő, hogy e rövid lélegzetű balladák a lelki megháborodás kórjeleinek milyen gazdagságát tárják fel. Alig van lelki zavarnak vagy bomlásnak valamely jele, melyet e beteg bűnösöknél meg nem figyelhetnénk.

Tartsunk egy pillantással szemlét az istenadták felett. oly érzelem fog el, mint a látogatót, ha az őrültek házában a betegek sétaidejekor a kalauzoló orvos egyszerre csak meglöki, és a nyíló ajtóra mutatva suttogja: itt jönnek! A sor élén két király, kik hervadt lélekkel hordják az izzó koronát, a véres bíbort: Edward meg László király nem találnak kincses palotájukban helyet, ahol álomra hajthatnák fejüket, nem találnak nagy birodalmukban egy kehely vizet, mely égő szívüket enyhítené. Révedező szempillantással surran el mellettünk egy szép éneklő leány, Kund Abigél, Bárczi Benő titkos arája; sápadt arccal, kísérteties nyugalommal lépdel Tuba Ferkó (Tengeri-hántás), ki holdvényben a tetőkbe kapaszkodik, míg egyszer csak felriadva le nem zuhan; (…) néma meredezéssel nézi Ágnes a vérfoltot, mely tiszta lepedőjén esett; férjének vére, melyet ki nem bír mosni soha. A sor végén egy dühöngő, ki tajtékzó szájjal, ordítva küzd a légi semmivel: alattomosan leölt ellenfelével (Éjféli párbaj).

Mindegyikük jellemének megfelelően őrült meg. V. László és Edward (Walesi bárdok) hasonló helyzetben vannak: mindkét esetben bűnös zsarnok királyt nem enged aludni igazságtalan tettének a tudata. Csakhogy a gyengébb, fiatalabb, bűnre talán csak csábított V. László lelkiismeretének zaklatásai közt inkább érzéki csalódásokat lát álmában; míg az erősebb szervezetű, megrögzött, dacosan gonosz Edwardot a káprázatok láza töri. Ágnes asszony sír a törvényszék előtt, Kund Abigél nevet. Az egyik, Ágnes asszony, csendesebb, szenvedőleges természet; bűnre csábították, melynek tudata gyötri. A másik, a nagyúri kisasszony, könnyelmű, indulatos, gőgös; lelki szervezetét – amint ez indulatos természetnél nem ritka – egy hirtelen csapás megbontja. Lesújtó bűn nem nyomja lelkét, zavarában vígan énekel utcahosszat. (…) A legerőszakosabb, legkicsapongóbb, legérzékibb jellem Arany betegei közt Bende lovag; az ő őrülése tombolássá is fokozódik.

Riedl Frigyes

„Arany a ballada Shakespeare-je”

(…) Művei közül – a Toldit – kivéve – balladáiról írtak legtöbbet. Voltak, akik ezekben látták géniusza* legteljesebb megnyilatkozását, életműve ormait. De voltak olyanok is, akik megtorpanásainak, lelki válságainak emlékeiként értékelték őket, a virtuozitásba* menekülő sebzett lélek remekléseinek. Akár így, akár úgy: a jelző, amelyet már életében megfogalmaztak, nemzedékeken át öröklődött tovább: „Arany a ballada Shakespeare-je”.

Keresztury Dezső

Forrás: Aranytól – Aranyról, Tankönyvkiadó,

Bp. 1984. A kötetet összeállította: Tóth Tibor