 |
| Részlet a Letészem a lantot kéziratából |
Szilágyi István levele
Aranyhoz a szabadságharc bukása után
Sziget,
1850. január 4.
Kedvesem! Magadtól kell megtudakolnom: éltek-e?
s hogy? Több levelet küldtem Szalontára, s többekhez; egy sem, s egyszer sem
küldött kérdéseimre feleletet. Balgatagság volna ez idő szerint többet tudni akarnom, mint ami szívemet,
lelkemet egyelőre kielégíti. Ne ütközzél tehát meg e csak néhány sorban, de
szólj, írj, bár csak ennyit, s én nyugodt leszek.
Élsz-e te és a tieid? s minő sorban (amennyire
levélre bízható). - - -
A mi
Sándorunkról neje- s kisdedéről mit tudsz? … Csókollak minden tieiddel!
Sz. I.
Arany
válaszlevele Szilágyi Istvánnak
Szalonta,
1850. január 19.
Kedves Barátom!
Leveledet vettem s jólesett tapasztalnom, hogy
még van ember, ki rólam emlékezik. Azonban tőlem körülményes választ ne várj,
mert a körülmények nem engedik. Annyit írhatok, hogy egészség és levegő
dolgában nem szűkölködünk. Itt, bérszobában lakunk etc., s élünk, ahogy lehet,
míg lehet.
(…)
Ölellek, nőm üdvözöl.
igaz barátod A. János
Lírája a nemzeti
fájdalom kifejezője
(…) Lelkiállapota egyelőre megfosztotta az
epikus ihlettől, mihez szerinte tiszta nyugalom kellene. (…)
Az első két év – 1850-51 – lírája csaknem
kivétel nélkül a nemzeti érzelemkörben mozog, annak teljesen egyéni
kifejezőjeként. Ez erőszakos, passzív, fájdalmas állapot az ő lírájának
melegágya, s nincs költő, Tompát sem véve ki, az éveknek a bukás miatt való
szenvedésnek közvetlenebb, szinte testibb megörökítője lenne. Folyvást az
azelőttire, a fényes, boldog, tevékeny korra emlékezve s ahhoz mérten érzi,
szenvedi az esés, a lesodortatás, az aláhullás fájdalmát; már a jövőtől sem vár
semmit, vénnek, a sarló alá érettnek gondolja magát (…); régmúlt idők dalnokait
szerencséseknek tartja, mert fényes korban éltek, s büszkén és mindig szabadon
énekelhettek arról: „Én kifáradt küzdelemnek Hanyatló korszakán merengek,
Szemem alátekint… Késő, habár láttam virágát, Biztatnom a kidőlt fa ágát:
Virágozzék megint.” (…) Többnyire Petőfi emléke is beleszövődik e veszteségeit
panaszló költeményeibe (…). Mindaz, ami az elmúlás lírája szokott lenni:
ifjúság siratása, enyészés érzete: itt nagyon egyénien ugyan, de folyvást a
nemzeti katasztrófa élménytartozékaként jelentkezik, ha nem utal is rá.
Horváth János
Koldus-ének
Küszöbről
küszöbre járok, hol be, hol ki…
Ne
üzenjetek, hogy nincsen itthon senki,
Ne
uszítsátok az ebet, hogy letépjen,
Annyi
kezem nincsen, hogy magamat védjem:
Szegény
honvéd jövök, kérni egy falatot.
-
Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Sokat
táboroztam, meg is nyűttem, látszik;
Versectől
Szolnokig, Izsaszegtől Vácig.
Ott
maradt a jobbkéz, mankót hordoz a bal,
Mankóstul
sem ér föl régi ép lábammal:
Oh,
e rongyokat már hogy is nem h agytam ott!
-
Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Ne
pirongassatok, hogy koldulni szégyen,
Koldusbotom
miatt más piruljon, én nem!
Ha
tisztét mindenki tette volna, mint én,
Falatomhoz
e sós könnyet nem vegyítném:
Sántán
is, bénán is töltenék víg napot.
-
Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Mennyi
drága erő, és mennyi nemes vér!
Hozzáfoghatót
a történet nem ösmér.
Mi
haszna! az erőt ásta benső féreg:
Büszke,
szenvedélyes, versengő vezérek:
Tiszta
vérünk szennyes oltáron ontatott.
-
Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Egy
szelet kenyérkét, alamizsna fillért…!
Valami
pénz csak kell, s nem tagadom, hogy mért:
Majd,
ha eltikkadtam … a déli nap éget,
Kocsmaházba
térek egy ital bor végett;
Jó
hely az, legalább nyújt egy kemény padot.
-
Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Megitél
a világ, hogy részeges vagyok,
Pedig,
ha én iszom, hej! van arra nagy ok:
Magam
sorsa is bánt… de az mind csak semmi,
Megszokná
az ember végre föl se venni:
Más
seb az, amelyre nem lelek balzsamot!...
-
Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Oh!
mikor ez a seb idebent megsajdul,
Lelkem
minden húrja átrezeg a jajtul;
„Húzd
rá cigány, mondom, egy keservest, ingyen”,
És
a cigány húzza, áldja meg az Isten;
Könnye
pergi át a barna ábrázatot…
-
Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Nyomorú
egy élet… magamért nem bánnám,
Ha
a holnapot már hozz nem számlálnám;
Ám
e szakadt könyvet ti csak foltozzátok:
Majd
olvas belőle egykor unokátok
Dicsőségetekről
egy-két igaz lapot.
-
Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Azt
mondák, mikor a harcban ömlött vérem,
Tíz
holdnyi örökség lesz valaha bérem.
Tíz
arasz is jó lesz, gondolám magamban,
Korántsem
gyanítva, milyen igazam van:
Oh,
ha megtaláltok egykor az útfélen,
Adjatok
egy szűk sírt hazám szent földjében.
(1850)
Szalontai epizód: Arany
szaval
Csak egyszer hallottam művét nyilvánosan
felolvasni. (…) Éppen a forradalom leverése után egy német vendéglős az első vendéglő-
és kávéházat nyitotta meg Szalontán. (…) Tanácsosnak tartottuk vendéglője
látogatását, és ottan a más körülmények közt mellőzendett költekezést. (…)
Arany is (…) néha el-eljött. (…) Bizonyos alkalommal, 1850 telén, tömegesebben
gyűltünk össze, Arany is átjött. Ő kezdte a poharazáshoz – szokása ellenére –
kedvünket hangolni. Midőn már a poharazás által kezdtünk „bene sonantes”*-ek
lenni, Arany, az asztalfőn ülve, kivett zsebéből egy papírt, s arról
ünnepélyesen szavalva, a Kolduséneket
olvasta fel. A költemény mindnyájunkat meghatott, de némelyikünket nagyon
megdöbbentett. Én Balogh János* mllett ülve súgtam ennek: „Meggondolta-e Arany,
amit most tett?” – Balogh visszasúgta nekem: „Valaki a szolgabírói írnokságát
feszegette, háta mögött, hazafiságának rovására: azért vágta ki most Arany a
mellét: ám kísértse meg ezt valaki utána megtenni.” Nem kísértette meg senki
közülünk; de nem is lett volna tanácsos. Arany, szavalatának befejezése után
bátran hordozta meg szemét társaságunkon. Szinte kérdezni látszott: kinek van
kifogása az ő hazafisága ellen? (…) A találékony eszű Balogh János, hogy Arany
szavalatának hatását paralizálja, hirtelen felállott, s elkezdte oláh dallamra
dalolni és táncolni Aranynak e dalát: „Ez a szoba, hol én most”… Azonnal
belevegyültünk az oláh dallam- és zsakutába* (…), mintha mi lennénk a
legboldogabbak. (…) Arany (…) olyan édesdeden mosolygott a színlelt jókedvnek,
amilyent tőle alig láttam.
Rozvány György
Évnapra
Kelsz
és lenyugszol észrevétlenül:
Innen
voltál, de senki meg nem ül,
Végzetes
évi nap!
Oh,
e tömeg más napot ünnepel;
Titkon
sohajtja meg a hű kebel
Halomra
dúlt oltáridat.
Emléked
átkos, nyomasztó tereh:
A
vérnek és könyűnek tengere
Mind,
mind ahhoz tapad.
Az
ember gyönge: félve néz feléd,
S
mint egykor a tanitvány mesterét,
Nehéz
időkben megtagad…
(1850.
március 15.)
A kétségbeesett
fásultság költője
Arany életének ezen második nagy válságában
elveszítette legjobb barátját: Petőfit, elveszítette hivatalát, lassan gyűjtött
vagyonát, és elveszítette egy időre népének és önmagának jövőjébe vetett
bizalmát Azt lehet mondani, elveszítette önmagát. „Kergetve önnön lelkemtől,
futottam – így jellemzi önmaga e válságot -, és láthatáromon nem volt remény, s
a kétségbeesés örvényeig jutottam, kezem égre emelni nem merém.” A forradalom
után a kitombolt fájdalom és a rohamaiba belefáradt kétségbeesés fásultsága
szól belőe. Érzi, odavan lelkének ifjúsága.
Riedl Frigyes
Letészem a lantot
Letészem
a lantot. Nyugodjék.
Tőlem
ne várjon senki dalt.
Nem
az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem
a jobb rész kihalt.
A
tűz nem melegít, nem él:
Csak,
mint reves fáé, világa.
Hová
lettél, hová levél
Oh
lelkem ifjusága!
Más
ég hintette rám mosolyját,
Bársony
palástban járt a föld,
Madár
zengett minden bokorban,
Midőn
ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb
az esti szél,
Hímzettebb
olt a rég virága.
Hová
lettél, hová levél
Oh
lelkem ifjusága!
Nem
így, magánosan, daloltam:
Versenyben
égtek húrjaim;
Baráti
szem, müvészi gonddal
Függött
a lantos ujjain;
Láng
gyult a láng gerjelminél
S
eggyé fonódott minden ága.
Hová
lettél, hová levél
Oh
lelkem ifjusága!
Zengettük
a jövő reményit,
Elsírtuk
a mult panaszát;
Dicsőség
fényével öveztük
Körűl
a nemzetet, hazát:
Minden
dalunk friss zöld levél
Gyanánt
vegyült koszorujába.
Hová
lettél, hová levél
Oh
lelkem ifjusága!
Ah,
látni véltük sirjainkon
A
visszafénylő hírt-nevet:
Hazát
és népet álmodánk, mely
Örökre
él s megemleget.
Hittük:
ha illet a babér,
Lesz
aki osszon… Mind hiába!
Hová
lettél, hová levél
Oh
lelkem ifjusága!
Most…
árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt
daloknak lelke tán,
Mely
temetőbül mint kisértet,
Jár
még föl a halál után…?
Hímzett,
virágos szemfedél…?
Szó,
mely kiált a pusztaságba?...
hová
lettél hová levél
Oh
lelkem ifjusága!
Letészem
a lantot. Nehéz az.
Kit
érdekelne már a dal.
Ki
örvend fonnyadó virágnak,
Miután
a törzsök kihal:
Ha
a fa élte megszakad,
Egy
percig éli túl virága.
Oda
vagy, érzem, oda vagy
Oh
lelkem ifjusága.
(1850.
március 19.)
Hullámzó szerkezet
Az egész költemény egyetlen nagy felemelkedés és
lehullás. Ez a kompozíció* fő vonala. Ezzel párhuzamosan az egyes versszakokban
is újra meg újra megismétlődik az állandó felszárnyalás és visszahanyatlás. (…)
(…) Szinte valamennyi strófa higgadtra erőltetett,
közlő vagy elbeszélő modorban indul, s az 5-6. sorban magasabb képi vagy
metaforikus* szintre emelkedik. A feszültség fokozódik, s a kontraszt* annál
nagyobb, a lehanyatlás annál fájdalmasabb a refrén állandó visszatérésével.
Minden egyes versszak újabb fölívelés, újabb megfeszülés, újabb elernyedés.
Ezen a strófaszerkesztésen alapul a költemény belső ritmikus hullámzása (…).
Ez alól csupán a hatodik versszak kivétel (…):
tömör képanyagával, súlyponti szerepével egymaga ellensúlyozza az előző négy
szakaszt, s így a e vers kompozíciójában kivételes fontosságot nyer. Itt csak a
csüggedt elernyedés hangja hallatszik: nyoma sincsen az előző versszakok
megfeszülő felszárnyalásának.
A refrén
is a strófaszerkezeten belül kap rendkívül jelentős szerepet, mint a költemény alaphangja, s mint – az ellenpontozással
polarizált képanyag funkciójához hasonlóan – az állandó viszonyítás eszköze. Végig a „sivár valóra” emlékeztet,
könyörtelenül kijózanító ráfelelésekkel az emlékező, epikusabb részben, s a
feszültséget a végtelenbe levezető, eltűnődő sóhajtásként a jelenbeli állapot
rajza után. Csak formális, a mondat közlő jellegével adott válasz a minden
versszak végén elhangzott kérdésre az utolsó strófa verszáró fordulata: „Oda
vagy, érzem, oda vagy / Oh lelkem ifjusága.”
A refrén tehát egyrészt a feszültség fenntartója
lesz, másrészt pedig – összefoglalásként – levezeti azt.
Korompay János
Romantikus kitérő
Nem pusztán a költői kalandvágy késztette (…)
rá, hogy kitörjön a népies tárgyak és formák közül; az sem, hogy (…) mást,
többet vártak tőle. Már régebben tudta, hogy ha nemzetivé akarja tenni a népies
költészetet, annak mind tárgykörét, mind eszköztárát ki kell bővítenie.
Emellett olyan tárgyat keresett, melynél szabadon átadhatja magát képzeletének
(…) Így jött létre, még 1850 tavaszán, a
Katalin. Ezt a csodálatos fény-árnyék játékú, Byront* Ossziánnal*,
Vörösmartyt Petőfivel eredeti remekké ötvöző, egyszerre légies és súlyos,
romantikus és realista, zenei és lélektani művet nem egy bírálója úgy
jellemezte, mint „a költő géniuszának talányá”-t. Pedig szorosan beletartozik
fejlődésének menetébe: minden együtt van benne, ami a balladák sajátos varázsát
megadja.
Keresztury Dezső
Katalin
(részlet)
…
S miért igy futnia? –
Lassítja
habverő lovát
És
szétvigáyz a dalia.
Előtte
csend, utána csend,
Az
üldözéstől, látja, ment:
De
hölgye kér: „tovább! tovább!”
Szegény
leány! őt üldi még
Egy
rémalak, egy szörnyü kép,
Mely
szétzilált ősz fürtivel
Megettök
egyre fut, szalad,
S
nem éri el –
El
sem marad.
Hiába
fordul másfelé,
Szemét
hiába hunyja bé,
Az
iszonyatos ősz alak
Mindig
szalad, mindig szalad.
Fejérbe
fordult nagy szemét
Őrája
szegzi untalan,
Arcán
a holt ember sötét,
Földszínü
sárgasága van,
S
ez arcra véres könyje foly;
Vonási
torzak, mint mikor
Valaki
csufságul feszíti
Képét,
s az Isten úgy veszíti;
Kezében
éles, hosszu kard,
Melyet
magasan rázva tart;
Futtában
amint lép a ló.
Futtában
akkor lép amaz
S
minden föl- és ledobbanó
Lépésre
kardjával hadaz.
Olykor,
egy-egy pillanatig,
Valamivé
elváltozik:
Majd
egy bokor lesz, majd egy ág,
Majd
egy kidölt fának fejérlő
Csontváza,
majd egy kőhasáb,
Bámészkodó
árnyas helyéről,
Majd
a kibukkant szőke Vág:
De
csakhamar előbbeni
Rémalakját
visszanyeri
S
fut egyhangúlag egyaránt,
Üldözve
a szegény leányt.
„Oh,
csak siessünk” esdve kér,
„Hamar,
hamar, míg el nem ér”
S
erősebben karolja át
A
hölgy az ifju derekát.
„Ki
érne” – kérdez és felel
A
hű lovag – „ki érne el?
Mi
üldöz, ah! mi képzelet
Rémit,
szerelmem, tégedet?
Nézd:
a sötét vár régen eltünt,
Nézd:
hogy marad a föld megettünk,
Nem
üldöz senki, csak magok
Futnak
velünk a csillagok:
Mindenhová
kisér az ég,
Bizzunk
az égbe Katalin; -
Ott,
ott az én jó csillagom
Legszebb
a mennyboltozaton,
Fénye
vezérl, hatalma véd:
Ah
mint ragyog, no lásd, no nézd!”
De,
mikor a lyány feltekint,
A
fényes csillag leszalad
S
kialszik, mint tüzes szalag.
(1850)
Ősszel
Híves,
borongó őszi nap;
Beült
hozzám az únalom:
Mint
a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat,
komor, fázik dalom.
Mit
van tennem? olvasni tán…?
Maradj
Homér*, fénydús egeddel,
Maradj
te most!... Jer Osszián,*
Ködös,
homályos énekeddel.
Mert
fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó,
sima tengerarc,
Élénk
verőfényes vidék –
Óh,
fájna most nekem e rajz!
Kék
fátyol messze bérc fokán –
Arany
hajó, mely futva szegdel
Bibor
habot… Jer Osszián,
Ködös,
homályos énekeddel.
Ott
kéken a Zeüsz-lakta* domb;
Itt
zölden a nyájas sziget;
Fölötte
lomb, alatta lomb,
Árnyas
berek, zengő liget, -
Hullám-mosott
gazdag virány –
Fejér
juhak s tulkok sereggel –
Minő
kép ez!... Jer Osszián,
Ködös,
homályos énekeddel.
Füst
koronáz erdőt, bokort,
Vendégies
hivójelül;
Hősek
családja, víg csoport,
Áldoz,
toroz máglyák körül;
Lantszóra
lejt ifjú, leány;
Kettős
pohár, mézízü nedvvel,
Vigan
forog… Jer Osszián,
Ködös,
homályos énekeddel.
S
ha zúdulnak véres csaták,
Szabadságért
nem küzdenek,
Mert
elnyomás, népszolgaság
Előttük
ismeretlenek.
Törvényök
nincs – boldog hiány!
A
vének élőszája rendel
Igazságot…
Jer Osszián,
Ködös,
homályos énekeddel.
Oda
van a szép nyár, oda!
A
természet lassan kihal;
Nincs
többé nagyszerű csoda,
Többé
se napfény, sem vihar;
Pacsirta
nem szánt, csalogány
Nem
zöngi dalját este, reggel;
Nincs
délibáb… Jer Osszián,
Ködös,
homályos énekeddel.
Egyhanguság,
egyformaság;
A
nappal egy világos éj;
Nem
kék az ég, nem zöld az ág,
Menny,
föld határán semmi kéj;
Csak
sír az égbolt ezután
Örök
unalmu lanyha cseppel,
Míg
szétolvad… Jer Osszián,
Ködös,
homályos énekeddel.
Óh
jer, mulattass engemet,
Hunyó
dicsőség lantosa;
Érdekli
mostan lelkemet
Borongó
ég, kihalt tusa,
Emlékhalom
a harc fián,
Ki
az utolsók közt esett el,
Remény
nélkül… Jer Osszián,
Ködös,
homályos énekeddel.
Felhőid
és zúgó szeled,
A
zizegő haraszt, mohar,
Magános
tölgy a domb felett,
Bolyongó
tűz, hullámmoraj –
Ez,
amit lelkem most kiván!
Enyésző
nép, ki méla kedvvel
Multján
borong… Jer Osszián,
Ködös,
homályos énekeddel.
Kinek
sötétes éjjelen
A
hős apákhoz költözött
Daliák
lelke megjelen,
Alánéz
bús felhők között
És
int feléd: „Jer, Osszián,
A
holtakat miért vered fel?
Nincs
többé Caledonián
Nép,
kit te felgyujts énekeddel.”
(1850. október)
Népi idill
A tárggyal és stílussal való teljes azonosulás
teszi sugárzóan teljessé és széppé a Családi
kört. Népies epikájának fő építőeleme, az életkép bomlik ki ebben kivételes
gazdagsággal. Arany összefoglaló erejének ebben a remeklésében egymást erősítő
szövetségre lép a gyermekkor élményeit megszépítő emlékezés s a mesterek
egyénivé sajátított hatása, a közelmúlt sebeinek fájdalma s a jelenségeken
elgyönyörködő, azokat a szeretet s a költészet varázsával átvilágít szemlélődés
és ábrázolás öröme.
Keresztury Dezső
Családi kör
Este
van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén
bólingat az eperfa lombja,
Zúg
az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot
koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha
lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha
földi békák szanaszét görögnek,
Csapong
a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz
a bagoly csonka, régi tornyán.
Udvaron
fehérlik szőre egy tehénnek:
A
gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen
kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig
éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag
egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva
lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll,
körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy
iramodással a pitvarba terem.
Nyitva
áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly
hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó
előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre
a lábát, erre állát nyujtja.
Benn
a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő
kis fiának enged inni egyet;
Aztán
elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint
csillagok közé nyájas hold világa.
Egy
eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő
a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
Vasalót
tüzesít: új ruhája készen,
Csak
vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
Körűl
az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős
héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából
időnként tűzre tesznek sokat:
Az
világítja meg gömbölyű arcukat.
A
legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt
csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas
a nagyobbik nem ügyelve másra:
E
fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább
így szokta mondani az apjok,
Noha
a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban
kedveli a verseket, nótákat,
Effélét
csinálni maga is próbálgat.
Pendül
a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos
tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat
az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta
kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve
sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj!
valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
Lesz
öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják
erősen káposzta-levéllel.
A
gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül,
hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát
letörli porlepett ingével:
Mélyre
van az szántva az élet-ekével.
De
amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét
arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző
pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas
szavu nője mosolyra deríti.
Nem
késik azonban a jó háziasszony,
Illő,
hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi
középre a nagy asztalszéket,
Arra
tálalja fel az egyszerü étket.
Maga
evett ő már, a gyerek sem éhes,
De
a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”
Jobb
izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy
szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.
De
vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:
Valami
szegény kér helyet éjtszakára:
Mért
ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit
szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
Visszajő
a lyánka, az utast behíván.
Béna
harcfi lép be, sok jó estét kíván:
„Isten
áldja meg a kendtek ételét is,
(Így
végezi a szót), meg az emberét is.”
Köszöni
a gazda: „Része legyen benne:
Tölts
a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”
Akkor
híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá
is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket
a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat
a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk
sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete
már ez magyar embereknek.
De
mikor aztán a vacsorának vége,
Nem
nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered
lassanként s valamint a patak,
Mennél
messzebbre foly, annál inkább dagad.
(1)Beszél
a szabadság véres napjairul,
S
keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél
azokról is - szemei könnyben úsznak -
Kikkel
más hazába bujdosott... koldusnak.
Elbeszéli
vágyát hona szent földére,
Hosszu
terhes útját amíg hazaére.
(2)Az
idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes
arcával elébb-elébb görnyed;
És
mihelyt a koldús megáll a beszédben:
„Meséljen
még egyet” - rimánkodik szépen.
„Nem
mese az gyermek,” - így feddi az apja,
Rátekint
a vándor és tovább folytatja:
Néma
kegyelettel függenek a szaván
Mind
az egész háznép, de kivált a leány:
Ez,
mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva
kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három
éve múlik, hogy utána kérdez,
Még
egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.
Este
van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi
hunyorgatni hamvas szempilláit;
A
gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent
fejjel, az anyja ölében.
Gyéren
szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe
csupán a macska dorombol.
Majd
a földre hintik a zizegő szalmát...
S
átveszi egy tücsök csendes birodalmát.
(1851. április 10.)
Kertben
Kertészkedem
mélán, nyugodtan,
Gyümölcsfáim
közt bíbelek;
Hozzám
a tiszta kék magasból
Egyes
daruszó tévelyleg;
Felém
a kert gyepűin által
Egy
gerlice búgása hat:
Magános
gerle a szomszédban –
S
ifjú nő, szemfödél alatt.
Kevés
ember jő látogatni,
Az
is csak elmegy hidegen:
Látszik,
hogy a halott szegény volt,
Szegény
s amellett idegen.
Rokonait,
ha van rokonja,
Elnyelte
széles e világ;
Nem
nyit be hozzá enyhe részvét,
Legföljebb…
a kiváncsiság.
Műhely
körül a bánatos férj
Sohajtva
jár, nyög nagyokat;
Ide
fehérlenek deszkái,
Épen
azok közt válogat.
Amaz
talán bölcső leendett,
Menyegzős
ágy eme darab:
Belőlük
elhunyt hitvesének
Most,
íme, koporsót farag.
Siránkozik
a kisded árva,
Amott
sir öntudatlanul;
Ha
nő szegény, az életkönyvből
Nehéz
első betűt tanul!
Ölében
rázza egy cselédlyány,
Duzzogva
fel s alá megyen:
„Sirj
no, igazán sirj!” kiált rá,
S
megveri, hogy oka legyen.
Kertészkedem
mélán, nyugodtan,
A
fák sebeit kötözöm;
Halotti
ének csap fülembe...
Eh,
nékem ahhoz mi közöm!
Nem
volt rokon, jó ismerős sem;
Kit
érdekel a más sebe?
Elég
egy szívnek a magáé,
Elég,
csak azt köthesse be.
Közönyös
a világ... az élet
Egy
összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog,
jő-megy a népség
Be
és ki, szűnes-szüntelen.
És
a jövőket, távozókat
Ki
győzné mind köszönteni!
Nagy
részvétel, ha némelyikünk
Az
ismerőst... megismeri.
Közönyös
a világ... az ember
Önző,
falékony húsdarab,
Mikép
a hernyó, telhetetlen,
Mindég
előre mász s - harap.
S
ha elsöpört egy ivadékot
Ama
vén kertész, a halál,
Más
kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem
is jobb a tavalyinál.
(1851)
Tisza Domokos nevelője
Geszten
A geszti kastélyban szívesen látták; nemcsak
becsüléssel, hanem valóságos gyöngédséggel bántak vele. Vasárnaponként hazajárt
családjához, vagy azt vitték ki hozzá; a kis Laci néha egész héten át ott
maradt, a vendég gyerekek, a Bethlen fiúk,* szívesen játszottak vele a nagy
angolkertben; az erős, napégette gyermeket Marokvasnak nevezték. A költő a
kastély emeletén lakott, egy udvarra néző szobában, az úgynevezett
„pavilon”-ban, „melegebb időkben azonban szívesen időzött a kis kerti lakban” (…).
Ez a természetszerető tudós Steindl nagyváradi kanonok* kedvéért épült, aki
gyakori vendég volt; egyetlen szoba, nádfödeles idilli házikó, valódi
remetelak; kétoldalt bokrok és hatalmas fák takarják, másfelől a szőlő volt
előtte. Itt Arany félrevonulhatott dolgozgatni. Mert a kastélyban eleven élet
pezsgett, Tisza Lajost* vagyona, tekintélye a megye főrangúival egy sorba
emelte. Felesége gr. Teleki Júlia*, „az erdélyi arisztokrácia magyaros
műveltségű „úriasszonyainak” mintaképe” (…) Maga vezette házát, s éberen ügyelt
gyermekei nevelésére. Házuk központja volt a vármegye társaséletének,
találkozóhelye a hazafiaknak, mert a földesúr, amilyen elszánt aulikus* volt
előbb, olyan tüzes magyarrá változott most. Nemcsak a háziak, a vendégek is
dédelgették a költőt; de ő többnyire szobájába húzódott dolgozni; a
kastélybeliek mulatságaiban nem vett részt, a lovagolni, agarászni indulókat
csak ablakából nézte.
(…)
A tanítás naponként mindössze két órára volt
szabva: ez nem volt terhes. A leckék főleg klasszikusok olvasásából álltak (…).
Arany érdekelni, lelkesíteni is tudta tanítványát, s „a tanítás óráin maga is
föllelkesült”. Újra beleélte magát a klasszikai és a magyar irodalom élvezetébe
és tanulmányába. A leckeóra egyikükre sem volt teher, kedvessé tette a viszonyt,
mely tanár és tanítvány közt hamar kifejlődött. Domokos bálványozta mesterét;
annyira, hogy utóbb a szülők, ha nehéz volt valamire szépszerével rávenni,
Arany közbenjárásához folyamodtak. (…) Arany is megszerette a csinos, lelkes,
melegszívű fiút.
Voinovich Géza
Domokos napra
(részlet)
Nemes
önbizalom, de ne az önhittség,
Rugói
lelkedet nagy célra feszítsék:
Legnagyobb
cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden
körülményben.
Serdülj,
kedves ifju… poharam cseng érted! –
Légy
ember, ha majdan azt az időt éred.
 |
| A geszti "remetelak" |
Szeressed
hazádat… Oh, a honszerelem
Most
lehet őszinte, igaz, önzéstelen.
Ne
is tőle kívánd, amit ő nem adhat:
Magadban
keressed az édes jutalmat.
Csillagi
nem lesznek, fényes díszjelei:
Keresztje
elég van, - de maga viseli.
Vess
számot erőddel s legjavát, amelyet
Leghasznosbnak
itélsz, hazádnak szenteljed.
Vagyon
sok szüksége, sok fogyatkozása:
Bárhol
állj, csak tőled előmentét lássa.
Serdülj,
kedves ifju – habzó kelyhem dagad –
A
haza igényel munkás, hű fiakat.
(1851.
augusztus 4.)
Forrás: Aranytól – Aranyról, Tankönyvkiadó,
Bp. 1984. A
kötetet összeállította: Tóth Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése