Aranytól - Aranyról: „HEJ NAGY-KŐRÖS HÍRES VÁROS..."

Tabló Arany János kiemelkedő tanártársairól

Határozat Arany Nagykőrösre való meghívásáról

Indítványba tétetett, hogy miután Varga János mérnök úr a mathesis* tanszéket el nem vállalta, köztudomás szerint pedig ifjú Szász Károly úr* - ki a magyar irodalomra választatott el – a mathesisben is kitűnő képzettséggel bír, sőt barátai előtt tett nyilatkozata szerint inkább szerette volna, ha a mathesisre választatott volna el, aminthogy e tanszékre szintén folyamodott: tanácsos volna azért ezen tisztelt professzor urat a mathesis tanszékére alkalmazni, és az ezáltal megürülendő magyar Litteratura tanszékére pedig honunk egyik nevezetes költőjét, Arany János urat, mint ki a nevelésben szintén jártas s hajlamokkal bír, meghívni.

Végzés:

A indítvány az egyháztanács által köztetszéssel fogadtatván, Szász Károly professzor úr, mint aki a mathesis tanszékére szintén folyamodott, s többek előadása szerint e tudomány iránt különös hajlammal viseltetik, e tanszékre akként tétetik át, hogy az ekként megüresedett magyar irodalom tanszékére Arany János úr, mint aki az irodalom mezején magának kitűnő helyet vívott ki, alkalmaztatik, és meghívása elrendeltetvén, a meghívólevél feltétele és elküldésére jegyző Nagy Gáspár megbízatik.

A nagykőrösi egyháztanács jegyzőkönyvéből

(1851. október 8.)

Úton Nagykőrös felé

(…) talán október utolsó hetében nekivágtak a nagy útnak. El lehet képzelni, milyen könnyhullatás közben borult egymás nyakába az asszonynép, hiszen Aranyné eddig még akkor sem adta fel családi hajléklát Szalontán, mikor férje Debrecen, majd pest felé irányította a maga élete fonalát. Jámborné Arany Sára még a legközelebbi erdőig is elkísérte őket, valami rossz sejtelemtől vezettetve: hátha nem is látja már többet egyetlen testvérét! A dobozi erdőben aztán eltévedt a kocsis: vissza kellett kanyarodni jó darabon. Végre mégiscsak megtalálták az irányt. Nem valami kövezett útra kell gondolni: a fontosabb helységek felé egyszerű földutat vágtak a szekerek. Estére szerencsésen elérkeztek Békésre, s ott éjszakáztak. (…)

Másnap a kondorosi csárdában falatoztak (…)

Tartottak egy kicsit a betyároktól is, de azok szerencsére nem kerültek útjukba. Pedig a szabadságharc utáni tanácstalanságban nagyon megszaporodott a számuk… Fáradtan érkeztek estefelé a Tisza mellé, Vezseny alá. (…) Újság volt a gyerekeknek a komp, mely a szekérrel együtt hamarosan átszállította az egész családot. A nádfedeles, tisztes papi ház meleg szeretettel fogadta őket. (..)

Hamarosan az asztalra került a párolgó paprikás csirke meg mellé a híres vezsenyi bor. Felengedtek a szívek, s Arany elbeszélte sorsukat, bajukat. (…)

Másnap a ház népéből elsőnek a Nagytiszteletű Úr kelt fel. Kőrösön hetipiacos nap volt, s erre Vezsenyből sokan jártak be.

Előhívatta hát legértelmesebb hívét, a kurátort,* s megüzente vele a hírt, amint kérték a kőrösiek:

- Arany professzor úr családjával együtt szerencsésen ideérkezett. Ma reggel továbbindulnak, s a délután folyamán várhatják őket Kőrösön!...

Bizony a kora reggelből úgy fél délelőtt lett, mert a gyerekekbe nagyon nehezen lehetett lelket verni. No, de azt a négy-öt mérföldet már majd csak végigporoszkálják a lovak, s idejére megérkeznek…

(…)

De sok mindenre gondolhatott közben Arany: hogy lesz, mint lesz! Hiszen ő nem készült tanárnak… Igaz, praeceptorkodott* Szalontán is, majd Kisújszálláson, de hát egészen alsó fokon… Szinte menekült a pedagóguspálya elől. (…) S íme, megint üldözi (…).

- NO, mindegy: már benne vagyok – gondolta (…) .

Izgalmában le-leszállt a kocsiról. Csak pipája bodor füstfelhője mutatta, hogy erősen gondolkodik valamin…

Késő délutánra járt már az idő, amikor beértek Nagykőrös határába…

Török László

A nagykőrösi gimnázium épülete Arany korában

Arany tanár úr

Ez a gimnázium akkor az ország összes gimnáziuma fölött toronymagasságnyira állott. Olyan fényes tanári kart, amilyennel az Alföld e híres főiskolája dicsekedhetett akkor, sem azelőtt, sem azután nem tudott többé a gazdag egyház összeállítani.

Koronája az egész fényes testületnek Arany János volt.

Én e lángelméjű költőt férfikora legszebb éveiben ismerhettem meg. Akkor még keveset tudtam róla.

Leírom, ahogy először láttam.

Középtermetű, köpcös, kemény járású, sötétfekete hajú, spanyol szakálló, olajbarna, sárgás, teli arcú ember volt. Apró, fekete szemei csudálatos fényben csillogtak. Roppant gyorsan tudott velük ide- oda nézni. Szívesen mosolyogva és hamar jót nevetett, amikor első fogai között jó nagy hézagot lehetett észrevenni.

Magyar nadrágot és csizmát viselt, de német kabátot, magyar kalappal.

Hangja tompa volt, mely versolvasás alkalmával édesen ellágyult. Annak a rendkívüli szerénységnek tulajdonítom, mely mindig sajátja is maradt, hogy benne és rajta a nagy embert semmi se árulta el. Inkább egy jómódú vendéglősnek látszott, mint költőnek. A latin nyelvet és a magyar irodalmat tanította. Nem volt élénk pedagógus tanár, de rendszerető, sőt szigorú, ki a legkisebb helytelenséget sem tűrte el szó nélkül. Egy félretekintés, gyenge susogás elég volt, hogy keményen megdorgálja az embert. Különben szekundát* talán senkinek sem adott.

Nem emlékszem rá, hogy egyetlen órát is mulasztott volna. A betegséget, későn jövést nem ismerte.

Amint kezdtük a nagyobbak által tudomására jutni, hogy kicsoda ezen szigorú ember: imádtuk. Nem beszélt, nem magyarázott feleslegesen, semmi népszerűséget nem hajhászott; hidegen jött és ment, és alig váltott valakivel egy szót. Mégis lestük, és boldogok voltunk, mikor az ő órája következett. Volt kissé parasztos arcában valami kimondhatatlan megnyerő jóság.

Az a törvény volt nálunk, hogy az ő tantárgyát becsületbeli dolognak tartotta mindenki lehetőleg megtanulni. Gyönge tehetségűek az ő tanítványai között is voltak, de rosszak, helytelenkedők, hanyagok – az én emlékezetemre – nem.

Tolnai Lajos

Arany dolgozatjavításai

A dolgozatjavító Arany

Arany Jánostól tanári tevékenysége idején legtöbb időt, erőt és kedvet a dolgozatok javítása rabolt el. Kéthetenként 160 tanuló munkáját nézte át hihetetlen pontossággal, csodálatba ejtő törődéssel. A lelkiismeret parancsa kifogástalan munkavégzésre ösztönözte, de a barátaihoz küldött panaszkodó kifakadások jelezték: milyen gyötrő áldozatot, lemondást jelentett az, hogy versíró tollával a diákok dolgozataiban a bosszantó és megismétlődő hibákat kellett kijavítania és a helytelen fogalmazású mondatokat kellett újraformálnia. (…) Tompa Mihálynak* amiatt panaszkodott az 1855. január 16-án írt levelében, hogy nála mennyivel kedvezőbb helyzetben van a szerkesztő, „mert neki a beküldött ostoba dolgozatokat elolvasni nem kell végig, annál kevésbé kijavítani”. Az 1858. november 28-án keltezett levélben pedig pontosan kiszámította hanvai barátjának, hogy mennyi idejét veszi el a dolgozatok javítása.

Hegedűs András

Milyen volt a „professzori lak”?

Harmadik lakóházához, a „professzori lakhoz” kert is járult, így aztán hódolhatott Arany a maga kertészkedő szenvedélyének. Egyik tanítványa, Biczó Pál kosdi lelkész feljegyezte, hogy milyen tisztelettel nézték a diákok Aranyt a kerítés lécein át, amint piros zsinórral átkötött házi kabátjában, fején fekete bojtos török fezzel oltogatott,metszegetett… (…) Ugyancsak ú írja le bővebben Aranynak ezt a lakását:

„Hosszúkás, keskeny, ferde épület vala. Előttem van a deszkakapu, mely két hegyes végű kőoszlophoz van erősítve, mellette kőrösiesen „a kis ajtó”, szintén kőoszlopok közé foglalva, felül is kitéglázva, szép fehérre meszelve. Az épület közepe táján az udvarban egy kiugró tornác, kétfelől széles nagy nyílással, csúcsos cseréptetővel. A kisajtó mellett pár lépésnyi deszkakerítés, az épület templomtérre néző szobájának a két ablaka előtt farostélyzat, mögötte

A "professzori lak"

egy nagy lombos akácfa. Bent az udvarban akácfa, ecetfa vagy eperfa? – nem tudom. Egy nagy gémeskút az udvar közepén. Az udvar szép tiszta volt, de nekem üresnek, kopárnak látszott, melyet még sivárabbá tett a nagy iskolaépületnek odanéző vakolatlan, barna, magos falazata, mely az udvarra szinte ránehezedett.”

Az utcára nézett egy nagyobb s egy kisebb szoba. Utóbbi az Arany dolgozószobája volt, mely előtt mély csendben mentek el a diákok, midőn Arany Laci diákszobája felé igyekeztek.

Török László

A nagyidai cigányok

(Részlet)

Künn, szabad ég alatt, piacán a várnak,

Egynehány ölfából nagy tüzet csinálnak,

Sátrakat vonnak fel, mint az isten gyepén,

Sistereg a bogrács, pirul lángos, lepény.

Majd az étel sorját nem győzik bevárni,

Kezdenek fütyölni, ugrós táncot járni:

Csattogó bokával jobbra-balra futnak;

Megfővén az étel, mellé kuporodnak.

Gyönge az én tollam, írni erről képet.

Oh, arany szabadság! nézd el a te néped:

Hogy eszik, hogy iszik, hogy örül, hogy múlat!

Millyeneket fal – és még csak meg se’ fúlad!

Arany rajzai a Nagyidai cigányok című eposzához

Nincs ott asztal, abrosz, cifra evőkészség,

Nincs egyéb fűszerszám, mint a jó egészség,

Nincs egyéb mérték, mint kinek-kinek gyomra:

Mégis ritka eset, hogy ez megromolna.

De van nálok egy bűn, mégpedig halálos:

„Mikor egyik aprit, a másik kanáloz”;

Ezt nem szívelhetik, ezért haragusznak,

S mint kutyák a koncon, összemarakosznak. –

Miután hasából kiveté a drágát,

Megereszté Csóri szijjal a nadrágát

S monda: „Most az ágyu hadd dörögjön, hagyom!

Örömére hogy ma vajdatétel vagyon.”

S legottan vitézlő férfiak menének,

Hogy kihoznák a port, ágyut töltenének.

Rárántá azonban Juhgége s a banda,

Megkezdé a táncot legelébb a vajda.

Egyengeti lábát komoly lassu táncra,

Nem hozzávaló már, hogy megszaporázza;

Illegeti fejét, lebbenő nagy hajjal;

Néha így tesz: „hap! hap!” néha így tesz: „haj! haj!”

Ezüstgombos mente lóg le a nyakáról,

Fityeg a nehéz gomb, mint körtvély a fáról;

Kékszinű a mente, báránybőr perémes,

Buja kövérségtől a posztója fényes.

Sárga csizma lábán, sárga sarkantyúval,

Csizmarojtját néha megérinti ujjal,

Néha lábujjhegyen megállva sokáig,

Összebillegteti sarkantyús bokáit.

Majd körültekint, hogy társat is válasszon:

Dundihoz megy és mond: „Ej no, komámasszony!

Eb aki haragszik, én már elfeledtem:

Nosza egyest-kettőt fordulnánk mi ketten.”

Mosolyogva Dundi nyujtja fényes kezét,

Átengedi magát s minden ő nehezét;

Könnyen lebeg ő, mint vontatott petrence,

Akarám mondani, a boglyakemence.

De mikor a táncnak jött szilaj ugrósa,

Leszakadt szép Dundi, mint egy bazsarózsa,

Leszakadt a vajda gyólcsinges válláról,

Mint a bazsarózsa leszakad bokráról.

Vajda is megpihent tetején egy zsáknak,

Helyet engedvén a szép fiatalságnak.

Lőn már a vigasság közös, általános,

Kedvök semmi részben nem vala hiános.

Ott evés-ivásban hogy felmelegedtek,

Táncra ott mindnyájan mikép kerekedtek,

Sok legény hogy verte majd a hátát sarkkal,

Sok piros viganó hogy repíte farkkal;

Hogy raká és hányta a sarjú-nemzedék

Díszes rókatáncát és cigánykerekét:

Hadd zengjék el azt már énutánam mások,

E dologra méltóbb kölyök-óriások.

Ezalatt az ágyú dörge-morga folyvást,

Nem golyókat lővén – lővén puszta fojtást,

Nem kimélik a port, egyre puffogatnak,

Örömére a nagy, nevezetes napnak. –

A mű értelme

A suta történet groteszk hősei hozzájuk méltó „furcsa” költői köntösben jelennek meg. (…)

S még inkább: az igazi hősköltemények igazi pátoszát nemcsak gúnyolódó szándékkal fordítja visszájára: a részletek mindegyre túlmutatnak önmagukon, s az egész hangulatában fokozódó erővel érvényesül az öniróniának az a maróan fájdalmas, keserédes színezete, amelyet Aranynak már egy sor kisebb költeményén megfigyelhettünk. (…)

A támadó, gúnyolódó hang azonban mélyebbre vág az ízlés, a költői formaadás kérdéseinél. Csóri egy nép dicső küzdelmét, győzelmét álmodja meg. Úgy, hogy álmának tárgya s hőse méltatlan e dicsőségre, mert önző, széthúzó, gyáva, az igazi esélyt észrevenni ostoba, s érte komoly kockázatra, küzdelemre vállalkozni erélytelen. Néhány közhasználatú fordulat sejteti: mire utal e jelképes értelmű nép kalandjának története: „Régi híres nemzet”, „csak az egyetértés köztük igen vékony”, „Szép szabadságunkat nagyon körülnyirák”, „hagyjuk-e… hogy… eltöröljék a föld szinéről fajunakt?”, „A nemzeti gőg kitöre nagy zajjal”, „ki a nemzet java”, „szép dolog, nagy érdem halni a hazáért”, „Könnyen megneheztel, de kibékül mindjár’. (…)

Az átlagolvasó (…) nehezen vagy egyáltalán nem fogta fel magyarázat nélkül az egész mű mélyebb értelmét. Hogyan is tehette volna ezt?! (…) A költő túlságosan messzire ment az álcázásban. (…) Végül is maga volt kénytelen magyarázatot adni.

Keresztury Dezső

Bolond Istók

Második ének (Részlet

A nagyidai cigányok magyarázata

4

Ki gondolt arra, hogy van benne eszme,

Cigányfölötti érzés valami,

De, Pucheim* kardja szívemnek szegezve,

Félig se mertemazt kimondani!

A szalmapörnye sem volt tőlünk messze,

Miről magyar fül nem tud hallani,

S melytől sötéten jártunk akkoron,

Barnítva színünk’ s szívünk nagy korom.

5

Dicső, nemes faj, mely vérzett Idánál!

(Ott volt a végcsapás, Világoson)

Halálra mennék érted, ha kivánnál;

Engem esz a lúg, ha fejed mosom;

Rothadjon a nyelv, mely téged profánál,

Édes enyím, szentem, magasztosom!

Azért kivánnám még, hogy el ne haljak,

Hogy rólad méltán zönghessen ez ajjak.

6

Ott láttam én (hisz ott is voltam egyszer:

Tenni kevés – de halni volt esély)

Győzelmeid napját; s a szörnyü perccel

Én is alólbukám, midőn esél.

Bámulta egy világ, amit cselekszel,

Minőt rege is csak ritkán mesél:

De vállvonítva kullogott tovább,

Hogy sebeidben tipra büszke láb.

7

És engem akkor oly érzés fogott el…

A szőlős gazda is, az egyszeri,

Magánkivűl s örjöngve kacagott fel,

Látván, hogy szőlejét a jég veri,

Dorongot ő is hirtelen kapott fel,

Paskolni kezdé, hullván könnyei:

„No hát, no!” így kiált, „én uram-isten!

Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!”

8

Igy én, a szent romon, emelve vádat

Magamra, a világra, ellened:

Torzulva érzém sok nemes hibádat,

S kezdék nevetni, a sírás helyett;

Rongy mezbe burkolám dicső orcádat,

Hogy rá ne ismerj, és zokon ne vedd:

S oly küzdelemre, mely világcsoda,

Kétségb’esett kacaj lőn Nagy-Ida.

Arany családi versei

Felesége, gyermeki alkották azt a várat, melyben mindig menedéket talált a költő. Arany családi költeményeinél szebbet, megkapóbbat nemigen találunk a világirodalomban sem. (…) Szinte látjuk magunk előtt a boldog családi kört úgy, amint (…) Petőfi (…) leírta.

Törös László

Fiamnak

Hála Isten! este van megin’.

Mával is fogyott a földi kín.

Bent magános, árva gyertya ég:

Kívül leskelődik a sötét.

Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?

Vetve ágyad puha-melegen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Látod, én szegény költő vagyok;

Örökül hát nem sokat hagyok;

Legföljebb mocsoktalan nevet:

A tömegnél hitvány érdemet.

Ártatlan szived tavaszkertében

A vallást ezért öntözgetem.

Kis kacsóid összetéve szépen

Imádkozzál, édes gyermekem.

Mert szegénynek drága kincs a hit,

Tűrni és remélni megtanit:

S néki, míg a sír rá nem lehell,

Mindig tűrni és remélni kell!

Oh, ha bennem is, mint egykor, épen

Élne a hit, vigaszul nekem!...

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd, ha játszótársaid közül

Munka hí el – úgy lehet, korán –

S idegennek szolgálsz eszközűl,

Ki talán szeret… de mostohán:

Balzsamúl a hit malasztja légyen

Az elrejtett néma könnyeken.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd, ha látod, érzed a nyomort,

Melyet a becsület válla hord;

Megtiporva az erényt, az észt,

Míg a vétek irigységre készt

S a butának sorsa földi éden:

Álljon a vallás a mérlegen.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

És, ha felnövén, tapasztalod,

Hogy apáid földje nem honod

S a bölcsőd s koporsód közti ür

Századoknak szolgált mesgyeül:

Lelj vigasztalást a szent igében:

„Bujdosunk e földi téreken.”

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!

S benne az erény diadalát:

Mert különben sorsod és e föld

Isten ellen zúgolódni költ. –

Járj örömmel álmaid egében,

Útravalód e csókom legyen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem!

(1850)

Oh! ne nézz rám…

Oh! ne nézz rám oly sötéten,

Pályatársa életemnek,

Mint midőn az őszi-felleg

Húzza árnyékát a réten;

Nézz szelíden, nézz mosolygva:

Férfié az élet gondja.

Bárha csügged hív barátod,

Nincs enyelgő tréfa nyelvén,

S a kemény sors vésze kelvén

Arcom elborulni látod:

A te szíved ez ne nyomja:

Férfié az élet gondja.

Dörgve hull a nagy zuhatag,

Szirthez illik rémes árnyék;

De szelíd a rónatájék,

Zengve lejt a völgyi patak,

Mely a zöld virányt befolyja:

Férfié az élet gondja.

Hát ne nézz rám oly sötéten;

Zúgjanak bár künn a vészek,

Csak ez a kis enyhe fészek

Ez maradjon mindig épen:

Szívem a bajt könnyen hordja:

Férfié az élet gondja.

(1852)

Barabás Miklós rajza Aranyról 1856-ból

Juliskához

Bús az ősznek hervadása,

Hulló lombok, néma táj;

De az ősznek van varázsa,

Enyészetben méla báj.

A gyümölcs hull – semmi: érett!

Hallgat a lomb – semmi: szólt!

Öltsön a mező fehéret –

Semmi: oly dús zöldje volt!

Csak, ha bimbó fővel asznak

A virágok: oh, ez fáj;

Ha reménye új tavasznak,

Most születve, sírba száll.

Óh, derülj hát, ifju lélek,

Légy a vídám hajdani;

Gyönge vagy még a zord télnek

Koszorúját hordani!

(1859)

Arany-vers a firenzei Dante-Albumban

1865-ben, Dante születésének hatszázados fordulóján, Olaszország pályázatot írt ki Dantét magasztaló költeményekre, melyeket albumba gyűjtöttek. A magyar Akadémia Arany költeményét nyomatta ki, külön lapon, azt küldte a Dante-Albumba. Rádl Ödön,* a Petőfi Társaság tagja, később megnézte az albumot Firenzében, a Santa Croce-templom sekrestyéjében; benne találta Arany költeményét, mellette olasz fordítását, a bírálók sajnálkozásával, amiért a verset nem az előírt latin, olasz, francia vagy spanyol nyelven nyújtották be, mert ennyi mélységgel, ily klasszikusan és tömören, egy pályamű sem jellemezte Dantét.

Voinovich Géza

Dante

Állottam vizének mélységei felett,

Sima volt a fölszín, de sötét, mint árnyék;

Alig mozzantá meg a rózsalevelet,

Mint rengéskor a föld, csak alig hullámlék.

Acéltiszta tükre visszaverte híven

A külső világot – engem is: az embert;

De örvényeibe nem hatott le a szem,

Melyeket csupán ő – talán ő sem – ismert.

Csodálatos szellem! egy a mérhetetlen

Éggel, amely benne tükrödzik alattam!

Egy csak a fönségben és a terjedetben

És mivel mindenik oly megfoghatatlan.

Az ember… a költő (mily bitang ez a név!)

Hitvány koszorúját, reszketvén, elejti

És, mintha lábait szentegyházba tenné,

Imádva borul le, mert az Istent sejti. –

E mélység fölött az értelem mér-ónja,

Mint könnyü pehelyszál, fönnakad, föllebben:

De a lélek érzi, hogy az örvény vonja,

S a gondolat elvész csodás sejtelemben.

Nem-ismert világnak érezi nyomását,

Rettegő örömnek elragadja kéje,

A leviathánnak* hallja hánykodását…

Az Úr lelke terül a víznek föléje.

Lehet-é e szellem az istenség része?

Hiszen az istenség egy és oszthatatlan;

Avagy lehet-é, hogy halandó szem nézze

A szellemvilágot, teljes öntudatban?

Évezred hanyatlik, évezred kel újra,

Míg egy földi álom e világba téved,

Hogy a hitlen ember imádni tanulja

A köd oszlopában rejlő Istenséget.

(1852.)

A vigasztaló

Mi a tűzhely rideg háznak,

Mi a fészek kis madárnak,

Mi a harmat szomju gyepre,

Mi a balzsam égő sebre;

Mi a lámpa sötét éjben,

Mi az árnyék forró délben,…

S mire nincs szó, nincsen képzet:

Az vagy nékem, oh költészet!

Ha az élet útja zordon,

Fáradalmit fújva hordom,

Képemen kel búbarázda,

Főmön a tél zúzmaráza:

Néhol egy-egy kis virág nyit,

Az is enyhit egy parányit:

A virágban téged lellek,

Öröme a kietlennek!

Ha szivemet társi szomja

Emberekhez vonva-vonja,

De majd, mint beteg az ágyba,

Visszavágyik a magányba:

Te adsz neki puha párnát,

Te virrasztod éji álmát,

S álmaiban a valóság

Tövisei – gyenge rózsák.

Jókedvem te fűszerezed,

Bánatomat elleplezed,

Káröröm hogy meg ne lássa,

Mint vérzik a seb nyilása;

Te játszol szivárvány-színben

Sűrü harmatkönnyeimben,

S a panasz, midőn bevallom,

Nemesebb lesz, ha kidallom.

Verseimben van-e érdem:

Sohse’ bánom, sose kérdem;

Házi mécsem szelid fénye

Nem hajósok létreménye,

Nem a tenger lámpatornya,

Mely felé küzd száz vitorla,

Mely sugárát hintse távol…

Elég, ha nekem világol.

(1853.)

Részlet Arany Széptani jegyzeteinek kéziratából

A Keveháza:

a megálmodott magyar ősrege

Hábor dala, amelyet ma Keveháza néven ismerünk (…), négyes jambusban s rímes sorokban szólal meg. (…) A feltételezett, megálmodott magyar ősrege véres-férfias-dicsőséges látomásvilága ez. Nem gyengéd nők sóhajai s zord férfiak átkai, de népek végzetének szárnycsapásai zúgnak át rajt: mintha az éggel, a sorssal társalgó nagy diófa lombjából hallaná ki a táltos. Ritmusa a byroni* beszélyek nyolc szótagos jambikus soraié. De ezeken a jambusokon egyre erőteljesebben átzeng, a legforróbb, leglátomásosabb szakaszokban teljes diadallal úrrá lesz a hangsúlyos ritmus, az „ősi nyolcas”, mindazzal a díszítő elemmel, amelyet a nyelv természetes lüktetésére figyelve hoztak létre ősi, a finnugorság és törökség homályába vesző századok.

Keresztury Dezső

Keveháza

(Részlet)

Bendegúz győzelme

31

Harmadnap a hunok hada,

Mint új vihar, feltámada;

Harmadnapon kürtödbe fúsz

Torda fia, hős Bendegúz!

Zászlóidat a keleti

Szellő vígan lebegteti,

Hogy a turul repes belé –

Nyugot felé, nyugot felé!

32

Nem messze van már Cezumór,

Ott éri ő Makrint utól;

Hadával a Hunbércre hág:

Onnan zúg le a sokaság.

A déli nap megváltozik,

Fényében megfogyatkozik,

Elrejti szép ábrázatát:

Ne lássa e szörnyű csatát.

33

Fényes delet éjszürkület

Váltá fel a küzdők felett,

Rémes homályban dúl a harc,

Haragosabb lesz minden arc.

Ám Isten úgy akarta, hogy

Az ellenség ritkulva fogy,

S hegyről alá vérzuhatag

Hömpölygeti a holtakat.

34

Szórja nyilát hős Bendegúz,

Ivet nem is hiába húz;

Csörög-csattog szélvész gyanánt,

Kardot nem is hiába ránt.

Kardjával ő Makrin fejét

Irgalmatlan repeszti szét;

Míg gyors nyilát az ívnek hurja

Szász Detre homlokába furja.

35

Utoljára lőn az, hogy ott

Makrinnak a nap elfogyott!

Majd megteli vidám sugár:

De Makrin azt nem látja már.

Ám Detre hős, mint egy bika,

Ha taglót érez homloka,

Megrendül a csapás miatt –

S kettétöri a vas nyilat.

36

„Add meg magad, jó Detre szász!”

- Nem én soha, míg élve látsz.

„Add meg magad kegyelemre!”

- Nem én soha, szégyenszemre.

S mint a szelindek hogy forog,

Ha tépik nagy komondorok:

Majd erre, majd amarra csap, -

Homlokában a vasdarab.

37

„Kár volna még, vitéz, neked

Táplálni éhes ölyveket,

Heverni, mint egy kődarab

S nem űzni el a madarat.

Imhol kezem: fogadd jegyűl

Békében és hadban frigyűl.”

És Bendegúz és Detre szász

Kezet kézben ropogva ráz.

38

Ott a sereg három napig

Áldoz, toroz, vigan lakik;

Hadúrnak ott hálaadást,

Ünnepeltek nagy áldomást.

Peng a koboz: húrjaira

Harcot idéz a dalia:

Őseiről csatás emléket;

S elzengi – mint én az övéket.

(1853.)

Kőrösön írt vidám versek

Arany kedélye nagykőrösi tanársága első felében széles skálán mozgott. (…) Szilágyi Sándor* szerint „jó kedvű, hó humorú” volt. Mi sem mutatja ezt jobban, hogy ez időszakban három nagy elbeszélő költeményt is írt a víg nemben, melyek halhatatlanságra tartanak számot.

Magasra emelkedik Arany komikai művészete a Pázmán lovagban, mely (…) a világirodalom legértékesebb víg elbeszélő költeményei közé tartozik. (…) Azzá teszi történelmi, de tökéletesen komikai jellegűvé alakított meséje és a tartalomhoz lépten-nyomon simuló formája.

(…)

Maga Arany is érezte, hogy nem közönséges művet alkotott a Pázmán lovagban. Címe alá ezt írta: Víg ballada.”

Törös László

Pázmán lovag

(Víg ballada)

1

Vára öblös teremében

Jár alá s fel bajnok Pázmán,

Lépteit majd csillapitja,

Majd megindul szaporázván;

Lába, szíve, egyre tombol,

Visszadöng a tölgyfa padló:

Udvaron áll, kész nyeregben,

Nyihog, prüszköl, fú a vad ló.

"Hova férjem? édes férjem?

Ily korán? ily éhgyomorral?

Panni! Gunda! hol maradtok?

Egy, kettő, a mézes borral!

Menten itt lesz, (boldog Isten!

Még hajamba' nem volt fésű) -

Ha egy percig vár kegyelmed,

Lesz kalácsom, új sütésű."

Hallja Pázmán, elfordúlva,

Háza zengő fülmiléjét;

Csak pirosló füle látszik,

Az mutatja szenvedélyét;

Feje búbján holdvilág van,

Melyet érc-sisakkal föd be;

Nem felel, csak egyszer-kétszer

Kiköhent az őszi ködbe.

"Rossz idő van, édes apjok!

Nem tanácslom... hűs a reggel."

Mond az urhölgy, és befordul

S visszatér nagy köpönyeggel;

Várva, félve, tűrve, kérve

Áll mögötte, hogy feladja:

De bosszúsan tiltja hátrább

Könyökének mozdulatja.

"Mire véljem, drága férjem?

Honnan e rossz kedve márma?

Nem aludt jól? rosszul ébredt?

Kénye ellen volt a párna?

Én vetem fel, két kezemmel,

Én puhítom minden este -"

Szól, s mint harmat gyenge fűvön,

Remeg a szép asszony teste.

Indul Pázmán, meg se állván

Könnyes szemnek, rezgő szónak;

De nem mindjárt leli nyitját

(Sarka felől) az ajtónak.

Néz utána egy-két percig

Szegény ifju asszony, Éva:

Úgy nevetne! s úgy meg-sír, hogy!...

Soha, soha ilyen tréfa.

Mikor aztán a küszöbnél

Azt se mondja: Isten áldjon,

Vas kezére omlik a nő,

Csókkal hinti, hogy megálljon.

De az, fogja, visszadobja,

Egyet mordul: "Vissza, kígyó!"

Ráfordítja a nagy kulcsot

S öve mellé szúrja: "Így jó!"

2

Visegrádon a király van heverő sorral,

Nem komoly tanácsot űl, nem hadi cselt forral,

Nincsenek is ma körötte nagyszakállu vének:

De van öröm, hejjehuja, tánc, muzsika, ének.

Odamene jó lovag, bús-haragos Pázmány,

Lépte alatt nyög a föld, csikorog a márvány.

"Ki dörömböl? ki csörömpöl?" - "Ismeri fölsége:

Kinek az a jó bora volt, s nyalka felesége."

"Nosza hamar, a bolond! ülj le ide, Rikkancs!

- Gondolom én, mi a baj, hol töri a bakkancs -

Légy te király, én pedig egyszerü kiséret:

Mit te kiadsz, itt a szavam, álljon az itélet!"

Összeszedi a bolond sete-suta képét,

Úgy üli meg a király aranyos karszékét. -

Odakünn az öreg, ha ki útját állja,

Kilenc szobán keresztül döfi, taszigálja.

Megkövetem a király fölséges személyét:

Nagy harag és nagy panasz nyomja szivem mélyét;

Nem vagyok én boros ember - bor nekem a bánat!

Megkövetem, ha szabadabb szóra nyitom számat!

Jöttek, uram, udvarodtól ifiú legények - -

"Mi dolog ez? s idehaza maradtak a vének?"

Nem az a baj, uram király, más nekem a gondom:

Odajöttek vadászni, fiatalok, mondom - -

"Vadasodat megrohanák? tilalomba törtek?"

Dehogy uram! annyi van ott, vigye el az ördög,

Annyi a vad erdeimen, se szeri, se száma -

De, ha szóhoz nem jutok, nem lesz vége márma.

Este magyar lakomán szívet melegíténk,

A királyért, hazáért, poharat üríténk -

"Teleitták magukat? összeverekedtek?"

Dehogy itták, dehogy itták! szépen lefeküdtek.

Reggel, uram, indulnak, köszönik a szállást -

"S nem fizetik, ugy-e bizony, a vacsorát, hálást?"

Beste kura fi...zetésért látni a vendéget!

Magyar ember nem teszi azt, tudja-e fölséged!

Reggel, uram, valamennyi útnak ered szépen,

De az egyik visszaoson - ez a bajom épen -

Azt az egyet, uram király, a radnai Szűzre!

Megölöm, - ha ma jutok is a gyehenna-tűzre.

"Nagyon illő a panasz, jó lovagom, Pázmán;

Ilyen eset még nem esett magyar ember házán:

Útnak ered a vendég, visszaoson egyik;

Azt az egyet megölöd: nagyon helyes eddig."

Átkozom is!... Nem vagyok én se bolond, se részeg:

Hogy valaki jő-megy, azért gyilkosa nem lészek;

De mikor a küszöbön állt feleségem, Éva...

Ezer átok! megölöm, megölöm azt, még ma!

"Nagyon okos a beszéd, jó lovagom, Pázmán;

Hiba lenne, ha valahogy félremagyaráznám:

Feleséged a folyosón - vagy küszöbön álla:

Pedig, ugy-e, ritka eset volt ez eset nála?"

Gyilkolom is!... Uram király, értse meg a szómat!

Elrabolá földi kincsem' és mennybeli jómat;

Megcsókolta - úgysegéljen! - szemeim láttára;

Hej, hogy elébb nem tudék kapni paripára!

"Fejedelmi hitemre! - és a hit nem szellő -

Meglakol a vakmerő, a semmirekellő!

Tegyen a kar igazságot! víjon veled szembe!

Hogy is hívják? a neve nem jut már eszembe."

A nevét... azaz hogy... azt nem tudom épen!

De talán meglelem felséged körében. -

Ez az, uram! itt van, uram: kutya egye máját!

- S kimutatá a lovag... magyarok királyát.

3

Gyűl Visegrád kandi népe,

Férfi és nő, agg és gyermek:

Valami lesz a vár alján,

Hogy sorompót, sátort vernek;

A poroszlók ütlegéért

Nem adják e mai látást;

Otthon macska űl a padkán,

Ütheti a kő a rántást!

Kapu kordul, szárnya fordul,

Lobog a toll, a kürt harsan:

Jó vitézek, harcra készek,

Mind lejőnek, gyülve gyorsan.

Zárt sisakkal két levente

Olyan, mint a kéményseprő:

Ujjal mutat rá a gyermek,

Ölbe sír az aprócseprő.

"Félre, félre!... pálya mérve!

Fék szorosan! láncsa szögbe!

Jól vigyázz... fuss!" - Futnak aztán,

Dobog a föld, mintha nyögne;

Fogy a térség, nő az ember,

Paizs, dárda összeroppan:

Hátracsuklik a jó Pázmán,

S úgy leszáll, hogy szinte puffan.

"Talpra bajnok! semmi, semmi:

Túlugortál a veszélyen -"

Szól amaz, felütve siskát;

A király az: éljen! éljen! -

"Éljen" mondaná a harcfi

Amint szeme könnybe lábog,

De szavak helyt vére buggyan

S vérrel együtt három zápfog.

"Isten engem!" a király mond,

"Nem akartam, jó levente;

Három ily fog! aranyt érő!

És még birta volna, nemde?

Három ily fog! úgy sajnálom,

Nem mondhatom ki eléggé:

Jó szerencse ha ezúttal

Közte nincs a bölcseségé.

De hogy, íme, jó tanáccsal

Fűszerezzem e kis tréfát:

Másszor űlj honn, ha bajod nincs,

És becsüld meg jobban Évát."

Igy a fölség; de tanácshoz

Kalácsban se lett adósa:

Három fogért három falu

Lőn a díj: Som, Somogy, Pósa.

Vígan kocog haza Pázmán,

Tarsolyában kutyabőre;

Ám szekérrel asszonyához

Vásárfia ment előre.

Kérdi Éva, ezt is, azt is,

- Úgy jő neki, mint egy álom -

De a férje mind ezt hajtja:

"Tartsa Isten jó királyom!"

(1856. december)

Zichy Mihály rajza: A király legyőzi Pázmán lovagot

A magyar nemzeti versidomról című tanulmány keletkezése

Az iskolából nőtt ki, de azon messze túlemelkedett Arany tudományos munkássága.

Az Entwurf* előírta, hogy a középiskolák adjanak ki évkönyvet, amelyben beszámoljanak az iskola múltjáról és jelenéről, közöljék statisztikai adataikat, a diákok névsorát, elöl pedig a tanárok is mutassák be tudományos munkásságuk eredményeit. Így a nyilvánossági jog megnyerése után elsőnek 1854/55-ben Kis Lajos, a „példa-tanár” közölt egy hatlapos értekezést „a régi görög világról”, utána nyomban Arany Jánost kérték fel erre a megtisztelő feladatra, aki egy huszonkilenc lapos eredeti tanulmánnyal nyitotta meg az 1855/56. tanévi „Tudósítványt”, címe: „A magyar nemzeti versidomról”. Régóta szívügye volt ez a kérdés, alapja a népi-nemzeti költészetnek, ezért teljes becsvággyal fordult a rendszeres kifejtés felé. (…)

Bár a zárósorokban is hangsúlyozza, hogy „tanodai körök figyelmét akarta felhívni a magyar ritmusra”, értekezése messze túlnyúlik az iskola keretein.

Törös László

Mi a ritmus?

(…) A ritmus tehát nem egyes tagok, sorok mértékszerű lebegése, mint valamely félig kifejlett prozódiai alak – nem is a rím, mérték összessége: mert hogy ezek nélkül is van ritmus, az összes héber költészet bizonyítja; míg ellenben ritmus nélkül a folyóbeszéd rímelve is prózai természetű marad, mint ezt az arabok rímes prózáján, kiknél e korcs időm kifejlett, láthatjuk. És így a ritmus az,ami a versidom lényegét teszi, mi a kötött beszédet a folyótól már elemeiben elválasztja, s a kettőt éles ellentétbe helyezi egymással; minek veleszületett érzése nélkül lehet valaki igen jó prózaikus, de verselő nem.

Eszerint a kötött beszéd lényege nem a rím s mérték, hanem a ritmus lévén, ez utóbbi egykorú a költészettel, mely eredetileg csupán e formában nyilatkozott, s a rím vagy mérték hangzatosságát csak később ette fel. (…)

Részlet A magyar nemzeti versidomról

című tanulmányból

Kirándulás a tetétleni pusztára

(…) Nagykőrösön írt költeményei között van három gyöngyszem, melynek tárgya is nagykőrösi: A vén gulyás, A vén gulyás temetése és A tetétleni halmon. Mind a hármat 1855-ből keltezi Arany.

Nagykőröstől északkeletre terül el a tetétleni puszta. A város legjobb földjei vannak errefelé. Szép tanyáit akkoriban a város legjobb birtokosai mondták magukéinak. Ezek közé tartozott Inárcsi Farkas Elek, aki egyben a református egyház világi vezetője is volt. Benkó Imre* úgy mondja, hogy kirándultak hozzá Aranyék. (…) „Ez alkalommal ösmerte meg az öreg Csonka Márton gulyást, ki több volt százévesnél, s ki már Farkas Elek nagyapjánál is szolgált.” Arany bámulattal szemlélte az öreg pásztort, s a magyar parasztnak olyan típusát faragta róla halhatatlan alakba, aki Bence mellett különös érdeklődésünkre tarthat számot.

Törös László

A tetétleni halom

Még áll a domb s én állok a felett,

Játszik velem bűbájos képzelet.

Csekély a domb, alig emelkedő,

Ormán csak fű, nem a bérc fenyve nő.

Csak, mintha pajzán szélfiak szeszélye

Egykor magát mulatta volna véle,

Midőn a porba' játszván, mint szokott,

Fövényből a pusztán csibét rakott.

Vagy mintha ember hányta volna nemrég...

Ki gondolná, hogy százados nagy emlék!

Hogy épen e halmon verette sátrát

Honunk szerzője, diadalmas Árpád!

Innen tekinte szét uralkodó

Szemekkel a vitéz honalkotó.

Le a Tiszáig, melyen túl ama

Berek sötétül, a táj karama,

S le Alpárnak, hol a kevély Zalán

Földönfutóvá lesz... holnap talán!

Ma még a zászló mind nyelére függ,

Ma még a harclovat békózza nyűg;

Békén legelnek a halom körül,

Ropogva, mint láng, mely avarba dül.

Egy ménes ez, egész a látkörig,

Hol a nap fénye játszva megtörik.

Csúcsos süveggel a tengernyi sátrak

Elszórva mindenütt, - s a dali bátrak,

Mint a köpűből méh, ha rajt ereszt,

Körüldongják a szellős ereszt.

Itt ősi dal zeng bujdosó Csabárul,

Bús vígalomban a szív öble fájul;

Ott kancatejnél, mely borrá megerjed,

Harsány mulatság nyers lármája gerjed,

Mig ösztörűfán egy-egy vizsga kém

Függ, mint árboc fölött hajóslegény,

Vagy egy vezér, a hadnak pásztora,

Vágtat s nyomán fölkél a föld pora.

Megszólal egy kürt napnyugat felé,

Csatára hívó - ez a Lehelé...!

Nem, nem, - csak a szomszéd Abony vagy Törtel

Kanásza múlatá magát a kürttel.

Gulyát növel a tábor helye s ők

Alusznak régen, a honkeresők.

De te virulj lábuk nyomán, Tetétlen!

Bársony füvet, sarjút tenyéssz a réten.

Hogy a kaszás ha egymást sarkalá,

Kövér rend dőljön a csapás alá.

Terhes kalászok habzó aranya

Borítsa földed, - s a csinos tanya,

Mely ott fehérlik zöld fasor megett,

Hordjon magán jólléti bélyeget;

Körözze mindég színe-telt majorság,

Hogy lássa hasznát Isten, ember, ország, -

És álljon a domb, a multak jele,

Kímélve bánjon a vész is vele.

(1855. április)

A vén gulyás

Egy pohár bor a kezében,

Bora elfoly, keze reszket,

Vén gulyás ül a karszéken

Mult időkre emlékeztet.

Hosszú évsor nyomja vállát,

Száz esztendőt emlegetnek;

Elég volna hagyománynak,

Elég volna történetnek.

Ifj'urakkal iddogál sort,

Kik, mint gyermek a toronyra,

Oly bámulva, oly szédülve

Néznek e nagy életkorra.

Elgondolják, hogyha évök

Összeraknák hárman, négyen,

Az ha lenne olyan lépcső,

Ami e tetőig érjen.

S elgondolják, hogy kedélyre

Három-négy sem ér ez aggal,

Ki nevet, iszik, danolgat

Tréfaűző ifj'urakkal.

"Azt a régit, Marci bátya!"

S felkurjant a kedvenc nóta!

Ki tudná hanyadszor fúja!

És ki tudná, hogy mióta!

"Hej Nagy-Kőrös híres város,

Ez s ez ottan a nótáros..."

De az mégsem oly keserves

Mint a: "gonosz komiszáros."

Erre még most is neheztel,

Nem felejti a vén pásztor:

Sok borsot törhettek egymás

Orra alá, egyszer-másszor.

S ki a rövidebbet húzá,

Az ellenfél, hol azóta?...

Csak a Marci bácsi ajkán

Élteti egy öreg nóta.

Így danolgat, így beszélget

Ama régi jobb időrül,

Közbelopván egy-egy rejtélyt

Hol tinórul, hol üszőrül.

Stróbl Alajos nagykőrösi Arany-szobra a vén gulyással

Körben ülnek hallgatói

S egyik így szól ingerkedve:

"Hát a halál, - Marci bátya?...

Volna-e már hozzá kedve?"

Nem felel rá; most az egyszer

Úgy tesz, mint aki nagyot hall,

Néz sokáig a padlóra

S döföli az ónas bottal.

Végre homlokát felütve

Néz merően, szól nyugodtan:

"Beszámoltam minden ősszel,

Kárban soha nem maradtam.

Egy borjúfark sem hibázott,

Ennyit sem tud rám a gazda;

Még apjának, nagyapjának

Sem volt soha rám panassza."

S leül biztos öntudattal

Hogy rendén a számadása.

Nem hiányzik-é majd végül?

Nem én dolgom, - azt ő lássa.

S ujra felpirul kedélye,

Had busúljon aki káros;

Jót iszik rá és felkurjant:

"Hej Nagy-Kőrös híres város!..."

(1855. május)

A vén gulyás temetése

Viszik Marci bácsit, nem is hozzák vissza,

Hova ő most indul, nem csekély út lesz a!

Nincs is benne mód, hogy gyalog odaérjen:

Mint urat kell vinni fekete szekéren.

Harminchat ökör van fogva a járomba...

Majd csak bévontatják a paradicsomba.

Hát még a kiséret! az egyszer a fényes:

Előtte a gulya, utána a ménes.

S a lágyszívü barmok, mintha búsulnának

Mind olyan ostoba képeket csinálnak.

De az neki mindegy: ő már deszkát árul,

Vagy tud, vagy nem is tud e komédiárul.

A gulyát sem kérdi: hever-e? szalad-e?

Csak egyszer se mondja: tala te! tala te!

Csöndesen nyujtózik hátán a szekérnek,

Már nincs messze a hely, tüstént odaérnek.

Ott örök bucsút vesz tőle ménes, gulya;

Mögötte bezárul másvilág kapuja.

De kiséri két pap, két egyház imája...

No, hisz valamelyik majd csak eltalálja.

S amit száz esztendő nyilt kérdésül hagyott,

E szegény bitang juh fölleli itt, vagy ott.

Lelje is föl nyáját, lelki üdvösségét:

Béke födje hamvát... fátyol az emlékét.

(1855. május)

Szemben a várossal

(…) tanárkodásának első korszaka (…) inkább csak negatívumaival hagyott nyomot Arany életművében: azzal, hogy Nagykőrös termékenysége elapadásának, magánya, szubjektivitása,* neuraszténiája* elhatalmasodásának környezete, részben oka is lett. Ellenkezve, családja kedvéért fogadta el a meghívást, s az idegen világban egyre nőtt boldogtalansága. Megbecsülték; közvetlen környezete, a művelt, kitűnő tanári kar nyilván jobban tudta, kivel él együtt, mint a szalontaiak. De Kőrösön kellett megismerkednie s megbarátkoznia a pusztán fizetésből, piacról, boltból – s drágán! – élő, árendában* lakó lateiner* élettel; egy rátarti, az idegent – még az országos hírűt is – a maga belsőbb köreiből kinéző parasztvárosban, amelynek múltjához, tájához s társadalmához a költőnek jóformán semmi kapcsolata sem volt. A tisztelgő viziteknek nem lett folytatásuk; hat éve ott éltek már, amikor egyetlen helybeli család meghívta őket szüretre. (…) Még a sokfelől összeverődött tanártársak közt sem akad igazi barát. (…)

A kőrösi tanárságból éppúgy elvágyódott, mint később az akadémiai főtitkárságból: haza, Szalontára…

Keresztury Dezső

Arany barátja: Tompa Mihály

Részlet egy Tompának írt panaszkodó levélből

Nagykőrös, 1858. november 28.

Édes Barátom!

(…) odajutottam, hogy minél kevesbet dolgozom, annál több dolgom van, mert ami eddig könnyű volt, most nagy fáradságba és sok időbe kerül. Így esik, hogy bár iskolai munkán kívül semmit sem csinálok, mégis elmondhatom, hogy igen sok dolgom van, melynek nagy részét teszi a (…) lélekölő korrektúra.* Valami 120-140 darab ficamodott észjárású dolgozatot minden két hétben az utolsó betűig átnézni, az utolsó akcentusig* kijavítni nem is olyan mulatságos dolog – s ha egyre-másra ¼ órát számítok is darabjára (ami bőven felmegy), mégis 25-30 órámat vesz igénybe, mihez a leckeórákat hozzáadva, ami magamnak marad, bizony pihenésre is elkél. Annálfogva nem tudom én, mennyit lendíthetek a kürtölt Shakespeare-fordításon (…). Talán egy vagy két színművet lemorzsolok: eredeti munkára úgy sincs kilátás.

Arany János

Kinyíló lehetőségek

Költői munkássága egyre szorosabb kapcsolatba hozza a főváros irodsalmi köreivel. Mind nehezebben tűri a vidéki élet korlátait. )…)

Az osztrák elnyomás külpolitikai okokból, majd háborús veszteségek miatt enyhülni kezd. Új életre kap a Kisfaludy Társaság, s igazgató titoknokul szeretné megnyerni Aranyt. Feltámad az Akadémia is.

l1858 végén Toldy Ferenc levélben értesíti Aranyt: „A ma délelőtti ülésen Toldi estéje Marczibányi jutalmat* nyert (50 arany); az estveliben pedig kegyed az Akadémia levelező, s fél órával utóbb rendes tagjául választatott.”

l1859-ben az Akadémia a nemzet általános lelkesedésétől kísérve ünnepli meg Kazinczy születésének százéves évfordulóját. Arany pesti vendégeskedése idején számos új barátra tesz szert – köztük van Deák Ferenc is. Megtartja akadémiai székfoglalóját Zrínyi és Tasso című tanulmányával. Bánk bánról szóló tanulmányát félbehagyta, megtudván, hogy Gyulai is ezzel a tárggyal foglalkozik.

Benedek Marcell

Arany segítséget kérő levele Csengery Antalhoz

Nagykőrös, 1860. január 4.

Kedves Barátom!

Isten téged és a tieidet sok jóval szeressen e beállott új esztendőben!

Itt küldöm a Zrínyi harmadik énekét a Szemlébe. Úgy hiszem, egy fogásra elég lesz. Olvasd el, kérlek, s tudasd velem ítéletedet róla, mert magam csak itt-ott vagyok vele megelégedve.

Azonban fontosb dologban kérem most tanácsodat. Szándékom vala ezt még ott fenn-létemben közölni veled, de biz én – elröstelltem. Az én itteni helyzetem mind tarthatatlanabbá kezd válni. Nemcsak hogy a jó emberek – kollégáim – mindinkább ritkulnak mellőelm, elhanyagolják Kőröst – nemcsak hogy a pálya, melyre igazán hajlam helyett kénytelenség taszított, egészségem hanyatlásával napról napra terhesebb lesz, kedv, erő, kitartás elhagy: de az iskola is az elaljasodás útjára tért. Egy utálatos szellem kezd itt uralkodni: elfüstölni innét minden jóravaló embert, minden olyat, kinek neve a falu határán kívül is hangzik, és gyönyörű nepotismus* útján csupa helybeliekkel rakni meg a tanári állomásokat. Így most legközelebb, Szabó K(ároly) lemondásával abban töri fejét néhány „hatalmas” ember, hogy a görög tanszéket nem is kell betölteni tavasszal, mert addig nincs kilátás „alkalmatos” egyént kapni, hanem várni kell őszig (mert akkor jön haza külföldről Wargának* egy igen mediocris* fia) addig Warga meg én, meg egy harmadik tanár, osszuk meg a 18 órát „az iskola közjava érdekében.” No én igaz, tudtam valamit görögül, tanítottam is, de azóta évek folytak el: aztán meg más az, valamit a szobában olvasgatni, más pedig nagy és jó készült ifjakat tanítani: eszerint az ő kívánatokat csak újabb, megfeszített készülettel teljesíthetném, még akkor is, ha azt teljesítni kedvem volna. De mivel a föntebbi „közjó” bolondja lenni nem akarok, biz én kereken megmondtam, hogy nincs kedvem 16 óra helyett 22-t tanítani. Ez is – a házi korrektúrával – úgy elrabolja időmet, munkakedvemet, hogy mást alig dolgozhatom: hát még egy új, egy harmadik nyelv. – Ezért aztán van szuszogás, de csak hadd legyen.

Ily körülmények közt régebben is tűnődtem már azon, hogy szabadulhatnék meg e nyűgös pályától. Különben is, ez nemcsak jövőmet, hajlott koromat nem biztosítja, de a jelenre sem nyújt tisztességes életmódot, amennyiben az a 7-800 forint még sohasem volt elég évi szükségeimre pótlás nélkül. De mit tegyek? Otthon nincs annyim, hogy függetlenül megélhetnék, ügyvéd, orvos, mérnök stb. nem vagyok. Tanszéket máshol keresni – ez annyi volna, mint csurgó alól esőbe jutni. Pesten kellene valami subsistentiát* keresnem: de hogyan? Emlegették mások, magam is gondolkoztam – szerkesztőségről. Ne nevess ki. Tudom, hogy ez még nyűgösebb, és nekem kivált nem való. De mit tegyen az ember. Egy tisztán szépirodalmi, kellő kritikával szerkesztett lap által, még talán az irodalomnak is lehetne használnom. Magam kérnék engedélyt, a kormány előtt nem vagyok igen notatus,* ezt tapasztalám tanárságom alatt. 8 évi hű tanárságomért egy nyilvános iskolában, talán meg is adná a lap tulajdoni jogát. Akkor vagy kiadót keresnék, vagy -  mint b. Kemény* gondolja – pesti barátim és jóakaróim, kiknek egybeköttetései vannak, összecsinálnának bizonyos számú részvényt, a vállalat első éveinek biztosítására. Ez talán szeptemberig megtörténhetnék, s a lap megindulhatna jövő októberben. Más kilátásom nincs, mint vagy e rizikóra tenni családi egzisztenciámat,* vagy még tovább is itt macerálni már is elhervadt lelkemet. Szólj: nem volna ily lépés fölötte bolond?

Arany barátja: Csengery Antal

Kérlek, tanácskozzál ez ügyben azokkal, akik engem szeretnek, és tudasd velem az eredményt. Nem szükség mondanom, hogy a dolognak egyelőre titokban kell maradnia. Semmi sem volna kellemetlenebb rám nézve, mintha idő előtt hírlapi nyilvánosság elé kerülne. Azért óvakodják az újdondászokat beleavatni.

és most fogadd legszívesb ölelésemet. Csókolom a jó komámasszony kezeit, és az apróságot. Julcsának egypár sort zártam ide. Éljetek boldogul!

szerető barátod

Arany J.

Arany folyóirata

Az irodalmi élet megújhodása erősen éreztette Arannyal azt a szellemi zűrzavart, amely írók és költők új nemzedékét környékezte. Egyre szükségesebbnek látta egy új kritikai folyóirat megteremtését, amely komoly esztétikai tanításaival irányítója lehetne az új irodalomnak. 1860 őszén megjött a rendőri engedély, s Heckenast kiadásában megindulhatott a Szépirodalmi Figyelő, Arany hetilapja.

Gyönge lábon álló anyagi biztonságában s gyöngülő egészségi állapotában így lett pesti lakossá Arany János.

Benedek Marcell

Sírvers Arany orvosának sírkövén a nagykőrösi temetőben

Nagykőrös – mérlegen

Boldogtalanságának, mély válságainak (…) inkább színhelye, mint oka volt Nagykőrös. Közel egy évtizedet töltött ott. Megbecsülték, költői munkája érvényesülése elé gátat nem emeltek. Örültek, amikor igent mondott, s mikor értesültek az átköltözéssel kapcsolatos gondjairól, segítségére siettek. (…) Arany nem egy kitűnő művét írta nagykőrösi tanárként. Ott lett újra, s most már egyedül, országos tekintélyű költővé. Nagykőrösre szinte bujdosóként érkezett; Pestre irodalmunk jeleseként s megbecsült, szakmai tekintélyű emberként távozott.

Keresztury Dezső

Forrás: Aranytól – Aranyról, Tankönyvkiadó,

Bp. 1984. A kötetet összeállította: Tóth Tibor