Heinrich Heine (1797-1856): ATTA TROLL

„Sohasem vetettem nagy súlyt a költői dicsőségre, s akár dicsérik, akár gáncsolják dalaimat, nem sokat törődöm vele. De tegyetek kardot a koporsómra, mert az emberiség felszabadító háborújának becsületes katonája voltam.” Jellegzetes ez a költői attitűd, s nekünk, magyaroknak ismerős a hangütés: Petőfi idézi emlékeinkbe. Pedig ezek a sorok németül íródtak 1828-ban, egy 31 éves költő hitvallásaként.

Heinrich Heine beszél így művészi küldetéséről, az a német költő, aki a porosz junker szellem hatalma elől nemsokára az ősellenségnek kikiáltott franciák fővárosába menekül; aki zsidónak született, katolikusként nevelkedett s protestánssá keresztelkedett; aki Hegel tanítványa s a fiatal Marx barátja volt, a klérussal pörölt, de Istenhez menekült; akinek műveit átlengi valamilyen csábító, misztikus homály, s amelyekből mégis a ráció fénye világol; aki egyszerre volt zsidó és hellén; aki, miközben lehetőségei végső határához juttatta el a romantikát, szkepszisével és iróniájával meg is tagadta azt. Korának végletes ellentmondásai az ő életművében nyertek maradandó művészi formát. „Ördögi géniusz volt – mondja róla Szerb Antal -, akinek az adatott meg, hogy halhatatlan kifejezést adjon az ellenszenvnek, az utálatnak, a hideg dühnek a silánysággal szemben.”

Düsseldorfban született. Szülei jómódú kereskedők, s fiukat is erre a pályára szánták. A gazdag hamburgi nagybácsi, Solomon Heine segítségével üzletet is nyitott, ám hamar belebukott. 1819-től Bonnban, majd Göttingenben jogot tanult. Bonnban egyik tanára A. W. Schlegel, a korai romantika egyik vezéralakja. Ő vezette be Heinét a német verselés tudományába. Göttingenből Berlinbe kerül. Itt a Hegellel kötött ismeretség hoz meghatározó intellektuális élményt a fiatalember életébe, s Berlinben kap ösztönzést arra is, hogy elmélyedjen Goethe életművében. Lessing, Herder, Schiller és Byron mellé itt kerül Heine költő kalauzai közé a német szellemóriás. 1825-ben szerez jogi diplomát Göttingenben, de az ügyvédi pálya éppoly kevéssé vonzza, mint a kereskedői. Solomon nagybátyja támogatásával a független értelmiség életét éli, számos utazást tesz, s ezekben az években érik költővé.

1821-ben ugyan már publikált egy verseskönyvet, ez azonban még nem kelt jelentősebb visszhangot. Az 1827-ben megjelent Dalok könyve (Buch der Lieder) azonban egy csapásra meghozza számára a világhírt. Ennek egyik ciklusa, az Északi-tenger (Nordsee) című állítja elénk a későbbi igazi Heinét. A költő itt vonultatja fel legteljesebben a romanticizmus eszköztárát. „Első ízben ő ábrázolta a tengert örök mozgásában és változásában, szélcsendjeivel és viharaival (…) az emberi élet hétköznapi és ünnepi, történeti és múló pillanatainak művészi, lírai tükreként” – írja Turóczi-Trostler József. Legerősebb fegyvere a rím, amit a középkor költő, Gottfried von Strassburg óta senki nem alkalmaz nála mesteribben. De ugyancsak mesteri, ahogy a poént kezeli, ahogy a legteljesebb romantikus hangulatot iróniával megsemmisíti. A maga teremtette sejtelmes és elvarázsolt világ mélybe húzó erőinek már-már engedelmeskedő költőt (és olvasót) a zuhanás pillanatában rendre visszatartja – ha másként nem, hát a bokájánál fogva (l.: Tengeri kísértet) -  a józan realitás. Így van ez a nálunk talán legismertebb lírai darabjában, A Loreleyben is. Aprólékos gonddal, virtuóz technikával felépíti az elvágyódásra hívó romantikus varázst, aztán kijózanítóan megszólal, mondván: azt hiszem, ebből egy teljesen fölösleges baleset lesz. Ez az a jellegzetes heinei modor, amely széles léket vág a romantika hajóján. Joggal állapítja meg Turóczi-Trostler, hogy „Heine után anakronizmus vagy hiábavalóság minden romantika”.

Csokonai Vitéz Mihály (1883-1805): DOROTTYA

A magyar rokokó legjelesebb költője, a plebejus népiesség első kiválósága, a racionalizmus legnagyobb magyarhoni poétája: klisék, amelyeket tankönyvek és gimnazisták koptatnak évről évre Csokonairól szólván; mondatok, amelyeket akár egymást kizáró tartalmaknak is vélhetnénk, ha nem hitelesítené őket egy ellentmondásaiban is egységes, nagyszabású életmű. A versailles-i pásztorjátékok hamis idilljének a finomkodó nyelvzenére, az artisztikusan kimunkált miniatűr képekre, a kacér erotikára építkező stílusa éppoly távolinak tűnhet a XVIII. század végi magyar valóság rusztikusságától, mint az aufkléristák klasszicizáló, elvont emelkedettsége. Ámde Csokonainál, aki a Hortobágy sárba süllyedt széléről tekint s vágyakozik Európa haladottabb tájai felé, a finomkodás kifinomultsággá nemesedik, s a gondolat elvontságának az átélt valóság ad hitelt. A szeretett nőt, aki a költő számára immár nem bálvány, hanem társ a szerelemben, még rokokó metszet után rajzolja elénk, ám „szenderegni” nem nyírott, cifra kertbe, hanem „plebejus fűzfák” árnyékába helyezi. Ritka, furcsa, de árulkodó jelzős szerkezet ez. Árulkodik a költő öntudatáról, vágyáról és akaratáról, amely a plebejusból polgárt nevel. A vidám anekdoták hősévé lett költőt, aki azonban húszéves korára már tudta: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”, kora és tragikus sorsa késztette arra, hogy a kultúra világosságának s a polgár világának eljövetelét számára elérhetetlen távlatra, a XX. századra jövendölje.

Csokonai a „kálvinista Róma”, Debrecen szülötte, s korai árvasága okán apró gyermekségétől fiatal férfi koráig a híres Nagy Kollégium neveltje. Itt érett költővé, itt jutott a csúcsra poétai pályája, a dunántúli vándorévek után ide tért meg, s a nélkülöző, beteg költőt itt érte a halál. Debrecennek – a prédikátor írók után és a későbbi nagyok, Kazinczy, Kölcsey, Arany, Móricz és Ady előtt – éppen Csokonai jelölt ki végleges helyet a magyar irodalomtörténetben.

Arany János (1817-1882): BUDA HALÁLA

Arany János 1860 őszén költözött Nagykőrösről Pestre, s az itteni pezsgőbb élet munkakedvét is növelte. 1862-63-ban keletkezett a Buda halála, ugyancsak töredékes előzmények (1853-56) után. Ez a mű a tervek szerint a Csaba-trilógia első része. (A második rész az Ildikó, a harmadik a Csaba királyfi lett volna. Mindössze a második részből készült el két ének 1881-ben.) A hun mondakörhöz kapcsolódik az önálló műként ismert Keveháza (1853) is, a költő egyik legjelentősebb elbeszélő műve.

Arany János a Buda halálában a néphagyományban élő hun-magyar mondakörhöz nyúl forrásért és eszméért: a nemzeti katasztrófa emlékét és veszélyét dolgozza fel. „A nemzeti történelemre nehezedő végzetről szól – de ezt a végzetet nem mondja szükségszerűnek, elkerülhetetlennek.” (Sőtér István)

**

BUDA HALÁLA

Hun-rege

Arany László (1844-1898): A DÉLIBÁBOK HŐSE

1872-ben egy mű a szerző nevének feltüntetése nélkül érkezett a Kisfaludy Társaság pályázatára. Műfaja – akárcsak Byron Childe Haroldjának vagy Puskin Anyeginjének – a verses regény volt. Nemes csengésű stanzákban íródott, mint egykor Tasso Megszabadított Jeruzsáleme. Címe azonban szatirikus, ironikus műre utalt: A délibábok hőse. Az ismeretlen szerző alkotása pályadíjat nyert, meg is jelent, ám csak jóval a könyv sikere után került ki, írója a nagy költő, Arany János fia, akit egykor Petőfi bűvölt el ürgeöntő meséjével – Arany László.

Különös korszak terméke A délibábok hőse, különös az írói életérzés is, amely benne kifejeződik. Nyugat-Európában 1848 már csak emlék. A nemzeti liberális eszme, amelynek jegyében fölzúgtak, majd elcsitultak forradalmai, kiapadóban. Párizs a kommünnel csak éppen egy éve is valami ettől egészen eltérő gondolat jegyében üzent a világnak, míg más oldalról a modern pesszimizmus, majd irracionalizmus megjelenése jelzi, hogy Európa a szélsőségek irányában keres majd kiutat modernizációs válságából. Már érlelődik a folyamat, amely a század fordulóján – Ady szavaival – a „minden egész eltörött” alapélményét teszi majd meghatározóvá.

Magyarország mindennek még csak a legelején tart. Ám a nagy illúzióvesztés – ezt jelzi Arany László műve is – már megkezdődött. A kiegyezés műve, a „deáki tett” bevégeztetett. Az önkényuralmi nyomás alól, a passzív ellenállás bénultságából szabadulva egy pillanatra még úgy vélhette az ország, mint még pár éve, hogy újra „benn vagyunk a fősodorban… / Vásznunk dagad, hajónk előre megy!” S ez a hit, amely a forradalom helyett a kitartó munkára, a fokozatos, szerves fejlődésre, benne a nemesség polgárosulására  épített, épp abban a korábban  meghatározó értelmiségi körben volt a legerősebb, ahonnan Arany László  érkezett. Ám ez a nemes liberalizmus, amely Eötvöst, Deákot, de Aranyék közvetlen környezetét is jellemezte, rövidesen teret vesztett az egyre inkább meghatározó szerepű dzsentri álliberalizmusával szemben. A kötődés, vagy inkább csak hivatkozás a reformkor és 48 nagy nekifeszüléseire egyre üresebb, egyre szólamszerűbb, s egyre inkább a szűk és távlattalan dzsentriérdekek elleplezője. A kiábrándultság mély, keserves és általános.

Arany János (1817-1882): TOLDI-TRILÓGIA

Arany János életrajzának főbb adatait minden iskolát járt magyar ember ismeri. Elegendő tehát csupán azokra utalni, amelyek legfontosabb elbeszélő költeményeivel kapcsolatosak.

A nagyszalontai születésű költő egész alkotói pályáját végigkíséri a Toldi-trilógia. 1846-ban a Kisfaludy Társaság pályázatot írt ki verses költői műre, amelynek hőse egy, „a nép ajkain élő történeti személy”. A példák közt megemlítik Toldi Miklós nevét is. Arany ekkor már jó ideje szülővárosában másodjegyző, s a Toldiak Szalonta földesurai voltak századokon át. Toldi Miklós alakja elevenen élt a környéken. A mondák mellett forrása volt a költőnek az a mű is, amelyet Ilosvai Selymes Péter, a XVI. század második felében élt vándorköltő alkotott: Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való história (1574), s amely igen népszerű, sok kiadásban megjelent olvasmány volt.

A Toldi első részét 1846. október 23-án fejezte be a költő, s vele nemcsak az első díjat nyerte el, hanem Petőfi Sándor barátságát is. Irodalmi körökben olyan nagy híre támadt Arany művének, hogy Petőfi még kéziratban elolvasta, s levelet és verset írt Aranynak. A Toldi 1847 júniusában jelent meg először.

Ez a mű a magyar népiesség egyik csúcsteljesítménye. Arany János a népköltészetből kiinduló, a nemzet egészéhez szóló művet kívánt alkotni. Toldi Miklós a paraszti sorból felemelkedve a nemzetté váló népet képviseli, nem paraszti típus tehát, hanem nemzeti jelkép. A költő társadalmi ábrándja egy olyan világ, amelyben az erény, a munka, a teljesítmény érvényesül, s így megszületik az új Magyarország.

Másodikként a Toldi estéje készült el. Megírásának ideje 1847-48. Március 20-án fejezte be a szerző, s évekkel később még átdolgozza, s csak ekkor adja ki, 1854-ben.

Vörösmarty Mihály (1800-1855): ZALÁN FUTÁSA

Szegény nemesi családban született a Fejér megyei Nyéken (ma Kápolnásnyék). Apja Nádasdy Mihály gazdatisztje, s arra törekszik, hogy taníttassa fiát. Előbb a fehérvári ciszterek, majd a piaristák pesti gimnáziumába jár. Az apa meghal, kilenc árvát hagyva hátra, s Mihálynak gondoskodnia kell nemcsak magáról, hanem testvéreiről is. Előbb nevelő, majd házitanító lesz a Perczel családnál, közben elvégzi a jogot.

Már serdülőkorától verselget, Virág Benedek, Kisfaludy Sándor a mintái, ám Bonyhádon megismerkedik a világirodalom nagyjaival is: Egyed Antal plébános a klasszikusokat adja kezébe (Homéroszt, Tassót, a csak néhány éve felfedezett Zrínyit), a káplán Teslér László pedig a „moderneket”: Goethét, Schillert és a német fordítások révén újdonságnak számít Shakespeare-t. 1822-ben Tolna megye alispánja mellett lesz joggyakornok, hogy ügyvédi vizsgáit letehesse. A megyeszerte tapasztalható nemesi felbuzdulás és hazafias indulatok elragadják a fiatalembert, s e szemlélet jegyében örökíti meg a nemzeti történelem legjelentősebb eseményét, a honfoglalást Zalán futása (1825) című eposzában. Kétségtelen, látszanak a korábbi eposzköltés hatásai (mindenki Homérosztól tanult), de sokkal nyilvánvalóbbak az eredeti költői erények. Például a honfoglaló magyarok keresztény vallású görög és bolgár seregek ellen harcolnak, ők maguk Hadurat szolgálják. Az eposzi szabályok módjára beavatkozó isteni erők eszerint a pogány győzelmét kell segítsék a keresztény isten felett. A költő úgy kerüli meg ezt a dilemmát, hogy a magyarok ellen beavatkozik a túlvilági rémisten, Ármány, s Hadúr fölötte arat győzelmet, amikor a honfoglaló magyarokat támogatja. A barokk eposzokban nagyra növelt idilleket saját élményeivel gazdagítja, a kilencedik énekben azt is megvallva, hogy a hősnőbe reménytelenül szerelmes Délszaki Tündérben önmagát festette meg. A meseszövésen túl gazdag képalkotó képessége, láttató előadásmódja tanúskodik tehetségéről.

Vörösmarty a tíz énekből álló hőskölteményt hexameterben írta, ami szintén komoly poétikai erőpróbának tekinthető. A kortársak nyilván ezt is méltányolták, de rendkívüli sikerét mégis a benne kifejezett szemléletnek köszönhette: a régi dicsőség felidézése a nemesi nemzet erényeinek hízelgett, a fegyverrel hazát szerző kiváltságosok jogos és folytatandó elsőségét hirdette.

A költő sikerén felbuzdulva – bár tanulmányait befejezi, és felesküszik a Királyi Táblának – úgy dönt, hogy irodalmi munkáiból fog megélni. Ez ugyan később sem bizonyul könnyű kenyérnek, de Vörösmarty pesti szerkesztő lesz: dolgozik az Aurorának, szerkeszti a Tudományos Gyűjteményt, majd társszerkesztő a Bajza által életre hívott Kritikai Lapoknál. Kisfaludy Károly köréhez tartozva, a kor legradikálisabb eszméivel ismerkedik meg, s válságos évek során belátja, hogy a kívánatos társadalmi változásokat nem lehet csak a nemesség körére korlátozni. Újabb verses elbeszélő költeményei és lírai termése e húszas évek végi válságáról szólnak, sok töredékben is marad, de a reformországgyűlések idején már magára talál. Különösen nagy hatással van munkakedvére a Pesti Magyar Színház 1837-es megnyitása. Korábban írt színműveit újabbak követik, dramaturgiai szempontból igényesebbek; rendszeresen közöl színibírálatokat is, a természetes játék, a helyzetnek megfelelően előadott oráció mellett fejti ki nézeteit. A Perczel Etelkához fűződő reménytelen szerelem bánatát a magánéletben fellelhető hiánytalan boldogság élménye váltja fel (Csongor és Tünde), majd Csajághy Laurával kötött házassága (1843) azt a hátteret is megteremti, amelyben alkotóereje kiteljesedhetik. Óriási hatással van rá a szerveződő irodalmi élet is. Petőfi, a csak imént felfedezett poétazseni társaságában Shakespeare-sorozat kiadásába fog. Ennek lesz később gyümölcse Aranytól a Hamlet, Vörösmartytól a Lear király, Petőfitől a Coriolánus magyarra plántálása. A forradalom és szabadságharc eseményeiben nem vesz ugyan fegyverrel részt, mint Petőfi, de neki is bujdosnia kell. Miután kegyelmet nyert, gazdálkodásba fog: előbb Baracskán, majd Nyéken, hogy családját eltarthassa. Igen szűkösen él, kedélye egyre nyomottabb, betegsége is kiújul. Gyógykezelés céljából Pestre költözik, de állapotán már nem lehet segíteni, 1855. november 18-án meghal. Temetése tömegtüntetéssé válik. Árváiról Deák Ferenc gondoskodik.

Hatalmas irodalmi hagyatékot hagyott hátra. Mindenekelőtt lírai költészete ma is élő örökség: a Szép Ilonka (1833), a Szózat (1836), a Gutenberg-albumba (1839), a Gondolatok a könyvtárban (1844), az Előszó (1850), A vén cigány (1854) ma is jól ismert darabjai költészetünknek. Színpadi alkotásai közül az 1830-ban megjelent Csongor és Tünde bizonyult időtállónak; műfordításai közül a már említett Lear király mellett a Julius Caesar drámai erejét nem tudják az újabb és frissebb magyarítások felülmúlni. Epikai költészetét érezzük ma már halványodónak: részben a romantikus meseszövést zsúfoltnak, részben a verses előadásmódot körülményeskedőnek. A Zalán futásával az eposznak bealkonyult – már Petőfi eltemette, amikor Vörösmartyt is parodizálva megírta A helység kalapácsát.

**

ZALÁN FUTÁSA

Petőfi Sándor (1823-1849): AZ APOSTOL

A Petőfi Irodalmi Múzeum őriz egy dagerrotipet névadójáról. Úgy tudjuk, ez az egyetlen hiteles arcmás a számos ránk maradt s nemegyszer idealizált Petőfi-ábrázolás közül. Ámde mégis fölmerül a kérdés, vajon van-e hiteles képünk a költőről.

A kérdés persze furcsának tűnik, hiszen aki Magyarországon iskolai bizonyítványt kapott, az tudhatja, hogy a költő Kiskőrösön született, hogy szülőföldjének Félegyházát tekintette, hogy Kecskeméten, Szabadszálláson, Sárszentlőrincen és Pesten járt iskolába, hogy Aszódon a szigorú Koren tanár úrral szemben lázadozó diákcsoportot szervezett, s itt kezdett „verseket csinálni” meg 15 évesen a színészettel kacérkodni. A kisdiák is tudja róla, hogy gyalog járta be szinte az egész akkori Magyarországot, hol kamaszkorú katonaként, hol vándorszínészként, hol meg a világban helyét kereső ifjú vándorként. Az is köztudott, hogy 21 évesen már neves költő, s rövidesen a radikális gondolkodású ifjú értelmiség vezéralakja. Ki ne ismerné ama nevezetes márciusi napnak a történetét, s ne tudná, hogy Petőfi verse, a Nemzeti dal volt „a magyar szabadság első lélegzete”. Végül Segesvár, ahonnan sokan évek múlva is visszavárták, és ma, közel másfél század múltán is akadnak, akik távoli tájakon keresik nyomát, mert nem tudnak belenyugodni, hogy a nemzet költője tömegsírban nyugszik. Igen, számtalan a közismert tény, maga az életmű darabjai a keletkezési idő és hely pontos jelölésével – ezt már Illyés megállapította – valóságos lírai önéletrajzot adnak. Az ismert tényekre azonban óhatatlanul rávetül március fénye és Segesvár tragikus árnya. A nemzeti dicsőség és tragédia egy sorson belüli fénytörésében a költő alakja a köznapi szemlélő előtt hérosszá, afféle nemzeti idollá magasztosul. Hivatalossá szürkült ünnepélyesség lengi körül, s ami vele jár, a kiüresedés.

Lengyel Menyhért (1880-1974): TAIFUN

„Akárki mit mond is, ez a kor, Bródy és Lengyel kora volt a magyar drámairodalom soha vissza nem térő hőskora” – állapította meg némi nosztalgiával Remenyik Zsigmond 1939-ben. S ebben a hőskorban, a századelő színházi aranykorában a legsikeresebb drámaíró az azóta méltatlanul elfeledett Lengyel Menyhért.

Egy Balmazújváros környéki tanyán, zsidó családban született. Pályafutását biztosítási tisztviselőként és újságíróként kezdte. Huszonhat éves korában írta első drámáját, A nagy fejedelem című szatírát, amely a Thália Társaság előadásában azonnali zajos sikert aratott. A szerző Pestre költözött, és fantasztikus termékenységgel, sorra alkotta darabjait, évente több bemutatóra valót.

A világsikert az 1909 őszén a Vígszínházban bemutatott Taifun hozta meg. (Főszereplők: Hegedüs Gyula és Góthné Kertész Ella.) „A Taifun bölcsőjébe három istennő tette oda ajándékát: a közügyeké, a szívügyeké és a szerencsés véletlené” – írja róla Hubay Miklós. Témája közügy, a „sárga veszedelem” – figyelemelterelés az első világháború előtt. A szívügy a csapodár szerelmes, Ilonka (a későbbi Kosztolányiné), akinek drámai alteregóját utol is éri a megérdemelt végzet. A szerencsés véletlen, hogy a szerelmi bánatát Berlinben gyógyítgató szerző albérleti szobájának ablaka éppen a japán követségre nyílt… A Taifun viharos gyorsasággal hódította meg Európa fővárosait, majd Angliát és Amerikát. A legsikeresebb „exportdrámánk”, a világ színpadain legtöbbet játszott magyar darab. A szecesszió divathulláma vette hátára, de rokonszenvessé tette az uralkodó gondolat is: az emberi szolidaritás győzelme a hatalomra törő terrormorál fölött.

Ez a „keserű, csöndes, bátor, naiv fiatalember” – ahogy Ady jellemzi – következetes demokrata és következetes pacifista. Ezt a szemléletmódját tükrözi Sancho Panza királysága című darabja is, a legjobb magyar vígjátékok egyike. Az első világháború elől Svájcba emigrál, ahol háborúellenes cikkeket ír. Természetesen magyarul, minthogy élete végéig más nyelven nem ír és alig beszél. A húszas években jön haza, és jó tollú iparosként szállítja a darabokat az egyre felszínesebbé váló, kiüresedő pesti színháznak.  Közben folyóiratokban publikál: a Nyugatban jelenteti meg A csodálatos mandarin című pantomimgroteszket, amely felkelti Bartók Béla figyelmét, s szerződést kötnek a megzenésítésére. 31 év telt el a premierig. Bartók meghalt, mielőtt nagy művét színpadon láthatta volna.

A közelgő világháború elől Lengyel Menyhért előbb Londonba, aztán Amerikába menekül. „Tömegében mily iszonyú az ember… - írja keserűen – csak az a szép, amit felőle és sorsa felől álmodunk.” És Lengyel Menyhért álmaira akad vevő a legnagyobb álomgyárban, Hollywoodban. Filmforgatókönyveit (pl. Hotel Imperial, Angyal, Ninocska stb.) több neves sztár, köztük Greta Garbo, Charles Boyer, Marlene Dieetrich is szívesen fogadja.

A háború után Olaszországba költözött át, és emlékiratain dolgozott (Életem könyve, Gondolat, 1987). Ott a világhíreseknek kijáró tisztelettel fogadták, és Róma városának nagydíjával tüntették ki. Utolsó éveiben többször járt Magyarországon, s 1974-ben, pátriárkai korban – miután visszakapta magyar állampolgárságát – hazatért, voltaképpen meghalni.

**

TAIFUN

Személyek:

DR. TOKERAMO NITOBÉ; JOSHIKAWA TOYU; KOBAYASI YEYASU; HIRONARI INOZÉ és még 8, név szerint említett japán úr; BRUCK BERNÁT, egyetemi tanár; LINDNER OTTÓ, író; KERNER ILONA; HEMPEL TERI; AZ ESKÜDTSZÉK ELNÖKE; ÜGYÉSZ; VÉDŐ; TOLMÁCS és még sokan mások

Heltai Jenő (1871-1957): A NÉMA LEVENTE

Sohasem volt főszereplő. Színpadi szerzőként Molnár Ferenc, a kabaré világában Gábor Andor árnyékában érte el sikereit. Költőként bármennyire ígéret volt is a századfordulón, mi ígéret volt benne, azt igazából mások váltották valóra. De: ő A néma levente szerzője. Heltai Jenő így él ma közöttünk.

Budapesten született. Herzl Károly terménykereskedő ügyvédnek szánta a fiát, de az otthagyta a jogi fakultást. Literátor és színházi ember lett. Heltai Jenő néven költő, író, publicista. Igazgatta az Athenaeum Kiadót, elnöke volt a Pen Clubnak. A színházban nemcsak szerző, de dramaturg, titkár, színigazgató. És nem is akárhol: Vígszínház, Belvárosi Színház, Magyar Színház! Még magánélete is a színház világához köti. Első felesége színésznő (Jancsó Vali). Életének igazi társa azonban második asszonya (Gách Lilla). Sokat járt-kelt a nagyvilágban. Élt Párizsban, és volt haditudósító Konstantinápolyban. – 1944-ben önként vállalta zsidóságát, a meghurcoltatást, a Gestapót. Voltak, akik megmentették volna. A túlélők közül való. És még egy évtizedet kapott is alkotásra a sorstól. A halála évében lett Kossuth-díjas.

1892-ben valóságos ribilliót okozott a Modern dalok c. verseskönyvével, két év múlva pedig a Kató-ciklussal. Kamaszosan szemtelen volt a hangja. Fricskázta a prüdériát, ki mert mondani oly szavakat, mint „impotens”, „szeretkezés”, és tegezni mert versben kedvesét. Ahogy Szerb Antal írta róla: ő „a lírai naturalizmus legüdítőbb képviselője minálunk”. De a „könnyű vers-et, amelynek Heltai volt a nagymestere, később az Ady-korszak komolysága lehetetlenné tette, és leszállt az irodalom alatti rétegekbe, az operettbe, a kabaréba, a slágerszövegekbe”. Egyébként a Modern dalokat ma már nem érezzük modernnek.

Novelláinak nincs művészi újdonsága, de maradandó, megbízható értékei kisepikánknak. A tárcanovella legnagyobb magyar mesterei közé tartozott. Regényei humorosak, paródiák, persziflázsok (Az utolsó bohém, Jaguár, A 111-es, Family Hotel, VII. Emánuel és kora).

A színpad számára vígjátékokat, verses drámákat, egyfelvonásosokat, kabarédarabokat írt. Első színpadi sikereinek egyike, hogy ő írta a János vitéz (1904) nagy sikerű dalszövegeit. 1914-ben mutatták be a drámatörténeti szempontból említést érdemlő Tündérlaki lányokat. Igazán sikeressé a világháború után vált. Vígszínházi szerző, aki a színház játékstílusának megfelelően franciásan könnyed társalgási drámákat írt. Habkönnyű történeteket, mint A kis cukrászda (1922), A jó kis üzlet (1935). A 30-as évek derekán a Rostand által felébresztett verses romantikus dráma bűvkörébe kerül. Haláláig tart a vonzalom, amelyből olyan játékok születtek, mint A néma levente (1936), Az ezerkettedik éjszaka (1939), a Lumpáciusz Vagabundusz (1943), a Szépek szépe (1955). Az Egy fillér (1940) című darab jelenti ezekben az évtizedekben a mást. Súlyosabb, mélyebb, híján van az idillnek, mesének. Szimbolikus játék a költői felelősségről az Egy fillér. Az erkölcsi mérlegkészítés drámája vészjósló időkben.

A néma leventét 1936-ban mutatta be a Magyar Színház. A történet reneszánsz anekdota. Zilia Duca, a szép olasz özvegy és Agárdi Péter magyar lovag szerelme. A történelmi idő – korfestés nélkül – Mátyás királysága. Költőiség, báj, érzelmesség, játékosság adják a darab értékeit. S a „hangszerelés”! (Könnyedén, természetesen gördülő, változó hosszúságú jambikus sorok. Melódiaként csendülő, ritmushatást fokozó rímek. Néha a mozdulat is „rímel”. „Makacs húzódozásod ismerem” – mondja Beatrix. Agárdi tagadóan int, ami megfelel a rímnek: nem.) Csillogó szerepeket kínál ez a színpadi játék, mert aki írta, ismerte a színpadtechnika és a dramaturgia minden csínját-bínját. Bajor Gizi és Ruttkai Éva halhatatlan Ziliák. – És van a drámának egy önálló életre kelt, közöttünk szállongó sora. Mondogatjuk, mert oly jó lenne benne hinni: „Az élet szép. Tenéked magyarázzam?”

**

A NÉMA LEVENTE

Szereplők:

MÁTYÁS, a magyarok királya; BEATRIX, a felesége; ZILIA DUCA, nemes olasz hölgy; AGÁRDI PÉTER, magyar vitéz; BEPPO, a csatlósa; GIANETTA, MONNA MEA, Zilia barátnői; CARLOTTA, a komornája; NARDELLA, a királyné dajkája; GALEOTTO MARZIO, a király krónikása; TIRIBI, a király bolondja; PIETRO, szolga

Bródy Sándor (1863-1924): A TANÍTÓNŐ

A kiegyezés évtizedében született, és a századfordulón főként a novellisztikában kiemelkedő nemzedék egyik vezéregyénisége, Ambrus Zoltán, Justh Zsigmond, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Papp Dániel, Thury Zoltán generációjáé. Vidéken, kispolgári zsidó családban nevelkedett. Származása, asszimilációja lendítette is pályáján, de fájdalmas és sértő támadások, viták forrása is volt. Szövevényes egyéniségében nem könnyű különválasztani a nagyra törő művészt és a sikert szomjazó belletristát, az igazmondás bajnokát és a híres szerelmi hódítót, a forradalmat jövendölő lapszerkesztőt és az öngyilkosságba menekülő, megcsömörlött embert.

Irodalmi vonzásai választásai is sokfelé ágaznak. A hírnevét megalapozó Nyomor című novellaciklus a nyolcvanas évek elején a zolai naturalizmus egyik korai magyarországi adaptációja, s Jókai és Mikszáth vonzódását Bródy iránt joggal eredeztetjük világképének és stílusának romantikus sajátosságaiból. A Nyugat nagy nemzedéke is kiemelte előkészítő szerepét mind a szimbolizmus, az impresszionizmus, a szecesszió, mind pedig a realizmus hazai térhódításában. Ady és Móricz, Babits és Kosztolányi egyaránt és őszintén magasztalta, de nem volt számukra kétséges történeti helyzetének felemássága: érdemét, Mikszáth metaforájával szólva, a téglák összehordásában látták, nem az emlékezetes épület megalkotásában.

Az irodalomtörténet-írás mérlege szerint Bródy főleg elbeszéléseiben hozott létre esztétikailag maradandót; utolsó nagy műve, a befejezetlenségében is zártnak ható Rembrandt-ciklus titokzatos, megrendítő, egyszeri remeklés. Legismertebb regényei a francia karriertörténetek dezilluzionáló, lírai változatai. A gátlástalanul érvényesülni akarók megbuknak, az emberi boldogulás a szeretet és az erkölcsi intimebb zónájában valósul meg, és feltételei a megbocsátás, a nosztalgia, az érzelmesség, akár a lemondás értékének fölismerése (Ezüst kecske, 1898; A nap lovagja, 1902). Drámaírói munkásságából A tanítónő (1908) és A medikus (1911) című színművének maradandó értékeknek bizonyultak. Bródy szoros kapcsolatban állt a színház gyakorlati életével, hatott rá Újházy Ede, majd Hevesi Sándor koncepciója. Női főszerepeit többnyire ismert színésznők számára írta. A tanítónő történetét Bácskában, Dungyerszky „Gyókó” barátja társaságában hallotta. Keletkezéstörténetét a fia, Bródy András följegyezte történetből ismerjük, miszerint Faludi Gábor, a Vígszínház akkor igazgatója jókora előleggel bírta rá az írót, hogy az addig nem folyamatosan írt jelenetek alapján befejezze művét. A főbb szerepeket a bemutatón Varsányi Irén, Fenyvessy Emil és Hegedüs Gyula játszotta. A színészek többsége és a rendező elégedetlen volt a darab eredeti befejezésével, happy endet kívántak, és az író pénzszükségében engedett a nyomásnak: megváltoztatta a két utolsó jelenetet: a tanítónő és ifjú Nagy „boldogan egymás nyakába borultak”. Az újabb szövegkiadások és előadások visszatérnek Bródy eredeti koncepciójához és dramaturgiájához. Műfajt jelölő alcíme szerint A tanítónő „falusi életkép három felvonásban”. A díszletekre és a színpadi megjelenítésre vonatkozó előírásoknak részletező naturalizmus elegyedik a színészi rögtönzésre sokat bízó, nagyvonalú szerzői engedékenységgel. Az első és a harmadik felvonás a vidékre került tanítónő aprólékosan leírt szobájában játszódik, a másodiknak a színhelye a szegényes iskola, mely „valaha istálló vagy fészer lehetett, mert szeszélyes egy terem”. Bródy dramaturgiájának jellemző vonása, hogy a helyszínek reális és jelképes kapcsolatban vannak a cselekménnyel, a hősnő életével és munkájával.

**

A TANÍTÓNŐ

Főbb szerepelők: TÓTH FLÓRA; ÖREG NAGY; IFJÚ NAGY; HRAY IDA

Jean-Paul Sartre (1905-1980): A TISZTESSÉGTUDÓ UTCALÁNY

Jó lenne tudni, vajon hányan utasították vissza a Nobel-díjat? Annyi bizonyos, hogy az egzisztencialista filozófia megteremtője e valószínűleg kevesek közé tartozik: 1964-ben ítélték oda neki, s a gondolkodóik alkotói szabadságát mindenáron megőrizni kívánó Sartre nem fogadta el a kitüntetést.

A polgári családban született, apját korán elvesztett, magányos, félszeg fiú az iskolapadban kárpótolja magát, hamar kitűnik társai közül. A Párizsi École Normale Supérieure-ön nyeri el filozófiatanári oklevelét. Egy évig Berlinben tanulmányozza a német filozófusokat. A háborúban rövid katonáskodás után fogságba esik, 1941-ben szabadul ki. Kapcsolatba kerül az Ellenállással. A háború után folyóiratot alapít, amely ma is megjelenik. E lap köré csoportosulnak a lét é a nemlét kérdéseit taglaló bölcselet, az egzisztencializmus hívei. Sartre színdarabokban, regényekben és filozófiai tanulmányokban boncolgatja az egyén szabadságának, korlátainak tisztázatlanságát.

Az undor (1938) című korszakalkotó regényében a tehetetlenül vergődő főhős, Roquentin így fogalmazza meg elméletének egyik alaptételét: „Mindenki, aki létezik, ok nélkül születik, gyengeségből él tovább, és véletlenül hal meg.” Másik kiemelkedő szépprózája a nagylélegzetűnek tervezett, de egyetlen kötetkére zsugorodott önéletrajzi ihletésű A szavak (1964).

Gazdag bölcseleti munkásságából kiemelhetjük A lét és a semmi (1943), valamint A dialektikus ész kritikája című tanulmányait. Fontos, összegző munka a Flaubert életművének szentelt háromkötetes monográfia.

A drámai alkotások változatosak, nagy hatásúak, sikeresek. Némelyik darab olyan általános érvényű, hogy szerte a világon felbukkan időről időre, például a szabadelvűség, a jó és a rossz viszonyát, kérdéseit feszegető Az ördög és a jóisten (1951); az algériai függetlenségi harc küzdelmeit a náci Németország kereteibe illesztő Az altonai foglyok (1959), amelyből – mint Sartre sok művéből – film is készült, a főszerepekben olyan csillagokkal, mint Sophia Loren és Maximilian Schell.

A tisztességtudó utcalány (1946; magyarországi bemutató: 1947. 5. l. – Benedek A. ford.) a XIX. sz. végén alakított fajgyűlölő titkos társaságnak, a Klu-Klux-Klannak a második világháború után újult erővel felcsapó, vad indulatokat gerjesztő tevékenysége ellen íródott. Sajnos ez a darab napjainkig időszerű, hiszen ha valamilyen történelmi változás folytán egy-egy társadalmi réteg ideiglenesen hátrányosabb helyzetbe kerül, a türelmetlenség bűnbakkeresést szül, s ez rendszerint a másság ellen irányul. A darabot 1952-ben filmre vitték, Lendvay Kamilló operát írt.

**

A TISZTESSÉGTUDÓ UTCALÁNY

Főbb szereplők: LIZZIE; FRED; SZENÁTOR; NÉGER

Sławomir Mrożek (1930-): EMIGRÁNSOK

A lengyel író hatvanadik születésnapján, 1990 nyarán olyan kéthetes színházi fesztivált csaptak a tiszteletére Krakkóban, amilyen legföljebb a régóta porladó klasszikusoknak szokott kijárni. A nevezetes nap egyébként pontatlanul áll minden lexikonban, így a magyar kiadásúakban is. Nem június 26-án, hanem 29-én jött a világra. Mint egy helyütt írja, eltűri ezt az anyakönyvi adattévesztést mert így legalább a precizitást túlzottan kedvelő titkosrendőrségek dokumentációjában is helytelenül szerepel (elég sok oka volt, hogy egyik leghíresebb tragikomédiájának a Rendőrség címet adja).

A tudományos konferenciával, színházi előadásokkal, könyvkiállítással, filmsorozattal, happeninggel tarkított népünnepély olyan alkotót övezett, aki 1963 óta Olaszországban, Franciaországban, Észak-Amerikában és másutt él, igazi világpolgár – második felesége például mexikói -, és hazájába az 1980-as évek végén bekövetkezett nagy közép-európai fordulat után is csak alkalmanként látogat vissza. „… ha egyszer elmégy, nincs visszatérés” – vallja; hozzátéve: ő már lengyel és külföldi is egyszerre – és inkább az utóbbi. Valahol a jelképes „határon” érzi magát (ez a kérdéskor bukkan föl Ház a határon című darabja abszurd dialógusaiban, a „megfelezett család” problematikájában).

Változatos ifjúkori élményei,  korai újságíróskodása eleinte sematikus riportokat is előcsalogattak tollából, de mihamar felülkerekedett filozofikus telítettségű szatirikus hajlama. Már harmincesztendős kora előtt megfogalmazta: „Két tendenciát látom magamban: a rend keresését s az anarchia iránti vonzalmat. Van némi konfliktus a kettő között; valami, amit Apollinaire a rend és kaland közti örök harcnak nevezett.” Ebben a dilemmában – és az író kisepikai műveiben, továbbá a munkássága maradandóbb részét képező drámákban is – a szabadságvágy jelenti az esetleges megoldást, azaz inkább a felülemelkedést. Világszemléletének összegzése Tangó című darabremeke.

Sławomir Mrożek nagyszámú groteszk példázata, színpadi parabolája az elvontan gunyoros, abszurd vagy absztrakt kelet-közép-európai irodalom vonulatába kötődik. Néhány honfitárs elődjén és kortársán kívül a cseh filmes új hullám, Örkény István vagy akár a bolgár Jordan Radicskov állhat közel hozzá – de ötvöződnek immár azok az irányzatok is, amelyekkel a nagyvilágban találkozott. Ma a világszerte legtöbbet játszott kortárs írók egyike.

Jó néhány társadalomkritikus (és túlzottan közvetlen) színművének intellektuális robbanótöltetét kiszerelte az idő: a szocializmus csődje. Az 1974-ben keletkezett Emigránsok azok közé sorolódik, amelyek változatlanul alkotóereje teljében mutatják az írót. Ő is volt otthontalan, nehezen élő, „meghatározatlan jogi státusú személy”. Konkrét helyszíntől, közelebbi cselekményidőtől, egyértelmű nemzeti hovatartozástól megfosztott példázata a legkevésbé mulatságos darabja (persze a pompás Mulatság írója itt is csillogtatja humorát). A fő gondolat ebbe a mondatba sűrűsödik: „A meghamisított jelen beteg jövőt szül.” Ez a legrealisztikusabb, már-már naturalista darabja.

A drámát 1978-ban Balogh Géza ültette át magyarra. 1979-ben a Nemzeti Színház mutatta be a Játékszínben, Székely Gábor rendezői elgondolása szerint. AA-t Garas Dezső, XX-et Avar István formálta meg.

**

EMIGRÁNSOK

Szereplők: AA, XX

John Osborne (1929-1994): DÜHÖNGŐ IFJÚSÁG

A kortárs európai dráma egyik irányzatteremtő, nagy hatású alakja Londonban született, kispolgári családi környezetből indult. Iskolai tanulmányait a devoni Belmont College-ban végezte. Rövid ideig segédrendezőként, majd színészként dolgozott. Már első drámáival (The Devil Inside, 1947; Epitaphe for George Dillon Anthony Creightonnel közösen, 1954) felhívta magára a hagyományokat megkérdőjelező angol színházi körök érdeklődését. Igazán átütő sikert a Dühöngő ifjúság című színművével ért el (1956; magyarra fordította Ottlik Géza; angol filmváltozat: Tony Richardson, 1958). Máig ezt tekintik fő művének, mivel a londoni Royal Court Theatre-beli bemutatója (1956) óta a „dühös fiatalok” néven ismertté vált irodalmi mozgalom elindítója, programadó bemutatkozása lett. Ez a mű voltaképpen ötszereplős kamaradarab, de főhőse, Jimmy Porter alakjával az író a régi, konzervatív Anglia, a viktoriánus szellem maradványai elleni lázadás reprezentatív figuráját teremtette meg; egy időben az amerikai beatnemzedék nemzetközi hatású irodalmával és a hatvanas évek végéig ható, a diákmozgalmakban testet öltő kritikai életfilozófiájával. Jimmy Porter az artikulátlan, kíméletlen és tehetetlen lázadás hőse és áldozata, a csak indulataitól, ennyiben belülről vezérelt nonkonformista – kritikai meggyőződését az önpusztító szenvedély fokán érvényre juttató életvitel megvalósítója. A mű maga nem dramaturgiai értelemben avantgardista zászlóbontás. Inkább a köznapi emberek és köznapi beszédmód „naturalista”, szépítetlen színrevitelével keltett nézőiben elemi hatást, hozta meg szerzőjének a nemzetközi elismerést, mindenekelőtt a jóléti társadalomba beilleszkedni nem tudó és nem akaró fiatal nemzedék köreiben. A munkáscsaládból származó és vidéki college-ban felnevelkedő főalak természetesen kiváltképp nagy visszhangot váltott ki a baloldali irányzatú értelmiség olyan csoportjaiban, mint amilyen a bemutató útját egyengető English Stage Company volt.

A lázadó darab ugyanakkor igazi karriert alapozott meg. Osborne e nemzetközi színházi élet egyik legismertebb személyiség lett, számos tudományos és művészeti díj kitüntetettje. Újabb műveinek bemutatói mindmáig eseménynek számítanak. A komédiás (1957), az Aki botránykőből szegletkő lett (tévéjáték, 1960), a Bamberg-vér (1962), a Jelenidő (1969), valamint a legújabban 1992-ben Londonban bemutatott Déjavu – az öregemberként is lázadó Jimmy Porter újabb színre állítása – már egy „befutott” színházi szerző alkotóútjának állomásait jelzi. Az általa elindított „új hullám” valójában az abszurd drámában, Samuel Beckettnél folytatódott.

**

DÜHÖNGŐ IFJÚSÁG

Szereplők: JIMMY PORTER; CLIFF, a barátja; ALISON, a felesége; HELENA; REDFERN EZREDES

Karinthy Ferenc (1921-1992): BÖSENDORFER

Karinthy Frigyes fiának az élete kezdettől nyitott könyv volt az olvasóközönség előtt. Cinit – ahogy az egész magyar irodalom nevezte – édesapja mutatta be karcolataiban bumfordi, nem éppen zseniális kisgyerekként. „Irodalmi történetei”-ben azután már ő maga vallott arról, mit jelentett egy szellemi tűzhányó közelében, egy zseni izgalmas figurákkal benépesített, forgatagos környezetében, a szülők bohém háztartásában élni, nevelkedni.

Karinthy Ferenc a Lágymányos szülötte, Leányfalu patriótája és a Ferencváros drukkere; szenvedélyes világjáró, aki Pesttől Párizsig és Kaliforniáig mindenütt otthon volt, témára és barátokra talált. Sokoldalú tehetség, aki lehetett volna az olasz irodalom professzora, tudós nyelvész vagy sikeres sportember, csak író nem akart lenni semmiképpen. Legalábbis – húszéves koráig. De már 1943-ban a nagy jövőjű ifjú nyelvész írói témájává lett a tudomány, amikor közreadta első, ígéretes regényét, a Don Juan éjszakáját. Tíz évvel később pedig megírta egy korszak lelkes, etalonná lett történelmi krónikáját, a szerelemmel oldott, dúsított, filmen és színpadon is sikeres Budapesti tavasz c. regényt. Ifjan ő is megkapja, de viszonylag hamar legyőzi a sematizmus fertőzését. Elsők között törekszik a disszonáns valóság felfedezett ellentmondásainak, torz jelenségeinek merészebb, kritikusabb ábrázolására. Szociografikus és oknyomozó riportjaival iskolát teremtett, leleplező kisregényeivel vihart kavart. Élete végéig eltökélten realista író, aki egyetlen – és sajnálatosan folytatás nélkül maradt – fantasztikus, kafkai regényével, az Epepé-vel (1970) túl is lépett az önként vállalt határokon. Nehezen öregedett. Emberként is, íróként is úgy érezte, hogy idegenné lett a világban, amely pedig annyira szerette őt, s amit ő is szeretett.

Mesélő kedvű, anekdotázó epikusként nem igazán drámaíró alkat. De mestere és művésze volt a halálosan komolyan vett játéknak, ezért lehetett viszonzott a színház iránti szerelme. Évtizedeken át gyakorló dramaturgként színházközelben élt, s mesterségbeli tapasztalatát saját prózai műveinek színpadra költésénél is kamatoztatta.

Első bemutatott drámája (Ezer év, 1955) is adaptáció. Riportként a maga idejében korszaknyitó, bátor tettnek számított, a színpadon sem pusztán az abortuszkérdés, hanem a társadalmi tudatlanság, elmaradottság színpadi látlelete lett. Az ezt követő Szellemidézés (1956) családi kulcsdráma, mely az Irodalmi történetek ismerős, vonzó világát, az apák és fiúk örök konfliktusát is idézi.

Karinthy Ferenc drámaíró életművének a hatvanas évek vége óta értékes és sikeres vonulatát alkotják az egyfelvonásosok. Ez a magyar irodalomban és színházban évtizedek óta elhanyagolt, kabarékba kényszerült műfaj a színpadi novella korlátlan lehetőségét, a valósághű és az abszurd játék változatainak tág terét és a szigor szerkezet önként vállalt fegyelmét kínálja. A dialógusok verbális bűvészmutatványával látszólag minden erőfeszítés nélkül súlyos gondolatokat juttat célba. Filozófiájával is mulattat.

Kétszereplős kamaradarabjai között van egész estét betöltő társalgási színmű is (Gellérthegyi álmok, 1970), de az író arányérzéke, kompozíciós tehetsége, humora és lírája az egyfelvonásosokban érvényesül igazán. A műfaj valójában nem kedvez az elmélyült jellemábrázolásnak, de a színészek – hála a dialógusok bravúrjának – mégis (joggal) szeretik és élvezik ezeket a hatvanperces szerepdarabokat. Különösen a Dunakanyar-ról és a Bösendorfer-ről (1967) mondható el, hogy minden felújításuk színészi jutalomjáték. Aki a Bösendorfer Madách színházi ősbemutatóján (1966) jelen lehetett, azóta is Garas Dezsőnek a szerepjátszó szerep szerint változó, hol természetes, hol elváltoztatott, néha érdes, máskor nőiesre emelt hangján hallja a Vevőt szólni. Pedig azóta megszámlálhatatlanul sok színészpáros aratott már sikert a darabbal a magyar vidéken és a távoli Amerikában is.

Játék a játékban? Valamivel több: az értelmetlen élet monotóniája helyett a szórakoztató játékkal vigasztalódó, az önmegvalósítás lehetőségének hiányában a szerepjátszásba menekülő magányos ember kegyetlen és reménytelen kísérlete valamiféle kapcsolatpótlék megteremtésére. Ezt akkor is félreérthetetlenül sejtenénk, tudnánk, ha a játék végén nem közölné velünk az író.

**

BÖSENDORFER

Szereplők: VEVŐ és ELADÓ

Rudnay: A menekülő asszony

A menekülő asszony 1917

Olaj, vászon, 107 x 82
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Rudnay művészetének drámai hangja az első világháború idején festett képein a legerőteljesebb. Losoncon, ahol mint póttartalékos teljesített katonai szolgálatot, közvetlen közelről látta a galíciai menekültek vonulását, mélységesen megrázta az otthontalanok, kiszolgáltatottak sorsa. Festészete ekkor mondanivalójában súlyossá, megjelenítésében drámai erejűvé vált. A Menekülő asszony ennek a sorozatnak megrendítően szép darabja. Rudnay a félelmet, a nyugtalanságot, a menekülést szuggesztív festői erővel, szenvedélyes ecsetkezeléssel sűrítette az átlós kompozícióba. Palettájának jellegzetes angol vörösei, okkerei, barnái, bársonyos feketéi, tündöklő fehérei alkotják e képének is meleg színvilágát. Realizmusával, lélekábrázolásának mélységével, drámai kifejező erejével nagy példaképének, Munkácsy művészetének szellemét idézi. A Menekülő asszony Mednyánszky és Vaszary háborús képeinek felfogásával rokon.

Zilahy Lajos (1891-1974): A LÉLEK KIALSZIK

Nagyszalontán született, apja közjegyző, anyai nagyapja dunántúli földbirtokos volt. Tanulmányait a nagyszalontai, az erzsébetvárosi, majd a máramarosszigeti gimnáziumban végezte, később a budapesti egyetem jogtudományi karán szerzett doktorátust. Először szülővárosában, egy ügyvédi irodában dolgozott. Az első világháborúban megsebesült, ekkor jelent meg Versek (1916) című első kötete. Az Apolló-kabaréban ez idő tájt sikerrel játszották egyfelvonásos színdarabjait.

Első regénye, a Halálos tavasz (1922), amely a két lány között az öngyilkosságig vergődő férfi érzelmi viharait ábrázolja, azonnal nagy sikert aratott. A húszas évek elején a Magyarország című napilapnál munkatárs, később ugyanennek az újságnak a szerkesztője lett. 1940-44 között a Híd című lapot szerkesztette. Pegazus néven saját filmvállalatot alapított, s maga is megpróbálkozott a rendezéssel. A Halálos tavasz és a Valamit visz a víz (1928) című regényéből – Karády Katalin főszereplésével – sikeres film készült.

A negyvenes évek elején minden vagyonát a kincstárnak adományozta, azzal a kikötéssel, hogy ezt a vagyont „a magyar ifjúság magasabb rendű, magyar és igaz értelemben vetett keresztény szellemű nevelésére fordítsa”. Fatornyok (1943) című, nagy sikerű színművét, amely a faji megkülönböztetés ellen emelt szót, 1944-ben, az ország német megszállásakor betiltották. 1945-ben a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság első elnöke s az Irodalom és Tudomány című folyóirat szerkesztője lett.

1948-ban elhagyta az országot, s az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le. Az 1970-es évek közepén hazalátogatott, visszatelepülési engedélyt kért és kapott. Véglegesen azonban már csak holtában térhetett haza: életének nyolcvannegyedik esztendejében Újvidék mellett halt meg. Végakarata szerint itthon vettek tőle végső búcsút.

Zilahyra – talán éppen életének és műveinek sokfelé sodródó szálai miatt – több címkét is ragasztottak: ő a dzsentriből lett bestseller-író; az ellentétek és a szenvedélyek költője; az idillizmus és a keresztény népnemzeti gondolat hatásos megtestesítője, sőt egyesek szerint, ő a hazai pornográfia egyik nagy mestere… Tegyük félre a címkéket, inkább igyekezzünk megfejteni sikerének titkát. Merthogy sikeres regényíró és színpadi szerző volt, ez tagadhatatlan. Első írásait a pontos megfigyelés, az érzékletes ábrázolás és a finom melankólia jellemzi; Jókai és Herczeg Ferenc követőjének mutatkozik. A Süt a nap (1924) című színdarabja a népszínművek idillikus faluképét idézi. Másik darabjában, a Fehér szarvasban (1927) szintén társadalmi megbékélést hirdet; megértő derűvel szemléli a dzsentri életstílusát, az úri középosztályt – pusztulásában is – a „magyar faji karakter” megtestesülésének tartja. A Két fogoly (1927) a világháború és a hadifogolysors regénye: az író háborúellenessége és együttérzése a szenvedőkkel – Trianon után – biztos sikerre számíthatott. Az orosz hadifogságban sínylődő férfi és az itthon új szerelembe sodródó feleség sok érzelemmel és humorral átszőtt története jó terep Zilahy számára, hogy bizonyítsa legfőbb erényét: az egyenletes s mindig érdekes cselekményvezetést. Hőseinek nem gondolatait, inkább külső megjelenését, mozdulatait, viselkedését írja le. Almády Miett, a finom és érzékeny feleség könnyű erotikával átszőtt alakja – főként a női olvasók körében – komoly sikert aratott.

A lélek kialszik (1932) című regényét amerikai útja után írta. Az Amerikába szakadt magyar dzsentrifiú ábrázolásán átüt az apró részletek hitelessége. Pekri János élettörténete: a vidéki kúriában töltött békés, nyugodt gyerekkor, az elszakadás, a hajóút az óceánon, a megérkezés az álmok Amerikájába, s itt a küzdelem az életben maradásért, aztán a szerelem és a siker bonyodalmai, majd a hazalátogatás feleséggel, gyermekkel, végül az örökre eltávozás – sok hasonló, úri középosztályból származó magyar fiatalember élményét, sorsát formázta.

Zilahy, míg sikeres írásaiban főként az emberi szenvedély természetét kutatta, a társadalmi életben a megbékélést, a nemzeti összefogást hirdette. (Ez utóbbi gondolat akkortájt legalább olyan népszerű volt, mint a Halálos tavaszban tomboló szenvedély.) Zilahyt a harmincas években ott találjuk az Új Szellemi Front megszervezői között. Átmenetileg – a radikális népi írók egy csoportjával karöltve – ő is részt vett a Gömbös-féle szociális demagógia népszerűsítésében. Később elfordult a mindinkább jobbra tolódó kormány politikájától. A nemzeti összefogás jegyében az általa szerkesztett Híd című képes hetilap köré olyan írókat szervezett, mint Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Németh László.

A háború után jelenik meg Ararát (1947) című regénye, amelyben a magyar arisztokrácia széthullását rajzolta meg. A korabeli kritika – a témaválasztás ellenére – elégedetlen Zilahy új könyvével, egyértelműbb, keményebb társadalombírálatot várt. Az író úgy érezte, ritkul körülötte a levegő. Egy év múlva – miként A lélek kialszik hőse, Pekri János – ő is kivándorolt Amerikába.

**

A LÉLEK KIALSZIK

John Steinbeck (1902-1968): Érik a gyümölcs

Hemingway és Faulkner kortársa, a modern amerikai realista regény egyik legjelentősebb képviselője Kaliforniában született, Salinas városában. Steinbeck érzelmileg szorosan kötődött szűkebb hazájához, a jól ismert és szeretett tájak, városok, emberek minduntalan visszatérnek regényeiben, elbeszéléseiben.

Az író német származású apja városi hivatalnok volt, ír származású édesanyja pedig tanítónő. Középiskoláinak elvégzése után Steinbeck néhány évig biológiát hallgatott a Stanford Egyetemen, 1925-ben azonban félbehagyta tanulmányait, s New Yorkba költözött. Szinte egy fillér nélkül érkezett a metropolisba, és eleinte segédmunkásként kereste kenyerét, majd újságírásból próbált megélni. Nem sok sikerrel. Vissza is tért Kaliforniába, és itt is alkalmi munkákból igyekezett fenntartani magát: volt kőműves, plakátragasztó, éjjeliőr, halász és gyümölcsszedő. Ezekben az években ismerte meg a vagyontalan kisembereket, akiknek később íróként szószólójuk kívánt lenni.

Első regénye, az Egy marék arany (Cup of Gold; magyarul: Ungvári Tamás fordításában, 1978) 1929-benjelent meg, de első átütő sikerét csak 1935-ben, Kedves csirkefogók (Tortilla Flat; magyarul: Gál Zsuzsa fordításában, 1973) című humoros regényével aratta. Hősei –mint azt a regény címe is jelzi – amolyan kakukmarcis csirkefogók, akik előtt bor, nő, aprójószág soha nincs biztonságban, akik, ha elvesznek a gazdagoktól, abból mindig adnak a szegényeknek is. Az Egerek és emberek-nek (Of Mice and Men, 1937; magyarul Benedek Marcell fordításában, 1982) megint csak a társadalom aljára szorult páriák a hősei. Az Érik a gyümölcs (The Grapes of Wrath, 1939; magyarul: Benedek Marcell fordításában, 1986) szinte osztatlan sikere – megjelenésének évében Pulitzer-díjjal tüntették ki, majd a regényből készült film is világsikert ért el – írók legjobbjai között. Ez az éles társadalomkritikai regény – amely megrázó képet fest a földjükről elűzött farmerek, a gyapotszedő munkások kiszolgáltatott, nyomorúságos helyzetéről – a megváltozott körülmények következtében azóta ugyan történelmi regénnyé vált, de ennek ellenére sem veszített művészi erejéből, mondanivalójának általánosabb, a konkrét történelmi állapotokon túlmutató igazságából.