2017. aug. 10.

Kovács László: Babits Mihály versei



1.
Költő vagy versíró... ahogy Babitsra gondoltam, úgy szállt bennem egymással szembe ez a két szó. Mert annyi kitűnő vers- és verseskönyv ömlött elénkbe s a költő olyan ritka mégis. Olyan ritka az a daloló, akinek kitárt lélekkarjaiba fáradtan, halálra váltan odaomolhatik az életünk... Hogy föloldódva lélegzetet kapjon, és a leggyönyörűbb földi sóhajtással meneküljön fel a magasságok felé. Annyi jó versíró között hol van a lélek, akire ez a szép patinás szó: költő, boldogan talál? Akihez úgy tapad bánatod, szárnyalni vágyó szíved felett keserű tekinteted, roskadó magányod, ösztönön lógó emberséged, elveszett hited, lelked széttépett sok foszlánya, mint a mágneshez a papírdarab. Aki megtalálja a te szavadat, amikor a magáét keresi. Aki helyetted kérdez és helyetted felel. Aki hozza a csodát: fázó lelkedre a rászabott ruhát, hogy ki-kinyújtózkodhatsz benne és boldogan fedve vagy. Aki a szívedet nyitja ki és a könnyeidet analizálja szavak gyönyörű kristályedényében. Aki neked rendez be hajlékot, amikor bekeríti a maga házát...

Annak, aki Babits Mihály most megjelent nagy versgyűjteményét olvassa, élményszerűen, a friss felfedezés erejével jelenik meg a költő. Nyomában kritikusaiból líra fakad a mérleg hideg és nyugalmas billentése helyett. Csak törvényeket keresnek; egy művészet, egy lélek törvényeit. Lépcsőket keresnek lenézve a magasból, amelyeken a lélek az élet fölé érkezett. Hibajelző vörös tollukat leteszik. Titkát keresik egy léleknek, amely magán keresztül a világ új, teljes képét szűrte át. Titkát keresik egy világnak, ahogy a költő is a világ titkát kereste.


2.
Milyen riasztók voltak azok a furcsaságok, amelyekkel a költő először jelentette a maga új dalát. A furcsaságok mögül ki se látszott a síró vagy nevető ember. Először a látásait jegyezte fel mohón. Egy gazdag élet kibomló kamaszmagánya állt riadt szemmel az élet kapujában. Zsánerképek, skiccek, tájképek, leíró költemények vonulnak fel, nem önmagukért, hanem lírai aproposból. Mesék színeiből kibámuló lélek és egy hideg, látó, riadtan néző értelem beszél. Filozofikus füst száll fel a versekből, szimbolikus távlatok tágulnak bennük. Az életbe lépő kiábrándultsága éteri hangok közé kemény valóságokat lök.

A szavak külön, szeszélyes játékot játszanak. Elhalt, régi költők hangszereit ragadja meg, vagy társköltők dalaira tökéletes visszhangokat ver. Bravúrból. És ahogy a hangulatához siettek. Vagy, mint aki a hangszerét próbálja nagy koncertje előtt, s virtuóz-lehetőségeit keresi. De aztán lassan égi meleg csöpög a hangok közé, a lélek halk búgása hallszik a zene mögül, egy út felé melegednek és hangolódnak a szavak. Szavai, apró bányászok fáklyás keresők, csákányokkal mennek a lélek felé. Bontják a fátylait, fejtik rejtőző ércét.

Babits szemérmes költő. Nem dalba ömlő csalogány; nem az alanyi költő szemtelen, nagy és édes bátorságával tépi le magáról a ruhát. Valaki nézi  mindig őt, valaki lenézi, meztelenségére hideg szemét rádobja. Páncélba rejti el az ember-gyermek sírását és örömét. Csak a rostélyon át vagy az achilles-sarkakon villan elő a meztelen líra. Úgy felöltözött, hogy meg se ismered...

„Engem nem látott senki még. S az évek suhantak. Minden évben egy-egy fátyol hullott le rólam: mégis csupa fátyol a lelkem...”

Koturnusban jár. Elbúvik a játék mögé. Mikor aztán az álarcot mégis tűrhetetlenül, idegesen letépi, döbbenetes hangok tépik a lélek legmélyebb gyökereit. A felvisító hangtól a templom remeg. Ilyenkor égő házának ajtaját tépi fel... És így marad aztán rendre mind jobban és jobban nyitva az ajtó. Így hullanak le a lélek sokrétű fátylai. Mert közben a figyelő-hallgató is közelebb érkezett a dalhoz. Talányából és játékából kibuggyant eléje a vér.

Mikor a „Nyugtalanság völgyé”-ben, negyedik verseskönyvében meghasadoz a virtuóz-hegedű, utána, amint újra megszólal a régi virtuóz, a szavát s a zene gyönyörű csipkéit senki se nézi. Nincsenek már külön. A ritmus szívdobogásnak hallik, a rím az elvesztett harmónia emléke és reménye. Amit Babitsban külsőnek mondottak addig, a technika l’art pour l’art játéka véglegesen elárulta magát, vér csöpögött belőle. A lélek felszakadó szövete volt. Bélés volt a lélek minden melegével. De a költő nem szállt le hozzánk, mi értünk hozzá és így hallottuk a saját panaszainkat tőle. Költő lett a versek virtuóza... A lélek előkelősége tovaűzte az avatatlan tömeget, de szemérméből és előkelőségéből idegesen tépték ki ijesztő valóságok és élmények. S ezeken az ideges, szép kizökkenéseken át lett szélesen, orgonaszóval tömegek zenésze, ember és nemzet költője...

3.
Babitsban a líra lángját mindig vigyázta a fölényes, látó értelem. A láng körül valóságok sötét éjszakája terül. S hogy az élettől el ne szakadjon a láng, vigyázó értelem a lángba lökött egy-egy furcsa göröngyöt; s a dal tüzének nehéz, fojtós füstje lett. A zenébe egy-egy zökkenő törik, a képzelet boldog képei közé a valóság egy-egy torz fintora nevet. A vers repülő sárkányát megrántja alólról a kéz. A ritmikus menetet bombaszerűen robbantja egy-egy odatévedő idegen tag, a rímek közé belehull egy kínrím, vagy, mintha felületes, unott nemtörődömség hozná, szürkén a sor végére csúszik a legprimitívebb rím. Ez nemcsak a dekadencia rafinált játéka; ez a külső jel maga már mondanivaló. A magánosság vitézének szúró, képesztő játéka, vagy bölcselmi, kiábrándult füst, amely már a külső formából felpárállik. Mert ez megy, ilyen kontrasztok haladnak tovább is a vers belseje felé. Nem cigánymuzsika ez, vagy bársonyos, szépen felöltözött dal, amely a saját torkában és hangjában gyönyörködik magas, feszes gallérja mögött. Itt az élet zokog át egy hangszeren, a költő a világot akarja átszűrni a dalán.

Az ég örök tusája ez a földön; Ádám és Lucifer catalaunumi csatája.

A költő úgy keletkezett, hogy égi tenyerén álmodott az ember, mielőtt a valóságba hullt. Mindenki álmodik, de az álma nem erős; nem építi az álmát az élete fölé. A kicsi ember álma elpusztul, elsöpri a valóság, az életnapokon tovabotló állat elhullatja, vagy otthon sorvadásra zárja. A költőben királlyá lesz az álom, nemes ember álma: szépség, jóság és igazság teremtette világ. A költő nem bírja el az álmok pusztulását. És két világ harcából egy új világ keletkezik, a költő világa. A költő nincs benne a valóságban, Kolumbusként érkezik hozzá egy más világ, a lelke mértékeivel. A dolgokat fölemeli magához, vagy lesújtja. Ha ő a valóságban volna benne, hogyan tudná azt látni, elátkozni és fölemelni, hogyan tudná a maga világát ráépíteni!... A földön járó ember, a praktikus művész, csak kitűnő versfaragó lehet. Primadonna. Nem kerül szembe a világgal, mert benne van a világban. Alkalmas időben szól. De a költőnek incidensei vannak; meg is kövezik a dalaiért. Ha feketén tombolnak körülötte, fehér virágot nyit az ajka. Vagy feketére borul, ha előtte fehéren lejt a tánc. Ő ébren van és népszerűtlen, ha alvókat ébreszt.

A Babits konfliktusai a költő-végzet szép, szomorú gyümölcsei. Nem harcolt, az élet katona-csoportjaitól félreállt, és mégis sebeket kapott. Különböző táborok nyilaztak rá. Hiszen nagyon ismeretes az, ahogy pártok hullámai verték mindkétfelől.

S a költő ilyenkor felfelé menekül. Mikor a pihenő táborok a harc mocskát törlik, akkor veszik észre, hogy a költő fölöttük ragyog. Ő megmaradt és beszélhet megnőtt pódiumán. Milyen tisztán érzett Babitsnál ez a magasba siklás a pártok fojtó markai közül. A „Nyugat” kultúrharcai, háború, forradalmak és vesztett csata után. Sziget emelkedett a mocsárban. Talán az egyetlen föld; föld, a Robinsoné. Gazdag sziget, mert a hullámok közül úszott rá az ember.

De hát a költő akarta ezt? Elfutott az egyszerre szakadt sokféle nyomorúság elől, amely milliók testvér-szívét szorítja?... A költő inkább lehajolt, felfogta a könnyet és a magasba emelte. Oda, ahol a szédítő magasban örök a kék ég a felhők fölött... csak a gazda kerítette be a házát. A költő nem futott el, a hárfát millió fájdalom emelte maga fölé. A költő hangja kitágult, nemzete pódiumán és végzetén dalolta az ember dalát.

4.
A Babits Mihály versei alatt ez a két évszám áll: 1902-1927. Huszonöt év. E huszonöt év versein emelkedett fel a költő a fejedelmi székig. Mert ma kétségtelenül ő a költő-fejedelem. Nemcsak azért, mert lelkivilágának örök dolgok az alapjai, de azért is, mert ezeket az örök dolgokat úgy hozta elénk, mint egy modern forradalmat... A költő konzervatív. De nincsenek forradalmibb erények a konzervatív erényeknél, és forradalmibb gondolatok a konzervatív eszméknél. A meg nem kérlelhető igaz, az előkelő jóság, és az égi, tiszta szépség... Milyen gyönyörű harcot idéz fel egy lelken belül is ez a három! S a magyar költőt a végzet mindig kidobja a porondra.

Talán a költő nem is gondolta ezt, amikor az életben elindult. Csak a szépséget akarta, a jóságból az eleganciát, az igazságból saját önbecsülését és lelke tornáját. A formákat szerette.

„A régi eszme váltson ezer köpenyt,
S a régi forma új eszmének
Öltönyeként kerekedjen újra.”

Ő elefántcsonttoronyban élt volna. Nem akarta és nem szerette azt, aki harcok nőjévé süllyeszti a szépséget. És nincs költő mégis, aki többet mondott volna kora kicsi napjainak is, mint ő. De ez a beszéd éppen úgy szól a jövendő bármelyik napjának, s ha a múltnak napjai fölé emeljük fényét, jelenné világítja azt.

Aki mutatót szeretne adni verseiből, boldogan kapkod mindenik felé, nem tud idézni. Versei egymásra vetik a fényüket, a kicsi is megnő közöttük. Része egy nagy költeménynek, Babits Mihály verseinek.


Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. szám 1929. január