2017. máj. 2.

Erdős Renée: A kő



Egy kő, megindulván a hegyoromról, lefelé vette útját a mélybe.

Gurult, gurult és gurulása közben letaposott egy nagy színes virágot, amely épp útjában volt.

- Micsoda illat érzik rajtad? – kérdezték őt a többi kövek, mikor a mélybe leért.

- Egy erős, hatalmas virágnak illata – felelte gőggel a kérdezett -, melynek lefelé való rohanásomban halálát okoztam. Így nem megy soha egyedül a romlásba az, aki erős, hanem magával visz másokat is.

- Az ő illata érzik rajtad – felelték álmatagon a kövek -, és te nem sajnáltad őt?

- Nem sajnálom – mondta dacosan a másik -, az ormot sajnálom csak, amit el kellett hagynom.

A szellő ott lengett a kövek felett és hallván e beszédet, így szólt:

- Te tévedsz! A virág, melyen keresztülgázoltál, nem halt meg. Én a hegytetőről jöttem és láttam, amint lezuhanásod után fölemelte fejét. Csak elkábult egy pillanatra. De megint él és virul, és olyan ép és illatos, mint előbb volt.

- Nem hiszem, amiket mondasz – felelte a kő.

És a többi kövek is hozzátették:

- Nem hisszük, amit mondasz.

- Pedig úgy van. Hivatkozom a napfényre, mely rátűz és csókolja. A reggeli harmatra, mely könnyeivel hűsíti arcát. De sajnos, ti legurult kövek nem térhettek vissza előbbi helyeitekre, s így nem láthatjátok.

Forrás: Irások könyve I. évf. 3. sz. Bp., 1905. febr. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée