Edvi Illés Pál (1793-1871): Mozaik-képek leányos anyáknak*

E czikknek jó szándéka: minden rendü édes anyáknak, –ugymint a kik leányok nevelésében nagyobb szerepet visznek, mint a családatyák, – nevelő bölcsek irataikból meggyüjtve és röviden rámába foglalva házi-táblaképen eleike adni mindazt, mit ez ügyben leányaik boldogitására, önmaguknak is örömükre és dicsekvésükre tenni kell.

Előbocsátom az észrevételt, hogy nőmagzat is szintén ugy az Isten képére teremtetett, mint a fiu; és neki is már polyájában rejlik drága kereszt-szülei ajándékul a körmöczi arany, – az okos lélek, mellyet nagy becsben tartan iszent kötelesség. Mert a leánygyermekben is a lélek értelmessé csak gondos nevelés által fejlik ki, és lészen azzá, mire neki itt e földön, rendeltetéséhez képest Isten akaratjából lennie kell.

Rendeltetése pedig leánygyermeknek, – falusinak, városinak egyaránt, minden néposztályban, sors, rang és faj különbség nélkül, – hogy felneveltetvén, legyen feleség, anya és gazdasszony.

E háromtiszt vár minden leányra előbb utóbb, herczegi kisasszonytól fogva le a szolgálóig; mellyekhez a mint hűn megmaradva vagy tőlük eltérve leányát az anya neveli; a szerint teszi azt boldoggá vagy boldogtalanná. Jelen czikk is szorosan e háromsághoz tartja magát, divat és társalgási szabályok ebből szándékosan kizáratván.

Még megjegyzem, hogy e czikkben a már felserdült leánykák értetnek, kikkel édes anya a physikai (gyermekkori) nevelésen, és az életre nőknek is szükséges iskolai tanitáson már tulhaladt szerencsésen; és gondját az erkölcsi s szellemi tulajdonok kifejtésére irányozza, mellyek szép mindensége amaz egy szóban van foglalva: asszonyiság.

Illy értelemben immár a leányos anyáknak ezennel tiz mozaik-képek rajzoltatnak eleikbe, ugyanannyi felirással homlokukon. A színes kövecskék képeimhez nagy gonddal rakattak öszsze, azért az egész kis müvet több izben is, és más más időben figyelemmel megolvasni….ajánlom.

I.

Anya! neveld leányodat engedelmességben. Leánynak természeti és polgári rendeltetése lévén, házasságban férfival élni együtt; attól függni, ahhoz alkalmazkodni s annak tetszésére járni: ehhez ő nem készittethetik másként, mint a szülék iránti tisztelet, engedelmesség és önalkalmazás által. Mert férjesüléskor az igy nevelt leánynak sorsa nem lesz több, mint átmenetel egyik kedves függési szalagról a másikra, melly aztán mind férjét, mind önmagát boldogitandja. a melly anya leányát szabad akaratjára hagyja, benne engedetlenséget, durczáskodást, visszabeszélést, komor arcz-vágásokat eltür, hallgatást nem parancsol, vagy őt szintén fejére növeszti: az szerencsétlenné teszi vejét, leányát, kinek utóbb a férje iránti engedelmesség vajmi nehezen fog esni; –kivált ha olly szomoru helyzetbe is talál jutni, hogy kényszerülve lesz mindent megtenni, mi a férjnek tetszik, és mindent eltürni, s mi őneki nem tetszik. Bizony mondom: leánygyermekben is, vagy az akaratnak korán a háznál kell megtöretni, vagy benne utóbb a szivnek kell megrepedni. Az engedékenység azaz erény, melly a férjet lekötelezve tartja szintén abban az életkorban is, mellyben a delnőknek már csak lelkeiket szokás szeretni.

E táblához kirakom az anyának ajándékul a bölcsesség nőistenének Minervának arczképét; – leányának pedig, az engedés szümbolumául adok egy hajlékony zöld nádszálat.

II.

Anya! neveld leányodat háziasságban. Nőnek életpályája nem a nyilvánosság végetlen terén vonul át zajosan, hanem a háznak szük körén belől, egész csöndben és zajtalanul. Ő tehát korán szokjék e körnek sok apró teendőihez és a családi élthez; ebben tanulván mindenkor örömét, mulatságát és a családi élethez; ebben tanulván mindenkor örömét, mulatságát és boldog megelégedését. Szülei házan kivül másokén eszét ne jártassa, és sehol ne szeressen ugy lenni, mint a szülei házánál, – csak egy ház legyen neki becsesebb, az …. Isten háza. Ezen erénynyel ellenkezik: mindig vizitekre járni, ide s tova kiszaladozni, idegen társalgás után sovárogni és egyedüliségben is hon megmaradni nem tudni. De nem valódi háziasság az is, ha leányaink ezt az erényt, mellyel a szánalom és adakozás igen szépen összeférő; – szükmarkuságban és keményszivüségben helyezendőnek vélik. Nők hordozzanak mindenkor szánakozó lágy szivet kebelökben, és ők lágyitsák a férfiak keményszivüségét is. Mert őket rendelte Isten a háznépnek gondviselő anyjaikká, és ő beléjök plántált könyörülő kegyes szivet, – ha az rosz nevelés által el nem rontatik. Irgalmatlan asszony egy szörnyeteg a polgári társaságban. – Ide illesztek egy csinos görög günoeceumot (nő-szobácskát), például az anyának; egy kis kerti csigát pedig jelképül leányának.

Thali Kálmán (1839-1909): Juranich (Történeti év 1566.)

„Egy az ur a fényes égben –

Egy ur lesz a földön!

És ki szómnak ellenállna,

Azt a porba döntöm!”

„Föl keletnek ifju népe,

Föl velem csatára!

Legelőször hulljon porba

Magyarok hazája!”

„Büszke magyar Zrinyi Miklós

Add föl gyenge várod!”

„„Mondom néked török szultán –

azt hiába várod!””

És rohanják Szigetvárát

Bőszült janicsárok,

Nékiek nem magas a fal,

És nem mély az árok.

Karcsu spáhik odahagyva

Harczparipát, nyerget:

Bátoritják, gyámolitják

A rohanó sereget. –

De a bástyán hősök állnak….

Erre pogány erre!

Itt jövend el végső órád –

Az élő Istenre!

– Ha Zrinyi egy óriás kard:

Juranich az éle:

A törököt annáljobban

Gyilkolhatni véle!

Gyilkolja is, emészti is

Párosával vágva –

Előtte egy holttest halom

Magasul a várra.

És alatta vérhullámon

A halál hajója……

Ki volna, ki illy erőnek

Porig ne hajolna?!

Futnak már a janicsárok

Fegyveröket hányva –

S a törökök szultánja majd

Meghal boszujába! –

* * *

„Büszke magyar Zrinyi Miklós

Add föl gyenge várod!”

„„Mondom neked török szultán –

Azt hiába várod!”

Romhalommá lőn a bástya,

Betelett az árok – –

Betöltötték az elhullott

Spáhik, janicsárok.

De az őrség leolvadva

Alig harmad részre….

Lesz-e ember, elég ember

A ki álljon résre?

Meggyöngülve, kifáradva –

Fegyverök is csorba:

Csak a lélek elszántságán

Nem esett még csorba!

Sürög forog az ellenség,

Hangyaboly a tábor;

Agg uhlemák lelkesitik –

Ki nem elég bátor. –

„„A próféta szent nevére,

Allah kedves népe:

Ki elesik a mennyország

Veszi kebelébe!””

S felmagasztalt őrűltséggel

Rohannak a spáhik.

Büszkén nézi vén Sulejmán

Küzdő katonáit. – – –

De mi zaj kél s viharban?

„„Férel török, félre!””

Ifju vitéz, hős Juranich

Áll a csataélre.

És megfürdik az ősi kard

Piros, pogány-vérbe…..

Minden csapás azt hirdeti:

„„Félre török, félre!””

Karcsu spáhik, hős jancsárok

Nyomulnak már hátra –

Oda van a török sereg

Ékessége, bátra!

S sátorábul vérzőszivvel

A ki mindezt látja:

Vén Sulejmán, ősz Sulejmán

Meghal bosszujába! –*)

* * *

Ifju vitéz, hős magyar nép,

Mint szánlak én téged!

Mert hiába, mert hasztalan

Ritka vitézséged!

És ezuttal az ősi hon

Bár megvan is mentve:

Tűzbe lángba Szigetvára –

Nem maradhatsz benne. –

Hősöket, a kiket meg –

Nem törhetett semmi :

Az elemek kényszeritik

A várból kimenni.

Búsan szól a tárogató

Összehivó hangja:

Elébb harczok’ csalogánya k

Most halál harangja!

Várpiaczra gyül a népség,

Zrinyi kis csapatja;

Készen állva, bizton várva

Az utolsó harczra. –

Jő a vezér könyüs szemmel

Végig néz a népen, –

Kitartásuk’ vitézségük’

Megköszöni szépen.

A szent zászlót Juranichnak

Áldva adja által:**)

„Édes fiam, kedves fiam

Halj meg hős halállal!

E lobogó szemfödőd lesz –

Hazád lobogója….

S most utánam jó vitézek!

Itt a dicső óra!”

És rohannak az elbusult

Véres oroszlánok:

Gyilkolni kész karjaiba

A hideg halálnak. –

Lehanyatlik már a vezér

Tajtékzó lovárul:

De alatta tiz, husz török

Heverész – párnául!

Már csak itt ott látni magyart –

Végső harczot küzdve;

A hősök, az oroszlánok

Porba vannak dülve. –

De a zászló még fönn lobog,

Juranich még harczol,

Egymagában – béköritve

Egész sereg tartól.

Végre ő is összeroskad

Száz halálos sebben – –

Még akkor is azt susogva:

Édes hazám, szentem!

….Illy példátlan vitézségen

A jó török bámul;

S szégyenkedve, pironkodva

Fordul el a vártul. –

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 52. sz. (1855. deczember 30.)

Arany János: A vén gulyás (Genre)

Egy pohár bor a kezében –

Bora elfogy, keze reszket, –

Vén gulyás ül a karszéken,

Mult időkre emlékeztet.

Hosszu évsor nyomja vállát:

Száz esztendőt emlegetnek;

Elég volna hagyománynak

Elég volna történetnek!

Ifj’ urakkal iddogál sort,

Kik, mint gyermek a toronyra,

Olly bámulva, olly szédülve

Néznek e nagy életkorra.

Elgondolják, hogy, ha évök

Összeraknák hárman, négyen:

Az ha lenne ollyan lépcső,

A mi e tetőig érjen.

S elgondolják, hogy kedélyre

Három, négy sem ér ez aggal,

Ki nevet, iszik, danolgat

Tréfaüző ifj’urakkal.

„Azt a régit, Marczi bátya!”

S felkurjant a kedves nóta,

Ki tudná, hányodszor fúja

És ki tudná, hogy mióta:

„Hej! Nagy-Kőrös hires város:

Ez s ez ottan a notáros….”

De ez mégsem olly keserves,

Mint a „gonosz komiszáros.”

Erre még most is neheztel,

Nem felejti a vén pásztor:

Sok borsot törhettek egymás

Orra alá egyszer másszor.

S ki a rövidebbet húzá,

Az ellenfél, hol az óta….

Csak a Marczi bácsi ajkán

Élteti az öreg nóta. –

Igy danolgat, igy mesélget

ama régi jobb időrül,

Közbelopván egy egy rejtélyt

Hol tinórul, hol üszőrül.

Körben ülnek hallgatói

S egyik igy szól ingerkedve:

„Hát a halál, Marczi bátya?…

Volna-e már hozzá kedve?…”

Nem felel rá, –most az egyszer

Ugy tesz, mint a ki nagyot hall,

Néz sokáig a padlóra

S döföli az ónos bottal.

Végre homlokát felütve,

Néz merően, szól nyugottan:

„Beszámoltam minden őszszel!

Kárban soha nem maradtam.

Egy borjúfark nem hibázott

Ennyit sem tud rám a gazda, –

Még apjának, nagy apjának

Sem volt soha rám panassza!”

S leül biztos öntudattal,

Hogy rendén a számadása;

Nem hiányzik-e majd végül?

Nem én dolgom, –azt ő lássa.

S ujra felpirul kedélye,

(Hadd busuljon, a ki káros!)

Jót iszik rá és felkurjant:

„Hej! Nagy-Kőrös hires város…”

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 51. sz. (1855. deczember 23.)

P. Molnár István: Bár hányszor születnék!*

Kis udvarom’ kellő közepében

Egy galamb-pár repked szerelmében;

Szét repülnek, de csak a munkára:

Szalmáért megy az ártatlan pára,

S abbul együtt fészket raknak ketten.

Kis feleségemmel tanulunk a leczkén;

– Bár hányszor születnék, földmüves lennék én!

A tavasz tán csak azért ollyan szép

Hogy zöldbe jár városokbul a nép?

Virul tenyész, szeret ekkor minden;

S én mindennap gyönyörködve nézem,

Mint lesz anya a felviruló föld.

És lám segitek is e föld tenyészetén;

– Bár hányszor születnék, földmüves lennék én!

Nyáron, midőn földeimet szántom

Gondolatim messze elbocsátom:

Meg-meg térnek a kis pacsirtával,

Melly fölöttem szinte szánt dalával;

Én is mint ő: ollyan szabad vagyok,

Hiszen csak kezem van a földdúló ekén:

–Bár hányszor születnék, földmüves lennék én!

Mikor a nap utolsó sugára

elmerül a nyugoti rónába,

Elballagok ekém után haza,

Készen vár rám: nőm és a vacsora.

Vesszőn nyargal kis fiam előmbe;

Multomra gondolok gyermek-fecsegésén:

– Bár hányszor születnék, földmüves lennék én!

A marháim sorba hevernek le

Ugy nyugosznak, szinte nyögnek bele.

„Munka után édes a nyugalom”

E közmondást naponként tanulom.

Reggel korán uj erőre kelek

Munkámat ugy kezdem, a hogy jó keresztyén

– Bár hányszor születnék, földmüves lennék én!

Télen élem legszebben világom

Tele csűröm, tele van hombárom.

Ha adómat egyszer lefizetem:

A rosz időt falon át nevetem;

S olvasgatok a meleg szobában,

Azt olvasván nőmnek szelid nyugodt képén:

– Bár hányszor születnék, földmüves lennék én!

(*Az a jó mezei gazda, a ki ezt a verset irta, maga sem tudja tán, hogy millyen szépet irt. Ez ám egészséges, tiszta érzésből származott dal, mellynek szerzőjében, daczára ismeretlen nevének, könnyü felismerni az ihletett költőt. A beküldendő köszönettel tartozunk e közleményért.   Szerk.)

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 48. sz. (1855. deczember 2.)

Erdélyi János (1814-1868): Álom és való (Költői beszély)

Megyaszón-e vagy Aszalón,

De, történt a mit beszélek.

Álom volt az egész dolog,

De olly igaz, a mint élek.

„Hohó! álom, mégis igaz?”

Szólalhatna fel valaki;

De én kérem igen szépen,

A végit is hallgassa ki.

Tehát, a mint megmondatott,

Az egyikben, itt avagy ott,

Lakék vala Endre gazda,

Kiről az a tréfa maradt,

Hogy egy rövidke éj alatt

Nyakra főre beutazta,

A nemismert tulvilágot;

És nyere bő tanulságot.

A tanulság olly erős volt,

Endre gazda majd bele holt. –

A mi népünk, tudjuk, ollykor,

Főleg ha kiforrott az uj bor,

A beállott hideg őszszel

Ugy birkozik az idővel,

És a széles unalommal,

Hogy összejő napot tolni,

Annyi mennyi bort kóstolni,

És czimborálni keveset;

Elkiáltván nyugalommal:

Hadd oszoljék a kereset!

Már ez idétt jár a neszi:

Mellyik leányt mellyik veszi;

Ki lesz násznagya, kérője,

Mikor lesz a menyekzője.

Van miről tereferélni,

Kit gyalázni, kit dicsérni.

S nyakukon a hosszu esték:

Jól esik egy kis vendégség.

Endre gazda háza épen

Állt a helység közepében.

Maga, neje barátságos,

A minő nagy ritkaság most.

Mert a népek mai napság

Egymást akár sohse lássák;

Ugy kifogytak a vigságból.

– Hejh mi lesz igy a világból!

Nála meg, a ki dolgai

Felől időt szakaszthatott,

Hol szárazon, hol borozva,

Könnyü szivvel mulathatott.

Jaj, de házán nincsen áldás,

Mert gyerekre nincs kilátás,

A vagyonság pedig annyi,

Hogy van enni, van eladni.

No de ha már a szerelem

Rózsafáján mi sem terem;

Ás a háznál nincs is gyerek:

Annál jobb! se kicsin se nagy –

Találkoznak jó emberek,

Kik magokat nem hivatják.

S van evő, ha ingyen adják.

Végre a ki utol marad,

Mint apáink mondása volt –

Tegye be szépen az ajtót.

Már e nézve, barátságért,

Szives látásnak okáért,

Endre gazda hevenyébe

Ki-kirándult a pinczébe.

Egy hét kulacs nem a világ,

A mi benne, bornak hivják.

„Igyál koma, igyál sógor!

Hadd kerüljön rám is a sor.”

És iddogáltak csendesen,

Ment a hosszu est sebesen.

Mesebeszéd, pipa, kártya

Gyönyörüségül megjárta;

S mondogatták nagy felszóval:

Hat a kötés*) négy filkóval.

És ez igy ment addig, addig

Hogy éjfélig majd viradtig

Emelgették a pohrat,

– Persze, telt a jóakarat –

S ártatlanul, mulatságbul

Tivornya lett a jó házbul;

S faluszerte kidanolták.

A ház tüze mibenvoltát.

A mi Endrénk látta régen:

Nyer a vámon, veszt a réven,

ogy lyukas hordót töltöget;

Sohasem tölthet eleget.

Látta, mi a bor hibája,

Hogy nincs annak rakonczája.

És ha módjával nem is árt

Elkölteni egy két pohárt:

De a soknál több az elég;

Mert ugy jut is, marad is még.

Látta mind jól, de nem illett

Megtörni a barátságot;

Mert legelső a becsület;

Az tartja fel a világot.

Természetesen , hogy Endre

Büszke volt a becsületre.

Ha valaki, ő volt készen

Állni mindig a jobb részen:

Az levén főbölcsessége:

Jobb a jónak ellensége,

És ha mint könyvből a lapot,

Kivághata egy két napot

Életének folyásából,

Hogy senki ne tudna róla:

Milly örömest, töredelmest

Dúsan megfizette volna.

De hiába! a bünösnek

Emlékei neki esnek,

int vadnak a kergető eb.

És kiujul lelkén a seb,

Akármiként fedezgeti

A felítés fátyolával:

Mint az árnyék a test után,

Mennek azok ő magával.

Még a midőn nyugalomra

Hajtja is éjente fejét,

Erős álomlátásokkal,

Forralják fel a velejét.

Im egy mulatságos eset,

A melly Endre gazdán esett.

Van egy ország messzi tájon,

Már-már nem is a világon,

Mellynek minden igazsága

És törvénye

Tarka, csalfa képzelődés

Játszi kénye.

Ott a hős is könnyen visel

Csörgő sapkát,

Minden dicsőség sem ér fel

Egy rosz batkát.

Hamis ott a font, a mérték,

Semmiben sincs igaz érték,

Minden csak ál;

Ha könyökig vájsz a kincsben,

Azt teszi, hogy semmid sincsen;

Megcsalattál.

Mégis ez országot annyi

Jövevények fölkeresik,

Mert az ábránd tulvilága

Határai közé esik.

S kinek nincs más boldogsága,

Övé az álmok országa.

Ez országba vándorolt el

Endre gazda is egy éjjel.

De nem lele boldogságot,

Hanem lakolt nagy birságot, –

Ő ugy teve, mint ébren tőn:

Vállára pár kulacsot vőn,

És kirándult hevenyébe

Egy kis borért a pinczébe, –

Oda, hol ama partélen

Egy utczasor kifehérlik;

Legelő juhnyájnak hinnék,

Kik a tájat nem ismérik.

Pedig azok szép sorjában

Ollyan nyájas intézetek,

Hol elégszer eldanolják:

„Hej! iszom én is veletek.

– Megvirad még valaha,

– Nem lesz mindig éjszaka!”

A kulacscsal Endre gazda

Lement, feljött; tele hozta.

S a mint a szabadba lépett,

Szemlátomást csak elképedt;

Fel-feltörlé a homlokát:

Vajjon igaz-e, a mit lát?

Valóság-e vagy igézet?

– Persze, hogy ezt mind álmában –

Tudta bár, mi a szinészet

Kassáról, ifju korában:

De a szinpadon sem látott

Soha illy bübáj világot:

A kulacsot az oldalán

El is felejtette talán.

És tehát jó Endre gazda

Emlékeit átlapozta:

Mit hallhata szent beszédből

Az utolsó itéletről.

Ott pedig meg vala irva

Nemmuló szinü papirra:

„Hogy a végső nap haraggal

Világot emészti lánggal.

Lesz félelem nagy, rettentő,

Mikor a biró eljő.

Halott fölkelvén sirjábul,

Számolni biróhoz járul.

Irott könyv előhozatik,

Abból világ biráltatik.” –

Semmi titok, semmi kétség!

Minden oda bizonyitott,

Hogy az irás nem nagyitott.

És a fenséges jelenség,

Szinről szinre nyilatkozik.

Ő remeg, hisz, csudálkozik.

Mert, ime, a sik mezőben

Tenger nép jövő- menőben.

Nyilik a temetők hantja,

Fekete föld visszaadja

Eltemetett halottjait;

Az ítélet végnapja itt!

Milly öröm! a szüle, gyermek,

Az egykor elvált szeretők,

Olly szépek és olly rokonok

Mint a fehér liliomok,

Még árnyaik sem feketék. –

Viszontlátásra felkelnek.

De kelnek a gonoszok is,

Olly soká feküvén együtt,

Holott egyik a másiknak,

Mig éle, fejére esküdt.

Ám az ő szemök le vagyon

Szögezve a földre mélyen;

Kin nekik a feltámadás,

Jobb szeretnek örök éjben;

És köztök nagy zenebona!

Zeng a végső tárogató;

Jókra vár égi korona,

Roszakra kin, nemmondható.

Ő, nyomorult, vajh! mit tegyen,

Szegény feje hova legyen?

Hazudni? vétek, nem lehet:

Tiltja a lélekismeret.

Megjavulni? nincsen idő.

A percz el nem viselhető.

Nincs mit tenni, ugy kell lenni.

A hivásra megjelenni.

S megy ő esze tudta nélkül.

Emeli őt a hit szárnya.

– A két kulacs az oldalán;

El is feledé az árva. –

És a mint megy esze nélkül,

Nagy hirtelen elsötétül

Körötte az egész vidék,

Mint a legfeketébb hangya.

Ha meghalt-e vagy él-e még?

Soha, soha illy kalandja;

Magát körültapogatja.

Ime, a koromsötétben

A rosz lélek sug feléje:

„Jobb az ördög mint az Isten;

Szegény ember, maradj itten!”

Ő kezd eszmélni magában:

Mi résznek jár határában,

Hogy ez az ördög megyéje;

A ki csupa rosz akarat;

Sokat igér, keveset ad.

Szép a szava, rút az éha,

Prédán hizik, ollyan czéda.

Hallja megint, s harmad izben:

Jobb az ördög, mint az I?ten!

De ő se hall se szól, csak megy.

„Ha ugy tetszik, tehát eredj!”

És egy előkelő ördög,

A ki vihart, szélvészt csinál,

Nyakon csípi, hátba vágja;

S Endre gazda, mint lapta, száll.

A két kulacs az oldalán.

– A jó madár törött szárnya –

Hányódik, vetődik vele,

Üt nagyokat tomporára.

És körötte a sok ördög,

Mint a macska tüszög, köpköd,

Egyik fricskát nyom orrára,

Másik a feje bubjára

Nagyot pattant: „ne egy baraczk!

Menj, ha tetszik, bolond paraszt!”

S kézrül kézre mint a laptát,

Pörgetik az istenadtát.

S megtapogatván keményen,

Végre jól körülfogdosva

Kikökik a világosra:

„Főjj meg a magad levében!”

Endre, de nem valósággal,

Hanem folyvást álmon által,

Mint zarándok, egyet hátra,

Ha kettőt lépett előer,

Félig élve, félig halva

Elhatolt a sik mezőre.

Ottan elve szerint készen:

Állni mindig a jobb részen,

Midőn szemmel kivehette,

– Mert a furfang meg volt nála –

Üdvezülni hol lehetne:

A jobbik kéz felül álla.

A kulacscsal mit se gondolt,

Kisebb gondja is nagyobb volt;

Csakhogy ott van, a hol kellett!

Egész szabadon lehellett.

De az álom furcsa jószág,

Tüntet ezerféle orczát,

Változtatja magát és mást,

Fintoritja a csalódást.

Oh az a legbohóbb szinpad,

Hol komoly, vig összeolvad;

Hol a fenség és nevetség

Tővel, hegygyel állnak össze,

Mint a nyári forgószélben

A felüldözött parányok,

Mert viharhozó kedélyben

Levegői boszorkányok

Táncza veszekedik közte. –

Endre előtt is azonnal

Eltorzul a nagy jelenet;

Hisz belőle katona lett.

És mintha közszemle volna,

Egy hatalmas vezényszóra:

„Vigyázz, sorakozz, jobbra át!”

A mi szegény jó bünösünk,

Kiér4t majd kétségbeesünk, –

Bal oldalon lelé magát.

No ez rettenetes dolog,

Szive csak ugy ver, ugy dobog,

Majd kiszakad a melléből;

Tán ki is ugrott helyéből. –

„De hát minek ment ő oda!

Hogy lehetett olly ostoba,

Mint akár az Isten lova!

Hát nem tudtam én ezt régen,

Ha bakává leszek végem?

Bár jó anyám kis koromban

Látott volna koporsómban,

A helyett, hogy ide jöttem,

Mikor még fel sem ütöttem.

Az illy bolond, töksi embert,

Ki azt teszi, mit soh’ sem mert,

Hogy közel élte végéhez

Borjut veszen a hátára,

Ugy czipeli vizbe, sárba,

S még puskapor szagoló lesz:

Rég fel kellett volna kötni!”

– És a többi, és a többi…

No de megvan! bánni késő;

És a példa sem legelső,

Sem utolsó, hogy baka lett,

Kit nem vín rá a szeretet.

Mert az ember sohse tudja

A kapuján midőn kilép:

Hogy mint leszen az ő utja,

Hol törik a kocsirudja…

Ha ugyan volt kocsi…elébb;

Terve, czélja, mint a cserép.

S utoljára egyebekkel

Az országnak baka is kell,

Mert különben a királyért

Ki halna meg, a hazáért? –

Ennyi nemes gondolattal

Megnyugodnék Endre gazda,

Csak ne volna felesége;

Nem is törne ki panaszba.

De ha gondolja magában:

Nője is a kaszárnyában!….

Az lenne még az eczetágy!

Miért is a szive olly lágy?

Mert ő csak ugy veszi észre:

Semmi sincs olly nehezére, –

„Fél jobb! fél bal! vigyázz! megállj!”

Endre fülel: ki mit csinál.

S járnak alá s föl a tisztek,

Jaj de az ő háta viszket,

„Melledet ki, hasadat be!

Ott oldalt mi áll ki fele?

– Kulacscsal jő a szemlére?

Derék legény! eb a vére.”

S a nyomorult közembernek

Ugy a nyaka közé vernek,

Hogy szinte pattog a háta,

Facsaróviz a kabátja.

– Azaz hogy víz az inge csak,

Mert alszik ő, de nincs nyugta.

Szinte párállik, pedig a

Takarót is félre rugta.

A lidércz meg kegyetlenül

Széles mellére nehezül.

Itt vége vón az álomnak,

De nincs vége az alvásnak;

Nem is ébred Endre gazda,

Hanem valamelly sirásnak,

Kinos, nehéz hangján beszél.

Hála Isten, hogy mégis él!

Végre mint a ki lánczot tör,

Vagy felrugja koporsóját,

Kétségbe’esve igy riad föl:

Uram Isten! hol vagyok hát? –

És a midőn kiábrándul

Viszontagságos álmábul:

Árva lelke tétovái,

A kegyetlen álmi képek

Vele, mint hollók feketén

A való földére lépnek. –

„Ne mondja már nekem senki,

Hogy bolondság minden álom;

Összefügg az életünkkel

Néminemü titkos szálon,

Mert kinek a lelke tiszta,

Nem zür mindent összevissza.

De az ollyan mint én valék,

Élte, álma mind zagyvalék.

Legyen álom, legyen való,

Első a jámbor öntudat;

Ez az igaz vigasztaló,

Éjjel, nappal csak ez nyugtat.” –

De neje mindezt nem hiszi,

Ő csak a magáét viszi:

„Férjem, édes, ne ábrándozz,

Álom volt az egész dolog.”

,Álom bizony! de nem álom,

Ha elejére gondolok.

Sőt a való sem egyéb mint

Álmainknak folytatása,

A két világ vizeinek

Közös ágba szakadása.’ –

E kis eset régen elmult,

Talán Endrét tul sem éli,

Ha egy jó nap, haragjában

A neje ki nem beszéli.

Igy a gazda okkal, móddal

Pirul is nevet is rajta;

De az óta omladozik

A pinczéje boltozatja.

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 47. sz. (1855. november 25.)