Anyám,
mint mindig, most is visszatérek,
mint mindig, váratlanul
betöltöm ablakodat a sötétben. –
maradj, ne állj fel meglepődve,
ne hullj a karomba –
csak nézz rám,
hagyd, hogy letegyem a kabátot,
hogy felaprítsam a fát, hogy a lábad elé
térdeljek, hogy begyújtsak.
Hajolj a bőröndöm fölé mosolyogva,
ruháim, könyveim, gondolataim fölé,
érintsd meg őket, végy rá engem is,
hogy súlyukat újból megszeressem.
Ne félj, nyiss be lelkembe,
töröld le ablakait, vendégszeretően
tárd ki ajtaját valaki előtt – add vissza tükre ragyogását;
törött edényeit
töltsd be szemeid ezüstös nedveivel,
hogy éljek – hogy hordozzam gondolataimban
a te örökös jelenlétedet.
Anyám,
ne öregedj meg, ne higgy
a tükörnek napvilágnál.
Nézz a szemembe szüntelenül.
Szegülj ellene szomorúságodnak.
Küzdj egészségedért kétségbeesetten,
védd meg a lelked, anyám,
a ráncoktól, az idő homokrétegétől.
Ne legyints, hogy hiúság, egyszer-egyszer
üdítsd rúzzsal az ajkad...
És ne halj meg, megtiltom neked,
mindvégig élj,
amíg én élek.
Jelenj meg irtózatos álmaim között,
fehér ruhádban,
védj meg
a csöndes asszonyok tekintetétől...
Forduljak döbbenten utána valakinek –
te mégy ott az esőben.
Te az ablakkeretben,
az erkélyeken, a fák közt, önmagamban, te vagy,
anyám, anyám,
ne hagyj el engem.
(Ford.: Székely Magda)
(Forrás: Nagyvilág 1973. ápr. 526-527. old.)
