2016. ápr. 19.

Ismeretlen szerző: Erdély veszedelméről (1602)




Lefüggesztettem fejemet,
Bánatnak hajtom szívemet,
Nagy szomorúság testemet,
Elepesztette lölkömet.

Az én hazámnak romlásán
Bánkódom nagy kárvallásán,
Így panaszolkodom sírván,
Így kezdem el siralmimat:

Úristen, tőlem színödet,
Elfordítád szemeidet,
Megvonád te irgalmadat,
Hozzám való jóvoltodat.

Rám hozád az ellenséget,
Kik elpusztíták földemet,
Levágák szép nemzetimet,
Szép ifjakat, gyermekeket,

Erdélynek kincses városit,
Elpusztíták szép templomit,
Levágák szép ékességét,
Benne való szép csillagit.

Nem szánák ők a véneket,
Levágák a gyermekeket,
Mostan serdült szép ifjakat,
Megrútéták szép szűzeket.

Tőnek nagy iszonyúságot,
Kit emberi fül nem hallott,
Pogánytul is nem hallottunk,
Kit szegények szenvedtenek.

Iszonyú csak mondania,
Iszonyú csak hallania,
Pogány szű, az ki nem sírna,
Az ki csak füllel hallana.

Ugyan nagy sorjával járnak,
Mindenütt leseket hánynak,
Mint vadakat az hálóra,
Úgyan kergetnek egymásra.

Az kegyetlen kősziklákon,
Szomjan erdőken bujdostunk,
Kegyetlenül azt mondottuk,
Siralminkba ezt mondottuk:

Jobb volna ez világra
Hogy ne is születtünk volna,
Hogynem mint ily nyavalyákra,
Vitettünk volna nagy kínra.

Az torkunkat megmetszették,
Mint ártatlan bárányoknak,
Az vérünket kiontották,
Ezen ők igen vígadnak.

Az keserves asszonyoknak
Tisztességek megadassék,
Emlőiket elmetszették,
Tűzzel testeket égették.

Hóhérmódra velünk bántak,
Kíméletlen minket vágtak,
Kik bennünk megmaradtanak,
Bujdosásra jutottanak.

Az hideg tél rajtunk hogy volt,
Az ellenség rajtunk rablott,
Hideg miatt nagy sok megholt,
Hegyen-völgyön úgy bujdostunk.

Szánjatok már, jó barátim,
Sírjatok velem, rokonim,
Jajgassatok, jó szomszédim,
És nekem jóakaróim.

Jaj, megyek és hova legyek,
Jaj, mert bujdosnia megyek,
Jaj, számkivetésre megyek,
Jaj, vissza mikor térhetek.

Jaj, szép hazám, mikor látlak,
Ó, bő földű édes hazám,
Jaj, szép Erdély, mint megromlál,
Jaj, ím mely pusztán hagyattál.

Elpusztultak szép városid,
Széjjelbujdosnak népeid,
Éhség miatt szép nemzetid,
Kenyeret kérnek gyermekid.

Egy ifjú nagy keservében
Síra Erdélynek veszésén,
Mint hazájának romlásán,
Siránkozik pusztulásán.

Mikor írnának ezerben,
Hatszáz után az kettőben,
Ezt írá Szent György havában,
Zsigmond király városában.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 124-129. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.