Ó, szegény megromlott s elfogyott magyar nép,
Vitézséggel nevelt hírrel vagy igen szép,
Kár, hogy tartatol úgy, mint senyvedendő kép,
Előmenetedre nincs egy utad is ép.
Kedvelt, böcsült véred lett csúfoltságossá,
Szablyádnak bő zsoldja nagy olcsóságossá,
Megcsorbult nezeted változott korcsossá,
Nevednek szépsége utálatságossá.
Föld reménségére felnevelt úrfiak
Szemétre vettettek úgy, mint köz tyúkfiak,
Zsírokkal hízódnak az idegen fiak,
Hozzád nem különbek, mint az ördögfiak.
Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll,
Sereged szép száma fogy, romol szállton száll;
Ínséged nő s árad, veled egy ágyban hál,
Bő étkeid helyett rakodik apró tál.
Ki szánhat? Bánd magad nyomorúságidot,
Mert nézi s nem érzi az csak romlásodot,
Aki építhetné te szép országodot,
Könnyen mulatja el csak záloglásidot.
Sem pénz, jószág mosta s méltó árú posztó
Nem indít, hogy szolgálj, megszűkült az osztó,
Csudáld, hogy minden rend nem kóborló s fosztó,
Az nagy orv mert kicsint szörnyebb felakasztó.
Ó, kedves nemzetem, hazám, édes felem,
Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem:
Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem!
Nálad, hogy szeretlek, legyen ez vers jelem.
Forrás: Versekben
tündöklő Erdély 1. kötet 144-145. old. – Második, javított és bővített kiadás –
Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése