Bárd Miklós (Kozma Ferenc 1857-1937): Cigány búcsú

 

Volt hallgatóm, egy híres vén cigány,

Ennek tetszett a muzsikám.

Cigánykirály volt, - napfényes orom,

És halhatatlan a cigánysoron.

Muzsikáló buzgalomban,

Ő hallgatta, - én meg húztam,

A nótakedv ha megvillant szemében,

A vendégnépet én nem sokba néztem.

 

Most vége… Elment, - nem ül már helyén,

Hű félszemével nem villant felém.

Köröttem nyüzsg a vendég, - százan vannak,

S én nem húzom, már csak magamnak.

S tán holnap itt hagyom a szálát,

A cigányok hol egymást váltják,

Prímása voltam a cigánykirálynak,

Nem húzom másnak.

 

Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 59. kötet 1933-1936. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1936.

Bárd Miklós (Kozma Ferenc 1857-1937): Mese a hegedűmről

Egy nap az ungi szélen

Nagy irdatlan fenyéren

Bujdosva, csonka ágon

Egy hegedűt találtam.

- Valami vén cigányé lehetett,

Ki ott az avarba temetkezett;

Megléptem azt az ágot,

Azóta muzsikálok.

 

És húznám, ahogy dívik.

Modernül tudniillik,

Miként a többi mester,

Művészi mérséklettel,

De a vájtfül, bárhogy adjam, érzi,

Átüt rajt’ az örök nem művészi.

Át hegedűn, vonómon,

Valami nyersen ódon.

 

A művészetre káros

Valami ős cigányos,

Mi belesír a dalba,

Vagy belerikkant abba. –

- Ki ott az avarba temetkezett,

A bujdosókkal járta a hegyet –

S míg le nem dobbant, húzta,

Lengyel felé az útba’.

 

S az ócska hegedűbe’

Itt settengvén a lelke,

Ha megérint sugalma,

Nagy nótás indulatba

Föl-fölsírok, rá rikkantok,

S amig muzsikálni bírok,

Úgy húzom, mint ő húzta,

Lengyel felé az útba’.

 

Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 59. kötet 1933-1936. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1936.

 

József királyi herceg (1872-1962): Tárogató a Doberdón

 

Sápadt holdvilágnál,

Kékes árnyak között

Virrasztott a halál

A Doberdo fölött.

 

Fehér sziklafogak,

Mint a kutya, ha mar,

Reám vigyorogtak.

Fázva mentem hamar.

 

Mint pokoli szemek,

Tüzesen pislogtak

Az ágyúk s mint ebek,

Veszetten ugattak.

 

A Vallone fölött

Halál-aratásban

Engem egy kő födött:

Megálltam és vártam.

 

Ágyuzás, vad tusa,

Remeg a Doberdo;

A pokol himnusa,

Ördögi dáridó. –

 

A völgyben búsan szólt

Egy szép tárogató;

Szava mély ima volt,

Oly nagyon megható.

 

Fönt dúl a küzdelem;

Lent hő ima virraszt;

Még sincsen kegyelem;

A rémség vért fagyaszt.

 

A völgybe leérve

A hang után megyek,

Az útról letérve

Sziklák közt sietek;

 

Nagy kereszterdőben

A hős honvédeknél,

Csendes temetőben,

Hol már senki sem él.

 

Gránátok suhogtak,

Mint halálmadarak;

Repeszek nyávogtak,

Akár kányahadak.

 

Ott a keresztek közt,

Ülve fehér sziklán,

Élő a holtak közt,

Egy jó honvéd, strázsán

 

Fujt bánatos szép dalt

Kis tárogatóján,

A hősi halált halt

Hű bajtársak sírján.

 

Ők hallgatták csendben

A bús szép nótákat,

S virágot szedtek mennyben,

Ledobták azokat.

 

Láttam esni szépen

A kis virágokat,

Tündöklő dicsfényben

Hulló csillagokat.

 

Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 58. kötet 1929-1932. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1932.

József királyi herceg (1872-1962): Szeptember 30-án éjjel

 

Csendesen peregve hull a lomb,

Sárga és piros az őserdő;

Még zöld a sűrű macókás domb,

Virágtalan, fakó a mező.

 

Sima vizű sötét tó körül

Dideregve zokog a bús nád;

Lassan kúszva mindent eltörül

Az esthomály s lappangva száll rád.

 

Öreg este van és siket csend,

Nyirkos a lég, mint a sírboltban,

Hideg szellő sóhajt odafent,

Vak sötétség borul rád holtan.

 

Egy-egy öreg ponty fölugorva

Néha nagyot loccsan a tavon. –

Oly lelkehagyottan mogorva

Bénultság fekszik völgyön-halmon.

 

Ott ültem a holt erdő szélén;

Szitálva hullott a sűrű köd;

Sötét bú rágott szivem mélyén,

Fájó lelkem vergődve küzdött.

 

Szeretett csonka magyar hazám!

Rád gondolok e sötét éjen,

Itt a csendes kis tavak partján,

És a bú szántja lelkem mélyen.

 

Míg arcomon könnyek peregnek,

A fákról nagy cseppek hullanak;

Sírva panaszoljuk egeknek,

Hogy téged mily szörnyen bántanak.

 

Gonosz kezekkel széjjeltéptek,

Fölosztottak bitorlók között.

A hősöket, kik híven védtek,

Hontalanná teszi, ki győzött.

 

Sötét éjjeleden hű szolgád,

Oh én édes, drága jó hazám,

Sajgó szívvel fordúl te hozzád;

Én csak érted küzdök igazán.

 

Tied volt mindig szivem, lelkem,

Ha kell, érted od’adom éltem;

Csak boldog légy, magyar nemzetem,

Régi nagy hazám, én mindenem!

 

Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 58. kötet 1929-1932. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1932.