2018. máj. 23.

Számomra ismeretlen szerző: Karácsonyfa a temetőben (1901.)




Szomorú borongós a karácsony éjjel,
A havas zimankót szél kavarja széjjel
Szörnyű táncra hajtva...
Ifjú nő bolyong künn, küzdve a viharral,
Kis fenyűsudárkát visz remegő karral,
Tántorog sóhajtva.

Meg-megáll a fénylő ablakokba nézve.
Lát díszes karácsonyfát dúsan tetézve
Száz csecsebecsével.
„Hajh, tavaly ez estén boldog anya voltam,
Hogy örült a fának drága kicsi holtam,
Őt a menny vevé fel.

Most a hó takarja kora síri halmát,
Szép kacsója nem tart bábut, aranyalmát;
Mily sötét az álma.
A halál honába most ugyan ki menne?
Élet a karácsony fénye, földi mennye,
Örömünnep van ma.

De a bús anyaszív zajba nem vegyülhet,
Kis szerette nélkül ünnepet nem ülhet.
Ott lesz a karácsony!
Ki a temetőbe viszi fenyűágát,
Látogatni megy ki elhervadt virágát.
Átsuhan a rácson.

„Itt pihen a gyöngyöm” s leborul a sírra.
Lágy keze a gallyat odatűzi, sírva,
A fagyos rögökre.
Rajta cukor, alma, tarka gyertyák fénye;
Mintha gyúlna égből boldog üdvreménye
S hívná föl örökre.

„Itt vagyok fiacskám jöjj szegény anyádhoz,
Ki neked karácsony alkonyára fát hoz,
Rajta tört szívem függ,
Üljük újra együtt a malasztos estét,
Tiszta lelked öltse földi gyönge testét,
Újra keblemen csüggi.”

Szóla s fényözönen ragyog a sír dombja.
Fia mosolyogva, mint a rózsa lombja.
„Jöjj velem anyácskám,
Égi Betlehemben vígabb a karácsony,
Csillag a világon, manna méz kalácsom,
Cédruság a fácskám.

Nézi... teste dermed... bűvös édes álom
Átröpíti lelkét földi bús homályon
Gyermekét ölelve...
A fenyőn elveszik már a gyertya lángja
Angyalok vitték föl oda, szebb világba
Égi lángra kelve.